Petőfi-Muzeum, 1893 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1893-07-01 / 4. szám
74 PETŐFI ÉS AZ 50-ES ÉVEK KÖLTŐI. Sokszor úgy játszom versemmel, Mint laptával, nem mint gyöngyszemmel. Mint elpattanó buborékkal, S könnyen szórom a dalt marékkal, Mintha virágokat szórnék, Melyek közt szarkaláb, csanál, Laboda s tán maszlag is van S kuszáll lapu, gyom és fűszál. Ilyen az egész természet, Felhő mellett van a sugár, A legragyogóbb csermelyhab Silány kavicsok fölött jár. Sőt még azok törik szebbé Az egyes sima habokat, Így csinálok én a kritikának Nem tetsző kevert dalokat, (is) Nem mindig duzzadt rendbe szedve, Mert úgy sok eszme megdermedne, Mig így oly könnyen, szabadon Lubiczkol, mint hab közt a hal. Melynek, ha lábai volnának A folyó hullámaival Nem játszhatnék oly szépen, könnyedén. Költészetem hullámzó tengerén Éppen így játszom én. A figyelmes olvasó bizonyára rögtön észreveszi, hogy az itt versben elmondottak tulajdonképpen csak a Szelestey-féle elméletnek egy kissé ékesebb variácziói, — úgyszintén azt is, hogy mindketten Petőfi »Rongyos vitézek«, »Az én képzeletem« s »Az én pegazusom« cz. költeményeire alapítják theóriájukat. De hogy mennyire nem értették meg Petőfit, éppen ez elméletnek alkalmazása mutatja. Petőfi sem valami nagyon szerette a kritikusokat, de jó ízlése még a legélesebb kifakadásaiban is megóvta az oly kifejezések használatától, amelyek az irodalmi nyelvhez méltatlanok és a költőt tehetetlen dühöngővé alacsonyítva, nevetségessé teszik. Olvassa el bárki az »Egy kritikushoz« vagy a »Honderűhöz« cz. költeményeket, amelyeknek hangja a legkíméletlenebb hírben áll — és azt fogja találni, hogy mint satyrák élesek ugyan, de mint költemények akár a kompozícziót, akár egyéb tulajdonságot tekintve is, méltán beillenek a többi közé. Hová sülyed ezek mellett a Lisznyay verse, a melyben szegény Gyulai Pál: bitang, iczi-piczi fülelő Gnom, mérges irodalmi hörcsög, irodalmi Asztarot, irodalmi epemirigy, irodalmi békanyúzó, irodalmi szeméthordó, spenótlyrikus stb. dísznevekkel van fölruházva! Valóban, csak az ízléstelenségig való elbizakodás vihet egy költőt annyira, hogy effélékhez hasonló kifejezéseket nemcsak komolyan, hanem bizonyos pretenzióval versekbe foglaljon. Ez már többé nem eredetiség, nemlábban, képben túlfeszített szeszélylyel ejtett hiba« vagy »porba hullatott gyöngy«, mint ahogy Lisznyay szeretné elhitetni költészetéről, hanem a »bakkancsosnak besorozott ex-huszár« kaszárnyastylusa. Azonban tartsuk szem előtt az elméletet és kövessük nyomon a prakszist. A szabadság, fesztelenség és őszinteség a lyrában egyik hangzatos jelszó, amely Petőfi példájára hódít és Lisznyayék által szintén a tovább fejlesztendő erények sorába vétetett föl. A jellemzőbbnél jellemzőbb példák egész koszorúja kínálkozik, de lehetőleg mindig olyanokat választok, amelyekben alkalom van a Petőfivel való összehasonlításra, így pl. Petőfi is megtette olykor, hogy költeményeivel ismeretleneket keresett föl (Toldi írójához elküldöm lelkemet; Tompa