Petőfi-Muzeum, 1893 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1893-07-01 / 4. szám

74 PETŐFI ÉS AZ 50-ES ÉVEK KÖLTŐI. Sokszor úgy játszom versemmel, Mint laptával, nem mint gyöngyszemmel. Mint elpattanó buborékkal, S könnyen szórom a dalt marékkal, Mintha virágokat szórnék, Melyek közt szarkaláb, csanál, Laboda s tán maszlag is van S kuszáll lapu, gyom és fűszál. Ilyen az egész természet, Felhő mellett van a sugár, A legragyogóbb­ csermelyhab Silány kavicsok fölött jár. Sőt még azok törik szebbé Az egyes sima habokat, Így csinálok én a kritikának Nem tetsző kevert dalokat, (is) Nem mindig duzzadt rendbe szedve, Mert úgy sok eszme megdermedne, Mig így oly könnyen, szabadon Lubiczkol, mint hab közt a hal. Melynek, ha lábai volnának A folyó hullámaival Nem játszhatnék oly szépen, könnyedén. Költészetem hullámzó tengerén Éppen így játszom én. A figyelmes olvasó bizonyára rögtön észreveszi, hogy az itt versben elmondottak tulajdonképpen csak a Szelestey-féle elméletnek egy kissé ékesebb variácziói, — úgyszintén azt is, hogy mindketten Petőfi »Rongyos vitézek«, »Az én képzeletem« s »Az én pegazusom« cz. költeményeire alapítják theóriájukat. De hogy mennyire nem értet­ték meg Petőfit, éppen ez elméletnek alkalmazása mutatja. Petőfi sem valami nagyon szerette a­ kritikusokat, de jó ízlése még a legélesebb kifakadásaiban is megóvta az oly kifejezések használatától, a­melyek az irodalmi nyelvhez méltatlanok és a költőt tehetetlen dü­höngővé alacsonyítva, nevetségessé teszik. Olvassa el bárki az »Egy kritikus­hoz« vagy a »Honderűhöz« cz. költeményeket, a­melyeknek hangja a legkíméletlenebb hírben áll — és azt fogja találni, hogy mint satyrák élesek ugyan, de mint költemények akár a kompozícziót, akár egyéb tulajdonságot tekintve is, méltán beillenek a többi közé. Hová sülyed ezek mellett a Lisznyay verse, a melyben szegény Gyulai Pál: bitang, iczi-piczi fülelő Gnom, mérges irodalmi hörcsög, irodalmi Asztarot, irodalmi epemirigy, irodalmi békanyúzó, irodalmi szeméthordó, spenót­­lyrikus stb. dísznevekkel van fölruházva! Valóban, csak az ízléstelen­­ségig való elbizakodás vihet egy költőt annyira, hogy effélékhez ha­sonló kifejezéseket nemcsak komolyan, hanem bizonyos pretenzióval versekbe foglaljon. Ez már többé nem eredetiség, nem­­lábban, kép­ben túlfeszített szeszélylyel ejtett hiba« vagy »porba hullatott gyöngy«, mint a­hogy Lisznyay szeretné elhitetni költészetéről, hanem a »bak­­kancsosnak besorozott ex-huszár« kaszárnyastylusa. Azonban tartsuk szem előtt az elméletet és kövessük nyomon a prakszist. A szabadság, fesztelenség és őszinteség a lyrában egyik hang­zatos jelszó, a­mely Petőfi példájára hódít és Lisznyayék által szintén a tovább fejlesztendő erények sorába vétetett föl. A jellemzőbbnél jellemzőbb példák egész koszorúja kínálkozik, de lehetőleg mindig olyanokat választok, a­melyekben alkalom van a Petőfivel való össze­hasonlításra, így pl. Petőfi is megtette olykor, hogy költeményeivel ismeretleneket keresett föl (Toldi írójához elküldöm lelkemet; Tompa

Next