Polgári Védelem, 1968 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1968-03-30 / 6. szám
idén: VALAMENNYI „ÜZEMKÉPES” Gazdára találtak az eddig elhanyagolt óvóhelyek la Budapesten. Valamennyi kiépített, védekezésre alkalmas óvóhelyre felelőst jelölt ki a Polgári Védelem Országos Műszaki-mentő és Óvóhely Szolgálata. Általában a házfelügyelők látják el ezt a tisztséget, de akadnak a megbízottak között lakóbizottsági elnökök, önként vállalkozók is. Hogy minden felelős értse feladatát, kétórás eligazítást tartanak, ahol a szabályokat ismertetik, és gyakorlati foglalkozáson is bemutatják az óvóhely berendezését, a felszerelési tárgyak használatát. Megismertetik a kinevezetteket az óvóhely megerősítésének, még biztonságosabbá tételének módjaival is. Idén Budapest valamennyi óvóhelyfelelősét kiképzik. Szaktanácsok mellett az óvóhely létszámához mérten ellátják a felelősöket megfelelő menynyiségű önvédő szerszámmal. Ezeket, vagy az óvóhelyen, vagy pedig központi raktárban tárolják. Három éve folyik a fővárosi óvóhelyek módszeres rendbehozatala. Nagyrészük megfelel már a modern háború fegyverei elleni védekezésre, s idén valamennyi „üzemképes” állapotba kerül. Sok helyen már a vészalagutak kiépítését is elkezdték, hogy a ház esetleges telitalálatakor a szomszédos óvóhelyen nyújthassanak menedéket a lakosságnak. Először a Dunaújvárosban Hír érkezett Dunaújvárosból: a KISZ városi bizottsága, az MHSZ, és a Polgári Védelem Városi Parancsnoksága nyolc ifjúsági tájékoztató oktatási csoportot indít, hogy a fiatalokat saját érdeklődésüknek megfelelően ismertessék meg a modern háború elleni védekezés korszerű, nélkülözhetetlen kérdéseivel. Dunaújváros a fiatalok városa. Az átlagéletkor mindössze 26 év. Nem csoda, hogy magasabbak az igények a modern technika ismeretére, mint olyan helyen, ahol egy-egy polgári védelmi tájékoztató oktatási csoportban a dolgozó 16 évesektől a 60 éves nyugdíjasokig mindenki megtalálható. Amiből kiindultak a három szerv vezetői: az oktatáson résztvevő fiatalokat is be kell vonni a munkába. Nem előadást kell tartani, hanem vitákat, amelyeken kiderül: mit tudnak a jelenlevők a modern háborúról, az ellene való védekezésről, s az előadó ezeket az ismereteket egészítse majd ki, hogy a tudásuk teljes legyen. Egyelőre a nyolc közül az egyiknél, a dunaújvárosi Fésüsfonodában alakult csoportnál próbálják ki az új módszert. Bíznak benne, hogy beválik, hiszen így a fiatalok nem paszszívan „ülik végig” a 15 órát, hanem maguk is bekapcsolódnak a tanulásba. Megfelelő szemléltető eszközök is a rendelkezésükre állnak, mivel a kiszemelt előadó, Décsi Ferenc önszorgalomból elkészítette azokat a szükségvédő felszereléseket, melyeket bárki órák alatt előállíthat az otthon talált használaton kívüli ruhaneműkből. Az a terv, hogy bemutatják a fiataloknak a modern polgári védelmi technikai eszközöket is, hogy meggyőzzék őket: nemcsak saját erejükre kell támaszkodniuk veszély esetén. A foglalkozásokon a szakszolgálati gyakorlatokon készült fényképfelvételeket is bemutatják, ezzel az egyes szolgálati ágak védekezési módszereivel is megismertetik a tájékoztatón résztvevőket. Ha beválik a módszer, valamennyi ifjúsági csoportnál bevezetik. Néhány hét múlva megkezdik a foglalkozásokat. Az utolsóra meghívást kapott a Polgári Védelem olvasótábora is. Mivel valamennyien nem jelenthetünk meg, lapunkban beszámolunk az eredményről. Amikor visszatértünk a témára, már nemcsak a kezdeményezők terveiről, hanem a fiatalok véleményéről, javaslataikról is hírt adhatunk. M. Kovács Attila szissoethuse járni. Harmadik osztályos voltam, kilenc éves. Nekünk nem volt semmink, az én édesapám bognár volt, én hát a katonák közt csavarogtam. Pedig sokat szidott édesanyám, hogy nem jó szemmel nézik, hogy én a vöröskatonáknak hordom a tejet. Persze pénzért. Fehér pénznek hívták, sokan el se fogadták, azt mondták, vigyek kék pénzt. Mondtam, honnan, a vöröskatonák is csak fehér pénzt kapnak, nem kéket, nézze adjon, ha nem ad, majd eljönnek ők. Persze, hogy adtak, a pénz nem is kellett nekik. Visszavittem a katonáknak. Azt mondták: Jóska proletárgyerek vagy, a pénz a tiéd... Én igen szerettem már gyerekkoromban is a húst, 1919-ben pedig húst csak képes újságban látott, akinek jószága nem volt. Hát én segítettem a szakácsoknak is, persze a Jóska jóllakott hússal. Néha vittem haza is. Kértem a vöröskatona-szakácsot, adjon édesapámnak, meg édesanyámnak is és van odahaza egy kis húgom is. Elmeséltem nekik, hogy az édesapám nemrég jött haza Oroszországból, Szibériából és csak most kezd dolgozni, nincs semmink, csak egy kis nádfedeles házunk a Vashadban ... Nálunk járt a Vörös Hadsereg főparancsnoka. Szemlét tartott, beszédet mondott a katonáknak. Elő volt készítve egy szép sárga ló, hogy majd azon tart szemlét, de gyalog ment a katonák előtt. Olyan jó kövéres, alacsonyféle ember volt. Egyik katona kezembe nyomta a kantárt, azt mondta: fogjad Jóska, mert én is akarom hallgatni a főparancsnokot. Így fogtam a Stromfeld Aurélnak szánt lovat. Ezekben a napokban mindig jobban hallatszott Poroszló felől az ágyúzás, jöttek visszafelé a sebesültek. Azt mondták, vége mindennek. De mi nem tudtuk, hogy mi az, hogy vége mindennek, csak azt tudtuk, hogy vége a szép életnek, újra iskolába kell járni. A tanító sorba vette, ki járt a katonák közé. Egy pajtásom, Makkos és én kaptuk a legtöbb verést Major tanító úrtól. A proletár gyerekeket nem nagyon szívlelte, mert ő tartalékos százados volt...” A kovács szótlanul kivárta, amíg olvasok, majd lassan, nehézkesen feláll, odamegy a kredenchez, matat, már fordul is vissza. — Itt van még egy papírlap, néhány dolgot följegyeztem erre is. „ ... 1945 január utolsó napjaiban hideg, fagyos idő volt. Hírül hozták a majorba, hogy magyar katonatisztek vannak a községházán. Meg akarják alakítani az új bácskai Vörös Hadsereget. Mondom: gyerekek, itt a mi világunk, gyerünk! Virág János főtörzsőrmester összegyűjtött vagy harminc embert. Borotán egy volt vendéglő helyiségében szállásoltak el bennünket. Civilruha, katonasapka vagy civilnadrág és kincstári zubbony, ing: így festettünk, de egy hét múlva már gránát, golyószóró és egyéb fegyvereink voltak. Budapest felszabadulását, már mint az új Magyar Vörös Hadsereg tagja értem meg, Szegedről indultunk a fővárosba. A Nyugati pályaudvaron úgy néztek ránk, mint akik csodát látnak. Elindultunk Budára. A mai Szabadság-hídról, mely középen leszakadt, egy gőzmozdony húzott valamit. Dunántúlon még állt a harc, mi a Sashegy és Kelenföld környékén fegyvereket gyűjtöttünk. Első halottunk egy fiatal, 17 éves hódmezővásárhelyi gyerek, páncélököl áldozata lett. Elérkeztünk Székesfehérvár alá, láttam a friss gránáttölcséreket, még szörnyűbbeket, mint a fronton. A hajmáskéri legelőn többen meghaltak közülünk. Végig aknával telepítették a németek ... Halottaink — igaz — nem az ellenséggel vívott harcban estek el, de az alattomos akna, az ismeretlen lőszer éppen úgy kaszált, mint a fronton ... — Hát így telt el az életem fele. 1945 júliusában már a Kossuth-híd kovácsa voltam. A kovács néhány hónapja nyugdíjba ment. Még hiányzott egy kicsi a hatvan évhez, de most vált egyre kényelmetlenebbé, az építő munka harcában szerzett sérülés, az, hogy megemelte magát. Most elég nehezen telik az idő, s olyan, mint egy tanácstalan gyerek. Furcsa így a kovács, aki tüzesfejű vasszegeket kalapált a hidakba, a mi hídjainkba. Most emlékezik, a huszonhárom év előtti napokra, inkább azokra. Egy új füzetbe leírt egy mondatot, aztán abbahagyta. A mondat: a Kossuthhíd kovácsa voltam — a híd már nincsen meg, de a kovács igen.”... És sokan mások, akik még ma is kézben tartják a kalapácsot, és dolgozni akarnak értelmes szép munkát. Kivívták hozzá a jogot. Kovácsmondás: a tűznek nem szabad kialudni! Apor Zoltán 11