Polgári Védelem, 1981 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1981-01-01 / 1. szám

35 évvel ezelőtt 1946. január elsejével — az Országgyűlés határozata alapján — a kormány állami kezelésbe vette a szén­bányákat és a hozzájuk tartozó erőműveket. Ezzel az intézkedéssel kezdődött meg az ipar területén a ter­melőeszközök társadalmasításának az a folyamata, amely 1949 végén a tíz munkásnál többet foglalkoz­tató üzemek államosításával fejeződött be. Az 1945. novemberi választások után — amelyen a Kisgazdapárt megkapta a szavazatok abszolút több­ségét —, a reakciós erők a gazdaság területén is fo­kozták támadásukat. Tevékenységük nagyon negatívan hatott az ország egyébként is súlyos gazdasági hely­zetére, növelte az áruhiányt és az inflációt. Azt ter­vezték, hogy ezt a politikát követve, gazdasági csőd következik majd be, ami megrendíti a demokratikus hatalmat és kierőszakolhatják a jobboldali fordu­latot. A reakció terveinek meghiúsítása és a gazdasági el­lenőrzés fokozása érdekében, a Magyar Kommunista Párt kezdeményezésére, a kormány felállította a Gaz­dasági Főtanácsot, amelynek az volt a feladata, hogy összehangolja és ellenőrizze a gazdasági minisztériu­mok munkáját. Tevékenysége nyomán rendeletek je­lentek meg a tőkések fokozott megadóztatásáról, az áruforgalom szabályozásáról, de egyre sürgetőbbé vált a nagytőke hatalmának visszaszorítása más eszközök­kel is. A gazdasági újjáépítés és a népi demokratikus irá­nyú fejlődés további, nagyon fontos lépését jelentette a szénbányák államosítása, amely az Országgyűlés 1945. december 6-i ülésén egyhangúlag hozott határo­zat alapján, 1946. január 1-én lépett életbe. Az Or­szággyűlésnek ez a döntése, amely a dolgozó töme­gek teljes egyetértésével találkozott, nagy politikai je­lentőségű lépés volt, elősegítette a „széncsata” kibon­takozását, az újjáépítés ütemét nagymértékben befo­lyásoló széntermelés növekedését. A közvetlenül je­lentkezett hatásán túlmenően az adja történelmi je­lentőségét, hogy a szénbányák köztulajdonba vétele volt az első jelentős államosítási rendszabály, ered­ményes támadás a nagytőke gazdasági hatalma meg­döntéséért folytatott harc területén. 75 évvel ezelőtt 1906. január 7-én ült össze Budapesten a Magyaror­szági Földmunkások Országos Szövetségének alakuló közgyűlése. A földmunkások szervezetének megalakítása, a sze­gényparasztság megmozdulásainak összehangolása a munkásmozgalom célkitűzéseivel, a XX. század elején egyre sürgetőbb feladattá vált. Maguk a mezőgaz­dasági proletárok is keresték a kapcsolatot a mun­kásmozgalommal, de az erők egyesítését nehezítette, hogy a Szociáldemokrata Párt vezetése még ellenezte a földosztást, mint az agrárkérdés polgári demokra­tikus megoldását. De ekkor már a párton belül is erősödtek azok a hangok, amelyek szükségesnek tar­tották és követelték a földmunkás-mozgalom szerve­zését. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1905. tavaszán egy földmunkás-értekezlet megtartására kerülhetett sor, amelyen elhatározták, megalakítják a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségét. Az 1906. január 7-én megnyitott alakuló közgyűlés­re hatvanegy helységből érkeztek küldöttek, akik fel­szólalásaikban hangoztatták a szervezkedés szüksé­gességét, a mezőgazdasági proletárok és a szegénypa­rasztok életkörülményei javításának sürgősségét, az ipari munkássággal való összefogás jelentőségét, a nemzetiségi kérdés megoldásának fontosságát, stb. Eze­ket az elveket tükrözték az elfogadott határozatok is. A Szövetség vezetőségét megválasztották, a titkár Nyisztor György földmunkás lett, aki később, 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság egyik népbiztosa volt. A megalakulás után, már az első negyedévben 212 helyi csoport létesült, több, mint húszezer taggal és a Szövetség lapja a „Világszabadság” 15 ezer példány­ban jelent meg. A taglétszám rohamosan nőtt, elérte az ötvenezret, ezért 1907-ben a kormány hozzáfogott a szakszervezet brutális üldözéséhez. A helyi szerveze­tek nagy részét feloszlatták, alig három-négyezer tag maradt csak. Az 1918—19-es fellendülés után az el­lenforradalom szétverte a Földmunkásszövetséget, majd 1944-ben a német fasiszták is betiltották. A fel­­szabadulás után újjáalakult, a földosztásban és a szö­vetkezetek szervezésében nagy szerepe volt és ma is eredményesen működik a most 75 éves szakszervezet. POLGÁRI VÉDELEM 3 3,5 éve 1946. január 18-án adták át a forgalomnak a budapesti Kossuth-hidat, amely az első állandó összeköttetést jelen­tette a II. világháború után a Duna teljes hosszában a két part között. Pontosan egy évvel a Kos­­suth-híd avatása előtt, 1945. január 18-án robbantották a Dunába a még álló budapes­ti hidakat a fasiszták, meg­szakítva ezzel a közvetlen összeköttetést a főváros bu­dai és pesti része között. A felszabadulást követően az el­ső, halaszthatatlan feladatok egyikét a kapcsolat helyreál­lítása jelentette, amelyet 1945. tavaszán ideiglenes jel­leggel a szovjet műszaki ala­kulatok a mai Szabadság-híd helyén, majd a Margitszige­ten keresztül épített hidakkal biztosítottak. Már ekkor nyil­vánvaló volt, hogy állandó hi­dat is kell építeni, mert eze­ket 1945—46 telén egy esetle­ges jégzajlás elsodorja. A tervezőmunkát meghatá­rozóan befolyásolta az a kö­rülmény, hogy végleges híd két-három év alatt épülhet fel, ugyanakkor megfelelő anyag sem állt rendelkezésre. Ezért olyan döntés született, hogy szükséganyagokból, félál­landó jellegű hidat­ építenek, amelyik kettő-négy évig hasz­nálható. Ilyen célkitűzésekkel indult meg a szükséges anya­gok felkutatása és az építés a Kossuth Lajos téren, az Or­szágház déli oldalán. A híd az egész ország ügyé­vé vált. Az építésben részt­vevő munkásokkal együtt a szovjet és magyar műszaki alakulatok katonái is dolgoz­tak azért, hogy ne szakadjon meg az összeköttetés a folyó két partja között. 1945. utolsó heteiben és 1946. első napjai­ban az egész ország azt fi­gyelte, hogy sikerül-e befejez­ni a munkát a jégzajlás előtt. 1946. január 11-én a jég el­sodorta ugyan az ideiglenes hidakat, de gyalogosan már át lehetett menni az új hídon, majd január 18-tól a jármű­­forgalom előtt is megnyitot­ták. A Szabadság-híd 1946. augusztus 20-i megnyitásáig a Kossuth-híd volt az össze­kötő kapocs a két part kö­zött. A csak pár évre terve­zett híd másfél évtizedig, 1960-ig jól funkcionált, akkor megkezdték lebontását. Ma, szemben a Parlamenttel, a Bem rakparton emléktábla hirdeti, hogy itt ívelt át a Dunán az a híd, amely a fel­­szabadulást követő nehéz időkben egyesítette a főváros, de ezen túl az ország két ré­szét, hirdetve a felszabadult nép élniakarását, a magyar munkások és mérnökök hősi, áldozatos munkájának dicsére­tét.

Next