Polgári Védelem, 1981 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1981-01-01 / 1. szám
35 évvel ezelőtt 1946. január elsejével — az Országgyűlés határozata alapján — a kormány állami kezelésbe vette a szénbányákat és a hozzájuk tartozó erőműveket. Ezzel az intézkedéssel kezdődött meg az ipar területén a termelőeszközök társadalmasításának az a folyamata, amely 1949 végén a tíz munkásnál többet foglalkoztató üzemek államosításával fejeződött be. Az 1945. novemberi választások után — amelyen a Kisgazdapárt megkapta a szavazatok abszolút többségét —, a reakciós erők a gazdaság területén is fokozták támadásukat. Tevékenységük nagyon negatívan hatott az ország egyébként is súlyos gazdasági helyzetére, növelte az áruhiányt és az inflációt. Azt tervezték, hogy ezt a politikát követve, gazdasági csőd következik majd be, ami megrendíti a demokratikus hatalmat és kierőszakolhatják a jobboldali fordulatot. A reakció terveinek meghiúsítása és a gazdasági ellenőrzés fokozása érdekében, a Magyar Kommunista Párt kezdeményezésére, a kormány felállította a Gazdasági Főtanácsot, amelynek az volt a feladata, hogy összehangolja és ellenőrizze a gazdasági minisztériumok munkáját. Tevékenysége nyomán rendeletek jelentek meg a tőkések fokozott megadóztatásáról, az áruforgalom szabályozásáról, de egyre sürgetőbbé vált a nagytőke hatalmának visszaszorítása más eszközökkel is. A gazdasági újjáépítés és a népi demokratikus irányú fejlődés további, nagyon fontos lépését jelentette a szénbányák államosítása, amely az Országgyűlés 1945. december 6-i ülésén egyhangúlag hozott határozat alapján, 1946. január 1-én lépett életbe. Az Országgyűlésnek ez a döntése, amely a dolgozó tömegek teljes egyetértésével találkozott, nagy politikai jelentőségű lépés volt, elősegítette a „széncsata” kibontakozását, az újjáépítés ütemét nagymértékben befolyásoló széntermelés növekedését. A közvetlenül jelentkezett hatásán túlmenően az adja történelmi jelentőségét, hogy a szénbányák köztulajdonba vétele volt az első jelentős államosítási rendszabály, eredményes támadás a nagytőke gazdasági hatalma megdöntéséért folytatott harc területén. 75 évvel ezelőtt 1906. január 7-én ült össze Budapesten a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségének alakuló közgyűlése. A földmunkások szervezetének megalakítása, a szegényparasztság megmozdulásainak összehangolása a munkásmozgalom célkitűzéseivel, a XX. század elején egyre sürgetőbb feladattá vált. Maguk a mezőgazdasági proletárok is keresték a kapcsolatot a munkásmozgalommal, de az erők egyesítését nehezítette, hogy a Szociáldemokrata Párt vezetése még ellenezte a földosztást, mint az agrárkérdés polgári demokratikus megoldását. De ekkor már a párton belül is erősödtek azok a hangok, amelyek szükségesnek tartották és követelték a földmunkás-mozgalom szervezését. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1905. tavaszán egy földmunkás-értekezlet megtartására kerülhetett sor, amelyen elhatározták, megalakítják a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségét. Az 1906. január 7-én megnyitott alakuló közgyűlésre hatvanegy helységből érkeztek küldöttek, akik felszólalásaikban hangoztatták a szervezkedés szükségességét, a mezőgazdasági proletárok és a szegényparasztok életkörülményei javításának sürgősségét, az ipari munkássággal való összefogás jelentőségét, a nemzetiségi kérdés megoldásának fontosságát, stb. Ezeket az elveket tükrözték az elfogadott határozatok is. A Szövetség vezetőségét megválasztották, a titkár Nyisztor György földmunkás lett, aki később, 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság egyik népbiztosa volt. A megalakulás után, már az első negyedévben 212 helyi csoport létesült, több, mint húszezer taggal és a Szövetség lapja a „Világszabadság” 15 ezer példányban jelent meg. A taglétszám rohamosan nőtt, elérte az ötvenezret, ezért 1907-ben a kormány hozzáfogott a szakszervezet brutális üldözéséhez. A helyi szervezetek nagy részét feloszlatták, alig három-négyezer tag maradt csak. Az 1918—19-es fellendülés után az ellenforradalom szétverte a Földmunkásszövetséget, majd 1944-ben a német fasiszták is betiltották. A felszabadulás után újjáalakult, a földosztásban és a szövetkezetek szervezésében nagy szerepe volt és ma is eredményesen működik a most 75 éves szakszervezet. POLGÁRI VÉDELEM 3 3,5 éve 1946. január 18-án adták át a forgalomnak a budapesti Kossuth-hidat, amely az első állandó összeköttetést jelentette a II. világháború után a Duna teljes hosszában a két part között. Pontosan egy évvel a Kossuth-híd avatása előtt, 1945. január 18-án robbantották a Dunába a még álló budapesti hidakat a fasiszták, megszakítva ezzel a közvetlen összeköttetést a főváros budai és pesti része között. A felszabadulást követően az első, halaszthatatlan feladatok egyikét a kapcsolat helyreállítása jelentette, amelyet 1945. tavaszán ideiglenes jelleggel a szovjet műszaki alakulatok a mai Szabadság-híd helyén, majd a Margitszigeten keresztül épített hidakkal biztosítottak. Már ekkor nyilvánvaló volt, hogy állandó hidat is kell építeni, mert ezeket 1945—46 telén egy esetleges jégzajlás elsodorja. A tervezőmunkát meghatározóan befolyásolta az a körülmény, hogy végleges híd két-három év alatt épülhet fel, ugyanakkor megfelelő anyag sem állt rendelkezésre. Ezért olyan döntés született, hogy szükséganyagokból, félállandó jellegű hidat építenek, amelyik kettő-négy évig használható. Ilyen célkitűzésekkel indult meg a szükséges anyagok felkutatása és az építés a Kossuth Lajos téren, az Országház déli oldalán. A híd az egész ország ügyévé vált. Az építésben résztvevő munkásokkal együtt a szovjet és magyar műszaki alakulatok katonái is dolgoztak azért, hogy ne szakadjon meg az összeköttetés a folyó két partja között. 1945. utolsó heteiben és 1946. első napjaiban az egész ország azt figyelte, hogy sikerül-e befejezni a munkát a jégzajlás előtt. 1946. január 11-én a jég elsodorta ugyan az ideiglenes hidakat, de gyalogosan már át lehetett menni az új hídon, majd január 18-tól a járműforgalom előtt is megnyitották. A Szabadság-híd 1946. augusztus 20-i megnyitásáig a Kossuth-híd volt az összekötő kapocs a két part között. A csak pár évre tervezett híd másfél évtizedig, 1960-ig jól funkcionált, akkor megkezdték lebontását. Ma, szemben a Parlamenttel, a Bem rakparton emléktábla hirdeti, hogy itt ívelt át a Dunán az a híd, amely a felszabadulást követő nehéz időkben egyesítette a főváros, de ezen túl az ország két részét, hirdetve a felszabadult nép élniakarását, a magyar munkások és mérnökök hősi, áldozatos munkájának dicséretét.