Polifon, 1986 (1. szám)
1986 / 1. szám
Nem tudtam, hogy így fáj.. . Hosszú hallgatás (gondolhatnánk: érlelődés) után az egykori Piramis-énekes, a tinédzserkoncertek színpadának átütő egyénisége, Révész Sándor új karakterrel állt elő. Bizonyosak lehetünk benne, hogy lemeze az év egyik legsikeresebb kiadványa lesz A tasak ötletes, a lemez hangzása kitűnő (hangmérnök Kiss István), a hangszerpark lenyűgöző, a közreműködők-zeneszerzők-szövegírók neve patinás (Presser, Demjén, Sztevanovity Dusán, s egy alkalommal Micky von Henko, az LGT gárdája és Dés László stb.), egyszóval kétségtelenül hatásos ez a dolog De valóban csak ettől az? Talán nem hangzik túl szívderítően, mégis azt kell mondanom a lemez hatásosságát nem elsősorban zenei értékei biztosítják, hanem az a tulajdonsága, hogy több meghatározó jellegzetességében is tipikusan magyar Hogy tovább is ragozzam: nyolcvanas évekbeli magyar. S bár egy produkció hatása mindig rendkívül bonyolult és nehezen mérhető, többtényezős jelenség, abban biztosak lehetünk, hogy két dolog mindig hat a szokatlan és a megszokott. Ez esetben az utóbbi Vegyük sorra csak Presser állhat, ahogyan azt hol sikeres, hol kevésbé sikeres kísérletekben megszoktuk. Ez rendben is volna, egy biztosíték mindenképpen kell a nekifutáshoz. 2. A résztvevők közül mindenki nagyon tehetséges, de valószínűleg ugyanilyen mértékben lusta. Minden szám egyetlen ötletre épül (ennek maximális terjedelme négy ütem), a továbbiak folyamán ezt ragozzák agyon. A zenében annyi a változatlan (ritmus-, akkord-, dallamvaráció nélküli) ismétlés, hogy a húsdaráló-technikára épülő diszkózenék elbújhatnak mögötte. Ugyanakkor erre az egyetlen ötletre hallatlanul dús, tömör, jó hangzású hangszerelés ömlik. (Különösen a nyitó slágerben, a Nem tudtam, hogy így fáj című dalban szembetűnő ez.) Ez is elég jól ismert jelenség. 3. Szintén megszokott: a lassú számok nem a rockzenei hagyományokhoz (mondjuk pl blues), hanem a hagyományos szórakoztató tánczene formáihoz kapcsolódnak, amitől érzelmesség helyett érzelgősségbe, szenvelgésbe csúsznak (Vigyázz a madárra: tipikus szimfonikus könnyűzenei termek, a "most eggyel feljebb" kommercialitásával. Én szeretlek: az ötvenes évek végének slágertípusa, annak ötletességei nélkül). 4. A zenei karakterek teljesen függetlenek a szövegekétől (csak mi szoktuk meg), sőt néha magától a dallamtól is (Menekülés). Ennélfogva az ötletek-újdonságok szervetlenül lógnak a számokra akasztva: a Szól a dal-ban csak azért van tabla, hogy legyen, a Menekülés egész karakterét egy hangulatfestő elem döntötte el („Ópiumfüst árad szét"), amitől az énekhangot elektronikus „köd" borítja, holott a szöveg zaklatottságot kívánna. Ez a zaklatottság azonban a Szól a dal ritmikájába került, ahol viszont ellentmond az ének (egyébként végre egyéni ízű) simaságának... 5. A lemezen semmi sincs igazán eldöntve. Mint általában. A szerzők szándéka érezhetően különböző karakterek igényes megformálása volt, a jól eladhatóság vágyával párosulva. Eközben nem lehet tudni, hogy pl. a Francia lányban a figura mitől és kit un jobban a lányt vagy önmagát, igazán unja vagy csak pózol? S kire mire utal ez a figura? Ugyanígy álmott a Porto Morellos első része, amelyet önsajnáltató nyávogás üt agyon: ennek indokolatlansága tönkreteszi a karakterváltás szellemes ötletét. A szövegek szeretnének intellektuálisak lenni, de azért nem nagyon. Ahogy szokás. Ebből lesznek a „privát magánügy" típusú lelemények (ld. vokális ének, konzultációs megbeszélés stb.). Ugyanígy nincs eldöntve, hogy Révész melyik regiszterben van leginkább otthon, hogy mit akar kifejezni az énekhang sorvégi „lekapásaival", mindenütt, válogatás — ezáltal stílusérték — nélkül, s végül, hogy milyen nyelven énekel. (A prozódia és a frazeálás helyenként ijesztő, pl. „sose repülj az angyalokkal".) 6. S végül: az énekes kilenc számon keresztül inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy mit nem tud, majd egyszer csak páratlanul briliáns technikával megnyilatkozik — mindösszesen kétszer (Sose repülj az angyalokkal oktávugrása és karakterváltása) Szóval ismét egy tíz éve ígéretes tehetség, ahogyan megszoktuk. Be is futott meg nem is, új is, meg nem is. Szó, ami szó, még van időnk, s egy „sokat ígérő tehetség" státusza is érték. De talán érdemesebb lenne komolyan folytatni. Lévai Júlia Fotó: Lengyel László LAUX • Átmeneti Kabát LIVE AID visszhangok TEST DEPT • ADAMIS Vita Erdős Péterrel Modern Talking • KONCZ Videó Amerikában POP# ROCK • JAZZ • FOLK 1. Régi énekes, új karakter, mögötte