Polifon, 1986 (1. szám)
1986 / 1. szám
Mondd... Engem meglepne, ha az afrikai éhezőket szóba hozva partnereim csillagokról, reményről, sorsról vagy szerelemről kezdenének beszélni. A lemezen szereplőknek mindössze a fele vette a fáradtságot, hogy valóban az apropót szolgáltató helyzetről írjon dalt, s ebből igazán eredetinek csak a Satöbbi és Nagy Feró opuszát tarthatom. A zenéről nem is beszélek. Vagy ajándék lónak ne nézd a fogát? Torma Tamás Mennyit... Ez a lemez csak bosszantani tud. Nem tudok örülni, hogy a fiúk lelkesen összeálltak egy nagy ügy érdekében. Annak tudnék örülni, ha összeállna végre egy olyan világ, amelyben nemcsak a külön felkért stáb képes írni egy új, az alkalomnak megfelelő dalt. Amiben létezik gesztus, tényleg és önmagáért. Esetleg átélve. Aztán még kivitelezve is, nem összecsapott, stílustalan és pontatlan lemezborítóval, ráböfögött, préselt, sikított énekléssel. Szörnyű vagyok! Lévai Júlia Ér egy... Ha igaz, amit olvastam, hogy az LP árából csak 13 forint kerül az éhségkasszába, a többi pedig az MHV-t támogatja, akkor nem tudom tiszta szívvel kérni: vedd meg! A borító kusza grafikája sem agitál. A válogatás megüti a rádióbeli (magyar) popösszeállítások átlagszínvonalát, de hiányzik a női hang. Kiemelkedik a Presser—Földes—Révész dal, amely a legjobb mozgalmi énekek erényeit foglalja a modern popzene kereteibe. Szőnyei Tamás Falat... Csak néhány közép-kelet-európai rocksámánnak sikerült hiteles üzenetet küldenie fekete Afrikába. Zétényi Zoltán Kenyér? Kezdetben azt hittem, koncepciózus lemezt hoztak létre ajándékképp — végighallgatva számomra az derül ki, mindenki régi zenei, érzelmi, gondolati rögeszméit énekelte, játszotta erre a korongra (is). Vagy épp ez lett volna a koncepció: kire-kire a legjellemzőbb dalt kiválasztani, hogy ez mutasson valamiféle popkörképet? Így viszont meggyőzőbb lett volna mindez új számokkal — az ajándék újdonságerejével hathat igazán. Decsi Ágnes Ügy és ügyetlenség Borzongással vegyes tisztelettel hallgattam a HiFigyelőnek a második koncert napján sugárzott műsorában, amint az egyik technikus a közvetítés műszaki részleteit magyarázta. Ekkor lett nyilvánvaló a számomra, hogy a tíz-, illetve hatórás élőadás zökkenőmentes lebonyolítása alighanem a Magyar Rádió legnagyobb teljesítményei közé tartozik; munkatársai jóvoltából intézményként is az első pillanattól kezdve támogatta a tervet, nyilvánosságot, vagyis ingyen reklámidőt adott a szervezőknek, fölkeltette az érdeklődést, és ezáltal hozzájárult a bevétel növeléséhez, a segélyakció sikeréhez. Ezért minden elismerés megilleti a Rádiót. A közvetítést értékelő kritikusnak azonban el kell választania egymástól az „Ügyet" és a „Műsort", tisztáznia kell önmaga és az olvasó előtt, hogy az ügy vitathatatlanul pozitív volta nem lehet biztosíték a műsor hibái ellen, amelyek viszont természetesen nem csökkenthetik az ügy jelentőségét. Mert ez a technikailag tulajdonképp tökéletes tizenhat óra igen sok bosszúságot okozhatott annak, aki nem háttérduruzsolásként próbálta végighallgatni. Az első benyomás: egyhangúság, unalom. Szét kellett volna szórni az első napot uraló sok hasonszőrű rockzenekart. Talán érdekesebbre sikerül a zenei összeállítás, ha a „rocknap" és a „popnap" együttesei, előadói nem mesterségesen elkülönítve, hanem vegyesen szerepelnek. Sosem árt megfogadni a régi mondások bölcsességét, jóból is megárt a sok, a változatosság pedig gyönyörködtet. A két hangversenyen az élvonal tartott bemutatót, ennyi gyönge énekesteljesítményt mégis ritkán hallani egyszerre. Vikidál Gyula, Földes László vagy Kóbor János helyében például határozottan tiltakoznék, ha az MTV rá akarná tenni egy esetleges koncertlemezre a sportcsarnoki alakításomat. A maratoni rádióműsor azonban nemcsak muzsikából állt. Horváth Ádám rendező nagy létszámú riporteri csapatot vetett be, hogy sok-sok kis színessel töltsék ki a szüneteket és pillanatképeket adjanak a koncertek hangulatáról. Helyes koncepció volt ez, a rádióhallgatóval csak így lehet láttatni egy eseményt, a megvalósítás azonban ... Kíváncsi lennék, milyen arcot vágna egyik-másik riporter saját sutaságait hallván, ha okulásul visszapergetnék az egész adás felvételét, ahogy a labdarúgók is megnézik utólag a meccseiket. Tudom, az élő közvetítés kegyetlen műfaj, rettentő sok stresszel és kockázattal jár, de állítólag a vérbeli riporterek ezt szeretik, ilyenkor vannak igazán elemükben. A segélykoncert tudósítóit általában fel is dobta a rendezvény magasztos célja és a szakmai feladat szépsége, ám ez gyakran erőltetettnek, mesterkéltnek hatott otthon a készülék mellett, nem utolsósorban azért, mert lelkesültségük hitelét olykor teljes érdektelenségről árulkodó, elejtett megjegyzések rontották le. Annál illúziórombolóbb pillanata például aligha volt a közvetítésnek, mint amikor az egyik riporter azzal az épületes kérdéssel fordult a vezető hangtechnikushoz, mire szolgál a keverőpult, majd miután azt a választ kapta, hogy ezt „tegnapelőtt már elmondtam", nagyjából így szól egy másik technikushoz: — Na mindegy, nekem Horváth Ádám, a rendező mondta, kérdezzek a fényről, szóval hogy is van ezekkel a fényekkel? Kész paródia. Kollégája pedig, aki véletlenül sem felejtett volna eldicsekedni azzal, hogy tagja a magyar Elvis Presley Fan Club elnökségének, megszólaltatott egy amerikai nézőt, történetesen egy rádiós rockriportert, aki bemutatkozáskor elmondta, szülei származása Polish and Russian. Az öncenzúra automatikára kapcsolt, s az orosz szülőből szovjet lett... A riporterek beleestek ugyanabba a jó szándékú hibába, mint a magyar futball betegsége idején Szepesi György, amikor a közepes meccset is öldöklő derbiként közvetítette. „Kezek a magasban, piros, kék, zöld fények villognak, fantasztikus a hangulat!" F áradoztak, holott minden rockkoncerten ugyanez történik, ráadásul a hangszóróból is csak a szokványos magyar rock zakatolt, az állítólagos tomboló lelkesedésből pedig csak halk tetszés-nyilvánítás hallatszott... A közönségből kihalászott riportalanyoktól vagy nem tudtak mit kérdezni, vagy mindenáron azt akarták kihúzni belőlük, milyen mélyen átérzik a közös segítségnyújtás nagyszerűségét. Mikor pedig a színpadról lesiető szereplőket várták a mikrofon elé, kínos lassúsággal teltek a másodpercek, hogy aztán általánosságokban merüljön ki a mini interjú, vagy rosszabb esetben olyan érzéketlenségekhez vezessen, mint a szülésről visszajött karcsú énekesnő fogyókúrareceptje: NEM SZABAD KENYERET ENNI ... Hogy is szól az erre az alkalomra komponált dal? Mondd, mennyit ér egy falat kenyér? (Az RTV- újság e költői kérdésben a mű szót tette a mennyit helyére, a műsor címe így más hangsúlyt kapott.) Ezek és a hasonló baklövések sajnos rányomták bélyegüket a — mint már említettem, sok ember közös munkája révén zökkenőmentesen megvalósult — közvetítésre. Az ügyetlenségek (műsora azonban szerencsére nem ártott az ügynek. Szőnyei Tamás És ők ott mit I. Hailé Szelasszié 1964-ben Magyarországon járt. Szakemberek segítségét kérte az etióp népi kultúra gyűjtéséhez és elméletének kidolgozásához. Martin György és Sárosi Bálint utazhatott el akkor egy hónapra „a világ egyik ünnepekben leggazdagabb" és kenyérben legszegényebb országába. Ám csak júniusban mehettek, amikor a böjtös-esős évszak éppen afféle „uborkaszezonnal" szolgált a táncoszenés ünnepek területén. A két kutató még így is hatalmas népzenei anyagot gyűjtött fel és elemzett, konklúzióik két, kis példányszámban kiadott különlenyomatban olvashatóak. Majd' egykilométernyi szalag őrzi az egzotikus nevű amhara, agó, kukó, kaficcsó, hatféle galla, aderé és tigre törzsek zenéjét, táncát, valahol a budai Várban. A kutatási program véget ért. Csendben porosodnak a fényes bőrű, szoborremek fejformájú, extatikus átélésre képes emberek állóképpé bontható gesztusai odafenn, miközben értük szól a dal idelenn. Ez a két dolog mostanában valahogy nem szokott összetalálkozni. A világ berendezkedésének jelenlegi rendje szerint ugyanis ami az etiópok világából mások számára átélhető, az sterilen őrzött tudományos szakanyag („etióp népzene"), ami viszont nem élhető át, csak racionálisan felfogható (éheznek, küldjünk pénzt) közéleti tényező. Mintha létezhetne közélet átélhető tényezők nélkül, s mintha nem ugyanaz az ember énekelne, aki éhezik, s tud(hat)na, aki ad (s mintha ezek felcserélése nem történt volna meg már ezerszer a történelem folyamán). Talán ésszerűbb volna összekötni azt, ami együvé tartozik, s átélhetővé tenni a felfoghatók Egyszerűbb lenne azt kérdeznünk: és ők ott mit énekelnek? És akkor valószínűleg értelmetlen volna ezt kérdezni: ti meg miért nem élitek át, hogy éheznek, miközben énekeltek értük? S hogy mi mindent lehetne átélnünk pusztán a szellemi közösség alapján? Etiópia több mint 70 nép „élő táncmúzeuma", ahogyan Martin György leírta. Ha ismernénk egy kicsit, átélhetnénk, miben különbözik viselkedésük a miénktől, miközben táncolnak. Csodálhatnánk a monoton ismétlődésekből felpörgetett fokozást, amely egészen más szerkezetű táncot eredményez, mint amilyen az európai népek méltósággal járt, megszabott időtartamú szakaszokból álló tánca. S egyben felismernénk benne azt a ritmusosságot, amit itt inkább jazznek neveznek. Cseppet sem volna érdektelen rácsodálkozni arra a rítusra, amelyben az alkalom szüli a részvétet, s nem fordítva. S hogy csodálkoznánk az érzelmek és felhangoltságok állapotából létrejövő elképesztő hangképzési tüneményeken is, amelyek ott az átéléstől és a feloldódástól sziszegők, csattogók, rezgők, hehezők vagy reszelések; itt viszont az átélés hiányától és a görcsös akarástól jelentenek pusztán technikai fogyatékosságot. Irigyelhetnénk az „önkiszolgáló" ritmikai kíséretet, amely kétemeletes dobfelszerelés híján virtuóz, kigyakorolt (!) tapssal és csapásolással (saját testén) biztosítja az idő halálosan pontos tagolását. De átélhetnénk a közös vonásokat is az ereszkedő, pentatonikus dallamokban, a szinkópás hangsúlyeltolódásokban, s irigykedő iróniával szemlélhetnénk az „etióp jazz"-t, amelyben az ősi nyaklánc, a virtuóz „iszkiszta" a twisttel keveredve vált modern társastánccá. S akkor már jobban tudnánk, mit gondoljunk róluk, az emberekről. S mivel még mindig a gondolat a legolcsóbb ... (..) Kurucs Körülbelül olyan régi vita folyik arról, minek kell látszania egy rockshow televíziós fölvételén, mint hogy önálló művészet-e a televíziózás. És körülbelül olyan eldönthetetlen. A magyar videóklipek — ma már így hívják őket, bár kevés joggal — valamikor, a hetvenes években bemutatták az elektronikus gadgetty teljes felhozatalát: az énekes füléből kinőtt a zenekar, neki személy szerint viszont ötezer kontúrja lett. Ennek ellenhatásaként teret nyert aztán a neoracionalizmus, melyet más néven gyártásvezetőnek is neveznek (aki egyre szűkebbre fogja a forgatás anyagi kereteit). E művekben egyetlen kamera fölváltva az énekes kezét és fejét fényképezte. Én például egy éven át nem tudtam eldönteni, hogy a Varga Miklós Band hosszú hajú gitárosa fiú vagy lány, mert mindig csak tized másodpercekre jelent meg sziluettje V. M. egész képernyőt betöltő profilja mögött. Végül aztán jobb meggyőződésem ellenére, egy V. M. B. koncerten kellett megbizonyosodnom arról, amiről a tévéshow elmulasztott tájékoztatni. E rövid történeti bevezetőt azért tartottam szükségesnek, mert az Élő segély Afrikáért televíziós közvetítése minden bizonnyal egy új stádium: körülbelül így készítenek tévéshow-t az afrikai éhségövezetben, amikor már a légi hídon érkező tejpor is későn ér oda. Rövidebben úgy is fogalmazhatnék, hogy nem igazán tetszett az Élő segély Afrikáért. Ez, persze, nem feltétlenül a stáb hibája volt. A Magyar Televízió jelen pillanatban nem rendelkezik azzal a technikai apparátussal, mellyel egy ilyen közvetítés elegánsan létrehozható, illetve, ha rendelkezik, ezúttal a rendezők, Dessewffy Zsuzsa és Bodnár István — ahogy ez már mifelénk szokás — ezt az apparátust nem kapták meg. A technikai feltételekhez képest viszont a műsorra, a közvetítésre egy rossz szavunk se lehet. Itt vagyunk tehát a közepiben, mármint az ellentmondásnak. Ha jó volt, akkor miért nem volt jó? Én, mint Átlagnéző úr, nem vagyok köteles figyelembe venni a technikai problémákat, így aztán csak azt látom, hogy egy kamera totált ad a Budapest Sportcsarnokról, a másik az énekesnek körülbelül a feje búbja és a talpa között, félúton foglal helyet, kissé balra rézsút, mitől aztán a negyedik órában Átlagnéző úr nyakmerevedést kap, és már nem bírja tovább féloldalt nézni a közvetítést, mint a tyúkok a létrán. S van még egy harmadik kamera is, mely néha pásztázik, ha a kameraman nem vette ki éppen a szakszervezeti tíz percet. Átlagnéző úr hallja aztán azt is, hogy az erősítés — legalábbis a tévéfelvételen — alig haladja meg egy jó MK— 27-es táskamagnó teljesítményét, s még ez is célzott hangerő, mert ha szól, már nem hallani a közönséget, amitől viszont megszűnik a koncert légköre, s olyan lesz az egész, mintha valaki hátmosó szivaccsal püfölne egy lábasfödőt a gumiszobában. A szám végén viszont vált az akusztika és bőgni kezd a közönséghang, miközben immár az énekes közlendőit nem érteni. Mi, nézők, persze, már régen túl vagyunk ezen a naiv, paradicsomi Átlagnéző úr és hölgy állapoton, tehát az ilyen közvetítésnél pontosan tudjuk, látjuk, hogy a körülményhez képest már az is csoda, hogy minden egybemaradt az adás végéig. S ennél többet is adott a közvetítés: korrekt, szerkesztett módon megmutatta a magyar popszakma majdhogynem egészét, koncert közben. Ha tehát eltekintünk morgolódásainktól és magas igényeinktől, kétségkívül láthatjuk, hogy a körülményekhez képest tán mi lehetett volna jobb. Nem várhatjuk, hogy az operatőri, rendezői munka jobban igazodjék a számok szövegéhez, hangulatához, hiszen ez nem tévéshow volt, amire előre föl lehet készülni, hanem — úgyszólván — egyenes közvetítés (az a tizenhat nap csúszás nálunk igazán nem számít), s ekkor nem lehet különösebben trükközni. E szempontból tehát nem marad kifogásolnivalónk. Az egyetlen mégis: keveset érezni az esemény hangulatából. Egy halszemoptika időnként végigbóklássza a Sportcsarnok riasztó beton-kő-vascső folyosóit, s az optika természetéből fakadóan borzongató arcokat ragad ki, azt sugallván, hogy az atomcsapás utáni csöndes reggelen vagyunk. Nosztalgikus képek, de nem igazán értem: ilyen letört volt a közönség a koncerten, netán a stáb nem érezte jól magát, vagy csak egyszerűen optika se volt másik? A kis portrékról meg igazán nincs mit mondani. Rendszerint hülye kérdésekre adott fölösleges válaszok, miközben az egésznek „na, esztét is letudtuk" jellege van. A dolognak ez a része már tényleg nem anyagi kérdés: ritka alkalom, hogy a magyar könnyűzenének ennyi jelese legyen együtt, kamera- és mikrofonvégen. A riporterrel, Héder Barnával ellentétben bízom abban, hogy a legtöbb nézőnek, ha csak egyetlen kérdést tehet föl valamelyiküknek, jobb jutott volna eszébe annál, mintsem hogy „jól érzed most magad?". Egyetlen, igazán maradandó, kidolgozottságában már-már megrázó kép marad: Slamó, amint a fölakasztott ruhahalmok között bujkál a kamera elől. Ezek azok a ritka, égi pillanatok, mikor az operatőr, rendező megfog egy helyzetet, hangulatot, egy képet, mely talán a szereplőre, talán a helyszínre, a korra vagy a jelenségre vonatkozik. Olyan volt ez a kép, mint a híres Woodstock-film sora, az a vissza-viszszatérő kép a dágványról, amelyen és amelyben mégis ... Szántó Péter