Polifon, 1986 (1. szám)

1986 / 1. szám

Mondd... Engem meglepne, ha az afrikai éhe­zőket szóba hozva partnereim csilla­gokról, reményről, sorsról vagy szere­lemről kezdenének beszélni. A leme­zen szereplőknek mindössze a fele vette a fáradtságot, hogy valóban az apropót szolgáltató helyzetről írjon dalt, s ebből igazán eredetinek csak a Satöbbi és Nagy Feró opuszát tartha­tom. A zenéről nem is beszélek. Vagy ajándék lónak ne nézd a fogát? Torma Tamás Mennyit... Ez a lemez csak bosszantani tud. Nem tudok örülni, hogy a fiúk lelkesen összeálltak egy nagy ügy érdekében. Annak tudnék örülni, ha összeállna végre egy olyan világ, amelyben nem­csak a külön felkért stáb képes írni egy új, az alkalomnak megfelelő dalt. Ami­ben létezik gesztus, tényleg és önma­gáért. Esetleg átélve. Aztán még kivi­telezve is, nem összecsapott, stílusta­lan és pontatlan lemezborítóval, rábö­fögött, préselt, sikított énekléssel. Szörnyű vagyok! Lévai Júlia Ér egy... Ha igaz, amit olvastam, hogy az LP árából csak 13 forint kerül az éhség­kasszába, a többi pedig az MHV-t tá­mogatja, akkor nem tudom tiszta szív­vel kérni: vedd meg! A borító kusza grafikája sem agitál. A válogatás meg­üti a rádióbeli (magyar) popösszeállí­tások átlagszínvonalát, de hiányzik a női hang. Kiemelkedik a Presser—Föl­des—Révész dal, amely a legjobb mozgalmi énekek erényeit foglalja a modern popzene kereteibe. Szőnyei Tamás Falat... Csak néhány közép-kelet-európai rocksámánnak sikerült hiteles üzene­tet küldenie fekete Afrikába. Zétényi Zoltán Kenyér? Kezdetben azt hittem, koncepciózus lemezt hoztak létre ajándékképp — vé­gighallgatva számomra az derül ki, mindenki régi zenei, érzelmi, gondolati rögeszméit énekelte, játszotta erre a korongra (is). Vagy épp ez lett volna a koncepció: kire-kire a legjellemzőbb dalt kiválasztani, hogy ez mutasson valamiféle popkörképet? Így viszont meggyőzőbb lett volna mindez új szá­mokkal — az ajándék újdonságerejé­vel hathat igazán. Decsi Ágnes Ügy és ügyetlenség Borzongással vegyes tisztelettel hallgattam a HiFigyelőnek a második koncert napján sugárzott műsorában, amint az egyik technikus a közvetítés műszaki részleteit magyarázta. Ekkor lett nyilvánvaló a számomra, hogy a tíz-, illetve hatórás élőadás zökkenő­­mentes lebonyolítása alighanem a Ma­gyar Rádió legnagyobb teljesítményei közé tartozik; munkatársai jóvoltából intézményként is az első pillanattól kezdve támogatta a tervet, nyilvános­ságot, vagyis ingyen reklámidőt adott a szervezőknek, fölkeltette az érdeklő­dést, és ezáltal hozzájárult a bevétel növeléséhez, a segélyakció sikeréhez. Ezért minden elismerés megilleti a Rá­diót. A közvetítést értékelő kritikusnak azonban el kell választania egymástól az „Ügyet" és a „Műsort", tisztáznia kell önmaga és az olvasó előtt, hogy az ügy vitathatatlanul pozitív volta nem lehet biztosíték a műsor hibái el­len, amelyek viszont természetesen nem csökkenthetik az ügy jelentősé­gét. Mert ez a technikailag tulajdon­képp tökéletes tizenhat óra igen sok bosszúságot okozhatott annak, aki nem háttérduruzsolásként próbálta vé­gighallgatni. Az első benyomás: egyhangúság, unalom. Szét kellett volna szórni az el­ső napot uraló sok hasonszőrű rockze­nekart. Talán érdekesebbre sikerül a zenei összeállítás, ha a „rocknap" és a „popnap" együttesei, előadói nem mesterségesen elkülönítve, hanem ve­gyesen szerepelnek. Sosem árt meg­fogadni a régi mondások bölcsessé­gét, jóból is megárt a sok, a változa­tosság pedig gyönyörködtet. A két hangversenyen az élvonal tar­tott bemutatót, ennyi gyönge énekes­teljesítményt mégis ritkán hallani egy­szerre. Vikidál Gyula, Földes László vagy Kóbor János helyében például határozottan tiltakoznék, ha az MTV rá akarná tenni egy esetleges koncertle­mezre a sportcsarnoki alakításomat. A maratoni rádióműsor azonban nemcsak muzsikából állt. Horváth Ádám rendező nagy létszámú riporteri csapatot vetett be, hogy sok-sok kis színessel töltsék ki a szüneteket és pil­lanatképeket adjanak a koncertek han­gulatáról. Helyes koncepció volt ez, a rádióhallgatóval csak így lehet láttatni egy eseményt, a megvalósítás azon­ban ... Kíváncsi lennék, milyen arcot vágna egyik-másik riporter saját suta­ságait hallván, ha okulásul visszaper­getnék az egész adás felvételét, ahogy a labdarúgók is megnézik utólag a meccseiket. Tudom, az élő közvetítés kegyetlen műfaj, rettentő sok stresszel és kocká­zattal jár, de állítólag a vérbeli riporte­rek ezt szeretik, ilyenkor vannak igazán elemükben. A segélykoncert tudósítóit általában fel is dobta a rendezvény magasztos célja és a szakmai feladat szépsége, ám ez gyakran erőltetett­­nek, mesterkéltnek hatott otthon a ké­szülék mellett, nem utolsósorban azért, mert lelkesültségük hitelét oly­kor teljes érdektelenségről árulkodó, elejtett megjegyzések rontották le. An­nál illúziórombolóbb pillanata például aligha volt a közvetítésnek, mint ami­kor az egyik riporter azzal az épületes kérdéssel fordult a vezető hangtechni­kushoz, mire szolgál a keverőpult, majd miután azt a választ kapta, hogy ezt „tegnapelőtt már elmondtam", nagyjából így szól egy másik techni­kushoz: — Na mindegy, nekem Hor­váth Ádám, a rendező mondta, kérdez­zek a fényről, szóval hogy is van ezek­kel a fényekkel? Kész paródia. Kollégá­ja pedig, aki véletlenül sem felejtett volna eldicsekedni azzal, hogy tagja a magyar Elvis Presley Fan Club elnök­ségének, megszólaltatott egy amerikai nézőt, történetesen egy rádiós rockri­portert, aki bemutatkozáskor elmond­ta, szülei származása Polish and Russi­an. Az öncenzúra automatikára kap­csolt, s az orosz szülőből szovjet lett... A riporterek beleestek ugyan­abba a jó szándékú hibába, mint a ma­gyar futball betegsége idején Szepesi György, amikor a közepes meccset is öldöklő derbiként közvetítette. „Kezek a magasban, piros, kék, zöld fények villognak, fantasztikus a hangulat!" F áradoztak, holott minden rockkoncer­ten ugyanez történik, ráadásul a hang­szóróból is csak a szokványos magyar rock zakatolt, az állítólagos tomboló lelkesedésből pedig csak halk tetszés-nyilvánítás hallatszott... A közönség­ből kihalászott riportalanyoktól vagy nem tudtak mit kérdezni, vagy min­denáron azt akarták kihúzni belőlük, milyen mélyen átérzik a közös segít­ségnyújtás nagyszerűségét. Mikor pe­dig a színpadról lesiető szereplőket várták a mikrofon elé, kínos lassúság­gal teltek a másodpercek, hogy aztán általánosságokban merüljön ki a mini interjú, vagy rosszabb esetben olyan érzéketlenségekhez vezessen, mint a szülésről visszajött karcsú énekesnő fogyókúrareceptje: NEM SZABAD KE­NYERET ENNI ... Hogy is szól az erre az alkalomra komponált dal? Mondd, mennyit ér egy falat kenyér? (Az RTV- újság e költői kérdésben a mű­ szót tet­te a mennyit helyére, a műsor címe így más hangsúlyt kapott.) Ezek és a hasonló baklövések sajnos rányomták bélyegüket a — mint már említettem, sok ember közös munkája révén zökkenőmentesen megvalósult — közvetítésre. Az ügyetlenségek (mű­sora azonban szerencsére nem ártott az ügynek. Szőnyei Tamás És ők ott mit I. Hailé Szelasszié 1964-ben Ma­gyarországon járt. Szakemberek segít­ségét kérte az etióp népi kultúra gyűj­téséhez és elméletének kidolgozásá­hoz. Martin György és Sárosi Bálint utazhatott el akkor egy hónapra „a vi­lág egyik ünnepekben leggazdagabb" és kenyérben legszegényebb országá­ba. Ám csak júniusban mehettek, ami­kor a böjtös-esős évszak éppen afféle „uborkaszezonnal" szolgált a táncos­zenés ünnepek területén. A két kutató még így is hatalmas népzenei anyagot gyűjtött fel és elemzett, konklúzióik két, kis példányszámban kiadott külön­­lenyomatban olvashatóak. Majd' egy­­kilométernyi szalag őrzi az egzotikus nevű amhara, agó, kuk­ó, kaficcsó, hat­féle galla, aderé és tigre törzsek zené­jét, táncát, valahol a budai Várban. A kutatási program véget ért. Csend­ben porosodnak a fényes bőrű, szo­­borremek­ fejformájú, extatikus átélés­re képes emberek állóképpé bontható gesztusai odafenn, miközben értük szól a dal idelenn. Ez a két dolog mostanában vala­hogy nem szokott összetalálkozni. A világ berendezkedésének jelenlegi rendje szerint ugyanis ami az etiópok világából mások számára átélhető, az sterilen őrzött tudományos szakanyag („etióp népzene"), ami viszont nem él­hető át, csak racionálisan felfogható (éheznek, küldjünk pénzt) közéleti té­nyező. Mintha létezhetne közélet átél­hető tényezők nélkül, s mintha nem ugyanaz az ember énekelne, aki éhe­zik, s tud(hat)na, aki ad (s mintha ezek felcserélése nem történt volna meg már ezerszer a történelem folyamán). Talán ésszerűbb volna összekötni azt, ami együvé tartozik, s átélhetővé tenni a felfoghatók Egyszerűbb lenne azt kérdeznünk: és ők ott mit énekelnek? É­s akkor valószínűleg értelmetlen volna ezt kérdezni: ti meg miért nem élitek át, hogy éheznek, miközben éne­keltek értük? S hogy mi mindent lehet­ne átélnünk pusztán a szellemi közös­ség alapján? Etiópia több mint 70 nép „élő táncmúzeuma", ahogyan Martin György leírta. Ha ismernénk egy kicsit, átélhetnénk, miben különbözik viselke­désük a miénktől, miközben táncolnak. Csodálhatnánk a monoton ismétlődé­sekből felpörgetett fokozást, amely egészen más szerkezetű táncot ered­ményez, mint amilyen az európai né­pek méltósággal járt, megszabott idő­tartamú szakaszokból álló tánca. S egyben felismernénk benne azt a rit­musosságot, amit itt inkább jazznek neveznek. Cseppet sem volna érdekte­len rácsodálkozni arra a rítusra, amely­ben az alkalom szüli a részvétet, s nem fordítva. S hogy csodálkoznánk az ér­zelmek és felhangoltságok állapotából létrejövő elképesztő hangképzési tü­neményeken is, amelyek ott az átélés­től és a feloldódástól sziszegők, csat­togók, rezgők, hehezők vagy reszelé­sek; itt viszont az átélés hiányától és a görcsös akarástól jelentenek pusztán technikai fogyatékosságot. Irigyelhet­nénk az „önkiszolgáló" ritmikai kísére­tet, amely kétemeletes dobfelszerelés híján virtuóz, kigyakorolt (!) tapssal és csapásolással (saját testén) biztosítja az idő halálosan pontos tagolását. De átélhetnénk a közös vonásokat is az ereszkedő, pentatonikus dallamokban, a szinkópás hangsúlyeltolódásokban, s irigykedő iróniával szemlélhetnénk az „etióp jazz"-t, amelyben az ősi nyaklánc, a virtuóz „iszkiszta" a twist­tel keveredve vált modern társastánc­cá. S akkor már jobban tudnánk, mit gondoljunk róluk, az emberekről. S mi­vel még mindig a gondolat a leg­olcsóbb ... (.­­.) Kurucs Körülbelül olyan régi vita folyik ar­ról, minek kell látszania egy rockshow televíziós fölvételén, mint hogy önálló művészet-e a televíziózás. És körülbe­lül olyan eldönthetetlen. A magyar vi­deóklipek — ma már így hívják őket, bár kevés joggal — valamikor, a hetve­nes években bemutatták az elektro­nikus gadgetty teljes felhozatalát: az énekes füléből kinőtt a zenekar, neki személy szerint viszont ötezer kontúrja lett. Ennek ellenhatásaként teret nyert aztán a neoracionalizmus, melyet más néven gyártásvezetőnek is neveznek (aki egyre szűkebbre fogja a forgatás anyagi kereteit). E művekben egyetlen kamera fölváltva az énekes kezét és fejét fényképezte. Én például egy éven át nem tudtam eldönteni, hogy a Var­ga Miklós Band hosszú hajú gitárosa fiú vagy lány, mert mindig csak tized másodpercekre jelent meg sziluettje V. M. egész képernyőt betöltő profilja mögött. Végül aztán jobb meggyőző­désem ellenére, egy V. M. B. koncer­ten kellett megbizonyosodnom arról, amiről a tévéshow elmulasztott tájé­koztatni. E rövid történeti bevezetőt azért tar­tottam szükségesnek, mert az Élő se­gély Afrikáért televíziós közvetítése minden bizonnyal egy új stádium: kö­rülbelül így készítenek tévéshow-t az afrikai éhségövezetben, amikor már a légi hídon érkező tejpor is későn ér oda. Rövidebben úgy is fogalmazhatnék, hogy nem igazán tetszett az Élő segély Afrikáért. Ez, persze, nem feltétlenül a stáb hi­bája volt. A Magyar Televízió jelen pil­lanatban nem rendelkezik azzal a tech­nikai apparátussal, mellyel egy ilyen közvetítés elegánsan létrehozható, il­letve, ha rendelkezik, ezúttal a rende­zők, Dessewffy Zsuzsa és Bodnár Ist­ván — ahogy ez már mifelénk szokás — ezt az apparátust nem kapták meg. A technikai feltételekhez képest vi­szont a műsorra, a közvetítésre egy rossz szavunk se lehet. Itt vagyunk tehát a közepiben, már­mint az ellentmondásnak. Ha jó volt, akkor miért nem volt jó? Én, mint Átlagnéző úr, nem vagyok köteles figyelembe venni a technikai problémákat, így aztán csak azt látom, hogy egy kamera totált ad a Budapest Sportcsarnokról, a másik az énekes­nek körülbelül a feje búbja és a talpa között, félúton foglal helyet, kissé bal­­ra­ rézsút, mitől aztán a negyedik órá­ban Átlagnéző úr nyakmerevedést kap, és már nem bírja tovább féloldalt nézni a közvetítést, mint a tyúkok a lét­rán. S van még egy harmadik kamera is, mely néha pásztázik, ha a kamera­­man nem vette ki éppen a szakszerve­zeti tíz percet. Átlagnéző úr hallja aztán azt is, hogy az erősítés — legalábbis a tévéfelvéte­len — alig haladja meg egy jó MK— 27-es táskamagnó teljesítményét, s még ez is célzott hangerő, mert ha szól, már nem hallani a közönséget, amitől viszont megszűnik a koncert légköre, s olyan lesz az egész, mintha valaki hátmosó szivaccsal püfölne egy lábasfödőt a gumiszobában. A szám végén viszont vált az akusztika és bőg­ni kezd a közönséghang, miközben im­már az énekes közlendőit nem érteni. Mi, nézők, persze, már régen túl va­gyunk ezen a naiv, paradicsomi Átlag­néző úr és hölgy állapoton, tehát az ilyen közvetítésnél pontosan tudjuk, látjuk, hogy a körülményhez képest már az is csoda, hogy minden egybe­maradt az adás végéig. S ennél többet is adott a közvetítés: korrekt, szerkesz­tett módon megmutatta a magyar popszakma majdhogynem egészét, koncert közben. Ha tehát eltekintünk morgolódása­­inktól és magas igényeinktől, kétségkí­vül láthatjuk, hogy a körülményekhez képest tán mi lehetett volna jobb. Nem várhatjuk, hogy az operatőri, ren­dezői munka jobban igazodjék a szá­mok szövegéhez, hangulatához, hi­szen ez nem tévéshow volt, amire elő­re föl lehet készülni, hanem — úgy­szólván — egyenes közvetítés (az a ti­zenhat nap csúszás nálunk igazán nem számít), s ekkor nem lehet különöseb­ben trükközni. E szempontból tehát nem marad ki­fogásolnivalónk. Az egyetlen mégis: keveset érezni az esemény hangulatá­ból. Egy halszemoptika időnként vé­­gigbóklássza a Sportcsarnok riasztó beton-kő-vascső folyosóit, s az optika természetéből fakadóan borzongató arcokat ragad ki, azt sugallván, hogy az atomcsapás utáni csöndes regge­len vagyunk. Nosztalgikus képek, de nem igazán értem­: ilyen letört volt a közönség a koncerten, netán a stáb nem érezte jól magát, vagy csak egy­szerűen optika se volt másik? A kis portrékról meg igazán nincs mit mondani. Rendszerint hülye kérdé­sekre adott fölösleges válaszok, mi­közben az egésznek „na, esztét is le­tudtuk" jellege van. A dolognak ez a része már tényleg nem anyagi kérdés: ritka alkalom, hogy a magyar könnyű­zenének ennyi jelese legyen együtt, kamera- és mikrofonvégen. A riporter­rel, Héder Barnával ellentétben bízom abban, hogy a legtöbb nézőnek, ha csak egyetlen kérdést tehet föl vala­melyiküknek, jobb jutott volna eszébe annál, mintsem hogy „jól érzed most magad?". Egyetlen, igazán maradandó, kidol­gozottságában már-már megrázó kép marad: Slamó, amint a fölakasztott ru­hahalmok között bujkál a kamera elől. Ezek azok a ritka, égi pillanatok, mikor az operatőr, rendező megfog egy hely­zetet, hangulatot, egy képet, mely ta­lán a szereplőre, talán a helyszínre, a korra vagy a jelenségre vonatkozik. Olyan volt ez a kép, mint a híres Woodstock-film sora, az a vissza-visz­­szatérő kép a dágványról, amelyen és amelyben mégis ... Szántó Péter

Next