Politikai Ujdonságok, 1868 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1868-06-10 / 24. szám

kísérelhet meg, s a kinek örökös főgondja Francziaországot megtartani azon öröklött dicsőségében, hogy a vén Európában az elnyomott népek csak Párisból várják meg­szabadításukat; hogy a leigázó zsarnok kor­mányok csak a francziákban lássák azon boszuló Isten kezét, mely őket egykor a sza­badság ellen elkövetett bűneikért megfenyí­­tendi. Míg Napóleonról ilyet, s ehhez hasonlót tart a franczia nép, addig trónját nem kell féltenie, de ha egyszer kifogy a tettekből, vagy a tettek színleléséből, akkor az ő sorsa is az lesz, a­mi előtte X. Károlyé és Lajos Fülöpé volt._____________ A dohány-monopóliumról. Tisza Kálmán bonczolás alá vette a „Hazánk“ hasábjain az adók tárgyában előterjesztett tör­vényjavaslatokat. Azok közül a dohány­jövedékről szóló czikkét egész terjedelmében átveszszük. „A dohányjövedéket illetőleg azt mondja a törvényjavaslat első szakasza, hogy az az iránt fennálló szabályok addig, míg arra vonatkozólag kimerítő törvény nem alkottatik, érvényben ma­radnak, a javaslat többi szakaszaiban foglalt mó­dosításokkal. Megmarad tehát a dohány-egyedáruság egy teljesen bizonytalan ideig, és így le van rontva azon remény, melyet a pénzügyminiszter a vám- és kereskedelmi szerződés felett folytatott vitában maga nyújtott, hogy csak egy évre hagyatik meg az egyedáruság, s ez év alatt javaslatot fog beadni annak a kincstár károsodása nélkül lehető meg­szüntetése iránt, mert ha állana ezen szavának, csak­is azt kellett volna mondania, hogy ezen évben maradnak érvényben az eddig fennállott szabályok. Ily körülmények között úgy hiszem, hogy a képviselőház nem tehet egyebet, mint hogy hatá­rozottan csak ezen évre szavazza meg a szóban levő törvényt; a minisztériumot pedig oda utasítsa, hogy azonnal hozzálátva a szükséges adatok gyűj­téséhez, még idejekorán beterjeszsze a dohány­­egyedáruság megszüntetése iránti javaslatát, ne­hogy jövő évben és isten tudja meddig, mindig használni lehessen azon érvet, hogy azt rögtö­nözve a kincstár roppant kárára megszüntetni nem lehet. Hogy dohánytermelésre hivatott országban az adó ezen neme helytelen, azt mutogatni is fölösleges; elítéli már azon tagadhatatlan körül­mény, hogy miatta számos oly vétség és kihágás jö létre, mely nélküle nem léteznék; s hogy ily módon az erkölcsiség rontására hat; de mindaz is, mi rendesen védelmére felhozatik, egy-egy okkal több megszüntetésére. Azt mondják, hogy dohányunk rész minősége miatt nem képes a külföld piaczain versenyezni; de azt, hogy a rész kezelés s a jobb fajokra való figyelem hiánya miatt dohányunk ilyen,­­­épen az egyedáruság okozza, mely mellett nem érzik magukat a termelők a versenyre felhíva, mely mellett a nagyobb mennyiségű, de rosz minőségű jobban fizet, mint az aránylag kevesebb jó miné­­műségü. Azt is mondják, hogy szabad a kivitel a szabadalmazott kereskedők útján, vagy maga a külföld számára termelni engedélyt nyert termelő által; pedig épen az, hogy csak szabadalmazott kereskedő folytathatja ez üzletet, mert az egyes termelőnek magának felkeresni a világpiaczokat kevés kivétellel, képtelenség, okozza azt, hogy nem fejlődhetik, nem létezhet valódi dohányke­reskedés, mert a szabadalmazottak egyedárusá­­gává lesz az, s ki van zárva minden kereskedés felvirágzásának legelső kelléke: a szabad verseny, s még a kiváltságosak részére is oly boszantó formaságokhoz van az üzlet kötve, melyektől a kereskedés, ha csak teheti, megszökik s más irányba érvényesíti tevékenységét. Tudom én, hogy az egyedáruság teremtett érdekeket, melyek annak rögtöni megszüntetésé­vel végtelenül sújtva lennének, de ez érdekek legyenek bár százezerekét, csakis annyi figyelmet igényelhetnek az egész ország érdekével szemben, miszerint a megszüntetés úgy eszközöltessék, hogy nekik idejük és módjuk legyen magukról a változó körülmények szerint berendezkedés útján gondoskodni, de azt, hogy miattuk határozatlan ideig fennálljon ezen, az összes nemzet kiváló ellenszenvével találkozó egyedáruság, annál in­kább nem követelhetik, mert ily módon ők maguk is soha sem fognak oda jutni, hogy helyes alapo­kon álljanak. Hogy van mód az egyedáruságnak a kincstár károsodása nélkül megszüntetésére, ezt a képvise­lőház átalános helyeslése közt, maga a pénzügy­­miniszter úr még múlt évi deczemberben kimon­dotta, s erről részemről is meg vagyok győződve, azonban miután ez évre a képviselőház már múlt évi nyilatkozata szerint is fennmarad az, máskorra hagyva azt, hogy a mikéntre nézve nyilatkozzam, most a törvényjavaslat egyes §-ra teszek egy-két megjegyzést. Első megjegyzésem, hogy a magán­szükség­letre való dohánytermelés megengedése csak egy látszólagos és nem őszinte engedély, mert midőn 20­0 öl dohánynak ily c­élból termeléséért 5­ért fizetése kívántatik, vehetik ennek hasznát egyes vagyonosabb inyenczek, de a nép nagy zömére nézve, melyet pedig leginkább sújt az egyedáru­ság, ez engedély használhatatlanná van téve. Vagy szállíttassák tehát lejebb a fizetendő összeg, vagy ha ez nem lehetne, mondassák ki őszintén, hogy míg az egyedáruság fennáll, addig az ily termelést megengedni nem lehet, mert az oly engedékenység, a­minő javasoltatik, csak boszanthat, de ki senkit sem elégíthet. Második megjegyzésem, hogy azon javaslat, miszerint az állam részére termelőknek saját ter­­melvényüknek csak roszabb részéből legyen sza­bad maguk számára egy csekély mennyiséget megváltani, valóban botrányos, és szerintem leg­alább el nem fogadható. Harmadik, s ezúttal e tárgyban utolsó meg­jegyzésem, hogyha elfogadtatnék az, hogy a községi elöljárók kötelessége legyen az iránt kémkedni, hogy nem ültetett-e valaki engedély nélkül vagy az engedélyezettnél nagyobb terüle­ten dohányt, s hogyha a községben ily, általuk fel nem jelentett eset fordulna elő, ők büntettessenek, akkor ha netalán akadnának is a községekben olyanok, a­kik ezen felelősség terhe mellett elvál­lalnák az elöljáróságot,— ez elöljáróság oly gyü­­löltté s utálttá válnék a nép előtt, hogy tekintélyt kifejteni s rendet tartani képes nem volna; a leg­több esetben nem is akadna elöljáróság, mert bizonynyal alig fogja magát valaki kitenni annak, hogyha egy kóborló pénzügyőr, vagy bármely a feladásban kedvét lelő egyén, valahol a község határában ily dohányt lel, neki kelljen fizetnie, midőn az, hogy a község egész határát e tekintet­ben ellenőrizhesse, valódi képtelenség. Tisza Kálmán:“ 282 Oláh mozgalmak Erdélyben. Az erdélyi oláhok közt szakadatlanul műkö­dik egy párt, melynek ábrándja egy nagy dáko­román birodalom alapítása. Leginkább rajongók­ból áll ez a párt, a­kiknek fejében nincs mérték a lehetőnek megjelölésére; ezekhez járulnak az elé­gedetlenek, a­kiknek nincs mit veszteniük és iri­gyelve tekintik az államhivatalokra emelkedett oláh férfiakat. Ha figyelmet érdemel ez a párt, nem vezetői egyéni vagy társadalmi jelentőségéért érdemli, hanem azért, mert a román nép nagy ré­sze elég miveletlen arra, hogy képtelen rajongók és önző szájhősök által félrevezettessék. A nagy Dako-romániáról ábrándozók főfészke Bukarest; onnan élesztik Erdélyben is az elégedetlenséget; reményük az, hogy a keleti kérdés szinrekerülte alkalmával megvalósíthatják az ábrándjokban élő dicső birodalmat egész a Tiszáig. Ezen párt mos­tanában mozogni kezdett, a­mint az itt közlendő két okmány bizonyítja. Május 29-én Szász-Régenben, a megyei tör­vényszék hivatali szállásának kapujára ragasztva találták a „Felső Dácziában (Erdély) nemzeti kongressusra van szükség“ czímű román nyelven nyomtatott kiáltványt, melynek lehető hű magyar fordítása így hangzik: „Románok! Felső-Dácziában lételünk forog koczkán ! A dualismus évtized alatt annyi romlást hozand ránk, hogy annak helyrepótlására száza­dokra lenne szükségünk, minthogy a kiszámított csapás legkegyeltebb eszméink ellen van intézve. Nyelvünk — melyet őseink vérök omlása árán hagytak reánk — száműzetett. Az egyedül szent vallás, mely súlyos időkben oltalmunk vala, meg van támadva, függetlenségét veszély fenyegeti; fiatalságunk előtt a jövő haladás útja román ha­zánkban el van zárva. Ez ráz meg engem, midőn a szomorú emlékű múltba tekintek, melybe nemessé­günk idegen­szég alatt lépett be. Halálos szoron­gás kell hogy elfogjon minden románt, ha látja, hogy a felső-dácziai szelíd nép már most értelmi fejlettség nélkül kénytelen maradni azok miatt, kikért minden erejét kisajtolták. Veszély fenyeget! Az ellen fontoló lépések­kel halad előre, hogy szentségtelen kezeit az ár­tatlan áldozat vérébe márthassa. A zavar — melybe az által jutottunk, hogy ellenünknek önmagunk ellen ajánlunk fegyvert, — szükségkép megkívánja az utolsó eszköz felhasz­nálását, — megkívánja a „nemzeti kongressust.“ Csakis ez az egyedüli mentő­­eszköz jelenben, mi­dőn sehol sem vagyunk képviselve. A nélkülünk és mások tervezete alapján ki­küzdött dolgok mindig ellenünk fordulnak, a­mint azt a szenvedés századainak szomorú tapasztalá­saiból tudjuk. Azért hát méltó figyelemmel kell hogy legyünk a jövő biztosítására, és ez nem tör­ténhetik meg másként, mint a „nemzeti kongres­­susban.“ Csak itt érvényesíthetjük a minden felől megtett tiltakozásokat, itt tiltakozhatik az egész nemzet erélyesen a barbarizmus és hitszegés ellen, úgy, hogy törekvéseire ne mondjon átkot a jövő maradék, csak itt követelhetjük vissza a jog alap­ján őseink vérével áztatott örökünket (mosia), hogy ne tegyük ki ártatlan maradékainkat a pro­­letariusság nyomorának; — csak a ,, nemzeti kon­­gressus“-ban követelhetjük vissza nyomorultul elrabolt jogainkat, a politikai és polgári egyenlő­séget, az igazságot, polgárisultság és a nemzeti jogok nevében, — hogy ne váljunk saját hazánk­ban indus páriákká, így hát legyen „nemzeti kon­­gressus“, — melyben jutalmat kérjünk 40,000 vértanú véréért, mely 1848-ban a trónért kionta­­tott, s melyet ma Ausztria hitszegése megszent­­ségtelenitett. Erdélyiek! Nemzeti kongressust nem kérni, annyi mint nem tudni kigázolni a jelen bonyodal­makból , — annyi, mint önmagunkra mondani halálos ítéletet, — annyi, mint fiainkat kezeiken és lábaikon a rabszolgaság lánczaival lekötve hagyni. Románok az ország minden részéből! Nyújt­satok segédkezet, mert az a kérdés: „éljünk-e még mint románok, avagy eltemetkezzünk-e a sirba a gondviselés határozata ellenére? És igy ti Felső-Dáczia öregei, férfiai és ifjai! kérjetek „nemzeti kongressust“ szembe állva bár­mily veszélylyel, mert az ügy szent, és audaces fortuna adjavat. Legyetek biztosak a jó siker felől, mert még nem született olyan zsarnok, ki a nép szívében támadt szent lángot erőszakos eszközök­kel kioltani tudná, sem olyan, ki megállíthatná az anya könyeit, midőn ez a zsarnok keze által meg­ölt fiát siratja. Előre­­ és a hálás maradék emléketeket a hal­hatatlanság szentélyeiben fogja megőrizni, és a románság védura (protector) Isten áldásaival fogja megkoszorúzni sírjaitokat! NB. Mindazon románok, kiknek kezébe jut ezen irás, felkéretnek, másolják le azt, s terjeszszék mindenfelé“. X. E szövegen kivül még következő jegyzetek vannak a daco-román nyomdaterméken: „Cz. a V Dologra mindnyájan! legyetek álhatatosok, merészek, bátrak (couragios!), s reméljetek, mert meglesz.“ Alább más kézírással: „Bukarestu“ Végül az irat szélén ez áll: „Küldik néked a te őszinte barátaid.“ — A másik okmány melyet közlünk, a balázs­­falvi gyűlés határozata. Ezt a gyűlést május 15-én tartották, a 48-iki balázsfalvi gyűlés emlékére. Nem volt általános nemzeti kongreszszus, mert olyanra engedély lett volna szükséges, hanem az ottani tanuló ifjúság majálisával köttetett össze. Azok is tévednek azonban, a­kik csupa ifjúi túl­­lelkesedésnek tartják. A tüntetés előre volt ké­szítve, és azért meghiva majálisukra a vidék is, a minthogy számosan meg is jelentek. A sem von le sulyjából, hogy vezérek a tüntetésnél a balázs­falvi tanuló ifjak és azok tanárai voltak. 1848-ban is azok játszódták a legnagyobb szerepet az izga­tásnál. Nem is igen telik ki másból a vezérkedés, mert a­kik közülök tanultabb emberek, azok ki­váló gonddal alkalmazva vannak részint országos, részint megyei hivatalokba. A balázsfalvi határozat így szól: így „Tekintve azon általános elégületlenséget, te­kintve azon előre látható veszélyt, mely a román nemzetet, nyelvet és vallást a jelenlegi körülmé­nyek közt fenyegeti, tekintve, hogy ezen másként segíteni nem lehet, mint ha az egyenlőség elve úgy nemzetiségi, mint vallásfelekezeti tekintetben al­­kalmazásba jő , az örvény szélén forgó hazánk és vallásunk iránti kötelességérzettől indíttatva, a­midőn nincs más mentség, mint nemzetünk jogos

Next