Politikai Ujdonságok, 1874 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1874-06-10 / 23. szám

266 nevezett fogházba, fia egy közel fekvő házban lakott s vele szakadatlanul érint­kezett; fogsága, helyesebben lakása gyül­­helye volt a nemzetiségi izgatóknak; min­den magyarellenes lapot járathatott, ezekbe tetszés szerint írhatott, külföldi pánszláv küldötteket fogadhatott, a magyar állam ellen intézendő támadások felöl úgyneve­zett fogságában elvtársaival formális érte­kezleteket tarthatott. Midőn aztán ezen úgy­nevezett fogság, helyesebben ingyenes vil­­leggiatura leteltekkor tömeges küldöttségek érkeztek a nagy nemzetiségi vértanú üd­vözlésére. Egy másik, hasonló okból elítélt bujtogatónak gyöngélkedés ürügye alatt megengedték, hogy az intézetből,­­ akarjuk mondani börtönbü­l, több hétre távozhassák, mely szabadságidőt­­az illető arra használt föl, hogy lent járt Erdélyben a magyarok ellen bujtogatni. Úgy látszik, nálunk a lefolyt években az a balvélemény uralkodott, hogy az ily eljárás a szabadelvűség követelménye, hol­ott az nem egyéb, mint politikai élhetet­lenség, az államérdekek bűnös elhany­a­­golása. A­hol csak valami nemzetiségi vagy felekezeti heterogén elem mutatkozott, az állam kötelességének tartotta, vele alkudo­zásokba bocsátkozni, mintha az állam fel­adata nem volna más, mint az ilyféle, az ország erejét gyöngítő fattyúnövések gondos ápolása, nehogy valamelyik közülök ki ta­láljon veszni a magyar állam számos ellen­ségeinek nagy sajnálkozására. Folytonos tranzakc­ió, kompromissum, alkudozás, hogy ne mondjuk kunyerálás volt a magyar közigazgatási politika quint­­essencziája hét éven keresztül; csoda-e, ha végre mindenki szarvat kap, kinek a magyar nemzet és állam létezése szálka a szemében. A magyar nemzetet, az alkotmányt, az ál­lam közegeit, intézményeit szabadon ócsá­rolta és gúnyolta mindenki hét éven ke­resztül népgyűlésekben, lapokban, a kinek csak tetszett; csoda-e ha némelyek azt kezdik hinni, hogy a szóról a tettekre is át lehet térni s átalában kár a magyar államot komolyan venni. Hisz magunk sem vettük komolyan, magunk sem igyekeztünk tekin­télyét megszilárdítani, mint kívánhatjuk akkor az állam notórius ellenségeitől, hogy ők ellenszenvüket fékezzék, gyűlöletüket továbbra is magukba fojtsák? A kiábrándulás órája közel van. Vajha későn ne jönne! A közönség be fogja las­sanként látni, mennyire tévedett akkor, mi­dőn azt hitte, hogy a politikai bölcse­­ség netovábbja a központi kormányhatalom gyengítésében áll. Hol állanánk most, ha a kormány és tör­vényhozás azon kezdte volna 1867-ben a szer­vezés munkáját, a­mint azt természetszerű­­leg,kezdeni kell: egy életképes közigazgatási rendszer megalapításán? Első teendő lett volna, szervezni a törvényhatóságokat és községeket, biztosítani mindenütt az állam tevékeny befolyását, átalakítani a törvény­­hatósági területeket kivált Erdélyben, hol a legnagyobb anomáliák léteznek e tekin­tetben. Magyarországon néhány kisebb megye egyesítése s legfelebb a Jászkun kerület területi szabályozása elég lett volna arra, hogy a legégetőbb bajon segítve legyen. Nálunk azzal kezdték a dolgot, hogy terem­tettek egy óriási központi apparátust, szer­veztek tíz minisztériumot a szükséget messze túlhaladó személyzettel. Egy nagy fő, hasz­nálható tagok nélkül,­­ ez a magyar kor­mányzat képe, a­mint az eddig alakult. Az államhatalomnak nincsenek életképes gyö­kerei az országban s a magyar felelős kor­mány hét évi működés után, ha szemügyre veszi helyzetét, elmondhatja Köleseivel: Szerte nézett s nem lelé Honát a hazában! A középtanodai törvényjavaslat. A középtanodai törvényjavaslat tárgya­lás alá vétele még ez ülésszakban és pedig a nyári szünidő előtt, a képviselőház nagy pártjai által elhatároztatott. E tény minden­esetre örvendetes, bár a javaslatnak még e nyáron törvénynyé válását nem biztosítja egészen. A tropikus hőség, mely a képviselő­­ház üveg fedele alatt uralt, a törvényjavas­lat ellen nem egy oldalról nyilatkozó ellen­szenvvel szövetkezve, meglehet meg fogja gátolni a tárgyalás befejezését, mely külön­ben is, a szintén oly fontos s még érdekesebb választási törvény tárgyalásának időközeire van rendelve; s ha még a képviselőház, e két ellenséges elem szövetségét legyőzve, befejezné is a tárgyalást, kérdés: lehet-e a felsőházban még júliusban üléseket tartani s nem fog-e ott, a szintén hatalmas ellensé­ges áramlat diadalmaskodni oly akadályok gördítésével, melyek a javaslatnak törvény­nyé válhatását ismét bizonytalan időre hátravetik. Ez esetben a középtanodák végleges szer­vezésére nézve újra egy év, egy tan­év t. i., mely októberben kezdődik, el lenne veszve, a­mi annál szomorúbb volna, mert a feleke­zeti középtanodákra nézve — melyek pedig túlnyomó többségben vannak a tisztán álla­miak fölött, — az átmenet a mostani álla­potból a törvény által szabályozandó álla­potba úgyis négy egész évre van tervezve. Pedig máris sok időt vesztettünk el e részben. Mégi­s nagy kérdés, a közoktatás országos reformját alul vagy felül kell-e kezdeni: a népoktatási intézeteken-e vagy az egyetemeken? Mind a két fölfogás jogo­sultsága mellett szembeszökő érveket lehet fölhozni. Az egyetem nevel, mondják egy­részről, tudósokat és tanárokat a középta­nodának; ez hát az első, hogy jó tanáraink lehessenek, a­kik aztán jó néptanítókat ne­veljenek az elemi iskoláknak. Más oldalról azt mondják: a népiskola nevel jó tanulókat a középtanodának s veti meg minden iskolai képzés alapját — tehát ez az első. A ma­gyar törvényhozás a boldogult Eötvös ja­vaslatára ezt az utóbbi szempontot fogadta el s 1867-ben törvénynyel szabályozta a nép­oktatást, a közép- és felsőtanodák reformját pedig későbbre halasztotta. A házat is az alapnál, nem a tetőnél kezdik építeni. A két ellenkező fölfogás köz pedig még a harmadik, a középső is jogosult,mely sze­rinti, i. sem a népiskolák, sem az egyetemek, hanem a középtanodák reformja lett volna a legelső, a legsürgősb teendő. Sőt talán e mellett lehetne a legerősebben érvelni. A népiskolák igaz, hogy a nép zömére szóla­nak, de a nép nagy zömét a műveltség csak bizonyos csekély fokára is emelni három oly megkívántatóság kell mint: sok pénz, sok idő és jó tanítók; s így a népiskolának a középtanodára való üdvös befolyását elvárni s addig ennek szervezésére mit sem tenni: a legrosszabb számítás volna. Ellen­ben a középtanoda, aránylag kevesebb idő és pénz ráfordításával regenerálhatja azt a kisebb számú nemzedéket, mely a magyar középosztály műveltségének a hordozója áta­lában, s egyfelől a népiskolát jó tanítókkal és az egyetemet jó tanítványokkal lát­hatja el. Ezek azonban most már, 1874-ben a népiskolai törvény meghozásának hatodik évében, s a középtanodai törvény tárgyalá­sának órájában, jóformán meghaladott szem­pontok. A középtanodai törvény tárgyalása végre el van határozva; a javaslat a közvé­lemény és bizottságok tárgyalásán keresz­tül ments az utolsó tárgyalásra eléggé meg van érve. Egy tekintet középtanodáinkra meg­győz, hogy ez már valóban halaszthatatlan életszükség is. Középtanodáink nemcsak a középtanoda eszményének, de a hazai szük­ség legfukarabbul kimért fokának sem felelnek meg. Míg harmincz év előtt, a majdnem kizárólag humanistikas és még kizáróbban latin klasszikus képzés igényei­nek két, három, négy tanárral ellátott s négy-, hat-, nyolczosztályu gymnáziumok is megfelelhettek, ma, midőn az egészen más követelményekkel lép föl s a gymnáziumok mellett tiszta reál-iskolákat is, sőt magukban a gymnáziumokban is a humanisztikai mel­lett terjedelmes és alapos reál­képzést is követel, midőn a középtanoda eddigi súly­pontja tetemesen kimozdíttatott helyéből:a régi felekezeti gymnáziumok a czélt csak meg sem közelíthetik. Addig minden kis vidéknek volt egy olyan a milyen gymná­­ziumocskája; ma kevesebb számú, de sokkal nagyobb szellemi és anyagi erővel rendel­kező gymnáziumokat, s a régi kis gymnáziu­mok helyén inkább al­reál-, vagy polgári iskolákat követelünk. Egy egészen különböző természetű szempont nem kevésbbé követeli középta­nodáink életének átalakítását. Rendre­­rendre, a felekezetek kezéből, melyek a közoktatási ügy kizárólagos letéteményesei voltak századokon át, az állam veszi s kell hogy vegye kezébe az egész közoktatás ügyét, részint közvetlenül maga­ erején, részint felügyeletileg a felekezetek iskolái­ban. Egyöntetűség, egy czélra törekvés az alsóbb- és középfokozaton, összetalálkozás a legfelsőben, az a­mit országos közokta­tás ügyünk fölvirágozhatása múlhatatlanul megkíván. Az állam nem tűrheti, hogy pol­gárai s elő­sorba­n a tanuló ifjúság rovására, az erők oly intézetekre forgácsoltassanak szét, melyek a czélnak s a mai kor követel­ményeinek távolról sem felelnek meg; hogy a tanulók ezrei és ezrei oly iskolákban fecsé­reljék erejöket, idejöket és pénzeket, melyek­nek végén a képzettség azon minimumának sem juthatnak (átlag) birtokába, melyet az államnak joga van megkövetelni mindazok­tól, kik felsőbb tanszakokba (egyetemre) lépnek, s melyet — ha az állam nem köve­telné is — az átalános műveltség mai szín­vonala, mind a két irányban, a humaniszti­kai és a reál­képzés terén múlhatatlanul megkövetel. S még kevésbbé tűrheti az ál­lam, hogy a felügyelet alól magukat elvonni vagy azt kijátszani képes intézetekben ál­lamellenes irányzatok érvényesüljenek s nemzedékek tétessenek az ország és fönálló alkotmánya ellenségeivé rendszeresen. Kö­zelebbről némely felvidéki gymnáziumok oly nagy föltünést okozott ügye mindenkit meggyőzhetett e részben is az intézkedés múlhatatlan szükségességéről. Íme a főbb szempontok, melyek a közép­tanodák ügyének törvény általi rendezését oly parancsolólag sürgetik. S ezekben egy­szersmind ama főbb szempontokat is érin­tettük, melyek a most tárgyalás alá került törvényjavaslatban irányadók voltak s többé kevesbbé kielégítő kifejezést nyertek. Részletekbe ezúttal nem ereszkedünk. Azt, s a törvényjavaslat némi bírálatát is azonban, olvasóink tájékozása végett fen­­tartjuk magunknak akkorra, midőn a nyil­vános tárgyalás tényleg megkezdetett. POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. XX. ÉVFOLYAM. — 23. SZÁM.

Next