Politikai Ujdonságok, 1874 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1874-06-10 / 23. szám
266 nevezett fogházba, fia egy közel fekvő házban lakott s vele szakadatlanul érintkezett; fogsága, helyesebben lakása gyülhelye volt a nemzetiségi izgatóknak; minden magyarellenes lapot járathatott, ezekbe tetszés szerint írhatott, külföldi pánszláv küldötteket fogadhatott, a magyar állam ellen intézendő támadások felöl úgynevezett fogságában elvtársaival formális értekezleteket tarthatott. Midőn aztán ezen úgynevezett fogság, helyesebben ingyenes villeggiatura leteltekkor tömeges küldöttségek érkeztek a nagy nemzetiségi vértanú üdvözlésére. Egy másik, hasonló okból elítélt bujtogatónak gyöngélkedés ürügye alatt megengedték, hogy az intézetből, akarjuk mondani börtönbül, több hétre távozhassák, mely szabadságidőtaz illető arra használt föl, hogy lent járt Erdélyben a magyarok ellen bujtogatni. Úgy látszik, nálunk a lefolyt években az a balvélemény uralkodott, hogy az ily eljárás a szabadelvűség követelménye, holott az nem egyéb, mint politikai élhetetlenség, az államérdekek bűnös elhanyagolása. Ahol csak valami nemzetiségi vagy felekezeti heterogén elem mutatkozott, az állam kötelességének tartotta, vele alkudozásokba bocsátkozni, mintha az állam feladata nem volna más, mint az ilyféle, az ország erejét gyöngítő fattyúnövések gondos ápolása, nehogy valamelyik közülök ki találjon veszni a magyar állam számos ellenségeinek nagy sajnálkozására. Folytonos tranzakció, kompromissum, alkudozás, hogy ne mondjuk kunyerálás volt a magyar közigazgatási politika quintessencziája hét éven keresztül; csoda-e, ha végre mindenki szarvat kap, kinek a magyar nemzet és állam létezése szálka a szemében. A magyar nemzetet, az alkotmányt, az állam közegeit, intézményeit szabadon ócsárolta és gúnyolta mindenki hét éven keresztül népgyűlésekben, lapokban, a kinek csak tetszett; csoda-e ha némelyek azt kezdik hinni, hogy a szóról a tettekre is át lehet térni s átalában kár a magyar államot komolyan venni. Hisz magunk sem vettük komolyan, magunk sem igyekeztünk tekintélyét megszilárdítani, mint kívánhatjuk akkor az állam notórius ellenségeitől, hogy ők ellenszenvüket fékezzék, gyűlöletüket továbbra is magukba fojtsák? A kiábrándulás órája közel van. Vajha későn ne jönne! A közönség be fogja lassanként látni, mennyire tévedett akkor, midőn azt hitte, hogy a politikai bölcseség netovábbja a központi kormányhatalom gyengítésében áll. Hol állanánk most, ha a kormány és törvényhozás azon kezdte volna 1867-ben a szervezés munkáját, amint azt természetszerűleg,kezdeni kell: egy életképes közigazgatási rendszer megalapításán? Első teendő lett volna, szervezni a törvényhatóságokat és községeket, biztosítani mindenütt az állam tevékeny befolyását, átalakítani a törvényhatósági területeket kivált Erdélyben, hol a legnagyobb anomáliák léteznek e tekintetben. Magyarországon néhány kisebb megye egyesítése s legfelebb a Jászkun kerület területi szabályozása elég lett volna arra, hogy a legégetőbb bajon segítve legyen. Nálunk azzal kezdték a dolgot, hogy teremtettek egy óriási központi apparátust, szerveztek tíz minisztériumot a szükséget messze túlhaladó személyzettel. Egy nagy fő, használható tagok nélkül, ez a magyar kormányzat képe, amint az eddig alakult. Az államhatalomnak nincsenek életképes gyökerei az országban s a magyar felelős kormány hét évi működés után, ha szemügyre veszi helyzetét, elmondhatja Köleseivel: Szerte nézett s nem lelé Honát a hazában! A középtanodai törvényjavaslat. A középtanodai törvényjavaslat tárgyalás alá vétele még ez ülésszakban és pedig a nyári szünidő előtt, a képviselőház nagy pártjai által elhatároztatott. E tény mindenesetre örvendetes, bár a javaslatnak még e nyáron törvénynyé válását nem biztosítja egészen. A tropikus hőség, mely a képviselőház üveg fedele alatt uralt, a törvényjavaslat ellen nem egy oldalról nyilatkozó ellenszenvvel szövetkezve, meglehet meg fogja gátolni a tárgyalás befejezését, mely különben is, a szintén oly fontos s még érdekesebb választási törvény tárgyalásának időközeire van rendelve; s ha még a képviselőház, e két ellenséges elem szövetségét legyőzve, befejezné is a tárgyalást, kérdés: lehet-e a felsőházban még júliusban üléseket tartani s nem fog-e ott, a szintén hatalmas ellenséges áramlat diadalmaskodni oly akadályok gördítésével, melyek a javaslatnak törvénynyé válhatását ismét bizonytalan időre hátravetik. Ez esetben a középtanodák végleges szervezésére nézve újra egy év, egy tanév t. i., mely októberben kezdődik, el lenne veszve, ami annál szomorúbb volna, mert a felekezeti középtanodákra nézve — melyek pedig túlnyomó többségben vannak a tisztán államiak fölött, — az átmenet a mostani állapotból a törvény által szabályozandó állapotba úgyis négy egész évre van tervezve. Pedig máris sok időt vesztettünk el e részben. Mégis nagy kérdés, a közoktatás országos reformját alul vagy felül kell-e kezdeni: a népoktatási intézeteken-e vagy az egyetemeken? Mind a két fölfogás jogosultsága mellett szembeszökő érveket lehet fölhozni. Az egyetem nevel, mondják egyrészről, tudósokat és tanárokat a középtanodának; ez hát az első, hogy jó tanáraink lehessenek, akik aztán jó néptanítókat neveljenek az elemi iskoláknak. Más oldalról azt mondják: a népiskola nevel jó tanulókat a középtanodának s veti meg minden iskolai képzés alapját — tehát ez az első. A magyar törvényhozás a boldogult Eötvös javaslatára ezt az utóbbi szempontot fogadta el s 1867-ben törvénynyel szabályozta a népoktatást, a közép- és felsőtanodák reformját pedig későbbre halasztotta. A házat is az alapnál, nem a tetőnél kezdik építeni. A két ellenkező fölfogás köz pedig még a harmadik, a középső is jogosult,mely szerinti, i. sem a népiskolák, sem az egyetemek, hanem a középtanodák reformja lett volna a legelső, a legsürgősb teendő. Sőt talán e mellett lehetne a legerősebben érvelni. A népiskolák igaz, hogy a nép zömére szólanak, de a nép nagy zömét a műveltség csak bizonyos csekély fokára is emelni három oly megkívántatóság kell mint: sok pénz, sok idő és jó tanítók; s így a népiskolának a középtanodára való üdvös befolyását elvárni s addig ennek szervezésére mit sem tenni: a legrosszabb számítás volna. Ellenben a középtanoda, aránylag kevesebb idő és pénz ráfordításával regenerálhatja azt a kisebb számú nemzedéket, mely a magyar középosztály műveltségének a hordozója átalában, s egyfelől a népiskolát jó tanítókkal és az egyetemet jó tanítványokkal láthatja el. Ezek azonban most már, 1874-ben a népiskolai törvény meghozásának hatodik évében, s a középtanodai törvény tárgyalásának órájában, jóformán meghaladott szempontok. A középtanodai törvény tárgyalása végre el van határozva; a javaslat a közvélemény és bizottságok tárgyalásán keresztül ments az utolsó tárgyalásra eléggé meg van érve. Egy tekintet középtanodáinkra meggyőz, hogy ez már valóban halaszthatatlan életszükség is. Középtanodáink nemcsak a középtanoda eszményének, de a hazai szükség legfukarabbul kimért fokának sem felelnek meg. Míg harmincz év előtt, a majdnem kizárólag humanistikas és még kizáróbban latin klasszikus képzés igényeinek két, három, négy tanárral ellátott s négy-, hat-, nyolczosztályu gymnáziumok is megfelelhettek, ma, midőn az egészen más követelményekkel lép föl s a gymnáziumok mellett tiszta reál-iskolákat is, sőt magukban a gymnáziumokban is a humanisztikai mellett terjedelmes és alapos reálképzést is követel, midőn a középtanoda eddigi súlypontja tetemesen kimozdíttatott helyéből:a régi felekezeti gymnáziumok a czélt csak meg sem közelíthetik. Addig minden kis vidéknek volt egy olyan a milyen gymnáziumocskája; ma kevesebb számú, de sokkal nagyobb szellemi és anyagi erővel rendelkező gymnáziumokat, s a régi kis gymnáziumok helyén inkább alreál-, vagy polgári iskolákat követelünk. Egy egészen különböző természetű szempont nem kevésbbé követeli középtanodáink életének átalakítását. Rendrerendre, a felekezetek kezéből, melyek a közoktatási ügy kizárólagos letéteményesei voltak századokon át, az állam veszi s kell hogy vegye kezébe az egész közoktatás ügyét, részint közvetlenül maga erején, részint felügyeletileg a felekezetek iskoláiban. Egyöntetűség, egy czélra törekvés az alsóbb- és középfokozaton, összetalálkozás a legfelsőben, az amit országos közoktatás ügyünk fölvirágozhatása múlhatatlanul megkíván. Az állam nem tűrheti, hogy polgárai s elősorban a tanuló ifjúság rovására, az erők oly intézetekre forgácsoltassanak szét, melyek a czélnak s a mai kor követelményeinek távolról sem felelnek meg; hogy a tanulók ezrei és ezrei oly iskolákban fecséreljék erejöket, idejöket és pénzeket, melyeknek végén a képzettség azon minimumának sem juthatnak (átlag) birtokába, melyet az államnak joga van megkövetelni mindazoktól, kik felsőbb tanszakokba (egyetemre) lépnek, s melyet — ha az állam nem követelné is — az átalános műveltség mai színvonala, mind a két irányban, a humanisztikai és a reálképzés terén múlhatatlanul megkövetel. S még kevésbbé tűrheti az állam, hogy a felügyelet alól magukat elvonni vagy azt kijátszani képes intézetekben államellenes irányzatok érvényesüljenek s nemzedékek tétessenek az ország és fönálló alkotmánya ellenségeivé rendszeresen. Közelebbről némely felvidéki gymnáziumok oly nagy föltünést okozott ügye mindenkit meggyőzhetett e részben is az intézkedés múlhatatlan szükségességéről. Íme a főbb szempontok, melyek a középtanodák ügyének törvény általi rendezését oly parancsolólag sürgetik. S ezekben egyszersmind ama főbb szempontokat is érintettük, melyek a most tárgyalás alá került törvényjavaslatban irányadók voltak s többé kevesbbé kielégítő kifejezést nyertek. Részletekbe ezúttal nem ereszkedünk. Azt, s a törvényjavaslat némi bírálatát is azonban, olvasóink tájékozása végett fentartjuk magunknak akkorra, midőn a nyilvános tárgyalás tényleg megkezdetett. POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. XX. ÉVFOLYAM. — 23. SZÁM.