Postás Dolgozó, 1966 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
Korszerűsítés - sok hibával MIRE KÖLTÖTTEK 850 EZER FORINTOT? 1963. november 25-én tették ki azt a táblát a Bp. 82-es postahivatal falára, amelyen ez állt: Átalakítás miatt zárva, a hivatal ideiglenesen átköltözött a Nap utcába. 1965. december 23-án a szinte újjávarázsolt postahivatal ismét a közönség rendelkezésére állt. Kívülről is nagyot változott a hivatal, szén, modern, tetszetős az épület. Az ajtónál azonban vigyázni kell, mert ha nem figyel az ember, könynyen orra bukik a magas, 30 centiméternyi bejárati lépcsőn. — Többen panaszkodtak már emiatt — mondja a hivatalvezető, Magyar Ferenc. — De ez még a legkisebb hiba. Aztán végigkísér a hivatal helyiségein, és a dolgozóikkal együtt panaszolják, sorolják a hibákat. A felvételi teremben mindjárt az elején egy szaktársnő a mérleg miatt panaszkodik. Nem lehet pontosan beállítani, mérés után nem ugrik vissza, így aztán nem csoda, ha sok a díjhiányjelentés. Aztán a fiókot mutatják. Kicsi, alig fér el benne egy kevés levél Még reggel van, és a fiók már tele — A pénz se fér bele ■— szól Bak Rozália felvevő — arra is ügyelni kell, hogy ki ne rántsa az ember, mert anynyira kicsi, és ütköző nincs benne. Elég egy nagyobb lendület, és kinn van az egész pénzestől, mindenestől együtt — Erről megírtam a véleményemet az igazgatóságnak *— mondja a hivatalvezető. — Azt írtam, hogy ezek az asztalok megfelelnek egy egyedül kezelő hivatalnak, valahol vidéken, de nem itt a nyolcadik kerületben. Megfelelnek egy szabászatban is, vagy annak, aki tervezte, rajzasztalnak. A szép diófa asztallapokban nagy vasszögek éktelenkednek, az asztallapokat elcsúfítják, rongálják. Az átalakítás egyik oka az volt, hogy régen nem lehetett szellőztetni a hivatalt. Saroképület, és ezért huzatos. A főpénztárt ma sem lehet szellőztetni, legfeljebb a felső nagy ablakon keresztül, annak kinyitásához azonban hatalmas létra kell. Kinyitják az ablak alsó szárnyát — csak azt lehet — és mint érdekességet megemlítik, hogy aki az ablakot tisztítja, annak hason csúszva kell dolgoznia. Ugyancsak a főpénztár helyiségében a konnektorok szabadon lógnak ki a falból, a hivatalvezető óva inti a főpénztárost, nehogy hozzáérjen, mert halálos balesetet okozhat. A fiókbérlők szekrényére hármas csuklós ajtót szereltek, ami már másnap leszakadt, azóta is a szekrény oldalához támasztva árválkodik. A szekrény csaknem 23 ezer forintba került. A 340 négyzetméter alapterületű hivatal átalakítása a hivatalvezető szerint 850 ezer forintba került. Tíz-húsz ezer forint kellett volna még ahhoz, hogy meleg víz is legyen a hivataliban. Talán még annyiba sem került volna egy gázbojler felszerelése, hiszen itt megy a fő gázvezeték, közvetlenül mellé fel lehetett volna szerelni. Ez bizony nagyon kellett volna, hiszen az egész épületben nincs meleg víz. Felületesen készült el a villanyszerelés, a főpénztár trezorjába még csak ezután szerelik be az állványokat, s több apró hiba is még javításra vár. — Szép a hivatal, modern és tetszetős — mondja a hivatalvezető. — Mi ennek örülünk, meg örülnek a kerület lakói is. Nem hadakozom én a modern berendezés ellen, de azért a tervezőknek gondolniuk kellett volna arra, hogy postahivatalt terveznek. És aki elfogadta a terveket, annak kellett volna jobban szemügyre vennie a rajzokat és a műszaki leírást. Az átalakítással részben elérték a céljukat a tervezők. Az L alakkal való megoldás jónak bizonyult, a hivatal nagyobb és tágasabb lett. Most már csak a létszámmal van baj. A panaszkönyvben még csak egyetlen bejegyzés áll, hogy a hivatalban ne legyen minden második ablak zárva. A feleknek ne kelljen sokat várakozniuk az ablakok előtt. A hivatalvezető véleménye erről az, hogy legalább még egy munkaerő kellene. A Bp. 82-es hivatal — sok hibával ugyan, de — megszépült. Jó lenne a kijavítható hibákat minél előbb megszüntetni. De mi lesz a félre sikerült tervezésből eredő kijavíthatatlan hibákkal? Ezekért ki felel? Szolgáljon ez a példa tanulságként azoknak, akik a jövőben postahivatalokat terveznek. VONÁK KATALIN A felszabadulás utáni filmgyártás egyik kiemelkedő csúcsához érkeztünk el Jancsó Szegénylegények című filmjével. Ez a nagyerejű, megrázó és felkavaró alkotás mély gondolatiságával, korszerű művészi kifejezésmódjával olyan maradandó élményt nyújt, amely sokáig tovább rezonál a nézőben. Ez a legtöbb, amit bármely alkotásról el lehet mondani. A film története röviden: A kiegyezés utáni korszakban gróf Ráday Gedeon, a 48-as honvédtisztből lett betyárüldöző királyi biztos tűzzel-vassal, fondorlattal irtja az alföldi szegénylegény-világot. Az önkényuralom gépezete kérlelhetetlenül felmorzsolja a befogott szegénylegényeket, megrontja és szembeállítja őket, hogy hideg kegyetlenséggel leszámolhasson velük. Jancsó Miklós egy pillanatra sem téved le a történelmi realizmus útjáról: nem csinál hűsöket a szegénylegényekből, nem romantizálja alakjait, és a „feketeköpenyesek”, a pandúrok, dragonyosok és foglárok sem egyszerűen fenevadak, hanem az önkényuralom apparátusának alkalmazottai. Jancsó biztos rendezői kézzel és erővel idézi elénk a száz év előtti valóságot, és az igazság felmutatásával mond megrázó ítéletet felette. A Szegénylegények másfél órába sűríti egy korszak lényegét, és ez alkotóinak azért sikerülhetett, mert a legkorszerűbb művészi eszközökkel éltek, a lényegre törekedtek, elkerülve minden bőbeszédűséget, hűséggel tükrözték történelmünk egy bonyolult, sokszor meghamisított korszakát. Nehéz ebből a szűkszavú, szinte egylélegzetű filmből — amelyben minden kocka a helyén van és feszültséggel terhes — bármit is kiemelni. Engedtessék meg, hogy mégis rávilágítsunk néhány ragyogóan megkomponált, önmagában is zárt jelenetre, amelyek a filmszerűség leghatásosabb művészi eszközeivel ragadják meg a nézőt. A feketeköpenyesek árulót keresve, a rövid gubás Gajdort szemelik ki, aki vállalkozik a besúgásra. Gajdor „megdolgozása”, a hideg, pontos kiszámítottság, ahogy betörik és árulóvá teszik — félelmetes erejű, nyomasztó és lidércnyomásos jelenet. Vagy a meztelen lány halálra vesszőzésének jelenete, amelyben elkerülnek minden hatásvadászó naturalizmust, a döbbenet, az iszonyat, a kegyetlenség tükröződése a vesszőfutást végignézni kényszerített rabok szemében — olyan pillanata a filmnek, amelyet sokáig nem lehet elfelejteni. Külön is szólni kell Somló Tamás operatőri munkájáról: a rendező és az operatőr ebben a filmben szinte szétválaszthatatlan, s ennél aligha kell többet mondani az operatőr művészetének szintjéről. Jancsó és Somló olyan, együttműködést valósított meg, ahol minden képkompozíció a lényeget szolgálja, a gondolatot, a film mondanivalóját erősíti, bontja ki. A szereplőgárda népes tábora az egységes játékstílus nagyszerű példáját nyújtotta, s ez is a rendező biztos kezét dicséri. A Szegénylegények nagy filmélmény, az egyre magasabbra lépő filmművészetünk kiemelkedő alkotása. VI. SZEGÉNYLEGÉNYEK Jancsó Miklós filmje KINDZSERSZKY EMIL FANTASZTIKUS KISREGÉNY (8) — De jó lenne oda eljutni — mutattam vágyakozva a Holdra. — Ha nem félsz — válaszolta Giga —, és ha megelégszel az én társaságommal, rövidesen teljesülhet a kívánságod. — Ezt komolyan mondod? — kérdeztem feindultan. — Annyira komolyan, hogy már az előkészületeket is megtettem. Ma hétfő van, holnap meglátogatjuk az igazgatóságot, szerdától szombatig az előírt kiképzésen veszünk részt, vasárnap felkészülünk és mához egy hétre már útnak is indulhatunk. — Te már jártál odafönt? — Most megyek harmadszor. Időnként felváltjuk a holdbéli postásokat. A legtöbbje ugyan már holdlakó, a fiatalok jó része már ott is született, de néhányan csak kiküldetésben vannak ott a Földről. Nincsenek még elegen, segítenünk kell rajtuk, meg aztán a holdszületésűek gyengébb fizikumúak, mint a földi emberek. — Mi ennek az oka? — A nehézségi erő, amely a Holdon hatszor kisebb, mint a Földön. A mi szervezetünk a földi viszonyokhoz alkalmazkodott. A holdbéli első generáció — több még nincs is —, alkatilag hasonlít hozzánk, de csontváza, izomzata sokkal gyengébb. Nekik ugyanis sokkal kisebb nehézségi erőt kell leküzdeniük, s ehhez igazodtak testi adottságaik is. Növekedési ütemük viszont gyorsabb: 10—12 éves korukban már befejeződött testi fej lődésük. Szellemileg rendkívül frissek, élénkek, fogékonyak. Úgy látszik, a kisebb nehézségi erő serkentőleg hat az agyműködésre. De akik a Holdon látták meg a napvilágot, s felnőtt korukban kerülnek a Földre, szinte teljesen tehetetlenek, hiszen testsúlyuk itt meghatszorozódik. Képzeld el, hogy a mostani körülbelül 80 kilód helyett 480 kilót kellene vonszolnod. Ha ezt a súlyt csontvázad el is bírná, izmaid felmondanák a szolgálatot. A holdbéli felnőtt testsúlya odafönt 10—15 földi kilót nyom. Persze az izomzatuk is ehhez képest fejlődött ki, s itt a Földön 70—80 kilóra növekedett testsúlyukkal mozogni is alig tudnak. Eddig csak egy járt itt közülük, de hamarosan vissza kellett szállítani „szülőholdjára”, mert az élete forgott kockán. A súlygyarapodáson kívül nehezen tudják elviselni a földi nagyobb légköri nyomást is. — Annál könnyebb lehet nekünk odafönt — mondtam —, az én testsúlyom 13 kilóra csökken majd. — Ami a súlyt illeti, valóban könnyebbek leszünk a Holdon, s éppen ezért nagyon óvatosan kell mozogni. Ha például a Földön megszokott erővel ugrasz egyet a szobában, a fejedet alaposan bevered a plafonba. — Hát akkor még itt ugrom egyet örömömben, amiért elviszel a Holdba. Százféle kérdést szerettem volna még feltenni, de már későre járt az idő, és Gigát fáradtnak láttam. A hallottak és az előttem álló, elképzelt élmények hatására nyugtalanul telt el az éjszaka. Álmomból többször is felriadtam. Másnap az igazgatóságon találkoztam Gigával, izgatott voltam. — Jó lesz, ha összeszeded magadat, mert az orvosok szigorúak, és könnyen elfuccsolod a holdutazást. Egyelőre ne is gondolj rá, most amúgy is más dolgunk lesz. Bemegyünk az igazgatóság néhány előadójához, megnézheted, hogyan dolgoznak. Visszaemlékezve a látottakra — fordult felénk mind — nem a technikai fejlettség lepett meg a legjobban. Azt magától értetődőnek tartottam, hogy a jövő századbeli ügyintézők munkájukhoz különféle gépek segítségét vehetik igénybe. Annál szokatlanabb volt számomra az előadók széleskörű önállósága. Egy-egy ügyben teljes felelősséggel intézkedtek anélkül, hogy a jóváhagyások, a kiadmányozások, az aláírások sorozatára lett volna szükség. A felmerült ügyben az előadó önmaga döntött és intézkedett a legjobb tudása szerint. Ha adatokra volt szüksége, a PEAK perceken belül kiszolgálta. Ha kivételesen mások véleményét is meg kelllett hallgatnia, távgépírón kérdezte meg az illetékest és a választ azonnal megkapta. Senki sem igyekezett nagyképűséggel, fontoskodással magára irányítani a figyelmet. Magamban én csak dr. Fontoskodónak nevezem azt az előadót, aki saját jelentéktelenségét mindenkit elkápráztató görögtűz mögé bújtatja, és látványos manőverezésekkel a nélkülözhetetlen, a mindenkinél okosabb ember szerepében tetszeleg. Ez a színészkedés, ez a fontoskodás, sajnos, sokakat megtéveszt. Giga jóvoltából sok előadót megismertem, de közöttük dr. Fontoskodó-típusú embert már egyet sem találtam. Ez már önmagában is sok mindent megmagyaráz, mindehhez még gondoljátok hozzá, hogy majdnem minden ügyet az érdekelt postaszervvel közvetlenül intéztek — távgépírón vagy televízión. Az előadó ugyanis távgépíróján és televízióján kapcsolatba léphetett bármelyik postaszervvel és más előadókkal — sőt a Holddal is. Még értekezletet is tarthatott anélkül, hogy a szobájából kilépett volna. Mindössze egy négyzetméter nagyságú felületen 100 kis képernyő volt elhelyezve, ezeken jelentek meg a megbeszélés részvevői. Jártam a Postás Dolgozó szerkesztőségében is, ahol éppen szerkesztőbizottsági ülést tartottak. Személyesen csak a szerkesztő volt jelen, a bizottság többi tagja a képernyőn jelentkezett. Ily módon a vidéki postások is bekapcsolódhattak a lap szerkesztésébe, anélkül, hogy fel kellett volna utazniuk Budapestre. A képernyőkön jelen volt minden megyéből legalább egy hivatal dolgozója. Elmondták a lapról bírálatukat és javaslatot is tettek cikkek megírására. Raskó Zoli megkérdezte: — És fejlődött-e a lap száz esztendő alatt? — Külsőleg feltétlenül. Színes mélynyomással, kiváló nyomdai kivitelben jelent meg a Postás Dolgozó. Ami meg a tartalmat illeti, a mai igazság száz év múlva is érvényes: nincsen olyan lap, amelynél jobbat ne lehetne csinálni. (Folytatjuk) Illusztrációk: Bakallár József JAKAB ILONA: Fátyolt van a sűrű eső a szembenéző házak közé. Az utca kihalt, ember alig látható. Csupán egy kisfiú ugrándozik a néptelen tér sarkán. Tenyerét és arcát magasra tartva igyekszik minél több esőt marokra fogni, száját kitárva a magasról hulló cseppeket játékosan hörpöli. Boldog és vidám gyermek. Az eső lemossa a port a levelekről és az utcakövekről, s mintha az ember lelkéről is lemosná az áporodottságot. — Fickó, Fickó — szólt a kisfiú rosszallóan kutyájára. Micsoda gyávaság így meghunyászkodni egy kis esőtől? — korholta a bokor alá húzódó, ázott szőrű négylábú pajtását. Szüntelenül látszfutsz, rendetlenkedsz, amikor nem kell, hát mutasd meg most, hogy mit tudsz, fuss velem versenyt. Noszogatta még egy ideig a kedvtelen állatot, de hiába. Még a csábító kőhajítással is megpróbálkozott. A kutya azonban nem osztozott gazdája jókedvében, csak laposakat pislogott s állt, mintha gyökeret vert volna a lába. Letett hát a fiú is a játékos futkározásról. A vezetőszíjat bekapcsolta a kutya nyakörvébe s szomorkásan elindult hazafelé. Ám néhány lépés után Fickó ismét megkövült. Haragos morgásba kezdett, egyre vésztjóslóbban kaffogott. A kisfiú hökkenten tekintgetett körül, s mosolyra derült, amikor meglátta a csuromvizes postást. — Bolond vagy, Fickó! Minek acsarkodsz minden egyenruhás emberre? A postás bácsit szeretni kell, ő mindig hoz nekünk valamit! — okítgatta pajtását a gyerek. A kutya mintha értett volna az okos szóból, elcsitult. A gyanú azonban nem múlt el a kis bundásban, mert szorosan gazdája lábához simult, s onnan leste a házak tövében nagyokat lépdelő táskás embert. A túlsó járdán haladó postást a kisfiú meleg rokonszenvvel nézte. — Szegény postás bácsi! — sajnálkozott magában a gyermek. — Milyen ázott a sapkája! Köpenye szegélyéről körben folyik a víz. Bizony régen járhat az esőben ... De miért lehet oly sietős a dolga? Jó volna megtudni tőle! — Nosza, szorosra fogta a kutyás pórázát, s a postás után iramodott. — Postás bácsi! Postás bácsi! Az öreg megfordult a hangra és látva a két kis ázott barátot, vastag szemöldöke alól barátságosan és kérdően tekintett rájuk. — Szeretném tudni a postás bácsitól: nem fél-e a vihartól, szereti-e az esőt, muszáj-e az esőben is dolgoznia? — hadarta izgatottan a kérdések özönét a gyermek. A postás kedvesen megsimogatta a kicsi vizes kobakját és védve a további esőtől, beállt vele az első kapu alá. Azután leemelte sapkáját, s kirázta a tetejében összegyűlt esőt. — A vihartól nem félek, fiam, de az esőt bizony munka közben nem kedvelem — kezdett társalogni az öreg. Gondolta: Igaz is, minek az a folytonos sietés, megyek, ha fúj a szél, s az eső esik, még havazásban sem állok meg soha. Akinek jó hírt viszek, örül akkor is, ha kicsit később jut kezéhez, akinek meg rosszat, jobb is, ha később kapja meg. Alig futottak át fejében e gondolatok, menten bele is pirult. Nem neki való az ilyen okoskodás, most is inkább csak azért magyarázkodott magában, hogy megnyugtassa lelkiismeretét. Tudja ő, hogy mi a kötelesség, de még öröm is az embernek, ha perdül-fordul, s mihamarabb kézbesíti a legtöbbször már sóváran várva várt küldeményeket. Ez az, ami hajtja őt, ez az, amiért meg nem pihen, amíg a táskája ki nem ürül. De hát ezzel a gyerekkel váltani kell néhány szót, olyan kíváncsian csüng rajta a szeme. — S hogy muszáj-e esőben is dolgoznom? Igen is, meg nem is. De nézd fiacskám az eget, kéklik már, s elállt az eső. Most aztán igazán dolgozni kell. Ha nem tudod mit? Gyere, kíséri el. Most megláthatod, sietős-e az utam. A gyermek szeme felcsillant nagy örömében, tüstént vállalkozott az izgalmas kalandra. Mendegélésük közben megtudta a postás bácsi, hogy a kisfiút Rába Jancsinak hívják, 11 éves és szereti az iskolát. Megbarátkoztak. Befordultak a harmadik házba. Abban lakott Jancsi is. — Hogy elmehetsz-e? — kérdezte Jancsi mamája. — Kivel? Ja, a postás bácsival? Azzal igen. Jó kezekben vagy, neki is van három fia. Este vacsoránál együtt a Rába-család, s Jancsi megszólal: — Anyu, én postás szeretnék lenni! POSTÁS DOLGOZÓ 3