Postás Dolgozó, 1966 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1966-01-01 / 1. szám

Korszerűsítés - sok hibával MIRE KÖLTÖTTEK 850 EZER FORINTOT? 1963. november 25-én tették ki azt a táblát a Bp. 82-es pos­tahivatal falára, amelyen ez állt: Átalakítás miatt zárva, a hivatal ideiglenesen átköl­tözött a Nap utcába. 1965. december 23-án a szinte újjávarázsolt postahiva­tal ismét a közönség rendel­kezésére állt. Kívülről is nagyot változott a hivatal, szén, modern, tet­szetős az épület. Az ajtónál azonban vigyázni kell, mert ha nem figyel az ember, köny­­nyen orra bukik a magas, 30 centiméternyi bejárati lép­csőn. — Többen panaszkodtak már emiatt — mondja a hiva­talvezető, Magyar Ferenc. — De ez még a legkisebb hiba. Aztán végigkísér a hivatal helyiségein, és a dolgozóikkal együtt panaszolják, sorolják a hibákat. A felvételi teremben mind­járt az elején egy szaktársnő a mérleg miatt panaszkodik. Nem lehet pontosan beállíta­ni, mérés után nem ugrik vissza, így aztán nem csoda, ha sok a díjhiányjelentés. Az­tán a fiókot mutatják. Kicsi, alig fér el benne egy kevés levél Még reggel van, és a fiók már tele — A pénz se fér bele ■— szól Bak Rozália felvevő — arra is ügyelni kell, hogy ki ne rántsa az ember, mert any­­nyira kicsi, és ütköző nincs benne. Elég egy nagyobb len­dület, és kinn van az egész pénzestől, mindenestől együtt — Erről megírtam a véle­ményemet az igazgatóságnak *— mondja a hivatalvezető. — Azt írtam, hogy ezek az asz­talok megfelelnek egy egye­dül kezelő hivatalnak, valahol vidéken, de nem itt a nyolca­dik kerületben. Megfelelnek egy szabászatban is, vagy an­nak, aki tervezte, rajzasztal­nak. A szép diófa asztallapok­ban nagy vasszögek éktelen­kednek, az asztallapokat el­csúfítják, rongálják. Az átalakítás egyik oka az volt, hogy régen nem lehetett szellőztetni a hivatalt. Sarok­épület, és ezért huzatos. A főpénztárt ma sem lehet szel­lőztetni, legfeljebb a felső nagy ablakon keresztül, an­nak kinyitásához azonban ha­talmas létra kell. Kinyitják az ablak alsó szárnyát — csak azt lehet — és mint érdekes­séget megemlítik, hogy aki az ablakot tisztítja, annak ha­son csúszva kell dolgoznia. Ugyancsak a főpénztár helyi­ségében a konnektorok sza­badon lógnak ki a falból, a hivatalvezető óva inti a fő­pénztárost, nehogy hozzáér­jen, mert halálos balesetet okozhat. A fiókbérlők szekrényére hármas csuklós ajtót szerel­tek, ami már másnap lesza­kadt, azóta is a szekrény ol­dalához támasztva árválkodik. A szekrény csaknem 23 ezer forintba került. A 340 négyzetméter alapte­rületű hivatal átalakítása a hivatalvezető szerint 850 ezer forintba került. Tíz-húsz ezer forint kellett volna még ah­hoz, hogy meleg víz is legyen a hivataliban.­­ Talán még annyiba sem került volna egy gázbojler felszerelése, hiszen itt megy a fő gázvezeték, közvetlenül mellé fel lehetett volna sze­relni. Ez bizony nagyon kel­lett volna, hiszen az egész épületben nincs meleg víz. Felületesen készült el a vil­lanyszerelés, a főpénztár tre­zorjába még csak ezután sze­relik be az állványokat, s több apró hiba is még javí­tásra vár. — Szép a hivatal, modern és tetszetős — mondja a hi­vatalvezető. — Mi ennek örü­lünk, meg örülnek a kerület lakói is. Nem hadakozom én a modern berendezés ellen, de azért a tervezőknek gondol­niuk kellett volna arra, hogy postahivatalt terveznek. És aki elfogadta a terveket, an­nak kellett volna jobban szem­ügyre vennie a rajzokat és a műszaki leírást. Az átalakítással részben el­érték a céljukat a tervezők. Az L alakkal való megoldás jónak bizonyult, a hivatal na­gyobb és tágasabb lett. Most már csak a létszámmal van baj. A panaszkönyvben még csak egyetlen bejegyzés áll, hogy a hivatalban ne legyen minden második ablak zárva. A­ feleknek ne kelljen sokat várakozniuk az ablakok előtt. A hivatalvezető véleménye erről az, hogy legalább még egy munkaerő kellene. A Bp. 82-es hivatal — sok hi­bával ugyan, de — megszé­pült. Jó lenne a kijavítható hibákat minél előbb megszün­tetni. De mi lesz a félre sike­rült tervezésből eredő kija­víthatatlan hibákkal? Ezekért ki felel? Szolgáljon ez a pél­da tanulságként azoknak, akik a jövőben postahivatalokat terveznek. VONÁK KATALIN A felszabadulás utáni film­gyártás egyik kiemelkedő csú­csához érkeztünk el Jancsó Szegénylegények című filmjé­vel. Ez a nagyerejű, megrázó és felkavaró alkotás mély gon­dolatiságával, korszerű mű­vészi kifejezésmódjával olyan maradandó élményt nyújt, amely sokáig tovább rezonál a nézőben. Ez a legtöbb, amit bármely alkotásról el lehet mondani. A film története röviden: A kiegyezés utáni korszak­ban gróf Ráday Gedeon, a 48-as honvédtisztből lett be­tyárüldöző királyi biztos tűz­­zel-vassal, fondorlattal irtja az alföldi szegénylegény-világot. Az önkényuralom gépezete kérlelhetetlenül felmorzsolja a befogott szegénylegényeket, megrontja és szembeállítja őket, hogy hideg kegyetlen­séggel leszámolhasson velük. Jancsó Miklós egy pillanatra sem téved le a történelmi rea­lizmus útjáról: nem csinál hű­söket a szegénylegényekből, nem romantizálja alakjait, és a „feketeköpenyesek”, a pan­dúrok, dragonyosok és foglá­rok sem egyszerűen fenevadak, hanem az önkényuralom appa­rátusának alkalmazottai. Jan­csó biztos rendezői kézzel és erővel idézi elénk­ a száz év előtti valóságot, és az igazság felmutatásával mond megrázó ítéletet felette. A Szegénylegények másfél órába sűríti egy korszak lénye­gét, és ez alkotóinak azért si­kerülhetett, mert a legkorsze­rűbb művészi eszközökkel él­tek, a lényegre törekedtek, el­kerülve minden bőbeszédűsé­get, hűséggel tükrözték törté­nelmünk egy bonyolult, sok­szor meghamisított korszakát. Nehéz ebből a szűkszavú, szinte egylélegzetű filmből — amelyben minden kocka a he­lyén van és feszültséggel ter­hes — bármit is kiemelni. En­gedtessék meg, hogy mégis rá­világítsunk néhány ragyogóan megkomponált, önmagában is zárt jelenetre, amelyek a film­szerűség leghatásosabb mű­vészi eszközeivel ragadják meg a nézőt. A feketeköpenyesek árulót keresve, a rövid gubás Gajdort szemelik ki, aki vál­lalkozik a besúgásra. Gajdor „megdolgozása”, a hideg, pon­tos kiszámítottság, ahogy be­törik és árulóvá teszik — félel­metes erejű, nyomasztó és li­­dércnyomásos jelenet. Vagy a meztelen lány halálra vessző­zésének jelenete, amelyben el­kerülnek minden hatásvadászó naturalizmust, a döbbenet, az iszonyat, a kegyetlenség tükrö­ződése a vesszőfutást végig­nézni kényszerített rabok sze­mében — olyan pillanata a filmnek, amelyet sokáig nem lehet elfelejteni. Külön is szólni kell Somló Tamás operatőri munkájáról: a rendező és az operatőr ebben a filmben szinte szétválasztha­­tatlan, s ennél aligha kell töb­bet mondani az operatőr mű­vészetének szintjéről. Jancsó és Somló olyan, együttműkö­dést valósított meg, ahol min­den képkompozíció a lényeget szolgálja, a gondolatot, a film mondanivalóját erősíti, bont­ja ki. A szereplőgárda népes tá­bora az egységes játékstílus nagyszerű példáját nyújtotta, s ez is­ a rendező biztos kezét dicséri. A Szegénylegények nagy filmélmény, az egyre ma­gasabbra lépő filmművésze­tünk kiemelkedő alkotása. V­­I. SZEGÉNYLEGÉNYEK Jancsó Miklós filmje KINDZSERSZKY EMIL FANTASZTIKUS KISREGÉNY (8) — De jó lenne oda eljutni — mutattam vágyakozva a Holdra. — Ha nem félsz — válaszolta Giga —, és ha megelégszel az én társaságommal, rövi­desen teljesülhet a kívánságod. — Ezt komolyan mondod? — kérdeztem feindultan. — Annyira komolyan, hogy már az elő­készületeket is megtettem. Ma hétfő van, holnap meglátogatjuk az igazgatóságot, szer­dától szombatig az előírt kiképzésen veszünk részt, vasárnap felkészülünk és mához egy hétre már útnak is indulhatunk. — Te már jártál odafönt? — Most megyek harmadszor. Időnként fel­váltjuk a holdbéli postásokat. A legtöbbje ugyan már holdlakó, a fiatalok jó része már ott is született, de néhányan csak kikülde­tésben vannak ott a Földről. Nincsenek még elegen, segítenünk kell rajtuk, meg aztán a holdszületésűek gyengébb fizikumúak, mint a földi emberek. — Mi ennek az oka? — A nehézségi erő, amely a Holdon hat­szor kisebb, mint a Földön. A mi szerveze­tünk a földi viszonyokhoz alkalmazkodott. A holdbéli első generáció — több még nincs is —, alkatilag hasonlít hozzánk, de csontváza, izomzata sokkal gyengébb. Nekik ugyanis sokkal kisebb nehézségi erőt kell leküzde­niük, s ehhez igazodtak testi adottságaik is. Növekedési ütemük viszont gyorsabb: 10—12 éves korukban már befejeződött testi fej­­ ­­ lődésük. Szellemileg rendkívül frissek, élén­kek, fogékonyak. Úgy látszik, a kisebb nehéz­ségi erő serkentőleg hat az agyműködésre. De akik a Holdon látták meg a napvilágot, s felnőtt korukban kerülnek a Földre, szinte teljesen tehetetlenek, hiszen testsúlyuk itt meghatszorozódik. Képzeld el, hogy a mosta­ni körülbelül 80 kilód helyett 480 kilót kel­lene vonszolnod. Ha ezt a súlyt csontvázad el is bírná, izmaid felmondanák a szolgálatot. A holdbéli felnőtt testsúlya odafönt 10—15 földi kilót nyom. Persze az izomzatuk is eh­hez képest fejlődött ki, s itt a Földön 70—80 kilóra növekedett testsúlyukkal mozogni is alig tudnak. Eddig csak egy járt itt közülük, de hamarosan vissza kellett szállítani „szülő­holdjára”, mert az élete forgott kockán. A súlygyarapodáson kívül nehezen tudják elvi­selni a földi nagyobb légköri nyomást is. — Annál könnyebb lehet nekünk odafönt — mondtam —, az én testsúlyom 13 kilóra csökken majd. — Ami a súlyt illeti, valóban könnyebbek leszünk a Holdon, s éppen ezért nagyon óva­tosan kell mozogni. Ha például a Földön megszokott erővel ugrasz egyet a szobában, a fejedet alaposan bevered a plafonba. — Hát akkor még itt ugrom egyet örö­mömben, amiért elviszel a Holdba. Százféle kérdést szerettem volna még fel­tenni, de már későre járt az idő, és Gigát fá­radtnak láttam. A hallottak és az előttem álló, elképzelt él­mények hatására nyugtalanul telt el az éj­szaka. Álmomból többször is felriadtam. Másnap az igazgatóságon találkoztam Gi­gával, izgatott voltam. — Jó lesz, ha összeszeded magadat, mert az orvosok szigorúak, és könnyen elfuccso­­lod a holdutazást. Egyelőre ne is gondolj rá, most amúgy is más dolgunk lesz. Bemegyünk az igazgatóság néhány előadójához, megnéz­heted, hogyan dolgoznak. Visszaemlékezve a látottakra — fordult fe­lénk mind — nem a technikai fejlettség le­pett meg a legjobban. Azt magától értetődő­nek tartottam, hogy a jövő századbeli ügyin­tézők munkájukhoz különféle gépek segítsé­gét vehetik igénybe. Annál szokatlanabb volt számomra az előadók széleskörű önállósága. Egy-egy ügyben teljes felelősséggel intézked­tek anélkül, hogy a jóváhagyások, a kiadmá­nyozások, az aláírások sorozatára lett volna szükség. A felmerült ügyben az előadó ön­maga döntött és intézkedett a legjobb tudá­sa szerint. Ha adatokra volt szüksége, a PEAK perceken belül kiszolgálta. Ha kivéte­lesen mások véleményét is meg kelllett hall­gatnia, távgépírón kérdezte meg az illetékest és a választ azonnal megkapta. Senki sem igyekezett nagyképűséggel, fontoskodással magára irányítani a figyelmet. Magamban én csak dr. Fontoskodónak nevezem azt az előadót, aki saját jelentéktelenségét minden­kit elkápráztató görögtűz mögé bújtatja, és látványos manőverezésekkel a nélkülözhetet­len, a mindenkinél okosabb ember szerepé­ben tetszeleg. Ez a színészkedés, ez a fontos­kodás, sajnos, sokakat megtéveszt. Giga jó­voltából sok előadót megismertem, de kö­zöttük dr. Fontoskodó-típusú embert már egyet sem találtam. Ez már önmagában is sok mindent megmagyaráz, mindehhez még gondoljátok hozzá, hogy majdnem minden ügyet az érdekelt postaszervvel közvetlenül intéztek — távgépírón vagy televízión. Az előadó ugyanis távgépíróján és televízióján kapcsolatba léphetett bármelyik postaszerv­vel és más előadókkal — sőt a Holddal is. Még értekezletet is tarthatott anélkül, hogy a szobájából kilépett volna. Mindössze egy négyzetméter nagyságú felületen 100 kis kép­ernyő volt elhelyezve, ezeken jelentek meg a megbeszélés részvevői. Jártam a Postás Dolgozó szerkesztőségében is, ahol éppen szer­kesztőbizottsági ülést tartottak. Személyesen csak a szerkesztő volt jelen, a bizottság többi tagja a képernyőn jelentkezett. Ily módon a vidéki postások is bekapcsolódhattak a lap szerkesztésébe, anélkül, hogy fel kellett vol­na utazniuk Budapestre. A képernyőkön je­len volt minden megyéből legalább egy hi­vatal dolgozója. Elmondták a lapról bírála­tukat és javaslatot is tettek cikkek megírására. Raskó Zoli megkérdezte: — És fejlődött-e a lap száz esztendő alatt? — Külsőleg feltétlenül. Színes mélynyo­mással, kiváló nyomdai kivitelben jelent meg a Postás Dolgozó. Ami meg a tartalmat ille­ti, a mai igazság száz év múlva is érvényes: nincsen olyan lap, amelynél jobbat ne lehet­ne csinálni. (Folytatjuk) Illusztrációk: Bakallár József JAKAB ILONA: Fátyolt van a sűrű eső a szembenéző házak közé. Az utca kihalt, ember alig lát­ható. Csupán egy kisfiú ug­rándozik a néptelen tér sar­kán. Tenyerét és arcát ma­gasra tartva igyekszik minél több esőt marokra fogni, szá­ját kitárva a magasról hulló cseppeket játékosan hörpöli. Boldog és vidám gyermek. Az eső lemossa a port a levelek­ről és az utcakövekről, s mintha az ember lelkéről is lemosná az áporodottságot. — Fickó, Fickó — szólt a kisfiú rosszallóan kutyájára. Micsoda gyávaság így meg­hunyászkodni egy kis esőtől? — korholta a bokor alá hú­zódó, ázott szőrű négylábú pajtását. Szüntelenül látsz­­futsz, rendetlenkedsz, amikor nem kell, hát mutasd meg most, hogy mit tudsz, fuss velem versenyt. Noszogatta még egy ideig a kedvtelen állatot, de hiába. Még a csábító kőhajítással is megpróbálkozott. A kutya azonban nem osztozott gaz­dája jókedvében, csak laposa­kat pislogott s állt, mintha gyökeret vert volna a lába. Letett hát a fiú is a játékos futkározásról. A vezetőszíjat bekapcsolta a kutya nyakör­vébe s szomorkásan elindult hazafelé. Ám néhány lépés után Fickó ismét megkövült. Haragos morgásba kezdett, egyre vésztjóslóbban kaffo­­gott. A kisfiú hökkenten te­­kintgetett körül, s mosolyra derült, amikor meglátta a csuromvizes postást. — Bolond vagy, Fickó! Mi­nek acsarkodsz minden egyen­ruhás emberre? A postás bá­csit szeretni kell, ő mindig hoz nekünk valamit! — okít­­gatta pajtását a gyerek. A kutya mintha értett vol­na az okos szóból, elcsitult. A gyanú azonban nem múlt el a kis bundásban, mert szo­rosan gazdája lábához simult, s onnan leste a házak tövé­ben nagyokat lépdelő táskás embert. A túlsó járdán ha­ladó postást a kisfiú meleg rokonszenvvel nézte. — Szegény postás bácsi! — sajnálkozott magában a gyer­mek. — Milyen ázott a sap­kája! Köpenye szegélyéről körben folyik a víz. Bizony régen járhat az esőben ... De miért lehet oly sietős a dolga? Jó volna megtudni tőle! — Nosza, szorosra fogta a ku­tyás pórázát, s a postás után iramodott. — Postás bácsi! Postás bá­csi! Az öreg megfordult a hang­ra és látva a két kis ázott barátot, vastag szemöldöke alól barátságosan és kérdően tekintett rájuk. — Szeretném tudni a pos­tás bácsitól: nem fél-e a vi­hartól, szereti-e az esőt, mu­­száj-e az esőben is dolgoz­nia? — hadarta izgatottan a kérdések özönét a gyermek. A postás kedvesen megsi­mogatta a kicsi vizes kobak­ját és védve a további esőtől, beállt vele az első kapu alá. Azután leemelte sapkáját, s kirázta a tetejében összegyűlt esőt. — A vihartól nem félek, fiam, de az esőt bizony mun­ka közben nem kedvelem — kezdett társalogni az öreg. Gondolta: Igaz is, minek az a folytonos sietés, megyek, ha fúj a szél, s az eső esik, még havazásban sem állok meg soha. Akinek jó hírt viszek, örül akkor is, ha kicsit ké­sőbb jut kezéhez, akinek meg rosszat, jobb is, ha később kapja meg. Alig futottak át fejében e gondolatok, menten bele is pirult. Nem neki való az ilyen okoskodás, most is inkább csak azért magyaráz­kodott magában, hogy meg­nyugtassa lelkiismeretét. Tud­ja ő, hogy mi a kötelesség, de még öröm is az embernek, ha perdül-fordul, s mihamarabb kézbesíti a legtöbbször már sóváran várva várt küldemé­nyeket. Ez az, ami hajtja őt, ez az, amiért meg nem pihen, amíg a táskája ki nem ürül. De hát ezzel a gyerekkel vál­tani kell néhány szót, olyan kíváncsian csüng rajta a szeme. — S hogy muszáj-e esőben is dolgoznom? Igen is, meg nem is. De nézd fiacskám az eget, kéklik már, s elállt az eső. Most aztán igazán dol­gozni kell. Ha nem tudod mit? Gyere, kíséri el. Most meg­láthatod, sietős-e az utam. A gyermek szeme felcsil­lant nagy örömében, tüstént vállalkozott az izgalmas ka­landra. Mendegélésük közben megtudta a postás bácsi, hogy a kisfiút Rába Jancsi­nak hívják, 11 éves és sze­reti az iskolát. Megbarátkoz­tak. Befordultak a harmadik házba. Abban lakott Jancsi is. — Hogy elmehetsz-e? — kérdezte Jancsi mamája. — Kivel? Ja, a postás bácsival? Azzal igen. Jó kezekben vagy, neki is van három fia. Este vacsoránál együtt a Rába-család, s Jancsi meg­szólal: — Anyu, én postás szeret­nék lenni! POSTÁS DOLGOZÓ 3

Next