Postás Dolgozó, 1966 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1966-09-01 / 9. szám
Lovasfutártól a postarepülőkig Tíztagú szakszervezeti üdülőcsoporttal utaztam három hétre Mongóliába. Sok színes élményt, felejthetetlen emléket hoztam magammal. Ott-tartózkodásunk második napján megkerestük Ulan-Batorban a főpostát, hogy hírt adjunk magunkról az itthoniaknak. Egy olyan ablakhoz megyek, ahol nem várakozik senki. Az ablak mögötti asszony alig különbözik a többitől, talán a homloka magasabb és az arca kerekdedebb, de ugyanaz az ébenfekete haj kontyba feltűzve (minden mongol nőnek ébenfekete haja van), a ruhája vakító lila selyem, derekát világoskék szalag szorítja össze. Kérdezek, s a tolmács fordít. Két éve dolgozik a postán, azelőtt énekesnő volt, de megbetegedett a torka. Kitanulta a gépkocsivezetést, megszerezte a jogosítványt, egy évig járta autóval a várost. Már mosolyog, amikor mondja, hogy a férfiak aztán kiszorították, így került a postára. Jól érzi itt magát. — Szigorúak-e a főnökök, erős-e a fegyelem? — érdeklődöm. — Nálunk nem fordul elő fegyelmezetlenség, mindenki tudja, mi a feladata és azt el is végzi rendesen — mondja mosolyogva. Decse Lántán lánykorában szüleivel még jurtában lakott, szülei pásztoremberek voltak, később, amikor férjhez ment, férjével kőházba költözött, azóta is ott lakik, a főváros szívében. Kedvem lett volna végignézni belülről is a postát, többet beszélgetni az emberekkel, de nem szakadhattam el a csoporttól, indultunk vissza az üdülőbe. Csak a hazautazásunk előtti napon tölthettem ismét egy kevés időt a postán. A tolmáccsal megyünk, a hivatalvezetőt keressük. Amíg az emeletre baktatunk, eszembe jut egy könyv, abban olvastam a mongol szokásokról. A kort, az idős embert igazán tisztelik, de a nőt aligha. Étkezésnél például a sorrend ez: a legidősebb, a legrangosabb, általában a férfiak és csak azután a nők. Az emeleten hosszú folyosó vezet egy ajtóhoz, a teremben két magas sorban telefonhuzalok, zsinórok óriási tekervénye. Svájcisapkás férfi kis létra tetején térdel, kezében kézibeszélő, melyet ide-oda kapcsol, s közben nagyokat kiabál. Vizsgálja a berendezést — világosít fel egy alacsonytermetű fiatalember, Gombo-Giv mérnök. Egy éve dolgozik itt, Moszkvában tanult egyetemen. Szakmáját nehéznek tartja, de szereti. Kicsit ő is tartózkodó, de szívesen válaszol a kérdésekre és néha-néha még mosolyog is. Ilyenkor elővillan hófehér fogsora (minden mongol embernek irigylésre méltó, egészséges, hófehér fogsora van). Megtudom tőle, hogy az itt dolgozók 60 százaléka fiatal, 70 százaléka pedig szakszervezeti tag. A távbeszélő osztály négy teremből áll, 8000 előfizetőjük van a fővárosban. Közben hozzánk csatlakozik egy barátságos, kedélyes szovjet ember. Dzurob szaktárs műszaki tanácsadóként jött öt hónappal ezelőtt a Szovjetunióból. Előkerül egy mongol postai vezető is, Szabibu elnök. Négyesben beszélgetünk. A mongol posta 45 éves. A Mongol Szocialista Köztársaság megalakulása után, 1921 júliusában hozták létre a külügyminisztérium mellett működő postai összeköttetések hivatalát. Azelőtt királyi lovas futárok bonyolították le a postaforgalmat. Az első összeköttetések Ulan-Bator és Altambular között jöttek létre. A következő években az összeköttetés tovább bővült és nagyobb vidéki városokban, központokban postahivatalok nyíltak. Vidéki útjaink során láttam néhány postaautót, amely egyúttal személyeket is szállít. A postaautók egyben a fiatalok ismerkedési helyéül szolgálnak. Nem egyszer hallottam olyanokról, akik a postaautón ismerkedtek össze, majd később házasság lett belőle. 1949-ig a postai küldemények továbbítása csak a főváros és a jelentős vidéki centrumok között történt gépkocsin, a többi postai szállítást lovasfutárok látták el. 1950-től kezdve mindenütt gépkocsira cserélték a lovakat, sőt a légiszállítást is bevezették. Jelenleg a légiposta hetenként háromszor továbbít küldeményeket a vidéki központokba. Az elkövetkezendő években a postai munka jó részét gépesítik, gépet használnak Ulan-Batorban a levelek rendezéséhez és bélyegzéséhez is. A Szovjetunió segítségével Darhanban korszerű postahivatal épül. A negyedik ötéves tervben tovább fejlődik Mongólia népgazdasága és kulturális élete, így a posta is. 16 posta kirendeltséget létesítenek még a köztársaságban. Meleg, baráti kézszorítással búcsúztunk mongol szaktársainktól. Vonák Katalin „Az elmúlt évek tapasztalatai és az 1966. évi feladataink alapján vállalásunkat az alábbiakban tesszük meg: anyagtakarékosság, munkafegyelem, a munka minőségének javítása, politikai képzés, szakmai képzés fokozása, a baráti és kollektív szellem elmélyítése.” Kilenc ember ült össze az elmúlt év végén, hogy elkészítse a brigád vállalását az 1966-os évre. Kilenc ember: öt férfi, négy nő, együtt — a Mamuzsits-brigád. Közelebbről: a Belváros Távbeszélő üzem alközpont-karbantartó brigádja, a Zrínyi utcától a Kinizsi utcáig, a Dunától a Kiskörútig. Minisztériumok, külkereskedelmi vállalatok, bankok, tanácsok és egyéb intézmények összesen 164 alközpontjának zavartalan munkáját biztosítja Mamuzsits Mihály és Újvári Imre, 9 tagú brigádjával együtt. A fenti idézet a Mamuzsitsbrigád vállalásából való, s kezdő sorai teljes joggal hivatkoznak az elmúlt évek tapasztalataira. A brigád 1960- ban alakult, s azóta minden esztendőben elnyerte a szocialista brigád címet, hogy a hatodik alkalommal e büszke cím mellé átvegye az őket megillető ezüstplakettet is. S mivel ennek a brigádnak valamennyi tagja egyben alapító tag is, minden egyes tag megkapta az ezüstkoszorús jelvényt. Ahogy Szedő Károly, az építési osztály vezetője (mellesleg: megbízatása előtt a mostani Mamuzsits-brigádnak volt a vezetője!) mondotta: talán ez az egyetlen dolog, amiben ez a brigád megelőzi az Újvári-brigádot, hiszen ezek is hatszor nyerték el a szocialista címet és kapták meg az idén az ezüstplakettet, csupán a tagok nem kaptak valamennyien ezüstkoszorús jelvényt. A két brigád versengése mentes minden önös érdektől, s ha nagyon igazságosak akarunk lenni, egy-egy pillanatra úgy érzi a külső szemlélő, hogy tulajdonképpen csak egy brigád van itt, amelyen belül vetekszik két csoport, hogy teljes erőbedobással megvalósítsa az egyetlen brigád közös tervét. És a brigádvezetők — Mamuzsits és Újvári — gondolkodásmódjának ismeretében, végleg úgy tűnik, ez a való, ez az igazság. Nincsenek nagy szavak, de vannak nagy vállalások és mögöttük az emberek egyénenként és együtt: a brigád. A brigád tagjai keserves győzelemnek tekintenék, ha a másik brigádot győznék le és nem a megoldásra váró, bizony, nem könnyű feladatokat. Egyetlen példát csupán: az elmúlt 12 esztendő alatt csaknem duplájára emelkedett az alközpontok kapacitása, s a területen dolgozó emberek — hat esztendő óta: a szocialista brigádok — létszáma változatlan. Világos, hogy mindig új és új munkamegoldásokra volt szükség, mindig új és új lendületre, hogy tartani, sőt, fokozni tudják az előző évben elérteket. A karbantartás területén teljes volt az egyszemélyi felelősség, s ez — úgy tűnt — jó és egészséges. De az egyre növekvő feladatok még ennél is többet követelnek. — Új karbantartási rendszert dolgoztunk ki — magyarázza Mamuzsits Mihály. — Ennek lényege, hogy folyamatosan foglalkozunk felújítással, egy-egy gépezetet generálozunk. Ezzel megszűnt a szaladgálás, rengeteg munkaidőt nyerünk és természetesen, a munkaidőt hasznosabbá is tettük. A brigádból öt ember most is a bejelentett hibákhoz futkároz, ezt a munkát nem tudtuk kiküszöbölni, nem is fogjuk tudni, ez hozzá tartozik munkánk természetéhez. Persze, ma még nem élvezhetjük ennek az új módszernek az előnyét, ma még munkatöbbletet jelent, hogy holnap gyümölcsözzön a hibák csökkenő irányzatában. Lehet, hogy kísérletünk még majd módosítást kíván, de végső célunkat nem módosítjuk: a megnövekedett feladatokat a létszám emelése nélkül kívánjuk megoldani. A 6. pontot olvasom és annak részletezését: „A baráti és kollektív szellem ápolása érdekében minden hónapban klubnapot tartunk, illetve annak keretében közös kirándulást; moziba, színházba, múzeumba járunk, úgy, hogy a brigádtagok hozzátartozói is velünk tarthatnak. Rövid és mégis tartalmas cél, s én úgy érzem, megleltem a titok nyitját: ilyen munkát csak baráti, csak valóban kollektív szellemben lehet tartósan, folyamatosan végezni. Persze, mindez csak akkor igaz, ha ez a 6. pont nem csupán forma, hanem nemes tartalom összegezése. — A klubnap ma már nálunk hagyomány, nem tudjuk elképzelni, hogy elmaradjon, mindenkinek hiányozna. S ha egyszer a nap, az időpont kiválasztása miatt valaki távollétre kényszerülne, aligha bocsátaná meg. De szerencsére, eddig még senki sem maradt távol. Hogy mi ennek a magyarázata? Szeretünk egymás társaságában lenni. Előbb beszélgetünk, többnyire a közös gondokról, közvetlen brigádproblémákról, vagy országos kérdésekről, olykor világpolitikai eseményekről. Később előkerül a sakk, megalakul egy ultiparti, és kialakulnak itt is, ott is a „kibicek”. Ital is akad: sört iszunk, málnaszörpöt, más üdítőitalokat — ki mit szeret. Volt közöttünk egy — ma már más munka? körben dolgozik — aki megrögzött kakaós volt. Neki mindig kakaót szereztünk be. Ha egyszer azt szereti! Nem vagyunk egyformák. A mi barátságunkat nem az ital kapcsolja egybe, hanem az, hogy nemcsak a munkánk közös, de az évek folyamán „közös nevezőre” hoztuk az érdeklődésünket is. Rövid leszek: meg vagyunk elégedve egymással. Én is rövid leszek: a Belváros Távbeszélő Üzem karbantartó brigádjainál az ezüstplakettek, a koszorús jelvények jó helyet találtak maguknak. (Kródy ) A franciák nálunk Az ötventagú Postás Szimfonikus Zenekar június hóban Gennevilliersben vendégszerepelt, meghívó barátaink pedig viszonzásul augusztusban töltöttek 12 napot hazánkban. Francia vendégeink közül csak néhány járt eddig szocialista országban. A többiek — bár mind szimpatizáns — nem voltak kellően tájékozva életviszonyainkról. Érthető tehát, hogy örömmel, de bizonyos szorongással jöttek hozzánk. A Keleti pályaudvarra érkezett a párizsi Gare de L’Esterel indult vonatuk és a megérkezéskor olyan forgatagba kerültek, amely vetekszik bármelyik párizsi pályaudvar forgalmával. Az első benyomások azonban kedvezőek voltak, mert ismerősök várták őket és a jó hangulat elkísérte őket hazautazásukig. Az első üdvözlő szavaktól ugyanis a búcsú-kézfogásig itt-tartózkodásuk program szerint zajlott, így volt ez a mieinkkel is Franciaországban. Hat napos balatoni tartózkodásuk alatt megismerték ez országrész természeti szépségeit, történelmi emlékeit és emellett a meglátogatott postás üdülési intézményeket. Az almádi üdülőből kirándultak Siófokra, Tihanyba. Az ország legszebb táján átutazva meglátogatták a páratlan hévízi gyógyüdülőnket is. Budapesten a Postás Technikumok József Attila Kollégiumában voltak elhelyezve. A kényelmes elhelyezés annál is inkább megragadta figyelmüket, mert az általuk ismert francia kollégiumok korántsem ilyen komfortosak. A csoport szeniora, M. Lucien Legot elmondta, hogy fia olyan kollégiumban volt elhelyezve, ahol egy teremben 150 fekvőhely van. A fővárosi tartózkodásuk alatt megtekintették Budapest nevezetességeit. Különös sikere volt körükben a Bélyegmúzeumnak. A látogatási idő leteltekor alig tudtak megválni az ott látottaktól. Kedvező kép alakult ki bennük rövid itt-tartózkodásuk alatt életkörülményeinkről. Szimpátiájuk meleg, baráti érzéssé alakult, elsősorban a magyar postások iránt, akiknek szervezett ereje tette lehetővé ezt a kölcsönös vendéglátást. Dr. Jankovich Lajos POSTÁS DOLGOZÓ A PUSKÁS-TESTVÉREK Szöveg: Kindzserszky Emil Rajzok: Pócs Sarolta 4. Hosszas huzavona után Bell és Edison megegyeztek egymással: egyesítették a két találmányt és a telefon megkezdte világhódító útját. Ebben a legfőbb érdem Puskás Tivadaré, aki ötletét megvalósítva, Franciaországban megépítette az első telefonközpontot. 1. Az akkori idők divatja szerint Puskás Tivadar a bécsi Theresianumban tanult, de utána semmi kedve sem volt közhivatalt vállalni. Angliába és Amerikába készült, hogy csekély örökségével valami vállalkozásba kezdjen. Először azonban jól meg akart tanulni angolul. 5. Puskás Tivadart üzleti ügyei Párizshoz kötötték. Ezért öccsét, Puskás Ferenc huszárfőhadnagyot bízta meg a budapesti első telefonközpont megépítésével Puskás Ferenc tehát, lemondott katonai rangjáról.. . 2. Angliában kezdetben nevelősködött, majd egy vasútépítő társaság alkalmazottjaként Erdélybe került. Két év alatt összegyűjtött keresetéből azután Amerikába utazott. Kaliforniában megvett egy aranybányát, amelyet katonai szolgálatba lépett öccséről Feri bányának nevezett el. 6. ... és rövid élete végéig a telefon elterjesztésén munkálkodott. Kezdetben óriási nehézségeket kellett leküzdenie, mert a tőkés háziurak gáncsoskodtak. Nem engedték meg a fali- és tetőtartók fölszerelését, vagy ha igen, hatalmas összegű kártalanítást követeltek. 3. Amikor Puskás értesült Bell találmányáról, nyomban meglátta a telefonban rejlő óriási lehetőségeket. Minthogy azonban a gyanakvó Bell nem fogadta, Puskás fölkereste Edisont, aki a szénmikrofon föltalálásával jelentősen tökéletesítette a telefont. 7. A Puskás-testvérek szívóssága azonban végül is diadalmaskodott, s 1881-ben a Fürdő utcában (ma József Attila utca) néhány tíz előfizetővel megnyílt az első budapesti távbeszélő-központ. A krónikák följegyezték, hogy Matkovics Ilona volt az első telefonkezelő. 8. Puskás Tivadar nevéhez fűződik a telefonhírmondó feltalálása is, amely a vezetékes rádió ősének tekinthető. A Puskás-testvérek érdemeit hirdeti a József központ épületében elhelyezett emléktábla, valamint a Távközlési Technikum, amely Puskás Tivadar nevét viseli. 3