Postai és Hírkozlési Dolgozók Lapja, 1992 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1992-01-01 / 1. szám

Nem félünk a farkastól A piac határozza meg a remittendát A Bakos Ferenc-féle idegen szavak és kifejezések szótára szerint a remittál szó azt jelenti: visszaküld. A remittenda pedig annyit tesz: visszáru, könyv- és hírlapterjesztőknél eladatlanul maradt nyomdai termék. A remittenda pedig a postások körében félnivaló mumus volt. Légrádi Lászlóval, a HÍRKER Vidéki Nyilvántartó és Remittendafeldolgozó Üzem vezetőjével és Helembai Lászlóval, a remittendafeldolgozó osztály vezetőjével arról beszélgettem, vajon ma is mumus-e még a remittenda, és meg tudnak-e birkózni a naponta rájuk zúduló újságdömpinggel. — Az elmúlt években valóban mumust jelentett ez a szó, de ma már nem félünk a farkastól, azaz a remittendától. Régebben a takarékossági és egyéb szabályok miatt nagyon beszabályozták a maradványt. Ismert, hogy a globális remittenda az időszaki lapok esetében 5 százalékban határoztatott meg. Ez akkor természetesen a terjesztés rovására ment. Lapcsoportonként szigorúan meghatározták a remittendát, nullától 15 százalékig a kiadókkal való egyezség alapján. Ma már szerencsére ilyen szabályozás nincs. Az élet, a piac határozza meg a remittendát. — Úgy tudom, ön harminc éve dolgozik a postánál, ezalatt hogyan változott a remittendagazdálkodás? — Változó volt. Voltak időszakok, amikor elsősorban a napilapoknál — különösen a 70-es évek elején — még nem volt kötött a remittendagazdálkodás. Csak ezután szabályozták szigorúan, hogy mennyi lehet. — A kiadókra hogyan vonatkozott a remittendagazdálkodás? Leváltották azt a szerkesztőt, akinek lapjából túl sok volt az eladhatatlan? — Nem az eladhatóság volt az első szempont. A fő a politikai megbízhatóság volt. Ma már kénytelenek figyelembe venni a maradványt is, hiszen a piac határozza meg a kiadó jövőjét, fennmaradását. Korábban a remittenda inkább csak a kiadóknak volt fontos, de itt is elsősorban csak a takarékossági szempont döntött: pl. kevés volt a papír. — A szakmabeliek szerint mennyi legyen a remittenda, hogy az se újságszűkét, se túl nagy maradványt ne „eredményezzen"? — Sajnos, a kiadásssal és terjesztéssel foglalkozók közül sokan még a csekély remittendától is félnek. Harmincévi postás tapasztalatom és a kollégáim véleménye szerint is legalább 20-30 százalékos remittendára van szükség. Ha kevesebb, valahová nem jut lap, ha több, akkor bizony a lap színvonalával van valami baj, esetleg túlemeltek a kiadók, rosszul számították ki a fogyást. Tehát 20-30 százalékos remittenda kell ahhoz, hogy a piac minden részén ott legyen az újság. — Mennyire tartják be ezt a 20-30 százalékot a kiadók, terjesztők? — A kiadók többsége nem igényli a 20-30 százalékos remittendát, inkább a postára bízzák, illetve a terjesztőre. De vannak olyan kiadók, amelyek sokallják a maradványt. Aztán előfordul, hogy hozzánk jönnek tanácsot kérni: mit csináljanak, mert 40-60 százalékos a remittendájuk, és kérik, szabályozzuk mi lapjuk példányszámát, terítsük jobban. Ma már néhány szerződésben is így rögzítik igényeiket: megállapodunk, hogy mekkora remittendával terjesztjük a lapot. — Szeretnek a remittendával foglalkozni a postások? — Túlzás volna ezt állítani, inkább az a legjobb kifejezés, hogy tudomásul veszik, hiszen ez a terjesztés része, velejárója. S ha több is néha a kelleténél, már nemigen hallani azokat a panaszokat: jaj, belefulladunk a remittendába. Ma már annyira szabályozott a remittendafeldolgozás, és annyira pontosan működik a gyűjtés, feldolgozás, nyilvántartás, hogy nem különösebb gond a megmaradt újság kezelése. Nehezen hihető, hogy a több mint 600-féle sajtótermékből visszamaradt évi 1 millió 250 ezer kg újság, 50 ezer zsák feldolgozása nem okoz gondot. Nem állítom, hogy nincsenek problémáink, de jóval kevesebb, mint pár évvel ezelőtt. Nagy segítséget jelent, hogy a kiadók kezdenek megbékélni velünk: ha akarják, bemutatjuk nekik remittendájukat, amelyet pontosan számon tartva tárolunk, s kérésükre hulladékként értékesítünk. — Magyarországon hányan foglalkoznak remittendával? — Nehéz erre válaszolni. Több ezren, lényegében mindenki, aki lapterjesztéssel foglalkozik, találkozik a remittendával. Nálunk 15-en, Kint a területen az árusok, a megyei hírlapárus üzemek. A 19 megye árusüzemeinek munkatársai átveszik az árusoktól a remittendát, feldolgozzák, kettéválasztják: az egyik részt helyben értékesítik mint hulladékot, a másik részét pedig elküldik nekünk. Meghatároztuk, hogy melyik megye, melyik napon küldheti vissza az árut, így nincs torlódás. Egyeztettük ezt az ütemtervet a HPI-vel és az MCSV-vel is. — A kiadók mennyire vannak megelégedve a remittendafeldolgozással? — Hetente folyamatosan feldolgozzuk a beérkezett lapokat. Ma már az új lap megjelenését követő második héten bejön hozzánk a lap. Mi ezt egy hét alatt feldolgozzuk. Tehát a kiadók három héttel a megjelenés után megtudhatják, mennyi volt a remittendájuk. Három hét után minden kiadót értesítünk, ebből megtudják a darabszámot. Ez azért fontos, mert így felkészülhetnek, milyen kocsit küldjenek. Korábban megjelenési számot és forintösszeget írtak csak. A kiadókkal 60 napon belül elszámolhatunk. — Mit tart az elmúlt év legnagyobb eredményének? — Ne vegye szerénytelenségnek: óriási dolgot vittünk itt végbe. Alapnemenkénti, megjelenésenként felszámolási rendszer megteremtésével szigorú technológiát hoztunk létre. A kiadók ma már nem panaszkodnak. Itt nálunk minden feladatnak felelőse van, és ez a feladat, bár ismertem a területet, megújulást hozott számomra is. — Hogyan történik a visszárazás? — Az elmúlt években rengeteg gondot okozott a remittenda visszaszállítása, mert a posta nem volt felkészülve a lapdömping kezelésére. 1991-ben az új rendszer bevezetésekor, amikor a HPI az előfizetéses terjesztésért, a HÍRKER pedig az árus terjesztésért lett felelős, sokat javult a helyzet. Persze év elején voltak fennakadások, de ma már szinte zökkenőmentes a remittenda-visszaszállítás. Lapnemenként és megjelenési számonként számolunk el. Ez persze szükségessé tette a szigorú technológia kidolgozását és betartását. Nekünk tehát visszaküldik a remittendát az ország 19 megyéjéből, s mi itt feldolgozzuk. Sajnos, a feldolgozó részlegünknél kevesen vagyunk. — Ha jól emlékszem, kollégája, ■ Helembai úr két éve még igencsak elkeseredett volt a Dandár utcai telepen. Nem is csodáltam, én is így éreztem volna a káosz közepén. Kedves Helembai úr, most hogy érzi magát? — Most már sokkal jobban — válaszolja a remittendafeldolgozó osztály vezetője. — Én akkor a Pest megyei MEHIV-nél dolgoztam, de jobb, ha azt mondom, kínlódtam, mert a remittenda akkor a postának századrangú kérdés volt csupán. Az átszervezés helyére tette a remittendát is. Kiderült, hogy a régi feldolgozó rendszer elavult, és a kisebb feldolgozó rendszereké a jövő. Az új technológia azonban precízebb munkát követel, ezt pedig nem minden postaszerv képes betartani. Előfordul, hogy nem érkezik be idejében a remittenda, akkor hiába van gépesítve már a feldolgozás, hiába kevesebb a fizikai igénybevétel, felborul a rend. Előfordul, hogy a szállítás közben eltűnnek zsákok. Általában a szexújságok. A vidéki üzemek pedig gyanakodnak. Ezért bevezettük, hogy az üzemek képviselői előtt vesszük át a lapokat, ha így kívánják, így ők is meggyőződhetnek arról, hogy útközben kelt lába a lapnak. Nálunk nem tűnhet el újság, mert igen zárt és ellenőrzött a rendszerünk. Nagyon megválogattuk munkatársainkat. A Dandár utcai hagyományt ide nem engedtük be. Szigorítottuk az ellenőrzést, nincs lopás, átvett anyagainkból nem hiányzik újság. — Milyen viszonyban vannak a HPI-vel, amellyel együtt kell működniük pl. a szállításban? — Sajnos, a HÍRKER még mindig kiszolgáltatottja a HPI- nek. Ez még akkor is igaz, ha az MCSV ezzel nem él vissza. Szerencsére az MCSV vezetői mindig segítenek, de a szállítás így sem zökkenőmentes. — A kiadókkal milyen a kapcsolatuk? — Úgy érzem, kezdjük viszszaszerezni az elvesztett bizalmat — veszi át a szót Lenhardt Béláné, a kiadóraktár vezetője. — Mióta a PHÜ-től, azaz a Posta Hírlapfeldolgozó Üzemtől a HÍRKER átvette a remittenda kezelését, azóta nem voltak különösebb konfliktusaink. Jó viszonyban vagyunk a kiadókkal, mert látják, hogy rendezett a raktár, és nemigen hiányzik lapjukból, no meg az átvétel is zökkenőmentes, szervezett. — Hányan dolgoznak a remittendafeldolgozó üzemben, és mennyire tudják megfizetni a munkatársaikat? — A feldolgozó fizikai létszám 10 — veszi vissza a szót Légrádi László. — Nemrégiben csináltam egy kis statisztikát. Kiderült, hogy a betegségek, szabadságok, hiányzások miatt csak 6-7 emberre lehet folyamatosan számítani. Nekik kell a heti 350-400 ezer lapot tételesen átvenni és egyenként megolvasni, ami pedig nem oda való, kiszűrni. Tudniillik a kiadók annyi lapot akarnak viszontlátni, amennyi a valóságos maradvány. Ha azt mondjuk 50, akkor ne legyen 27 vagy 72. A technológiánk ma már jól működik, csak az a gond, hogy a működtetőket nem tudjuk rendesen megfizetni. Tavaly jobb pénzért csalogattuk őket ide, mint amilyen más postai munkahelyeken volt, de ma már kiegyenlítődtek a kereseti viszonyok a postán belül is. Az itteni munkához képest igen kevés a bér, így az embereket hosszú távon nem tudjuk megtartani. Állandóan nő a remittenda. 1991 első hetében 55 548 db volt, a 47. héten pedig már 436 498. A fizetés pedig ugyanannyi maradt. Nem követelhetem meg az állandó készenlétet az emberektől, azt hogy rendszeresen feláldozzák hétvégéjüket. — Mennyi itt az átlagkereset? — Nem sok. A kiemelt férfimunkaerőknek 21-22 ezer bruttó a keresetük, a nőknek 18-19 ezer, a kezdőknek 13-14 ezer. Itt még műszakpótlék sincs, mivel egy műszakban dolgozunk. A technológiánk szigorú munkafegyelmet követel, ezért sajnos élni kell azzal a lehetőséggel, hogy a rosszul dolgozó, fegyelmezetlen munkaerőtől meg kell válni, jutalmat csak kismértékben, a bértömeg-gazdálkodás adta lehetőségeken belül tudunk adni. Mikor jut el oda végre a posta, hogy a megbízható, jól dolgozó embereit rendesen megfizesse? — Sajnos, még egy kis időnek el kell telnie. Reménykedünk. — Én is. — helyi — Postai és Hírközlési Dolgozók Lapja . A dunántúli postás fiú A pesti rakparton, homlokzattal Buda felé, ötemeletes halványsárga épület. Éppen a kapu alatt ment Varga Ferenc, középkorú kézbesítő postás, vállán nagy bőrtáska, és a kezében színes levélköteg. Megállt a lépcsőház előtt, és a falon lógó levélszekrényekbe rakta a küldeményeket. Az egyik levélnél eszébe jutott, hogy a pénzes utalvánnyal az emeletre fel kell mennie, hát persze, akkor a levelet is viszi. Harmadik emelet, négyes számú ajtó. A csengetés után csakhamar zörrént a kulcs, és kitárult az ajtó. A kézbesítő köszönt, és mondta, hogy pénzt és levelet hozott. A címzett, Mater Sára ötven körüli, karcsú, őszes hajú hölgy, mosolygott, és hívta a postást, hogy menjen beljebb. Azt gondolta, a konyha tele van mosatlan edénnyel. A szobában az asztalnál kényelmesebb a pénzt átvenni. S ment befelé. Varga lépegetett a hölgy után. A szoba közepén megállt, kinyitotta a táskáját, az utalványt és a levelet az asztalra tette, s hogy ceruzát is adott, hátrébb húzódott. Mater Sára — táppénzt kapott — kezébe vette az utalványt, és kíváncsian nézte ... A csendben a kézbesítő elengedte a tekintetét és a pillantása a falon lógó képre szállt: lombos zöld fák között nádfedeles ház, s elöl a teraszon virágzó leanderbokrok. Varga jó érzéssel mosolygott, tetszett neki, és vitte tovább a tekintetét. Az ajtó mellett barna sublót, tetején fehér gyertyák között postás fényképe állt. Közelebb ment és bámulta. Jó érzéssel töltötte el: ismerős. Emlékezett a nevére. Szántó Mihály volt, Mihály a jóbarát a távírdán. Istenem, ez igaz? Annak idején negyvenkettőben egyszerre kezdték a postáséletet a Városház utcában — lobogtak benne az emlékek — négyen dunántúli fiúk, pihenőidőben egy asztal mellett ültek és beszélgettek, általában az otthoni emlékeket elevenítették fel. Aztán Mihály negyvennégy novemberében ... Merje kérdezni? Megfordult, s tekintetét a hölgyre emelte. Mater Sára az asztalra tette a levelet és megfordította az utalványt. Varga közelebb lépett, az utalványra pislogott, s aztán táskájából előszedte a pénzt és hangosan számolta a hölgy elé. Mater Sára mosolyogva megköszönte, s mert aprót nem kapott, a szekrényhez lépett. A kézbesítőben lobbant az izgalom, s a sublót elé lépett, nézte az ismerős postás fényképét, nézte és bátortalan hangon kérdezte: — Tessék mondani, ez a postás kegyednek rokona? Mater Sára a retiküljét becsukta, s a tekintetét fölkapta: — Nekem ő több, mint rokon! — felelte határozottan. A meghitt szavak Vargának bátorságot sugalltak, és hangosan mondta: — Szántó Mihály a barátom volt! Az asszony fölhúzta szemöldökét, szeme kimeredt és azt dadogta: — Maga . . . ismerte . . . Mihályt? Varga lelkesedve mondta: — Igen! Annak idején egyszerre kezdtük a postáséletet — látta a hölgy merevedő arcát és halkabban folytatta —, Mihály negyvennégy őszén hazautazott, azóta nem tudok róla. Tessék mondani, most hol van? Mater Sára remegést érzett a lábában, a széket kijjebb húzta és leült. Bámult lefelé a semmibe, s a lelkében fájón éledeztek az emlékek. Nagysokára fölemelte tekintetét, és szomorúan mondta: — Novemberben lesz harminc éve, hogy Mihály meghalt — kezével mutatott a sublót felé. — Születés- és névnapján, valamint halálának évfordulóján gyertyákat gyújtok. Amíg élek, emlékezem Mihályra — törölgette már patakzó könnyeit. Értem halt meg — ajka remegett, s a fájdalmát nyeldeste... A kézbesítő meghatódva nézte a szenvedő hölgyet, nézte, és a szívét bánat szorította: miért is kíváncsiskodott? Hosszú csend után Mater Sára folytatta: — Fejér megyében egyazon kis községben születtünk. Mihály református vallású, én zsidó. Úgy igazán a tánciskolában barátkoztunk össze, ezerkilencszáznegyven szeptemberében. Én tizenhat éves voltam, Mihály tizennyolc. A Templom utcában laktunk, s ott fűszerüzletünk volt. Mihály délutánonként bejött. Ó, azok a felejthetetlen, boldog órák. Igazán szerettük egymást...