Postás Dolgozó, 1995 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1995-05-01 / 5. szám
Többször előfordult rövid kis életemben, hogy egyesek megjegyezték - mikor terített asztalnál nem kezdtem el rúzsozni a számat, fejem nem lógott be a levesbe, s egy nőnek nem én kezdeményeztem a kézfogást, „neked is volt gyermekszobád”. Urambocsás, volt. Igaz, alkalmanként a ló nézett ki az ablakán - ahogy a népi mondás mondja -, de azért volt. S ebben semmi szégyellnivaló sincs - szerintem mert például a ló az az állat, amelyik ha fekszel vagy beszél róla, mindent megtesz azért, hogy ne rúgjon beléd. Még akkor sem, ha igen „magas” lóról van szó. * Áprilisban 5 éves volt a Posta Magazin. Úgy gondoltam, üdvözlöm a figyelmüket, készítettem egy fotósorozatot - nagylány Posta Magazinnal -, oszt rövid, de magvas telefonbeszélgetés után elküldtem Kis László főszerkesztő-helyettesnek, aki a fotót jónak és közölhetőnek tartotta. Ezután az ünnepi számban két sor köszöntés jelent meg elég furcsa megfogalmazásban. Igaz, ebben én is hibás vagyok, mert nem írtam le, csak azt mondtam: a fotó alá írjatok pár üdvözlő sort. Az üdvözlő, köszöntő két sor megjelent, a fotó nem. Számomra ez olyan, mint amikor egy lovat kiherélnek, s a ló ezt megköszöni. Ezzel kapcsolatban csak annyit: eddig megélt éveimben mondták már rám, hogy barom, patkány, görény vagyok, de hogy kimiskázoltak volna, arról nem tudok. A Posta Magazin ezt most elkövette. Lelke rajta, ha van nekije... Talán még gyerekszobácskája is, macival, nyuszi-nyuszkával, cica-micával és egy szép nagy hintalóval... * Valamikor - réges-régen -, mikor az újságíró-főiskola padjában üldögéltem, pszichológiát is tanultam. Ott hallottam azt a kifejezést - s annak pontos magyarázatát -, mely a kényszerképzetről, illetve az üldözési mániáról szólt. Jellemzői a makacsul megrögződő alaptalan vélemény, gondolat és a rendellenesen működő tudatba gyakran visszatérő képzelet. Ez így persze olyan, mint egy doktori értekezés szakmára tartozó értelmezése, s az olvasó számára felfoghatatlan. Bár ebben sem nagyon hiszek. * K. Erzsébet balassagyarmati postás dolgozó a Mindenki nyerhet című szellemi társasjátékon díjat nyert, s ez a nyilván örömteli tény először lapunkban jelent meg - megelőzve a későbbi időpontban megjelenő Posta Magazint de miután ő újságunkat nem olvassa, ezt Balassagyarmat 1. számú hivatalának szakszervezeti titkára tudatta megjegyzéssel fűszerezve. K. Erzsébet, aki 1994-ben kilépett a szakszervezetből, irgalmatlanul megsértődött, mert a Posta Magazinban közzétett rejtvényt fejtette meg, amely, idézem: „minden postai dolgozónak a lapja”, s miután 17 éve dolgozik a postán, joga van eme lap olvasásához. - Atyaúristen! - mondtam magamban, mikor az előbbi megjegyzést elolvastam, de K. Erzsébet rátett még egy lapáttal: „Önök nem közölték, hogy csak szakszervezeti tagok fejthetik meg a rejtvényt.” Azt sem tudtam, hogy gondolkodni »csak« szakszervezeti tagoknak lehet. Szomorú lenne, ha valaki nem tagja semmilyen pártnak, felekezetnek, szektának, a demokráciában nem lennének jogai! Lehet, hogy én naiv vagyok, mert azt gondolom, hogy túljutottunk már a „sötét” középkoron, amikor még máglyára küldték, aki gondolkodni mert? Ezt elolvasva, minden felmenő ősömre feltekintve, percekig ültem, mint az a bizonyos Jenő a moziban, ültem és szedtem a levegőt, mert megdöbbentett egy megfejtés kapcsán történt következtetés: ha valaki nem párttag, annak nincsenek jogai, s aki gondolkodni mert, azt esetleg és netántán máglyára küldik egy demokratikus országban. Abban az országban, ahol gondolkodni „csak" szakszervezeti tagoknak lehet. Mit mondjak, ez aztán végképp szíven ütött. Szíven, mert például eme logika vagy következtetés alapján a következő kép tárul elém dupla adag marhapörkölt elfogyasztása után: Kicsi Józsót felhívja felelni az őt oktató tanerő, s miután válaszát eldadogja, csak akkor kap jó jegyet, ha apukája, anyukája szakszervezeti tag, ötöst meg csak akkor, ha a nagyfater tagja volt a pártállami pártnak, nagymater pedig hetente legalább kétszer kitakarította a helyi nőszövetség budiját. Majdnem végezetül: Szeretném megkövetni, és elnézést kérni K. Erzsébettől, mert még hétpörköltös rémálmaimban sem gondoltam arra, hogy nevének közlésekor ilyen mély konfliktusba sodorjuk. Végezetül: A Posta Magazinban közölt levél után van egy „A szerk.” megjegyzés, illetve üzenet: „Lapunk minden postásé, és semmi köze nincs a szakszervezethez. Vegyen részt tehát továbbra is szellemi társasjátékban, a túlbuzgó titkárral pedig közölje, ilyen mentalitással továbbra sem fog kedvet csinálni a szakszervezeti tagsághoz...” Zárómondatokként: Kedves „A szerk.’’! A mi lapunk, a „Postás Dolgozó” is postásokról ír, teljesen függetlenül attól, hogy tagjai-e szakszervezetünknek, és egy pillanatig sem tagadjuk meg a Magyar Posta Rt.-hez való tartozásunkat. Nekünk igenis van közünk a postához - még szép -, s azt hiszem, közel 50 ezer tagunk is így gondolkozik. Ami pedig F. Károlyt, a „túlbuzgót” illeti, a hozzá tartozó 38 hivatal 235 dolgozója közül 201 tagja szakszervezetünknek. K. Erzsébet nem, de egyben biztos vagyok: Balassagyarmaton, ha máglyát raknak, azon legfeljebb szalonnát sütnek egy jópofa szakszervezeti rendezvényen, és szeretettel várnak mindenkit iskolai végzettségtől, hajszíntől függetlenül. Összegezve: Újraoltási bizonyítványt sem kérnek éppúgy, mint ahogy a szellemi játékot elindító PMK- Postás Művelődési Központ sem. Némi tárgyilagosságot, bocsánat, tárgyi tudást azért igen. Ezen pedig igazán nincs mit csodálkozni, sem kényszerképzeteket gyártani... ban megjelent, a PDSZ-tevékenységet ismertető cikk ellen. Kéri továbbá a főszerkesztő urat, hogy „a PDSZ-kongresszusról szóló részletes beszámoló esetén, Értékes szakmai tevékenységet folytatnak a független szakszervezetek főcím alatt szíveskedjék engedélyezni a mellékelt és szakmai körökben elismerést kiváltó cikk közlését". Közölték: 155 sorban, Megint egy lépés előre! címmel. Elolvastam, s egy doktori értekezésnek is megfelelő írás alapján megtudtam, milyen - vagy milyen lenne - egy ideális postástáska. De hogy ennek mi köze a PDSZ-hez, azt ha kerékbe törnek, akkor sem tudnám megmondani. Persze lehet, hogy ebben beszűkült agyam is hibás, meg abban is, hogy Csatári úr levelének második bekezdése, míg élek, fejtörést fog okozni, így szól: , „Ez a lap (mármint a magazin) mindannyiunk lapja, amely mindig is színvonalas tájékoztatást adott, és a szakszervezetek közötti - törvények által rájuk kényszerített - versengésben korrekt módon pártatlan és távolságtartó volt." Aki ezt a mondatot nekem megfejti, esküszöm, örök hálámat és elismerésemet kapja, továbbá egy teljes évi előfizetést a Posta Magazinra. Ami pedig a „távolságtartást illeti", az valóban igaz. Igaz, mert a postástáska minden elméleti és gyakorlati problémáját ismertető írás után következik a PDSZ II. kongresszusáról Mezőfi László írása Kongresszus után címmel, 40 sorban. 40 sor egy szakszervezetről, amelynek 35 000 aktív postás dolgozó a tagja - 15 000 nyugdíjas. Az írásban pedig - mindjárt az elején - van egy, azt hiszem, alapos tévedés. „Az elmúlt 7-8 évben a hagyományos szakszervezeteken belül is elkezdődött a megújítási folyamat, amit meggyorsított az alternatív szakszervezetek, munkástanácsok megjelenése is." Szerintem - és ezt több független szakértő is vallja - a megújulás belső kényszer volt és ebben az esetben „is"-ről beszélni alapos belemagyarázás, sőt tévedés. Végezetül: újra az Indul a kampány című két oldalról. Valóban indul. Példa erre a POFÉSZ tagszervezeteinek féloldalas ismertetése - mit tesz isten - a PDSZ kongresszusáról szóló írás alatt. Abban az újságban, mely, mint Csatári Lajos írja: pártatlan és távolságtartó. Ő írja, és huncut, aki rosszra gondol. Igaz, ezt már nem ő, hanem egy francia király mondta, miközben ágyába rángatta az udvar legszebb hölgyeit... Van utódja a lótanárnak Minden alkalommal örömmel veszem kezembe a Posta Magazint. S hogy ez így van, arra bizonyíték az „5" évesnek küldött üdvözletünk is. Igaz, verset nem, „csak" egy fotót közöltünk. „De az sem baj, ha ilyen marad, hiszen így is tetszik a lap", írta egy hűséges tatabányai olvasó versben, s A Magazint nézegetve, ezek jutottak, eszembe, stb. Mint az alábbiakban olvashatják, nekem is jutott eszembe egy pár „szebbnél szebb gondolat", és ezt NEM ZÁRÓJELBEN MONDOM. Indul a kampány címmel teljes két oldalon három írás és egy közlemény -hirdetés? - jelent meg a Posta Magazin 95/5. számában. Az elsőt Csatári Lajos POFÉSZ-elnök írta, aki, miután sok sikert kíván az újságnak, a tárgya tér és - régebbi önmagát ismételve - tiltakozik a Posta Magazin korábbi száma : „Azért mi jó barátok vagyunk..." Nemrégiben rádiós kollégáim és barátaim körberöhögtek, mikor a Magyar Posta Rt. szerintem kitűnő szolgáltatásait dicsértem. Kiröhögtek és kazalnyi levelet tettek elém, mely az általam elmondottaknak ellenkezőit bizonyították. Piszokul szégyellem, de ebben az utcában engem is kicsit fejbe csaptak... Ha én kézbesítő volnék, és H. Franciska Üllői út X. szám földszint X. szám részére postaszolgálati levélcsomagot kézbesítenék, hétszentség, hogy nem küldeném vissza, mert a családnév nem pontos. Irányítószám, házszám, lakásszám, keresztnév -,amelyből azért nem minden Üllői úti házban van egy tucatnyi stimmel. Ha én kézbesítő volnék, megkérdeztem volna, „keresztkérdés" formájában, hogy mondjuk, nem vár valamit, valamicske csomagocskát a Cházár András utcából. Nem én voltam a kézbesítő, s a levélcsomag röpke három hét bolyongás után visszaérkezett szakszervezetünk székházába. Bízom benne, mire újságunk napvilágot lát, H. Franciska örömmel olvassa az újra feladott I. Show Oroszlánkölykök című művét. S azt is remélem, a kézbesítőnek egy árva buznyákot sem adott. * Szerkesztőségünk több mint fél éve a szakszervezeti székházból a kies Óbudára költözött, ahol is tőlünk 50 méterre egy postahivatal(ka) is található. Nemrégiben megkértem feleségemet, hogy ugyan már, adjon fel két társszerkesztőségnek szóló levelet, melyet postaszolgálati borítékba „rejtettem". Hiba volt, legalábbis a felvevőablaknál ülő ifjú hölgy szerint, mert mint közölte, az csak ott adható fel, ahol a szakszervezeti központ van. Feleségem csodálkozott, és kérte a hivatalvezetőt, aki a felvevőnek tartott rövid ismeretterjesztő magyarázat után utasítást adott a levelek felvételére. „Felvevőkre" ezután csöppet sem titkolt undorral a leveleket átvette: „Itt hagyhatja, de nem bélyegzem le" megjegyzéssel. Gondolom, ezután senki sem csodálkozik azon, hogy feleségem a leveleket elvette és hazahozta. Hogy ehhez milyen kommentárt fűzött, az igazán nem tartozik a nyilvánosságra. Az viszont igen, hogy rögvest felhívtam a hivatalvezetőt, aki igyekezett elnézést kérni, bár tett egy olyan megjegyzést, ami szintén elég furcsa volt: „Igen, itt volt egy néni, tessék visszahozni és továbbítjuk." A „néni" ezek után erre rendszeresített mankóját megkereste, a leveleket újra elvitte és egy telefonbeszélgetésnek lett fültanúja, melyet a felvevő hölgy folytatott e tárgyban a csoda tudja kivel. Végkifejlet: A leveleket átvette - elnézés egy szál sem - és én még sokáig fogok azon gondolkodni, hogy egy hivatalvezetői utasítást hogyan kérdőjelezhet meg egy teljesen nyilvánvalóan tájékozatlan felvevő? Talán mire apóka, vénember leszek, megértem. Lehet, hogy már holnap?, Veégh Ádám Élt 74 évet... „Legyetek józanok és teljes bizonysággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet a Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok", olvasható a Példabeszédek I. kötetében. Ez az idézet áll abban a gyászjelentésben, mely Török Lászlóné - nekem és még nagyon sokunknak LÚCI - haláláról értesített. Olvasóinknak a név nyilván nem jelent semmit, de ha azt írom, hogy hosszú éveken át ő volt lapunk egyik korrektora, s neki is köszönhető, hogy újságunk úgyszólván hiba nélkül jelent meg. Önök, kedves olvasók is pár másodpercre fejet hajthatnak megemlékezésül. Kitűnő munkatárs volt, precíz, éles szemű és nagyon társaságot kívánó ember. Nagyon szomorú leírni: volt... Jó ideje hallom a hazai s nálunk tartózkodó külföldi „szociomegfigyelőknek" azon véleményét, miszerint állapotunkat, közérzetünket tükrözendő, mosolytalan arccal, lehajtott fejjel járunk-kelünk az utcán. Szomorkásak, búskomorak vagyunk - magyar mentalitás! Nos, e sommás megállapítással úgy-ahogy, egyetértek magam is. Felszabadult örömre, derűs jókedvre bizony nem sok okunk van manapság. Ám a megállapítás élét tompítandó, földre szegezett „búskomorságunknak" van más oka is azért... A kerületi Verseny utcai „postásnegyedben" naponta megfordulok, s a Baross térről indulva a jó tízperces utat mindig gyalog teszem meg munkahelyemig. Lehajtott fejjel, lógó orral. Embertársaimhoz hasonlóan tekintetemmel a járda felületét pásztázom magam is s léptem-nyomon kerülgetem... - nos, hogy szalonképes kifejezést találjak - a kutyaürüléket... Mind a Verseny utca teljes hosszában, mind a Dózsa György út elején ugyanis irdatlan mértékű a szennyezés az esztendő minden szakában, minden napján, így hát ama bizonyos rossz közérzetünket illetően az óvatos közlekedésre utaló „tárgyi jelek" is arra intenek, hogy morcos léptekkel, lehajtott fejjel járjunk e forgalmas utcákban. Nem, nem vagyok „állatellenes", dohogásom sem az ember legjobb „barátjának" tartott négylábúak ellen szól. A szennyezést illetően a gazdáiké a felelősség. Hallottunk, tudunk olyan, „tisztasági csomagról" amelynek használatával eltüntethető lenne a szennyezés, s ennyivel igazán tartozna is kedvencének gazdija... Ám pénzt, fáradságot megtakarítandó ma már van egyszerűbb, ingyenes lehetőség is, amivel sajnálatos nem élnek a kutyatulajdonosok. A járdákat borító szennyezésre felfigyeltek az „illetékesek" is s dicséretre méltó, okos megoldásként hivalkodó sárga festékkel kutyusfigurát mintáztak az útszéli - padka menti csatornalefolyókhoz, például a Verseny utca teljes hosszában s az említett Dózsa György úti szakaszon is. A négylábúakat ábrázoló rajz mellett nyíl s a WC-felirat betűi is tudatják jól láthatóan: „Itt a lefolyó, itt tessék megállni a kutyussal, hogy az dolgát elvégezhesse..." Úgy tűnik, e lehetőségre nem figyelnek oda az ebtartók, marad minden a régiben, marad a szennyezés az utca teljes hosszában-széltében. Sajnos... ...S mi lépkedünk morcos tekintettel, lehajtott fejjel - még ha erre különösebb okunk sem lenne, kerülgetve a... J. I. Országjárás A monori postás Vasadon Monor vonzáskörzetének egyik kistelepülésén - Vasadon - találkozom véletlenszerűen a munkáját végző postással, Fazekas Józseffel. - ...nem, nem idetartozom. Csupán helyettesítem az éppen szabadságon lévő kollégát - mondja mosolyogva s megtoldja még Monoron lakom, az ottani postahivatalban vagyok állományban rendszeres kézbesítőhelyettesi munkakörben. - Mekkora körzet, hány település jelenti munkaterületét? - Meglehetősen nagy térségről van szó, a néhai monori járás tucatnál is több településén - kis- és nagyközségében, tanyavilágán - látom el a teljes körű egyesített kézbesítői szolgálatot. Tegyem hozzá, nem egyedül. Monorról öt-hat fős közösség helyettesít rendszeresen a térségben. - Ön mikor s hogyan lett postás? Jót derül, legyint. - Álmomban sem gondoltam arra, hogy én postás leszek valaha is... Tanult szakmám, s jogosítványom van. Az élet úgy hozta, hogy „váltanom" kellett. Valójában gépkocsivezetőnek szerettem volna a postához jönni, de erre, ilyen kicsinyke városban, hivatalban nem volt mód. Hát úgy vettek fel kézbesítőnek Monoron, ahol is a postai tudnivalókat megtanulva, első perctől kezdve helyettesítői munkakörben dolgozom. Akár lakóhelyén, Monoron, akár más közeli településen - egy adott körzetet vállalva, azt jól megismerve - bizonyára könnyebb dolga lenne mint így, állandóan úton lenni, másokat helyettesíteni... Rövid tűnődés után. Ez így igaz... tudom ezt én is, hasonlóan vélekedik családom is... Különösen a kezdet volt nehéz. Megismerni, kiismerni magam a településeken, tudomásul venni azt, hogy egy váratlan betegség, baleset miatt egyik pillanatról a másikra „felborul a menetrend", s percekkel előbb tudom - tudjuk meg -, hogy másnap hová, mely községbe is kell majd mennünk helyettesíteni. - A család mit szól mindehhez? Fanyar mosoly kíséretében: - Különösebben nem örülnek ők sem, érthetően... Sokkal előre mi nem tervezhetünk, egyik-másik családi program éppen emiatt hiúsul meg olykor, a gyerekek bánatára. - Mégis, miért vállalja? - Mert dolgozni, élni kell! Nos, a „mártírságnak" a látszatát is kerülve, ha valamely kollégánk szabadságra megy, megbetegszik, nem várt esemény miatt otthon maradásra kényszerül, nos, ilyen esetekben sem állhat meg az élet. A postást - postát - várják az emberek, a mi feladatunk az, hogy ilyen esetekben helyettesítsük őket. Különben is, az évek múlásával megszoktam e munkakört, „megismerve" a településeket egyre inkább otthonosan mozgok mindenhol ma már: Ecseren, Maglódon, Mendén, Sülysápon, Úriban, Vasadon, Gombán - de sorolhatnám a településeket tovább is... Kissé visszafogottabban Fazekas József hozzáteszi még: - ...e munkakör jelentette sajátos műszakbeosztást, életvitelt - mi mást is tehetne?! -, megszokta már, tudomásul veszi a családom is. - jandó - Postás Dolgozó 5