Prágai Magyar Hirlap, 1935. július (14. évfolyam, 149-173 / 3701-3725. szám)
1935-07-04 / 151. (3703.) szám
4 A magyar felsőház is megszavazta légvédelmi törvényjavaslatot Budapest, július 3. (Budapesti szerkesztőségünk telefonjelentése.) A magyar felsőház néhány napos tárgyalás után ma délben elfogadta a polgári légi védelemről szóló törvényjavaslatot. A vita befejezése után Gömbös Gyula miniszterelnök is felszólalt és röviden válaszolt a vitában elhangzott érvekre. A képviselőházi vitában is felmerültek jogi természetű aggályok, — mondotta egyebek között a magyar miniszterelnök, — ezeket a lehetőségig honorálta is a kormány, teljes mértékben azonban nem lehetett őket figyelembe venni, mert jogi és katonai szempontok ütköztek egymással. Hangsúlyozta, hogy ha a gyakorlat folyamán olyan változtatásokra lenne szükség, amelyek esetleg aggodalmat kelthetnek, a legtoleránsabban fogja a kérdést kezelni. Végül megköszönte a felsőháznak, hogy a javaslatot megszavazta. Felavatják Várnán Ulászló király emlékművét Szófia, július 3. Augusztus 4-én Várnában ünnepélyes keretek között avatják fel Ulászló volt magyar és lengyel királynak most épült mauzóleumát, amelynek felépítéséhez a lengyel kormány 150.000 levával járult hozzá. A bolgár posta ez alkalommal emlékbélyeget bocsát ki Ulászló és Hunyadi János arcképével. Fülöp hesseni herceg második látogatása Belgrádban Belgrád, julius 3. Fülöp hesseni herceg tegnap este tíz órakor repülőgépen Belgrádba érkezett. Fogadtatására megjelent a repülőtéren a belgrádi német követ és a jugoszláv kormány képviselője. Érdekes, hogy a herceg Göring legutóbbi látogatása óta immár másodszor látogat el a jugoszláv fővárosba. Utazásának közelebbi céljai egyelőre nem ismeretesek. Száznegyven halottja van a legújabb japán hajókatasztrófának Tokió, július 3. A Japán-tengerben lévő Shodo-sziget közelében a „Senzanmaru“ nevű gőzhajó a sűrű ködben összeütközött a „Midorknaru“ gőzössel. A Senzanmaru váratlanul tűnt elő a ködből és orrával egyenesen beletörődött a másik hajó oldalába, úgyhogy az összeütközés után azonnal sülyedni kezdett. A „Midoriaiaru“-n 168 utas és 85 főnyi legénység volt. A „Senzanmaru“, amely nem sérült meg, azonnal lebocsátotta mentőcsónakjait és sikerült ilyi módon 113 embert, közöttük a sülyedő hajó kapitányát is,megmenteni. Mintegy két óráig tartó mentési muunkálatok után a „Senzanimaru“ rádió útján közölte, hogy a tenger színén már semmi sem látható, összesen 140 ember vesztette életét a hajókatasztrófánál. Az áldozatok valamennyien japánok voltak. A gőzös oly gyorsan süllyedt,hogy arra sem volt ideje a személyzetnek, hogy SOS-jeleket adjon le, annál kevésbé arra, hogy a mentőcsónakokat lebocsássa. A mentési munkálatokat a viharos tenger és a sötétség nagyiban akadályozta. Török-román népkicserélés Bukarest, július 3. A román és a török kormány megállapodást írt alá, amelynek értelmében a törökök átveszik a romániai Dobrudzsából kivándorolt török nemzetiségű polgárokat. A törökök Dobrudzsából tíz év alatt kivándorolnak és az ankarai kormány Tráciában és Anatóliában telepíti le őket. A Dobrudzsában fölszabadult vidékekre a román kormány külföldi románokat, főleg Macedóniából érkezett románokat telepít . A vonat elé vetette magát egy budafoki postafőtiszt. Budapesti szerkesztőségünk jelenti telefonon : Ma délelőtt Budafokon a balatoni gyorsvonat elé vetette magát Serényi Miklós, a budafoki postahivatal főtisztviselője. A vonat az életunt fiatalembert lefejezte. Semmiféle irást nem találtak nála, amely megmagyarázná végzetes tettének okát. Azt hiszik, hogy anyagi gondjai és megrendült idegállapota miatt <PrimaM^SRHTRLSR Miniatűrök Bányászok vitték a fáradt testüket a tavaszi hajnalban. Szippantgatták az éles levegőt. Rúga 1maszkodva megálltak a párás talajon. Sanda pislogással megbámulták az eget, a lila árnyékok derülését, amik mögött már feltünedezett a világosság. Titkos mélységekből valaki fölmerült. Irtó két könyökével gyúrta a mennyboltot, itta a sötétséget, ölte a csillagokat. Egy fiatal, kába munkás ment a többi után. Egy orgonabokornál megállt, rábotlott, héjjakarmokkal a fürtök közé csapott, és ágat rabolt. Elrabolta, elhurcolta. A tárna előtt megálltak a bányászok. A küzlködő világosság messziről már harsant, hályogos szemével vadul integetett. De a lánc csörgött, a veszett motollák berregve bolondultak és a kosár elkapta valamennyiüket. Öntötte alá az embereket. Éjszakás tárnák között nehézfejű munkások kopácsoltak, talicskáztak, a fekete falakra ölelkezve rátapadtak. Támasztógerendák hegyében rezgett az orgonaág... Konyultfejű igások tolták maguk előtt a vaskocsikat, súlyos lépegetésekkel, unott erőlködéssel lökték előre a terhüket, magukat. Gördültek a vastalicskák, nyomukban a bányászok, a mázsás fejükkel zökkenve. A gerendák hegyében rezgett az orgonaág. Orgonaág Meglibbent, megingott, harmatos fürtjei borzolódva összecsaptak és elcsöndesedett, üde kevélységgel megállt, várakozott, várta a másik munkás arcát, mely keresztülmegy rajta... Sárga, öreg ábrázatok találkoztak az orgonaággal, csillérek lomha feje nekiment a virágos lombnak, ráncos nyakuk összehúzódott a szirmos cirógatásra, Ijedten Sápadt ábrázatok, sorvadt koponyák, kiégett szemű fejek bólongatva jöttek és jöttek... Az orgonaág libbenve rájuk paskolt... A bányászok fölbámultak ... Szagos szirmait pergetve rezgett fölöttük az orgonaág. Az egyik furcsán mondta:— Orgona ... Valaki visszafejelt . .—■ Odafenn most nyílik az orgona ... A hökkenés pillanatában mondta a másik : — Odafenn most tavasz van ... Valaki szivéhez vette a többiek szivét és kifordult az eszéből a hirtelen ámulás : — Mi sohasem látjuk a napot... Az aknagépek felcsörrentek. A virágcsodáló ábrázatok visszahanyatlottak. A vastalicskák megnyekkentek. Az embereik továbbdöcögtek... Odegenben Keverék nép a perronon a vonatokat várta. Erről visz az ut Hollandiába, francia földre; a külső minden irányában kies kirándulóhelyek sürgetik a sportruhába beöltözködött leányokat, szabadságos kereskedőket; egy kissé magasabbról, a tenger fújja a levegőt; mohóság, kedve, szabadulás ficánkol, hangoskodik a meleg napsütésben ... Másfajta, össze-vissza emberek összefonódnak a derült készülődésben, a vasúti harang tompán zendül, szinte földalol a piros fák alatt, messzi tájékok hintő örömeit szállani vágyó emberek már ideérzik; ölelgető izgalom, elbizakodott lehetőség a jóizü szájakon, a szíves tekintésü szemeken és a szitakötős zajlásban ápolók betolnak egy lassan nyikorduló hordágyat... A sínpárok mentén a hordágy megáll, a vászonruha az ágy síkja fölött egészen lezárt. A megrebbent, szívükkel most könnyen induló emberek hallják a regét... egy másik szanatóriumba viszik a beteget. Húsz éve igy tologatják az egyik szanatóriumból a másik szanatóriumba. Húsz éve beteg a férfi és most mindössze negyvenéves. Az arca nagyon ijesztő és ezért van letakarva ... A fölbukkant csöndben serkent a vasúti harang, fölfutó vonatok prüszkölnek, sürgő emberek ligetek, tengerek közelét megsejditik ... nevetgélés, sikló terefere, és azután... a közöny, a feledés kis parcelláján a sínek mentén, magában marad a hordágy... de az én megfogott szemem nem megy le róla ... Mérem, körüljárom, a vászon burkán megmegállok... A hordágy síkján az egyik nyílásból lassú kéz kúszik kifelé ... Csüng, tétován lóbál, vértelen szine fölsárgul a hevült világosságban ... hosszúra megnyúlt kéz, a háta lapos, karcsú ujjak és a bőr alól a váz finomult rajza föltetszik ... lankadtan lóbál, a nyári levegőben félénken szellőzködik és erejevesztett fáradással visszafog a mozdulatlanságba ... Négy-ötéves kislány bódorog a hordágy közelében és a fénylő, magányos kezet meglátja... megfogja... A sárga ujjak megrezzennek, ijedt mozdulással széjjelválnak és babráló találgatással a kislány kezét megsúrolják ... A sárga kéz csontja, bőre, elapadt kevéske húsa szendereg a gyermek kezében és gondolat neszei a halk kézfogóban: — Oh... kacsós, párnás, gyönyörű kis kezecske ... Piros és sárga fonódnak a verőben, a férfi kivájt tenyerében ül a picinyke gyerekkéz, mozdul, játszik a dajkáló ölben ... a csontvázujjak tipegnek, elbuknak, föltántorognak a kövérkés hasmezőkön és héjjazárulással a kis kezet elragadják. — Élni!... Élni!... Álmodik a férfikéz... elgyöngült ujjaival érintgeti, elkapja, elejti, megtalálja a simuló gyerekkezet: — Járni, állni, őrülni... Megvonaglanak a sárga ujjak, fölbukdácsolnak a húsok halmain, át a puha gödrökön, föl a csuklóig és megkarolva, zsákmányos öleléssel rázokog a férfikéz a gyerekkézre. *—• Állni a napsütésben, mint a többi ... — Várni a vasutat, mint a többi...— Nevetgélni, beszélgetni, mint a többi... — Utazni, készülni, akarni, mint a többi... Mint a búcsúzó csók, a sárga kéz a kézen... bevonja, megszívja, érző vesztét rajta felejtgeti... •— Élet!... Élet!... 1935 július 4, csütörtök* esti csillag Este hat órakor fut a villamos a külső Váciúton. Gyárak, műhelyek, az ívlámpák alatt feketéllenek, a téli homályból alagutakat hasit föl a világosság, gyárudvarok, malomudvarok mélyéből nyüzsgő emberhangyák kúsznak át a sápadt viaduktokon, kondul a harang, a kemény levegőben és a villamos bárka magával ránt szabaduló munkásokat. A kocsi testében püffedten, egymásra tapadtan ül az emberhalom, odakünn hideg van, itt berni, szorongva, a kocsi falához préseltem az állóhelyek emberfürtjeinek lehető gőzében melegedik az este, mélységes csönd, a kocsi zörren, sikolt, a jégvirágos ablakok danolászva rezegnek, de itt benn, az esküdt csönd bóbiskoltatja az embereket, olyan halottas, megbabonázott csönd, mint a gondolaté. Ha a reménytelenséget érzi... Munkások ülnek, állnak a bús hallgatásban, Munka után, ziháló gépek, búgó lendkerekek elhalkulása után, midőn hangjukat, szavukat már nem bőgi át a műhely harsogása, miért nem beszélgetnek? A kocsi sarkában ül egy fiatal munkás, vastag kabátba burkolt teste mozdulatlanul a kocsi falához támaszkodik, repedt, nagy kezel az ölében moccanás nélkül tétlenkednek, erős feje nem billen, az arca magasra emelt, a fiatalos barázdák a szája, szeme körüii nem rezzennek és a két barna szeme csak néz, tárgy, szándék nélkül, a kuszálódott homályban, vízszintes egyformasággal, csak tekint. Kendőkbe bogyóiért asszony a fiatal munkás mellett, belesöpped a szoknyáiba, vékony, csontos kezei a térdén vesztegelnek, nagy mellét a kendők alul a lassú lélegzet föl-fölemelgeti, eldőlt háta a kocsi falán soványkodik, fakó arca a piros kendőből kihajolt és a két zöldes szeme rebbenés nélkül csak bámészkodik, csöndes szembogarából emberek közé, emberek fölé, a céltalanság közönye elsugárzik. A munkásasszony mellett egy deres ember ül, öreg arcán forradásos sebhelyek, az egyik annyira völgyes és fekete, hogy a képzelet látja a vastuskót, mely a húsát fölszakította, bajuszos szája zárt, nyelésre, lélegzetre nem mozdul, bozontos szemöldei alatt a tekintete taktusosan pillog, kíváncsiság, figyelem nélkül nyitódik-hányódik, mint a pihegés fáradt egymásutánja. Errébb gyereklányok gémberednek, egymásnak dőlten gunnyasztanak, kesztyűtelen kis kezeik még vörösebbek a fehér fáslitól, amibe egyik-másik ujjukat fölbábuzzák, összebújnak, dideregnek, fehér arcocskájuk előtt piciny ködök füstölögnek, mire elillannak, tiszta gyermekszemek világolnak, álló tekintettel, a csillanás, vágy, kérdés nélkül. Gyerekek, asszonyok, mogorva munkásarcok mellett más ábrázatok, bepólyált leányfejek, kalapjukat hátratolt, föltakart homlokok, mellbe rántott keserű állak... és az arcokon, mindig, a táruló, hallgatag szemek, amint egymás mellett lankadt tekintetük, összeakaszkodnak, surran a másfelé csudálkoznak s a merő csönd hömpölyög vissza a borús homályból, a gondolattalan szemek edényeibe... A kocsi ugrik, zörren, egy fiatal munkásleány hozzázökken a társához, a karját megiveli, elcsúszott törzsét igazgatja, szagok repdesnek a feje, válla körül... jutaszag ... *— Ahol motorláznak a gépek ... Ahol acélujjak karmaiba a húsos ujj beléfűzi a fonált. ♦ — Ahol hajlong gerincpattanásig az ifjú derék ... ahol futnak, hurkolódnak a lila, sárga, kék, fehér fonalak és dermedt görcsöt döfnek az ügyelő pupillákba ... — Jutaszag... Ahol készül a ruha, az ing, a kendő... A pólya, amibe felnőttek élete takaródzik... Halk versek pendülnek a homálybura alatt... előttem egy vállas munkás billen, moccan, fut velünk a gyors szekér, bujkáló szagok rásugdosnak a képzeletre: — Ez a cserszag... Ahol lében, lúgban gázolódik a munkás... ahol készül a saru, cipő, csizma... A bőr, amely hajtja a vizmeritő kereket, szerszámot varázsol a fából, kezes jószágot teremt az állatból, vasútnak, hajónak segít és vigye az embert az életóperenciákon ... Szimatcsápjai a képzeletnek meg nyüzsögnek, a horgát ráveti egy másik munkásra, porzik a melléről, hajáról, kezéről a fehérség. — Ez a lisztszag ... Ahol morgó sziklák morzsoló sövényébe öntik a búzát... Ahol rezgő levegőben ringanak a kenyérhegyek ... Ahol dagaszt a verejték a kakastejjel, varjúvajjal... Élet mannája: falat... Mozdul a kocsi vemhes öle, munkásvállak, zubbonyok, hajak, szakállak, kendők, szoknyák összekavarognak és a villámló baldachin alatt röpdös az ének. — Ez a kénszag... Ahol gyújtják a világosságot ... — Az olajos fémpor... Vasat gyúr a foszló emberhús... — A szénnek gáza-gőze ... S alágyujt a vérnek, hogy meg ne alvadjon ... — Ez a gyömbér... a kávé... a cukor szaga ... Ahol csinálják a gusztust, vezetik az evickélést a robotos megöregedéshez... Illat, pára, porzó föllibegnek a kocsi katlanában, verejték, áram, fűszer lavináznak a levegőben, nem kti munkások, áradó életfák gőzölögnek az elkomorult árvaságban ... A sínek országútján én elmaradok, búgnak az elkódolt messziségben a munkáshajók, elvillan az egyik, dörögve jön a másik, szemem, ínyem eszem, szívem teli van az ízzel, ami rám permetezett, uj bárka zúg el mellettem munkásokkal görnyedőn, szikrázik a vezeték a fekete magasságban, uj hajó suhan föl az est lepleiből, csillag gyullad a vezeték hegyében, siklanak a munkásbárkák, előttünk-mögöttünk támolygó csillagok feslenek az űrben és kisugarasodnak a munkáskocsik fölött... És rámorgonál az evangélium; — íme a csillag, amelyet láttak vala, előttük megyen vala, migrén juta és megállana a hely