Premier, 2000 (1-7. szám)
2000-06-01 / 4. szám
nincs... Szóval Zoli nekem is csak akkor szólt, hogy beszélt Bujtorral, leviszi Balatonra, egy kicsit pihen, és kér, hogy menjek érte vasárnap. Még felhívta Vámos Lászlót és Fényes Szabolcsot is, hogy ne aggódjanak, csak rövid időre tűnik el, a Bozzi urat tovább fogja csinálni. Aztán megjelent Bujtor, úgy búcsúztunk el, hogy vár vasárnap délután... Bagó még ide-oda futkározott a kert és a lakás ajtaja között, hogy menjen vagy maradjon. Talán, ha megy, minden másként alakul... de hát persze ez olyan, amit már soha... De nem így megy el az, aki öngyilkos akar lenni! Feldobott volt, vidám, teli életkedvvel. El tudja képzelni, hogy ez az ember néhány órával később két vagon közé vesse magát?... - Mondja, nyugodtan... - Végül is... mindez tényleg ellentmond az öngyilkosság verziójának, a nagy tervektől a végrehajtás banalitásáig. .. de jöhetett egy rossz pillanat, egy önpusztító vágy, a vonatkerekek zakatoló csábítása... egy villanásnyi elborulás... Nem ismerem a körülményeket. ..és én is inkább szeretném hinni, hogy baleset... csak... hát, valahogy mégis a vonat alá került... - Figyelje jól, amit mondok: a házuktól a Balatonhoz a síneken keresztül vezet az út. Egy kereplőn kell keresztülmenni. Közel van az állomáshoz, itt mindig lassít a vonat, gyerekkorában - többször elmesélte - mindig itt várták a járatot, a lassításkor felugrottak és úgy mentek el az állomásig, ha arra volt dolguk. Én úgy rekonstruálom az esetet: eljött otthonról, sétálni indult a Balaton felé. És jött egy vonat, lassított, benne felsejlett valami gyerekkori emlék, benne volt az a bizonyos gyógyszer, amitől fel volt pörögve, nem érezte a veszélyt, a képessége korlátait, és úgy, mint évtizedekkel korábban, megpróbált felugrani rá... Elvétette az ugrást. Szerintem csak így történhetett... Hihető? - Igen. És van is valami borzongató abban, hogy egy vonatra való felugrás indította, és egy másik felugrás zárta le a kapcsolatukat... - Még nem gondoltam erre, de lehet valami sorsszerűség benne... Látja ez is engem igazol: nem lehetett öngyilkos. Fogom tisztázni vele... Kettétörte az életemet. Akkor hagyott itt, amikor éppen minden jóra fordult volna. A mi szerelmünknek volt egy mámoros, naiv kezdeti időszaka, aztán jöttek viharos, feszültségekkel, válságokkal teli, egymást marcangoló, kegyetlen évek. Éppen letisztulni, harmóniába olvadni látszott minden: a magánéletben, a színházban a kiteljesedés ideje jött volna! -A kettő szorosan kapcsolódik? - Persze. Nálam igen. Színház, szerelem, magánélet... - Azon töprengtem, lehet-e véletlen, hogy korszakos színészegyéniségekhez kapcsolódott az élete: előbb Gábor Miklós, aztán Latinovits... - Biztos, hogy nem véletlen. Ők nem pusztán nagy színészek, hanem színházteremtő egyéniségek voltak. Áradt belőlük a színház levegője, színházban éltek, színházban gondolkodtak, jobbításra irányultak legalapvetőbb törekvéseik. E közös szenvedély biztos sok tekintetben meghatározó volt mindkét kapcsolatban. Latinovits halálát azért is érzem különösen tragikusnak, mert akkor jött, amikor ott álltunk a nagy lehetőség küszöbén, amikor eljutottunk odáig, hogy olyan színházat csináljunk, ami - hangozzék bármilyen szerénytelenül - több száz évre kijelölte volna az egyetemes színházművészet fejlődését. Én ismertem az ő nagyszerű elképzeléseit a jövő színházáról, de mindezt realizálni csak az ő zsenialitásával lehetett volna. Ennek a perspektívának ismeretében érzem sokszor szegényesnek, amit én legjobb pillanataimban is megvalósítani tudok a színpadon. Látom, mit akar mondani, de nem kell, nincs szükségem bókokra, én azért pontosan tudom, hogy ki vagyok, ám azt is, hogy mi lehetettem volna! - Esküszöm, csupán azt akartam mondani, hogy az azért mégiscsak tény, hogy az elmúlt fél évszázad alatt a magyar színháztörténet egyik legnagyobb pályáját futotta be. - Nem tudom pontosan kifejezni, csak érzékeltetni próbáltam, hogy szerencsés esetben egy színész pályája is lehet több nagy szerepek, nagy alakítások, nagy sikerek halmazánál. Lehet irányt mutató későbbi korok számára. Volt időszak, amikor hittem, hihettem, hogy nekem is megadatik ez, ám most már abban a korban vagyok, amikor kíméletlenül szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy már nem lehetek az, ami valószínűleg bennem volt, ami lehettem volna. - Biztos? - Biztos... Latinovits nélkül, egyedül, egzisztenciális gondokkal küszködve, egy olyan korban, amelyik talán már nem is igényli, sőt ellene dolgozik ennek... és... ez is hozzátartozik... ráadásul betegen, bénult jobb kézzel... Az orvosok, a gyógytornász is biztat, hogy javulhat, esetleg rendbe is jöhet, de a csuda tudja, hogy ebből mennyi a kegyes áltatás és mennyi a reális remény. Egyébként mostanában elég sok minden összejött. A gyomrom sem jó, valahol elronthattam, a hörgőimmel mindig voltak problémáim, ami önmagában nem zavart különösebben, csak most a többi mellett ez amolyan „noch da zu” az állandó idegfeszültség miatt. Néha szorulást érzek a tüdőmben... A legnagyobb baj azonban a kezem... nem is tudom pontosan, hogy mi... meszesedés, vagy valami idegkapcsolódás nem tökéletes..., mert ez a munkaeszközöm, ezzel nekem dolgozni kellene, kell a színpadon, a játékban... - Az Öreg hölgyben viszont zseniálisan csinált erényt a szükségből... - Kérem, ne vigasztaljon! A Vigadóban, ahol anyát játszom, meg kellene ölelnem a lányomat, Káldi Nórát! Ölelhet egy anya fél kézzel? Ott a nagy pillanat és képtelen vagyok meggyőzően csinálni... Érzem, hogy nem jön, mert így nem jöhet létre a katarzis. Hiába élem át, ha a kezem nem engedelmeskedik... Nem, ez még nem kellett volna! Ez még várhatott volna 10-15 évet, amíg a hiteim, a vágyaim, az álmaim egy bénult kézhez csöndesednek... Valahogy egész életemben úgy érez-