Provincia, 2002 (3. évfolyam, 1. szám)

2002-01-01 / 1. szám

r k u L T U R Á L 1 S ÉS P O L 1 T 1 K A 1h avilap" L 2002. január 16 oldal — 15 OOO lej III. évfolyam, 1. szám magyar nyelvű kiadás Lélek és terv Miközben e sorokat írom, a Memorandum támogatóinak listája egyre bővül. Több mint nyolcvanan írták eddig alá - a kezdeményezőkkel együtt zömmel fiatalok, egyetemisták, románok és magyarok, nagyjá­ból fele-fele arányban. A Memorandum jövője­­ most még ennyi. Ami jelenét illeti: a romániai régiók létrehozásáról készült doku­mentum kezdeti, meglehetősen hisztérikus fogadtatását mintha egy las­sú, az építkezés esélyeit is megteremtő diskurzív viszonyulás váltaná fel. Ha nem is a politika szférájában - a sajtóban mindenképp. Az első hisz­térikus reakciók még azt sugallták: van eg­y ördögi terv, amelyet a román nemzeti gondolat képviselőinek, az egész közvéleménynek egységes kö­zösségi lelkülettel kell elutasítania. Jó eg­y hónappal a „memorandisták” bemutatkozását követően azonban világosan látható, hogy­­ egyrészt­­ maga a „terv” nyitott (úgy is mondhatnók: nem ördögi), másrészt vi­szont mind a melléje álló, mind a vele szembeszegülő „lelkületek” elté­rő álláspontok sokaságát jelenítik meg. Magának a Memorandumnak a története is tulajdonképpen egy „terv” és egy „lelkiállapot" párhuzamos története. A „lelkiállapotot” ta­lán Alexandru Cistelecan a Kudarcot vallott provincia (Provincia ratata) című 1992-es esszéje fejezte ki a legplasztikusabban, a „terv” pe­dig abban a vitában körvonalazódott, amelyet Molnár Gusztáv indított el 1997-ben. Az erdélyi kérdés címmel előbb magyarul, majd románul is megjelent tanulmánya lényegében azt vetette fel, hogy mi lehet Erdély szerepe, ha megindul az európai integráció, és az Európai Unió eléri Ro­mánia nyugati határait. A vita első összefoglalását, a „terv” első kompen­diumát a Probléma transilvana című 1999-es - a Polirom Kiadónál megjelent - kötet tartalmazta. A „lelkiállapot” első tesztjét és a Provin­­ca-csoport kialakulásának előzményét pedig a Kolozsvári Nyilatkozat körüli, 1999­ júniusi politikai-titkosszolgálati hisztéria jelentette, amely­nek elindításában Emil Constantinescu is közvetlen szerepet vállalt. A Provincia-csoport megalakulását követően, a lap közel kétéves, a Memorandumhoz vezető vitáit alapvetően két kérdés motiválta. Az egyik Erdély különleges örökségével kapcsolatos, és azt fogalmazta meg, hogy’ létezik-e egy olyan kulturális és civilizációs örökség, amely alkalmas ar­ra, hogy biztosítsa Erdély helyzetének a megváltozását, sőt hogy egy regi­onális szintű politikai közösséget teremtsen. A másik kérdés pedig az előbbi eszközeire és stratégiájára vonatkozott: mi szükséges ahhoz, hogy Erdély „visszaszerezze identitását”, hogy vezető szerepet töltsön be Ro­mánia EU-integrációjában. Elegendő-e ehhez, hogy valamiképpen újra­teremti sajátos értékeit a civil társadalom szintjén, vagy egy „transzetnikus” regionális pártot is létre kell hoznia a cél érdekében, amely - megtörvén a román pártrendszer eredendő centralizmusát (amelynek az RMDSZ is egyszerre foglya és szereplője)­­ megváltoztatja Románia közjogi berendezkedését. E viták érlelték ki azokat a gondolatokat, amelyek a Memorandum megfogalmazódásához vezettek, és a dokumentum 2001 decemberé­ben meg is válaszol néhányat a felmerült kérdések közül. Az egyik vá­laszt magának a Memorandumnak a címzése tartalmazza: az aláírók azzal, hogy a parlamentnek és a politikai pártoknak címezték a doku­mentumot, tulajdonképpen azt is megfogalmazták, hogy látnak esélyt arra, hogy a jelenlegi pártok - a most hatalmon levő politikai elit - hatá­rozottabban felvállalja a regionalizmus programját. Ez mindenképpen árnyalja a hiányzó regionális pártról szóló, a Provincia hasábjain koráb­ban lefolytatott vitákat. A másik üzenet: a Mem­orandum erdélyi meg­­szerkesztői az ország egészének átalakítására tettek javaslatot. Ez nem csupán annak a vádnak a cáfolata, hogy a kezdeményezést valamilyen regionális önzés, frusztráció motiválja, hanem jelzés is. Annak jelzése, hogy nyolcvan évvel a modern Románia megteremtése után egy olyan történelmi pillanathoz érkeztünk, amelyben Románia egészét már nem Bukarest, hanem Erdély felől kell újragondolni. Ovidiu Peci­an a bukaresti 22 főszerkesztője által visszautasított és a kolozsvári Ziua de Ardeal által közölt cikkében* nem véletlenül hang­súlyozza a dokumentum közös, román-magyar jellegét. A memoran-A Memorandum szövege és aláírói ♦ 2. oldal Alexandra Vlad Rettegés a föderalizmustól ♦ 2. oldal Ovidiu Peci­an Hogyan takarítják el a havat ♦ 3. oldal Daniel Vighi Memorandum -a történelemtől a pszichológiáig ♦ 4. oldal Traian Stef A feltételes reflexek és a szabad gondolkodás vitája ♦ 4. oldal Marius Cosmeanu Home alone ♦ 5. oldal Szokoly Elek A király meztelen... de nem számít ♦ 6. oldal Figyelő A Provincia díjai; Idézetek és mormogások; Mit mond a politikai „elit"; Mit mondanak a járókelők és az újságolvasók; Mit mond a pártsajtó; Mit mondanak a független kommentátorok; A vita újrakezdődik ♦ 8. oldal Provincia-kerekasztal „... milyen Erdélyt akarunk..." ♦ 10. oldal Caius Dobrescu Délkelet-Európa újrafogalmazása (2.) ♦ 12. oldal Molnár Gusztáv A neokaroling Európa ♦ 14. oldal Ágoston Hugó Bukarest mint provincia ♦ 16. oldal dum azonban nemcsak román és magyar értelmiségieknek immár ki­próbált és hatékony együttműködését bizonyítja. Abban egy alapvető, stratégiai értelmű érdekközösség is kifejeződik. Románia regionális re­formjával lényegében először teremtődne meg az a lehetőség, hogy a ro­mániai magyarság ügye olyan közjogi kérdésként fogalmazódjon meg, amely összhangba hozható a Románia uniós jövőjét célzó államszerke­zeti reformmal. Az erdélyi magyar érdek az, hogy egy olyan alkotmányos megoldás jöjjön létre Romániában, amely az erdélyi magyarság nemzeti közösségként való integrációját teszi lehetővé, s nem azt, amely ehelyett - az etnikai dimenziójától megszabadított, politikai nemzet fikciójára építve - az egyének „állampolgári integrációját” ajánlja fel. Az erdélyi ro­mán érdek az, hogy olyan közjogi megoldás jöjjön létre, amely jobban érvényesíthetővé teszi az erdélyi románság közép-európai civilizációs örökségét s a régió 2004 utánra várható uniós szomszédságát. Végül: ál­talános romániai érdekként fogalmazható meg az, hogy egy olyan köz­­igazgatási szerkezet alakuljon ki az országban, amely sokkal inkább megfelel az uniós modernizációs minták meghonosításának, mint a je­lenlegi, egyközpontúságot tartósítani kívánó modell. Egy olyan szerke­zet, amely - mint azt Caius Dobrescu kifejtette - „közelségre épülő tár­sulásokon alapszik”, és benne a rend egy komplex és plurális egyensúly fenntartását jelenti (Regionális törekvések és identitáspolitikák, Pro­vincia, 2001. június-július). De fenntartható-e ez a román-magyar érdekközösség? Valószínűleg igen, de csak akkor, ha tudatosítunk néhány csapdahelyzetet. Az erdélyi magyarságot fenyegető csapdahelyzetet már a státustörvény egyes értel­mezései is előrevetítették, arról az előnyről van szó, amelyet az EU-tag Magyarország közelsége jelent, s amely megsokszorozhatja azokat az egyéni életstratégiákat, amelyek a magyarság közösségként való integrá­cióját gátolják. Bizonyos értelemben ennek jelei máris észlelhetőek: az erdélyi magyar közbeszéd elindult egy olyan megkettőződés felé, amely mögött egymással teljesen ellentétes élet- és közösségi stratégiák sejle­­nek fel. Egyrészt nyomon követhető, hogyan konstituálódik a jelenlegi helyzet elfogadásának diskurzusa: egy olyan - a normatív liberalizmus révén - meghonosodó „politikai korrektségről” van szó, amely egyaránt jól kommunikál Magyarország hasonló kulturális közegeivel és Buka­rest mérvadó értelmiségi köreivel (a Társadalmi Dialógus Csoport és a 22 körül meghonosodott diskurzusról van szó), de amely elutasítja a közösségi jogállásokra vonatkozó, radikálisabb projekteket. Ennek poli­tikai megfelelője az RMDSZ csendes „érdekvédelmi”­kijáró politikája. Másrészt észlelhető, hogy a radikális projektek hiánya álradikális dis­kurzusokat szül, amelyek - s ez főleg a fiatal értelmiségi korosztályok­nál figyelhető meg - radikális kivonulásokat eredményeznek (Sabin Gherman „elegem voltjának...” magyar kisebbségi megfelelőjeként). Ennek igazi politikai képviselője még nincs, de az máris érzékelhető, hogy a kulturális dimenzión túlmutató „egységes magyar nemzet”-kon­­cepció az egyéni életstratégiák szintjén a kivándorlást jelenti. A másik csapdahelyzet abban a politikai koncepcióban fogalmazódik meg, amely a helyi autonómiát és a decentralizációt egyoldalúan túlérté­keli, és amelynek érvei épp a Memorandummal szemben fogalmazód­tak meg. Találóan írta Smaranda Enache e koncepcióról, hogy „egy nagy hibában mindenképpen szenved: az autonómia ezen felfogása valójá­ban nem más, mint ugyanannak a túlközpontosított modellnek a fenn­tartása, amely az egységes nemzetállam homogenizáló reflexének logi­káján alapszik", és „e modell értelmében a központi közigazgatási pattern­t a helyi adófizető polgár pénzén beépítik a helyi önkormányza­tokba, miközben a polgárt magát kizárják annak a közösségi modellnek - döntések útján történő - kialakításából, amelyben él, s amelynek a működéséért adózik. Egy ilyen modell lebénítja az integráláshoz nélkü­lözhetetlen regionális energiákat, és egy merev államszerkezet fenntar­tása mellett jelentősen csökkenti Románia integrációs esélyeit”. E csapdahelyzet felismerése némi politikai képzelőerőt is igényel. A Memorandumot elutasító, jelenlegi politikai elitet minden bizonnyal nemcsak saját érdekei késztették erre az álláspontra, hanem a radikáli­sabb döntések meghozatalához szükséges képzelőerő hiánya is. E hi­ányzó képzelőerőt pedig alighanem azoktól a fiataloktól kell majd vár­nunk, akiknek a neve most még csak a Memorandum támogatóinak egyre bővülő listáján szerepel. Jegyzet * Competenta de cetátean. Un ráspuns doamnei Alina Mungiu-Pippidi (Állampolgári hatáskör. Válasz Alina Mungiu-Pippidinek), Ziua de Ardeal, 2002. január 10. BAKK MIKLÓS 1952-ben született Székelyhídon, Bihar m­egyében. A ko­lozsvári Krónika megbízva felelős szerkesztője, politikai elemző. Egy vá­lasztás olimatai, in Régió, 2000,4. %

Next