Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. január-június (1. évfolyam, 1/1-52. szám)
1835-06-10 / 46. szám
Az ebédre vendég érkezett. Huszári formaruhája bizodalmas nyájas tekintete, mellyel a’ házba lépett, ’s idegenkedése, midőn engem ott látott, mindjárt megösmertették velem a’ vőlegényt, szerencsés vágytársamat. Nem vetett irigyebb pillantatot Junó az aranyalmát nyert győzőre, mint én a’ huszárra, de annál szivesben fogadta a’ háziasszony, jövendő napa. — Az ebédet fölhordták, de a’ válogatott ételsor nem ingerelhette elvágyómat, mélán firkáltam villámmal a’ tányéron’s az ételeket elbusultomban annyira sóztam, hogy a’ gazdasszony nem győzé csudálni izletemet. Mint észrevevém, a’ szeretett mátka után sóvárgó vőlegénynek sem akart csúszni, ’s a’ főbiróné’ kinálásainak nem volt se vége se hossza. —Ebéd fölött rólam is volt szó ’s Lauráról, ’s ismeretségünkről. A’ huszár’ arcza elsötétült, ’s rám lövellt pillanatján hosszú látszott ülni; változása nyilván kiáltotta, hogy magát sértettnek érzi, ’s féltékenység lángja gyűlt fel kebelén. — Mit tehát ön merészelt ? — szóla fölpattanva. Miért nem ? — szerelmem’ jogai nem kevésbé szentek, mint akárkiéi. —* Az én kijelentett mátkámhoz, uracskám? Napsugár mindennel közös, minden gyönyörködhetik jótékony melegében. De ez engem’ sért, uracskám, é s én katona vagyok. — Én katona nem vagyok , uracskám, de úgy hiszem, azért a’ fegyver jobban kezembe illik, mint sok uniformos gyerkőczének, kit mamája ezredhez küldött víg farsangot tölteni. —Már most étvágyunk teljesen elveszett. Bátyám ’s a’ főbiróné alig tudták az illő mérsékletet föntartani. — Azonban a’ szörnyű hosszú ebéd, miután türelmem’ egész gazdagságát kimerité, végére jutott, ’s én fölkeltem, mint szegény bűnös a’ gyónó székből. — Ebéd után, mig az öreg urak kávé ’s pipa mellett a’ világ’ folyását igazgatták , Bérezi kapitány engem karon fogott, ’s mohón ragadott ki magával a’ társaságból. Én némán , mindenre elkészülve követtem. „Ön becsületemet érzékenyen megsértette azáltal, hogy mátkámra nemcsak szemét vetni merészelte, hanem bizonyos czéljait is nyilatkoztatta, mellyek az enyémekkel szemközt ellenkeznek. Ezért elégtételt kivánok, s ha nem akarja ön, hogy semmire kellőnek híjam, fogadja el fölhívásomat. Uniform mocskot nem szenved, ’s ha rajta szenny esett, azt csak vér moshatja le, így dörgött rám ’s én lángindulattal fogadtam el ajánlatát. — Falu végén a’ kis erdő alatt — folytatá szavait; — én pisztolokért megyek szállásomra, ha tetszik, ön velem jöhet. Én mentem, mintha egy pipadohányra lettem volna hivatalos. Hevült képző erőm édes eledelt talált a’ gondolatban Lauráért víni, érte halni, ez édes égi érzelmet vinni magammal sir ölébe , ’s ezzel kelni uj szebb életre. Oh szép csalódás , melly az élet’végpillanatját öleled át, belőled örök, halhatatlan igazság fejlik ki, kiélték nem tudom mellyik költővel, ’s szeretettel ragadtam kezembe a’ töltött pisztolyt. .. A’ fris hóval csikorgó országúton egy könnyű szán röpült Csönge felé, benne három asszonyalak , a’ csípő hideg ellen gondosan kendőkbe burkolva. De azt kendők ’s köpönyegek daczára is észre lehete venni, hogy őket épen úgy nem lehet hasonlítni három grátziákhoz, mint három párkákhoz, mert két kedves ifjú kép közt egy már idős néniké kellemetlen vonási tüntek elő. A’ szán vigan haladt, ’s a’ bennülő három alak rózsás kedv’ mosolygásával látszék enyhítni akarni a’ hideget. — Már a’ falualatti kis erdőhöz ért a’ gyors szán, mikor a’ bennülő leánykák’ hangos sikoltása a’ nevető örömnek véget vetett. Az erdő alatt ugyanis én állottam, és Bérezi, mindegyikünknek öldöklő pisztol kezében, harag’ lángja és elszántság borús szemében. — Bérezi! az egekért, mit csinál ? kiálta egy szives hang aggodalmasan. — Völgyi! hát így kell újra látnom? szóla egy másik, mellynek ezüstzengése minden velőmet elektromi erővel járta keresztül. Csak illyen ez a’ fiatalság! sohajta a’ harmadik. — A’ pisztol kiesett kezemből, karom megmerevült, szemem mozdulatlan a’ szánra vala függesztve. Vivótársamra se kevésbé hatott a’ felé zengő hang; felemelt kezét bágyadtan eresztette újra le, ’s lágyult tekintetében békülés’ sugara ragyogott. Szóval, a’ párviadal félbe szakadt, ’s mi pisztolinkat varjakra lőttük ki, mellyek seregesen gyűltek a’jelenés’csudájára. A’ szán csörögve hajtott be az udvarra, mi néma mélázásban lépdeltünk haza , hol miattunk aggság és lárma volt. Csöngeiné asszonyság’ kimérve feddő leczkéje nem hibázott. Azt kihallgatván , csak most vehettem jobban szemügyre a’