Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. január-június (1. évfolyam, 1/1-52. szám)

1835-06-10 / 46. szám

Az ebédre vendég érkezett. Huszári formaru­hája bizodalmas nyájas tekintete, mellyel a’ házba lépett, ’s idegenkedése, midőn engem ott látott, mindjárt megösmertették velem a’ vőlegényt, sze­rencsés vágytársamat. Nem vetett irigyebb pillan­­tatot Junó az aranyalmát nyert győzőre, mint én a’ huszárra, de annál szivesben fogadta a’ házi­asszony, jövendő napa. — Az ebédet fölhordták, de a’ válogatott ételsor nem ingerelhette elvágyó­mat, mélán firkáltam villámmal a’ tányéron’s az ételeket elbusultomban annyira sóztam, hogy a’ gazdasszony nem győzé csudálni izletemet. Mint észrevevém, a’ szeretett mátka után sóvárgó vőle­génynek sem akart csúszni, ’s a’ főbiróné’ kiná­­lásainak nem volt se vége se hossza. —­Ebéd fölött rólam is volt szó ’s Lauráról, ’s ismeretségünkről. A’ huszár’ arcza elsötétült, ’s rám lövellt pillanatján hosszú látszott ülni; vál­tozása nyilván kiáltotta, hogy magát sértettnek érzi, ’s féltékenység lángja gyűlt­ fel kebelén. — Mit­­ tehát ön merészelt ? — szóla fölpattanva. Miért nem ? —­ szerelmem’ jogai nem kevésbé szentek, mint akárkiéi. —* Az én kijelentett mátkámhoz, uracskám? Napsugár mindennel közös, minden gyönyör­ködhetik jótékony melegében. De ez engem’ sért, uracskám, é s én katona vagyok. — Én katona nem vagyok , uracskám, de úgy hiszem, azért a’ fegyver jobban kezembe illik, mint sok uniformos gyerkőczének, kit mamája ezredhez küldött víg farsangot tölteni. —­Már most étvágyunk teljesen elveszett. Bá­tyám ’s a’ főbiróné alig tudták az illő mérsékle­tet föntartani. — Azonban a’ szörnyű hosszú ebéd, miután türelmem’ egész gazdagságát kimerité, vé­gére jutott, ’s én fölkeltem, mint szegény bűnös a’ gyónó székből. — Ebéd után, mig az öreg urak kávé ’s pipa mellett a’ világ’ folyását igaz­gatták , Bérezi kapitány engem karon fogott, ’s mohón ragadott­ ki magával a’ társaságból. Én né­mán , mindenre elkészülve követtem. „Ön becsü­letemet érzékenyen megsértette azáltal, hogy mát­kámra nemcsak szemét vetni merészelte, hanem bizonyos czéljait is nyilatkoztatta, mellyek az enyémekkel szemközt ellenkeznek. Ezért elégté­telt kivánok, s ha nem akarja ön, hogy semmire kellőnek híjam, fogadja­ el fölhívásomat. Uniform mocskot nem szenved, ’s ha rajta szenny esett, azt csak vér moshatja­ le, így dörgött rám ’s én lángindulattal fogadtam­ el ajánlatát. — Falu vé­gén a’ kis erdő alatt — folytatá szavait; — én piszto­­lokért megyek szállásomra, ha tetszik, ön velem jöhet. Én mentem, mintha egy pipadohányra let­tem volna hivatalos. Hevült képző erőm édes ele­delt talált a’ gondolatban Lauráért víni, érte hal­ni, ez édes égi érzelmet vinni magammal sir ölé­be , ’s ezzel kelni uj szebb életre. Oh szép csaló­dás , m­elly az élet’végpillanatját öleled­ át, be­lőled örök, halhatatlan igazság fejlik­ ki, kiélték nem tudom mellyik költővel, ’s szeretettel ragad­tam kezembe a’ töltött pisztolyt. .. A’ fris hóval csikorgó országúton egy könnyű szán röpült Csönge felé, benne három asszonya­lak , a’ csípő hideg ellen gondosan kendőkbe bur­kolva. De azt kendők ’s köpönyegek daczára is észre lehete venni, hogy őket épen úgy nem le­het hasonlítni három grátziákhoz, mint három párkákhoz, mert két kedves ifjú kép közt egy már idős néniké kellemetlen vonási tüntek­ elő. A’ szán vigan haladt, ’s a’ bennülő három alak ró­zsás kedv’ mosolygásával látszék enyhítni akarni a’ hideget. — Már a’ falualatti kis erdőhöz ért a’ gyors szán, mikor a’ bennülő leánykák’ hangos sikol­tása a’ nevető örömnek véget vetett. Az erdő alatt ugyanis én állottam, és Bérezi, mindegyikünknek öldöklő pisztol kezében, harag’ lángja és elszánt­ság borús szemében. — Bérezi! az egekért, mit csinál ? kiálta egy szives hang aggodalmasan. — Völgyi! hát így kell újra látnom? szóla egy má­sik, mellynek ezüstzengése minden velőmet elek­­tromi erővel járta keresztül. Csak illyen ez a’ fia­talság! sohajta a’ harmadik. — A’ pisztol kiesett kezemből, karom megmerevült, szemem mozdulat­lan a’ szánra vala függesztve. Vivótársamra se ke­vésbé hatott a’ felé zengő hang; felemelt kezét bágyadtan eresztette újra le, ’s lágyult tekinteté­ben békülés’ sugara ragyogott. Szóval, a’ párvia­dal félbe szakadt, ’s mi pisztolinkat varjakra lőt­­tük­ ki, mellyek seregesen gyűltek a’jelenés’csu­dájára. A’ szán csörögve hajtott­ be az udvarra, mi néma mélázásban lépdeltünk haza , hol miattunk aggság és lárma volt. Csöngeiné asszonyság’ ki­mérve feddő leczkéje nem hibázott. Azt kihallgat­ván , csak most vehettem jobban szemügyre a’

Next