Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1836. január-június (2. évfolyam, 1/1-52. szám)

1836-05-04 / 36. szám

’s annak más oldalára jutván , az óhajtott szülő­város­ fehér kőfalai tüntek­ elő. Fendobogott M­il­­ina’ szí­ve, mert megzavart nyugalma ott reménysé kiránt csillapodását nyerhetni; de egyszersmind döbbenve vette észre, hogy a’ hegy árnyékában a’ városi temető’ sírkövei láthatók felháboro­dott lelke merő kísérteteknek nézé ezeket és szo­rosabban voná magát anyjához a kocsiszögletbe , ne­tán valamelly fojtogató éji lélek a kocsi megöl utána nyújtsa ragadozó kezeit. Szendősiné észre­­vevé lánya’ zavarodását, mert anyai kímélettel elmederitő tárgyakra iparkodott vonni a’ beszé­det ; de Vilma’ szemei előtt szüntelen a’ sírbolt­ban látott arcz lebegett, füleiben egyre az ott hal­lott tompa sóhaj zuga. Most épen a’ temető’ irá­nyában mentek: Vilma keresztet vete és imád­ságba akart kezdeni ; de hirtelen nesz hallatszott a’ sírok felől. Rettenve pillantott arra ’s már ég­tek szemei, már minden vére szivére tolult, már magán kívül volt ijedtében azonban a’ temető­ben szokott nyugalomban volt minden ’s a’ kőosz­lopok, távol légyen hogy kisérteni akarnák, egész nyugalommal bámultak feléje. Egy lovag bakta­tott nehány lépésre a’ kocsi előtt, ’s tán ez okozá az ijesztő zörejt. Vilma magához kezde térni ’s örvendve láta idegen embert maga körűl, mert a’ félelem mindig egy irányban kevesbül az azt meg­osztok’ többségével, e’ pillanatban a’rettegő lány­ka tán a’ rabló csoportnak is megőrült volna, melly utjokat állani akarná; bárha midőn másod­szor a’ lovag felé pillantott, öröme egy kevéssé alább szála, mert a' hófehérségű ló ’s szint ollyan köpönyeg, melly lovagot ’s paripát elbob­ta , nem a’ legkellemesebb látvány volt e’ jelen körülmé­nyek közt szemei előtt, kivált ha az éjfélre gon­dola , mellyhez az idő ide­­s tova közel járt. A’ kocsi sebesen ment, a’ lovag előtte csak léptetve ’s így egy pár perez alatt elérték azt — Vilma kíváncsian pillanta felé a’ kocsi’ belsejéből, látni vágyván az éji vándor’ arezvonásait, ’s midőn egy­más mellett ménének, amaz is hátra fordult, az utasokra tekintendő: — a’teli hold arczára rezté­k sárga fényét ’s ezt halálsápadtságban mutatá Vil­mának — Gyula volt az, kit Pesten halva látott, fonyadt keze a’ kantárszáron csüggött ’s rémült lelke a’ legnagyobb ijedtséggel ösmeré­ meg ujján azon rubinos gyűrűt, mellyet hajdan ugyancsak tőle kapott, s melly már az eltemetett Opornak ujján is megfordula. — Jaj hangzott­ el ajkain ’s Szemeit becsukva fordult-el a’ rém elől, reszketve­ simulván anyjához. A’ lovag még egy fagylalós pillanatot vetett rá­, melly jéggé dermeszte minden vért ereiben ’s némán tére­ ki a’ szokott útból, a’ temetőnek tartott ’s ennek sírkövei közt tünt­ el. Nem könnyű előadhatni azon érzéseket és kü­lönféle véleményeket, miket e’ rejtvényes ember’ megjelente a’ kocsin levő különféle személyekben gerjeszte; mert mondhatni, az anyának sem áll­tak olly erős lábon philosophiai elvei, hogy ez eset őt zavarba ne hozta volna. Legalább gyana­kodni kezdett és kétségeket hoza­ fel magában a’ lovag­ kiléte felől, leginkább rémité őt, hogy az egyenesen a’ temetőbe ment ’s ott tünt­ el szemei­ből. De a’ legnagyobb rémültség az, mellyet a’ szegény Vilma érzett, a’ ki tökéletesen meg vala győződve, hogy Gyulának lelke kisérti őt, kinek hajdan adott hűségesküjét megszegte. Ám miként is lehetne másképen, hisz tulajdon szemeivel látta ujján azon gyűrűt, mellyet egykor tőle örökre híven őrzendő emlékül vett, ’s mellyet eskísszegve másnak ajándékozott. — Ugy van úgy, a’ két ha­lott, Gyula és Opor, minden bizonnyal összeta­lálkoztak a’ más világon , elbeszélték egymásnak szerelmi történeteiket, ’s Gyula a’ végre nyerte az ösmert gyűrűt Oportól, hogy Vilmát, a’ hűt­len szeretőt, vele annál inkább rémítse. — A’ ki­sértet szó villám gyanánt sujtá Ágnest, a’ szoba­leányt ’s midőn már ijedése valamennyire oszolni kezdett, bizodalmas csacskasággal vonult Jancsi­hoz, az előbakon dohányzó inashoz, és hosszú hosszú borzasztóságokat kezde beszélni mindazon vézaalakokról , mellyeket édes-, nagy-, szép- és ős-anyjának volt szerencséje látni, ’s minthogy e’ részben Jancsi sem akart tapasztalatlanabbnak lát­szani , minden mondát egy másik még ijesztőbbel fizetett vissza. „Hallgassatok már,“ szóla rájok Szendősiné, leányába is bátorságot akarván csepegtetni, „hisz az illy mesék merő hazudságból állanak — kisér­tet nincs/* „Nincs?** felszólalt csudálkozva e’merész szó felett Agnes, „hát az mi volt azon a’ fehér pari­pán ? Megtestesült kisértet volt biz az. Miilyen szikrákat vetett minden lépten a’ föld , lova’ lábai alatt!“ „Pedig uj mellényembe mernék fogadni ,** hozzá téve Jancsi, „hogy patkó sincs a’ lován.“ „Aztán meg olly kénkő-szagot hagyott maga után,“ mondá a’ kocsis, „hogy majd leszédültem ülő­ helyemről.“ „És mikor eltért, kék láng omlott­ ki lovag száján,­ bizonyító Jancsi.

Next