Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1836. január-június (2. évfolyam, 1/1-52. szám)
1836-05-04 / 36. szám
’s annak más oldalára jutván , az óhajtott szülőváros fehér kőfalai tüntek elő. Fendobogott Milina’ szíve, mert megzavart nyugalma ott reménysé kiránt csillapodását nyerhetni; de egyszersmind döbbenve vette észre, hogy a’ hegy árnyékában a’ városi temető’ sírkövei láthatók felháborodott lelke merő kísérteteknek nézé ezeket és szorosabban voná magát anyjához a kocsiszögletbe , netán valamelly fojtogató éji lélek a kocsi megöl utána nyújtsa ragadozó kezeit. Szendősiné észrevevé lánya’ zavarodását, mert anyai kímélettel elmederitő tárgyakra iparkodott vonni a’ beszédet ; de Vilma’ szemei előtt szüntelen a’ sírboltban látott arcz lebegett, füleiben egyre az ott hallott tompa sóhaj zuga. Most épen a’ temető’ irányában mentek: Vilma keresztet vete és imádságba akart kezdeni ; de hirtelen nesz hallatszott a’ sírok felől. Rettenve pillantott arra ’s már égtek szemei, már minden vére szivére tolult, már magán kívül volt ijedtében azonban a’ temetőben szokott nyugalomban volt minden ’s a’ kőoszlopok, távol légyen hogy kisérteni akarnák, egész nyugalommal bámultak feléje. Egy lovag baktatott nehány lépésre a’ kocsi előtt, ’s tán ez okozá az ijesztő zörejt. Vilma magához kezde térni ’s örvendve láta idegen embert maga körűl, mert a’ félelem mindig egy irányban kevesbül az azt megosztok’ többségével, e’ pillanatban a’rettegő lányka tán a’ rabló csoportnak is megőrült volna, melly utjokat állani akarná; bárha midőn másodszor a’ lovag felé pillantott, öröme egy kevéssé alább szála, mert a' hófehérségű ló ’s szint ollyan köpönyeg, melly lovagot ’s paripát elbobta , nem a’ legkellemesebb látvány volt e’ jelen körülmények közt szemei előtt, kivált ha az éjfélre gondola , mellyhez az idő ides tova közel járt. A’ kocsi sebesen ment, a’ lovag előtte csak léptetve ’s így egy pár perez alatt elérték azt — Vilma kíváncsian pillanta felé a’ kocsi’ belsejéből, látni vágyván az éji vándor’ arezvonásait, ’s midőn egymás mellett ménének, amaz is hátra fordult, az utasokra tekintendő: — a’teli hold arczára rezték sárga fényét ’s ezt halálsápadtságban mutatá Vilmának — Gyula volt az, kit Pesten halva látott, fonyadt keze a’ kantárszáron csüggött ’s rémült lelke a’ legnagyobb ijedtséggel ösmeré meg ujján azon rubinos gyűrűt, mellyet hajdan ugyancsak tőle kapott, s melly már az eltemetett Opornak ujján is megfordula. — Jaj hangzott el ajkain ’s Szemeit becsukva fordult-el a’ rém elől, reszketve simulván anyjához. A’ lovag még egy fagylalós pillanatot vetett rá, melly jéggé dermeszte minden vért ereiben ’s némán tére ki a’ szokott útból, a’ temetőnek tartott ’s ennek sírkövei közt tünt el. Nem könnyű előadhatni azon érzéseket és különféle véleményeket, miket e’ rejtvényes ember’ megjelente a’ kocsin levő különféle személyekben gerjeszte; mert mondhatni, az anyának sem álltak olly erős lábon philosophiai elvei, hogy ez eset őt zavarba ne hozta volna. Legalább gyanakodni kezdett és kétségeket hoza fel magában a’ lovag kiléte felől, leginkább rémité őt, hogy az egyenesen a’ temetőbe ment ’s ott tünt el szemeiből. De a’ legnagyobb rémültség az, mellyet a’ szegény Vilma érzett, a’ ki tökéletesen meg vala győződve, hogy Gyulának lelke kisérti őt, kinek hajdan adott hűségesküjét megszegte. Ám miként is lehetne másképen, hisz tulajdon szemeivel látta ujján azon gyűrűt, mellyet egykor tőle örökre híven őrzendő emlékül vett, ’s mellyet eskísszegve másnak ajándékozott. — Ugy van úgy, a’ két halott, Gyula és Opor, minden bizonnyal összetalálkoztak a’ más világon , elbeszélték egymásnak szerelmi történeteiket, ’s Gyula a’ végre nyerte az ösmert gyűrűt Oportól, hogy Vilmát, a’ hűtlen szeretőt, vele annál inkább rémítse. — A’ kisértet szó villám gyanánt sujtá Ágnest, a’ szobaleányt ’s midőn már ijedése valamennyire oszolni kezdett, bizodalmas csacskasággal vonult Jancsihoz, az előbakon dohányzó inashoz, és hosszú hosszú borzasztóságokat kezde beszélni mindazon vézaalakokról , mellyeket édes-, nagy-, szép- és ős-anyjának volt szerencséje látni, ’s minthogy e’ részben Jancsi sem akart tapasztalatlanabbnak látszani , minden mondát egy másik még ijesztőbbel fizetett vissza. „Hallgassatok már,“ szóla rájok Szendősiné, leányába is bátorságot akarván csepegtetni, „hisz az illy mesék merő hazudságból állanak — kisértet nincs/* „Nincs?** felszólalt csudálkozva e’merész szó felett Agnes, „hát az mi volt azon a’ fehér paripán ? Megtestesült kisértet volt biz az. Miilyen szikrákat vetett minden lépten a’ föld , lova’ lábai alatt!“ „Pedig uj mellényembe mernék fogadni ,** hozzá téve Jancsi, „hogy patkó sincs a’ lován.“ „Aztán meg olly kénkő-szagot hagyott maga után,“ mondá a’ kocsis, „hogy majd leszédültem ülő helyemről.“ „És mikor eltért, kék láng omlott ki lovag száján, bizonyító Jancsi.