Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1838. január-június (4. évfolyam, 1/1-51. szám)
1838-04-22 / 32. szám
242 bálin zabjával, — 's a' hajigálás valóban jó darab ideig tartott. A’ szétszórt zab nagy mennyiségben terűlt el a' négyszegű köveken, —'s az isteni tisztelet után az egyházfi által mind egy halomra söpörteték. Miután az egyházból kiléptünk , kérdém a’ lelkészt, — miért engedi meg híveinek , hogy ezen szent szokással annyira visszaéljenek. „Gyakran megtiltom már nektek — felelte — de mentül többet tiltom, annál erősebben fognának a rabszóláshoz.44 így gyökeredzik meg a’ népszokás, kivált ha vallásosság’ tárgya az, mellynek tökéletes kiirtásáról, még csak álmodni sem lehet. — XI. Sylvester’ estéje. — Hölgy ide ál. A' karácsony ünnepekre egy szép vendégkoszorút várt barátságos házához a' báró és neje; de a’ viharos időjárás miatt kevesen jelenhettek meg. — Sylvester’ estéjén azonban, mind megérkezvén a’ várva várt urak és hölgyek, egy nagy tánczmulatság kerekedett, melly minden tekintetben fényes vala. A’ megnyitó lengyel, táncz után, többek’ felhívására nemzetünk’ komoly magánytánczát lejtem el, Menyus’ lelkesítő zongorázása mellett; sőt később szonóra közben nyelvünk’ megismertetése végett szavalnunk is kellett. — Én ugyanis Szemerénk’ Petrarca’ szellemét lehelő VA boldog pár“ czínmonettjét adám elé ’s Menyus Vörösmartynk’ „Szózatját szavalta, ’s örülve haltam, mikint az elsőben nyelvünk’ szende olvadékony lágy, és melódia teljes természetét , a’ másodikban pedig férfias és hathatós erejét — egy szívvé egy letekkel mindnyájan megismerék, ’s az egekig magasztalták. Sokat tudnék írni ezen dicső tánczvigalom’ folyamatáról; de ahelyett hogy mindennapi ’s talán már igen is megszokott dolgokkal untatnálak téged nyájas olvasóm, bemutatom inkább az érdekes lengyel hölgyeket, mikint azok lelkem előtt megjelentek. — Kerekded apró de igen szabályos termet, mély kifejezésű halovány ábrázat, sötét hollóhaj, villámló nagy szempár, — mind az, mi a’ lengyel hölgy’ külsejét teljes sajátsággal határozza meg; — beljegyének fővonalai pedig a’ szellemerő magas kifejődésében , őszinte nyílt szívben, szende nyájasságban, és a’ kedély’ derült, de mindazáltal inkább komoly mint fölötte víg valójában helyezem. — 'S mondhatom, hogy e’ müveit társaságban a' szépnem' legszebb gyöngyfüzérét taálám föl. —Azonban e’ diszker’ tündöklő csilagának háziasszonyunk egyik közel rokonát, a’ varsói Vilmát, nevezhetem, kihoz további ösmeretségem következtében, mindenkor buzgó tisztelettel és mély megilletődéssel közeledtem. S habár gyönge ecsettel festendem is le őt, még is el fogjátok hinni, mikint csak ő egyedül a’ lengyel’ ’s talán majd minden hölgy’ tökéletes ideálja. — Vilma külsejére nézve inkább valamelly túlvilági szellemhez, vagy álomszülte tündérképhez, mint mindennapi lényhöz hasonló. Hajának felhője alul holdvilágként sítt ki a’ kedves halovány ábrázat, mellyen a’ csendes epedés szívreszkettető világa bajlólag ömlik át.— Az ő szeme nem késtlángoló nap, vagy nyíl, mint azt a’ fellengző költész’ ihlete szokta dalolni — nem! — az ő szemeiből komoly méltóság ’s magas önérzés sugárzik ki, és még ollyas valami kimondhatlan,mi a’jelen rózsáit elmellőzve, csak a’ mult’s a' jövendő’ édes álmain mereng. Vilma’ eredeti mosolygása nem erőltetett, negédes, vagy gyakori lelketlen szájmozgás, de felhők közt úszó nap az, melly csak néha néha ragyog elé, hogy jótévő melegével, és hirtelen lehunyásával, majd örömre, majd ismét megszomorodásra hisztesse az utána sóvárgókat; kellemes hangja koránsem ezüstcsengés, vagy fülsértő fennhang, hanem mélyen panaszló fülemüle zengzet, melly bánatának éjjelén harmóniadúsan, 's olvadozva ömleng szét rózsaajkkal. — Szabályos sudár és gömbölyded termetében, a’ sylphi finom gyöngédséget, kéjre gyúrva csudálom; classikus mozdulatit pedig Phidiason kívül nehezen tudná valaki utánozni: mert ha Vilma mozog, hajlong, enyelegve jár-kel, vagy