Rakéta Regényújság, 1975. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)

1975-01-07 / 1. szám

tetre méltó jellemének, mert roppant elfoglalt ember volt, akinek bizonyára sok más és fonto­sabb dolga is akadt volna, mint egy órán át itt ülni, és egy sereg gyönyörű fiatal nőt nézni, amint elképesztő változatosságú ruhákban fel­­alá parádéznak előtte. Nyilván nem hitte, hogy e ruhák bármelyike is mássá varázsolja feleségét, mint amilyen, márpedig Madame Le Sueur ma­gas, szögletes, ötvenéves asszony volt, az élet­nagyságon jócskán túlméretezett arcvonásokkal. Monsieur bizony nem a külsejéért vette feleségül, és az asszony még mézesheteik első mámoros napjaiban sem képzelte, hogy ezért. Feleségül vette, hogy azokat a virágzó acélműveket, ame­lyeket az asszony örökölni fog, egyesítse a maga nem kevésbé virágzó mozdonygyárával. A házas­ság jól sikerült. Madame szült férjének egy fiút, aki majdnem oly jól teniszezett, mint a professzio­nista játékosok, olyan jól táncolt, mint bármely parkett-táncos, és megállta a helyét akármilyen bridzsbajnokkal szemben; továbbá egy leányt, akinek Monsieur Le Sueur kellő hozományt ad­hatott, hogy feleségül mehessen egy majdnem valódi herceghez. Minden oka megvolt, hogy büszke legyen gyermekeire. Kitartással és okos becsületességgel sikerült annyira felvirágoztatni anyagi helyzetét, hogy megszerezhette a vezető érdekeltséget egy cukorfinomítóban, egy film­társaságban, egy autógyárban és egy lapvállalat­ban, végül pedig elegendő pénzt adhatott ki va­lamelyik választókerület szabad és független választópolgárainak rábeszélésére, hogy őt küld­jék be a szenátusba. Méltóságteljes megjelenésű férfi volt, kissé, de nem kellemetlenül testes, arc­színe vöröses, jól ápolt szürke szakálla négyszög­letesre nyírott, kopasz fején és nyakszirtjén zsír­párnácska. Nem is kellett az embernek a fekete zakója hajtókáját díszítő piros selyemgombocská­ra ügyelnie, hogy tisztában legyen vele. Mon­sieur Le Sueur jelentékeny személyiség. Gyors elhatározású ember volt, és amikor felesége el­hagyta a divatszalont, hogy bridzsezni menjen va­lahová, Monsieur Le Sueur azzal vált el tőle, hogy egy kis egészséges testmozgás céljából gyalog megy a szenátusba, ahová a hazája iránti köte­lessége szólította. Olyan messzire azonban még­sem ment, hanem megelégedett azzal, hogy ezt az egészségi testmozgást egy mellékutcán fel-alá járva végezze el, ahol, mint helyesen gondolta, a divatszalonban dolgozó ifjú hölgyek sorra fel­bukkannak majd üzletzárás után. Alig várt egy negyedórát, amikor csoportosan tűntek fel fiatal és csinos, meg fiatalnak alig és csinosnak még kevésbé mondható nők, amiből nem volt nehéz arra következtetni, hogy elérkezett a várt pillanat, és két-három perc múlva Lisette lépett ki az utcára. A szenátor jól tudta: megjelenése és élet­kora valószínűtlenné teszi, hogy fiatal nők első látásra vonzónak találják, de úgy vélte, vagyona és társadalmi helyzete ellensúlyozza ezeket a hát­rányokat. Lisette egy társnőjével volt, ami nyil­ván zavarólag hatott volna egy kevésbé jelentős férfiúra, de a szenátorra mégoly kevéssé sem, hogy egy pillanatig habozott volna, odalépett a lányhoz, udvariasan megemelte kalapját, de mégsem annyira, hogy látni lehessen, milyen ko­pasz, és jó estét kívánt. — Bonsoir, Mademoiselle — mondta szívélyes mosollyal. Lisette az elképzelhető legkurtább pillantást vetette rá, és telt piros ajka, amelyen épp egy kis mosoly rebbent át, megmerevedett, elfordította fejét, és barátnőjével beszélgetésbe merülve, kitűnően megjátszott teljes közönnyel tovább­sétált. A szenátort a legkevésbé sem hozta ez zavarba, megfordult, és néhány lépés távolságból követte a két lányt. Végighaladtak a kis mellék­utcán, befordultak a bulvárra, és a Madeleine té­ren autóbuszra szálltak. A szenátor elégedett volt. Egész sereg helytálló következtetést szűrt le. Az a tény, hogy Lisette nyilvánvalóan hazatér, éspedig egy barátnője társaságában, azt bizo­nyította, hogy nincs állandó hódolója. Az a tény, hogy elfordult, amikor ő megszólította, arra mu­tatott, hogy megfontolt, szerény és illemtudó, amilyennek a fiatal nőket szerette, ha csinosak is voltak; kabátja, szoknyája, egyszerű kalapja és műselyem harisnyája pedig kétségtelenné tette, hogy szegény, tehát erényes. Ebben a holmiban éppolyan bájos volt, mint az iménti fényes öltö­zékekben. Furcsa kis érzés támadt Monsieur szíve táján. Ez a különös érzés, amely kellemes és mégis furamód fájdalmas volt, immár hosszú évek óta nem ébredt fel benne, de mégis azonnal ráismert. — Szerelem ez, esküszöm - mormolta maga elé. Sohasem hitte volna, hogy valaha még érezhet ilyesmit, és kidüllesztett mellel, biztos léptekkel ment tovább. Egy magándetektív irodájába sétált el, ahol utasítást adott, hogy nyomozzanak egy Lisette nevű fiatal teremtés után, aki mint mane­­ken dolgozik ilyen és ilyen címen, azután eszébe jutott, hogy a szenátusban az amerikai kölcsön­ről folyik a vita, kocsiba ült hát, s a szenátus im­pozáns épületéig vitette magát, bement a könyv­tárterembe, és egy karosszékben, amelyet külö­nösképpen kedvelt, jóízűen szundikált egyet. A kért információ három nap múlva a kezében volt. Nem került sok pénzébe. Mademoiselle Lisette Larion özvegy nagynénjével kétszobás la­kásban lakik Párizsnak Batignolles néven ismert kerületében. Atyjának, a nagy háború sebesült hősének, „bureau de tabac"-ja (dohányáruda) van Franciaország délnyugati részének egy kis vidéki városában. A kétszobás lakás bére kétezer frank. Lisette rendes életet él, imád moziba járni, senki sem tud olyasmiről, hogy szeretője volna, és tizenkilenc éves. A házfelügyelő csupa jót mondott róla, társnői mind szeretik az üzletben. Nyilvánvalóan igen tiszteletreméltó fiatal nő volt, és a szenátor joggal hihette, hogy a lány kiválóan alkalmas egy olyan ember üres óráinak megédesí­­tésére, aki az államügyek gondjai és az üzleti élet fojtogató kényszere közepette egy kis kikapcsoló­dásra vágyik. Szükségtelen részletesen elmondani azokat a lépéseket, amelyeket Monsieur Le Sueur tett ki­tűzött céljának elérésére. Túlságosan jelentős és elfoglalt ember volt, semhogy személyesen fog­lalkozhatott volna a dologgal, de volt egy meg­bízható titkára, aki nagy ügyességről tett tanúsá­got azoknak a választóknak a kezelésében, akik még nem döntötték el magukban, kire szavazza­nak, és ez a titkár nyilván tudta, hogyan csillog­tassa meg egy tisztességes, ám szegény fiatal nő előtt mindazokat az előnyöket, amelyek abból származnának, ha elég szerencsés lenne biztosí­tani magának egy, a gazdájához hasonló férfiú barátságát. A megbízható titkár látogatást tett az özvegy nagynéninél, név szerint Madame Sala­­dinnél, s elmondta, hogy Monsieur Le Sueur, aki mindig is halad a korral, újabban nagy érdeklő­dést tanúsít a filmművészet iránt, sőt már részt is vesz egy új film előállításában. (Ez is mutatja, hogy jó eszű ember milyen nagy mértékben hasz­nát veheti az olyan körülménynek, amelyet vala­mely átlagos szellemi képességű lény, mint je­lentéktelent, figyelmen kívül hagyott volna.) Monsieur Le Stiernek a divatszalonban feltűnt Mademoiselle Lisette megjelenése és az a képes­sége, hogy ruháit ragyogóan viseli, mire eszébe ötlött, hogy a kisasszony kiválóan alkalmas lenne egy szerepre, amelyet vele szeretne eljátszatni. (Mint minden intelligens ember, a szenátor is mindig annyira ragaszkodott az igazsághoz, amennyire csak tehette.) A megbízható titkár ezután ebédre hívta meg Madame Saladint és unokahúgát, amely alkalommal megismerkedhet­nének egymással, és a szenátor véleményt for­málhatna, megvan-e Mademoiselle Lisette-ben a feltételezett filmszínésztehetség. Madame Sala­­din azzal válaszolt, hogy megkérdezi unokahúgát, de a maga részéről teljesen ésszerűnek tartja az ajánlatot. Amikor Madame Saladin Lisette elé terjesztette a javaslatot, és ecsetelte előtte nagylelkű ven­déglátójuk rangját, méltóságát és jelentős sze-

Next