Rakéta Regényújság, 1977. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-03 / 18. szám
A Hatvani utcai szobából kitakarodott a részeges rác, a hajlék Jókait várta, aki másnap nagy lelkifurdalás után el is költözött Petőfiéktől. Érezte, hogy most már többé nincs viszszatérés. De hát csak a regényekben szokott úgy lenni, hogy a regényhősök mérhetetlenül szenvednek önkínzó gondolataiktól. Jókai nagyon jól érezte magát új lakásán, a Hatvani utcában. Most már a házból sem kellett kimozdulnia, hogy szerelmét láthassa. Igazán úgy kezdett élni, mintha annak a kalandor szellemű Bulyovszky Gyulának a tanácsát valóban meghallgatta volna. Ebéd és vacsora együtt Rózával ama barátságos fészekben, amelynél kedvesebb helyet nem tudott elképzelni a költő. A falakon a különböző arcképek, amelyek fattermörderjeikből vagy kék frakkjuk gallérjából megelégedetten szemlélték, hogy mennyire ízlik a puritán komáromi fiúnak a Nemzeti Casino rafinált kosztja. Ebéd után a Szigligetiek társasága kereste fel rendesen Laborfalvi Rózát, amely társaság most még jobban ünnepelte Jókait bátor, férfias lépése miatt. De esténként bizony jöttek olyan társaságok is Rózához, amelyek megérkezése előtt a művésznő kituszkolta mellékajtón a költőt. Jókai visszavonult a második emeletre, regényeket írt, és másnap sohasem jutott eszébe megkérdezni, hogy miféle urak és hölgyek voltak azok, akik elől neki, a háziasszony eljegyzett vőlegényének visszavonulni kellett. Inkább az éjszaka folyamán írott munkáiról beszélt a bágyatag Rózának. Szép élet volt! Fiatal költő nem álmodhat magának szebb életet, mint amilyent Jókai élt e tapasztalt, okos, nagy tehetségű istennő mellett. Meghallgatta újonnan írt munkáit, tanácsokat adott azok folytatásához, és gondoskodott arról, hogy amilyen mértékben növekedik Jókai „ellenségeinek” a száma a városban, ugyanolyan arányban szaporodjanak „jóakarói” is. Nemcsak a színpad művésznője volt ez az asszony, hanem az életé is. Már az sem látszott fontos szerepet játszani a költő életében, hogy megfelelő jövedelmet hoznak-e az Életképek, és az sem, hogy Komáromból megérkeznek-e az anyai tallérok. Minek oda vidéki előfizetők, tiszttartók, kasznárok, irodalomért rajongó idősebb vagy fiatalabb nők izzadt bankócédulái, ahol a legteljesebb gondtalanságban folyik az élet? Még szabót is cserélt Jókai, mióta a Hatvani utcába költözött. Most már Hubenai, a mágnások szabója varrta a ruháit. Mit keressenek ott a penészes komáromi tallérok, amelyeket a jó édesanya nagy fohászkodások közepette szokott elővenni a ládafiából, hogy Biasini bécsi postaszekerével vagy a nyergesújfalui gyorsparaszttal Móric fiának Pestre elküldje, amikor a féltett fiú osztrigamártással önti le a pecsenyéjét, és a legfinomabb török dohányokat szívja csibukjából, amelyet a leggazdagabb komáromi búzakereskedő se engedhet meg magának? De hát még egyszer közbelépett a sors különös akaratából a komáromi fiatalember jó szelleme, aki eddigi életében is mindig mellette volt. Megjelent a látóhatáron Petőfi Sándor félelmetes alakja. Jött szomorúan, bánatosan, ahogyan senki sem látta őt életében. Ez a keserves kedvű, megsoványodott, meghaloványodott fiatalember lett volna az, aki erélyességével maga köré gyűjtötte a „Tízeket” - azt a tíz magyar írót, aki kimondotta, hogy pennáját többé nem bocsátja áruba a lapkiadóknak. Ez a ványadt, elkedvetlenedett ifjú férfi íratta volna meg ama nevezetes tizenkét pontban, hogy mit kíván a magyar nemzet - ez gyújtotta volna fel az országot Talpra magyarjával? Már nyári idő volt, és a forradalom ügye március óta alig haladt előre. Nem így képzelte azt Petőfi - legjobban fájt neki e napokban, hogy a nemzeti ügyet látszólag Vörösmarty is cserbenhagyta... De nem volt azóta se éjjele, se nappala, mióta a hűtlen „Marci” elhagyta a Dohány utcai lakást. Azt felelhetnék a szkeptikusok, hogy maradt még Petőfinek sok jó barátja, jóságos Juliskája - de Jókainak egy barátja sem maradt. Csak egy koros Dulcineája! - vetette oda dölyfösen Petőfi, amikor Jókai neve szóba került. Mégsem tudott megnyugodni barátja sorsa felett. A régi barátság parazsa felragyogott a felejtkezés hamuja alól. Felkereste Jókait abban a Hatvani utcai házban, ahová fogadalma szerint sohase tette volna be a lábát. Szokatlan szelídséggel szólott régi Marcijához: - Most már én mondom, hogy ez így tovább nem maradhat. Dönts jobbra vagy balra, de azt többé nem tűrhetem, hogy a „nemzet bárója” és a hozzá hasonló fickók szerte a városban „Laborfalvi Móric”-nak nevezzenek ... Petőfi azt várta, hogy Jókai fel fog pattanni erre a sértésre. Az pedig csak egykedvűen vállat vont: - Törődöm én azzal, hogy mit beszél a „nemzet bárója”. Petőfi még szelídebben folytatta: - Gondolj édesanyádra, Eszter húgodra, Károly bátyádra, akik közbecsülésben élnek Komáromban. Mit fognak azok mondani, ha eljutnak hozzájuk a pesti hírek? - Nem mondhatnak semmit, csak azt, hogy én vagyok Pest legboldogabb embere. - De ennek a boldogságnak az ára a becsületed - horkant fel Petőfi. - Próbálj végigmenni az utcán, vajon fognak-e veled kezet oly szívesen az emberek, mint annak előtte? Jókai még mindig nem veszítette el a flegmáját. Hej, sok furcsa bölcsességet szedett ő fel abban a Hatvani utcai galambdúcban! - Mit törődöm én az emberekkel? Mit kapok én tőlük? Rágalmaknál, gyanúsításoknál aligha egyebet. Előbb a tehetségemet irigyelték, most a boldogságomat. Én már nemigen megyek többé az emberek közé. Elég volt a világból. Petőfit már korábban elhagyta az álszelídsége. Szenvedélyesen nézett Jókaira: - Jól van. Nem törődsz anyáddal, testvéreddel, az emberekkel. De velem, Petőfivel igenis törődnöd kell, mert én tettelek azzá, ami lettél. Én tettelek íróvá. A barátom voltál . . . Azt nem engedem mondhatni, hogy Petőfi barátja kitartott férfi lett. Erős volt a szó, de Jókai még mindig nem vesztette el a hidegvérét. - Nevetséges rágalom. A magyar írók közül én dolgozom a legtöbbet. - Nahát, ha teljesen megvakultál, süketülj is meg, hogy