Rakéta Regényújság, 1983. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-01 / 5. szám

Úgy nyitott be, mint egy idegen lakásba. Ide­gen volt a mozdulat, ahogy előhalászta a kul­csot, a hang, ahogy a kulcs kattant a zárban. Nem hozott magával semmit, de a karja majd leszakadt, mintha még most is a szék lógna rajta, meg a takaró, mint amikor lement a pincébe. Mögötte örvénylett, kavargott a lép­csőház. Lépések, hangok, edénycsörömpölés, az ötödiktől le a pincéig. Aztán egyszerre csö­nd, majd távoli lövések. Puska? gépfegy­ver? Az asszony az előszobában állt, nem csuk­ta be az ajtót. Egy fázós hang kintről: - Meg­int kezdik?... - Tétova lépések, egy kéz csú­szott végig a vaskorláton, majd az is abbama­radt. - Lemenjek? Az asszony nem válaszolt, meg se fordult. Egy pillanatig úgy érezte, hogy az a másik bejön utána a lakásba. Aztán egy képre esett a tekintete, az is oly idegen ... Nő eldőlve a kereveten. Számlák szétrepültek a gázóráról. A szoba üvegablaka sárgás fényt kapott az őszi naptól. Bentről motorpufogás hallatszott, kiabálás. Az asszony megmerevedett. - Persze, nyit­va az ablak, hogyha lenne valami.. De az ajtó miért nincs nyitva? Becsukták? Volt itt valaki? A szoba hideg volt. Hideg és poros. Por ül­te meg az asztalt, a székeket, a rádióasztalkát és a virágok sárgászöld leveleit. Egyáltalán, mintha már mindenki régen elhagyta volna a­­szobát. Az asszony mozdulni se mert. Talán meg­zavarja ezt a csöndet, a pusztulás csöndjét. Csak akkor mozdult, amikor kínt berregni kez­dett egy autó. A tér mögött, a sarkon állt a teherautó gyűrött nemzetiszínű zászlajával. Emberek ugráltak fel, kiabáltak, de nem lehe­tett érteni. Aztán egy tiszta hang. - A Zsiga fent van? - Fölrántottak egy férfit, és a ko­csi elindult. Zsiga... miféle Zsiga? - Az asszony be­csukta az ablakot, és megint a szoba felé for­dult. Ujját végighúzta egy sárga levélen, majd felkattintotta a rádiót. - Ó, ha egy percig volnál szép!... - Elzárta. Közben a körmét nézte, lepattogzott... és már nyúlt is a­­lakkosüveg felé. Unottan hú­zogatta körmén az ecsetet. Ült, és nézte a szobát. A nap sütött a virá­gokra. Majd Pityu és Györgyi jönnek, Györ­gyinek új pulcsija van, és befestette a haját, Kálmán meg köztük ül, és valami földöntúli, rózsás mosollyal pasziáriszozik. - Gizi! Az asszony fölkapta a fejét. Barna hajú lány állt előtte szürke nadrág­ban. Keze zsebében, ahogy közelebb jött. - Nyitva hagytad az ajtót. - Topogott, egy táncmozdulatot tett, majd levágta magát a díványra. - Képzeld, apuék nem akarnak feljönni! - Hirtelen felült. - A Tamást ha­zapofozta az apja, pedig még ötven jó tölté­nye volt. - Legyintett. - Úgyis elmegy. - Elmegy? - Megreccsent a szék. A lány tovább beszélt. - Rosznerék megint felvonultak, és közéjük lőttek, és tudod, az a szőke fiú, aki Szilvesz­terkor itt volt... Gizi! Mi van veled? - Semmi. - Az asszony fölállt, végigsi­mított a ruháján. - Kicsit szédülök talán. - Kálmán bácsi? - hallatszott a suttogó hang. Nevetés. - Bácsi! Biztosan haragudna, ha hallaná. Szilveszterkor vele is pertut ittunk, csak hát olyan nehéz megszokni, emlékszel, sokáig még neked is azt mondtam, hogy kézit csókolom, Gizi néni, és akkor mindig kétszer köszöntem. Gizi ikibámult az üres utcára. Csak meg ne kérdezze ... csak újra el ne kezdje .. . Meleg lehelet csapódott az arcába. - De hát hová ment Kálmán? Az erkély pereme végiglyukasztva ... soro­zatot kapott. Az utca túlsó felén félig lerán­tották egy ház tetejét. - Elment, azt mondta, körülnéz egy ki­csit. - Megfordult, és a lányra mosolygott. - Tudod, hogy sosincs nyugta. A lány fölnézett rá, kerek volt az arca, a szája, a homloka. - Gizi, a hajad! Tiszta Ginald­o-frizura ... elviszel a fodrászodhoz? ugye, elviszel? Csikorgás hallatszott lentről. Lassú, nehéz­kes csikorgás. Két mozdulat - Gizi lerántotta a redőnyt. Úgy álltak az elsötétített szobában. Akkor már az utca mélyéből jött a csikorgás. - Tankok. - A lány kifelé hátrált. - Me­gint jönnek. - Menj csak le, Olgi. A következő percben mind a ketten kint voltak a folyosón. Tompa, bosszús lövések. - Ez itt volt. - Olgi a karfába kapaszko­dott. Egy lábas imbolygott fölöttük. - Két nap­ra főztem. - Csattanás. A lábas megreme­gett. - Kilövés? Belövés? — ■ kérdezte valaki a lépcsők közül. - Gizi, gyere! - Olgi hátranyújtotta a ke­zét, de úgy előreszaladt, hogy az ujja hegyét se lehetett megfogni. El is tűnt az, egyik forduló­ban. Gizi akárcsak a levegőben lépdelne. Oldalt a szomszéd ház szürke gangja, a rács fekete vonala. Plédbe csavart alak a rács mögött. Egy pillanatra egészen közel volt, itt lebegett Gizi mellett a sámliján, aztán eltűnt az eme­lettel együtt. - Lejött? Alakok álltak a pinceajtó előtt, cigaretta parázslott. Gizi érezte, hogy többen állnak a fal mellett. Kálmán? Talán itt van ő is. Egy arcot keresett, akihez szólhatna. Bement az óvóhelyre, leült egy hosszú pad végére. Előtte ült valaki, mögötte ült valaki, és akárcsak így utaznának mozdulatlanul. - A férje még nem jött meg? Gizi a fejét ingatta. - Nahát, az a csudapofa! - hallatszott a fal mellől. - Pár napja azt mondja nekem, sokat csavargott a városban, és olyan rossz­kedvűek a lábujjai. - A lábujjai? - Gizi fölemelte a fejét. - Igen, rosszkedvűek, mert hullaporosak. Gizi elmosolyodott. - Ezt mondta? Hogy hullaporosak? - Megjelent előtte Kálmán, ahogy harisnyában mászkál a szobában, aztán leül a szőnyegre, és az ujjait ropogtatja. Be­szélni nem beszél, csak ezeknek itt. Gizi várt, figyelt. - Le akarta festeni a kislányomat - mond­ta valaki. Mintha dobálnák a házat. Rázkódott a pince. Egy kövér nő, mint va­lami szétnyílt esernyő, fölrepült Gizi mellől. - Ha ide bevág!... A lámpa fénye megcsúszott a falon, kialudt. Egy pillanatra még kitárta sápadt szárnyát, majd megint lecsuklott. Szürkéskék fény de- 3

Next