Rakéta Regényújság, 1984. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-20 / 47. szám
híres szívszanatórium van, a további útnak végképp befellegzett. Quasimodo nyomban valami furcsát kezdett érezni a mellében (nyilván elege volt az autózásból), enni is akart, unta a sofőrt, a Volgát, engem, de még szegény Passuthot is, aki olasz beszédű lévén, úgyszintén vállalkozott a kirándulásra. Legfőképpen pedig bizonyára azt unta, hogy egész nap nem látott valamirevaló nőt. Megálltunk hát, éttermet s szállást keresni. Füreden akkor még csak egyetlenegy apró hotel működött, bebújva a fák közé, és, noha augusztus volt, vendégei se voltak, ki tudja, miért. Ennélfogva, egy protekciós társaságot kivéve, a konyha se akart kiszolgálni senkit. Az üzletvezető undorodva nézte a világhírességet, ahogy lerooskadt egy üres asztal mellé, és mindjárt ingnyakába tűrte a szalvétát, azt hivén, Itáliában van. Sorsom ekkor, s Quasimodótól függetlenül, megajándékozott egy különös tapasztalattal. Noha nem tartozik szorosan a történethez, kénytelen vagyok elmondani. Felkent útimarsallként, kétségbeesésemben odaléptem akkor a peckes úrhoz, áttettem karomat a vállán, s néhány lépést sétáltam vele. Ide figyeljen az elvtárs, mondtam fojtottan, én ennek az olasz elvtársnak vagyok a kísérője, és megnyomtam a „kísérője” szót, jó lesz a hidegtál is, ha nem akar bajba kerülni az Elnöki Tanácsnál. Az üzletvezetőt talán nem is a szöveg, nem is a tónus, hanem ez a fizikai közelség lepte meg. Ez a fenyegető bizalmasság. Nyolc lépést ha tettünk így, zsigereinkben még az ötvenes évekkel, amikor a „kísérő” szó például nem a konyakhoz járó szódavizet jelentette, és a nyolc lépésben üzletvezetőnk bizony összement, akárha gumimatracból engedik ki a levegőt. És lám, a konyha mégiscsak nyitva volt, és került mégiscsak étel a piros-kék kockás abroszra. Másnap a kórház nagy reverendával megejtette a vizsgálatot, nem talált semmit, kedélyesen végigsétáltunk a parkon, ahol Rabindranath Tagore emlékfája áll, majd kikötöttünk egy jószívű irodalmárnál, aki hűs bort adott. Már egyáltalán nem akartunk elmenni Szigligetre. Elszaladtam hát az idegenforgalom hivatalába egy röpke ötlettel: végtére nemcsak Rabindranath Tagore volt Nobel-díjas, de Quasimodo is. Megszállt itt, mi úgyszintén megszálltunk. A tisztes úr, aki a pult mögött állt, s akiről kiderült később, hogy a Balaton minden titkának tudója, felvillanyozódott. Bízzuk rá a többit, mondta, írjon a költő néhány emléksort, ő kerít közben egy suhángot, el van intézve, ebéd után ünnepség. Délután kettőkor a helyszín már fellobogózva, s mivel minden második zász- ARONS Dalos madár A kicsi székely város, amelynek gimnáziumát nyolc esztendeig jártam, nem volt messze szülötte falumtól. Pontosan tizenként kilométerre. Néha azonban mégis messzinek tűnt, különösen karácsonykor és húsvét táján. Olyankor ugyanis szünidőre eresztvén minket gyalogosan kellett mennem és jönnöm. Karácsonykor a farkaskedvelő havas úton s húsvétkor a gazdag sárban. A nyári szünidőre azonban mindig szekérrel vittek haza. Hanem a szekerezésnek s más uras dolgoknak hamar vége lett, mert otthon türelmetlenül leselkedett reám a mezei munka. Abban pedig úgy kellett részt vennem, mintha télen által nem diák lettem volna, hanem akkor is falusi gazdának készülő legényke. Hát dolgoztam is jó reménységgel, gondolván, hogy majd évek múltával amúgy is a fejem fog felülkerekedni. Midőn azonban a negyedik osztályt éppen végeztem volna, igen megcsalt a jó reménység. Ugyanis azon a nyáron ütött ki az első nagy háború, amely a mezei munkát vastagabban rótta rám, mint hogy gondolni lehetett volna. Igen vastagon, mert hiszen a férfiakat harminckettőig mind elvitték, s azokat, nekünk zsenge és öregebb maradéknak, mind pótolni kellett. Valójában akkor tanultam meg, tizenöt éves korral és derékkal, a kaszálás munkáját, amiben aztán mester is lettem hamarosan. Jó hírem úgy bejárta a falut, hogy a nyár dereka felé már nemcsak a rokonok istenkedtek nekem, hogy segítsem meg őket a kaszálásban, hanem idegenek is kezdettek jövögetni, jó pénzt ígérve. Bölcsen a kérelmet meghallgattam ilyenkor, de a szóval nem siettem, hadd nőjön a jó hírem abban a nagy várakozásban is. Végtére s rendesen aztán kedves anyám tekintett reám, szólván: - Nem érsz reá, úgy é, fiam? - Riza nem - feleltem oly szomorún, mintha a szívem meg akart volna szakadni. De bezzeg ha Hadnagy Lőrinc bácsi jött, akkor másképpen feleltem. Ugyanis Lőrinc bácsi nagyon vonzalmas vidámságot hordott, s úgy tudott szólani hozzám, hogy a szava hátáról röpködni tudott a képzeletem. S bármiről ha beszélt, nem a megfosztott valóságot mondta csupán, hanem a virággal az illatot s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani. Vagyis a valót igazzá tette. S mert eme természete miatt igen szerettem az öreget, vele szívesen mentem kaszálni. Őrzöm is, szinte mint a költeményeket, azokat a rügyező napokat, amikor együtt vágtuk ketten a rendet. Az egyik napot különösen. Ámbár az a nap is úgy ment bele a délbe, mint jóformán a többi. Vágtuk reggel a harmatos füvet, miközben muzsikáltak a szárnyas bogarak, majd a harmat elillanása után is csak vágtuk, a lebegő pillangók között. Az öreg helyett egy-egy vén kánya szólott néha, s helyettem harkály rikkantott, miközben két fa között hidat repült. Hanem délben, megnézvén Lőrinc bácsi a nap állását, jelentősen így szólt: - Hasra áll a nap, becskám! Hát kiválasztott egy öreg terebélyes tölgyfát, s annak az ár- 32