Rakéta Regényújság, 1985. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-22 / 4. szám

ámbár nem kerülhetne sok fáradságba a színházat legalább István napja után, pesti vásárkor, megnyitni, ha a mesteremberek még több erővel s energiával fognának hoz­zá, mert szilárd akarat másfél hónap alatt hi­­hetlent is képes véghezvinni. Rajzolatok, 1837. augusztus 10. Barátom! Naponkint, de óránként közeledik reményink teljesülése. Amit századok elmu­lasztanak, azt nemzetiségünk előmozdítására már-már befejezve bámuljuk. Hol ezelőtt ti­zenhat hónappal szomorú üresség komorult, itt áll most egy gyönyörű alakú s nagyremé­nyű nemzeti színház, melynek bámulásától most jövök. Hogy ennek minden része a bevégzéshez közelg, azt újságlapjainkból olvashatod, de azt nem, mi érzés lepi meg az embert belép­­tekor. Képzelj vőlegényi reményt, az imádottak­ eskü közelgésén; kényt, ifjúságunk reggelén felhőtlent, szívet, mely a boldog jövendővel csordultig teli­ érzést, mely a mecsetté bálvá­­nyított Sophia templomába lépő istenes gö­rög mellében gyalong, és láthatd a hazafi lelken mindezeknek boldogító ömlengését. Igaz, hogy ehhez és ebbe sok kell, de kez­detnek ennyi ily erővel valóban sok, s felül­múl minden várakozást. S bízni lehet, hogy ennek alkotója meggyőzend minden akadá­lyokat, és képes bele fennmaradást s életet is lehelni. Azonban míg az egyik fél magasztal ben­ne mindent, a másik nem szűnik becsmérle­­ni; s minthogy édes mindnyájunké, mind­nyájan is szórják s vesztegetik reá a sok és könnyű tanácsot. Van olyan, kinek semmi ivadéka sem adott rá félkrajcárt; van olyan, ki ha felszólittatnék, kész volna inkább kal­mük címzetet vállalni, mint adni; van,ki ad­na, ha volna; van, ki nem adott, nem ad s nem is fog adni, de azért különb hazafinak tartja magát, mint akárki, mert ő ésszel s jó tanáccsal tud segíteni, ő meg tudja ítélni, hogy ebbe színészek, hangászkar, igazgató, függöny, díszítmény, székek, ablak, sőt ajtók is szükségesek. Van, ki olasz opera­társasá­got javasol hozatni, mint Bécsben. Van, aki száz aranyat tesz fel új és először játszandó színműre azon pénzből, melyet ő és a hozzá hasonlók nem adtak. Van, ki színészeket ne­vez, kik hazafiúságokból tenort énekeljenek. Van, aki még meg is dicséri magát, hogy a magyar színművészet javára sokat megpen­dített már, mi részint teljesülésbe ment, ré­szint teljesülőben van, s reménye, hogy az elszámított jó tanácsainak is foganatja le­­end, akár igaz, akár nem. Rajzolatok, 1837. augusztus 24. Augusztus 22. éjfélkor. Itt ülök végre homá­lyosan pislogó olajlámpám előtt, fáradtan, izzadtan, de mégis oly derült megelégedés­sel, min­t eddig még nemigen ismert keb­lem. Megtörtént tehát valahára az, amire csaknem évezred óta várakozunk, s mit hihe­tőleg még huzamos ideig kelle nélkülöz­nünk, ha Földváry Gábor lelkes munkássága s vasakaratja az eddig lehetetlennek véltet rövid idő alatt, mintegy varázsvessző-intés­sel létre nem hozza, s így a legmerészebb vá­rakozást is százszorta túl nem haladja. Nemzeti színházunk megnyílt! Hol kezd­jem az ünnepély leírását, valóban nem tu­dom. Az örömhevület annyira lázongásba hozá elmémet, hogy csak töredezve s össze­függés nélkül fogok szólhatni. Hogy leg­alább két-háromezer néző szomorúan távo­­zik a színház elől, mivel már a fölemelt be­lépti ár mellett is annyira dugva volt az, hogy bejutniok teljességgel nem lehete, azt­­ úgy hiszem említenem fölösleges. Követke­ző furcsa jelenetet azonban nem hallgatha­tom el. 21-én este, tehát a megnyitás előtti napon, mintegy­ tíz óra után, midőn már minden dolgozó, fölvigyázó stb. kitakarodék a színházból, egy úr fölbukik a földszinti pa­dok közül, kabátját a padra teríti s lefeküdni készül; pár perc múlva egy másik úr bukkan elő a zártszékek alól, s így rövid idő alatt nyolcan, kik mind azért rejtőztek el, hogy az első előadásból valamiképp ki ne maradja­nak. Tervüket egymással közölvén, kacagva falatozni kezdenek a bevitt ennivalókból. Si­került-e ármányuk, nem tudom. A színház belseje célszerűleg világíttatván, mindenkit kellemesen meglepő, s a bosszú­sokat is lecsillapító, kik megunták délutáni három órától este hatig a földszinti ajtók A nemzet színházának első épülete Korabeli kép a színpadról és a nézőtérről Bajza József (1804-1858), a színház első igazgatója

Next