Rakéta Regényújság, 1992. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-28 / 17. szám
MOLNÁR LÁSZLÓ MIKLÓS A Nap köve (Harcosavató szertartás a prériindiánok törzseinél) Észak-Amerika, a Vadnyugat történetének legközismertebb indián törzsei a prérin, a Szikláshegység lejtőin és a Colorado fennsíkján legelésző bölények nyomában kóborló vadászok voltak. Dakoták (vagy más néven sziúk), blackfeetek (feketelábok), cheyennek, arapahók és más törzsek nemzetségei és azok kisebb csoportjai. Az összefoglaló nevükön síksági indiánoknak nevezett nomád vadászok életének még a 19. század éveiben is egyik legnagyobb eseménye volt a minden nyár elején ismétlődő Naptánc, az ifjakat harcossá avató véres ceremónia. A Naptánc ugyan csak részét képezi az évszakonként ismétlődő rituális táncokkal egybekötött szertartásoknak, ám a jó vadászatért könyörgő bölénytánc és a többi színes, dramatikus szertartás mellett mégis ez volt a legfontosabb, mert ez jelképezte a legnagyobb áldozatot azon szellemi hatalmak iránt, amelyeket a legfontosabbnak tartottak a vadászó törzsek hiedelemvilágában. A Naptánc Alighogy felenged a fagyos föld, és melegebben kezd sütni a nap, minden tavasszal szétrajzanak és nemzetségekre - néhány családból álló-, csoportokra szakadnak a vadászó törzsek. Folyók, patakok árnyas partjain, vízmosásokban, források közelében vernek tanyát. Követik a kószáló bölények nyomait, megkergetik az antilopokat, és nyilaikkal elejtenek egyet-egyet a fürge állatokból. Csapdát vetnek a hódoknak és rókáknak, s ha arra támad kedvük, nem átallják elkötni egymás lovait. Labdajátékkal és más ügyességi versenyekkel telnek a békésebb napok. Nyár elején, a Rózsás Hold napjaiban, amikor a dombok oldalán virágba borulnak a vadrózsabokrok, s a fehér szirmokat úgy kavarja a szél, mint télen a havat, „időtanácsra” gyűlnek össze a nemzetségek főnökei és harcosai. Megkezdik előkészületeiket, hogy a szellemek akarata szerint, időben megérkezzenek a „törzs abroncsához”, és harcossá avassák a tizennyolc tavaszt megért ifjakat. A napot „Egy Nap”-nak, a hónapot „Egy Hold"-nak, az évet „Nagy Nap”-nak nevezték a síksági indiánok. A dakoták, feketelábak, cseteinek nemzetségeinek „időtanácsaiban” összegyűlt főnökök és harcosok „időpálcikáik” rovásairól olvasták le, melyik hold melyik napján kell tábort bontani, hogy időben elérjék a Black Hills, a szent „Paha Sapa” kijelölt völgyében vagy a préri távoli vidékén a törzs közös „Naptánc-táborát”. Az indulás napján már jóval hajnalpirkadás előtt megszólal a varázsló dobja. Asszonyok, gyerekek serénykednek a csillagfényes éjszakában. Sátrakat bontanak, és nagy kerek kötegekbe kötözik a sátorlapokat, a takarókat és minden egyéb holmit. Mivel az indiánok nem ismerik a kereket, sátorrúdjaik elülső végét összekötve, hosszú, keskeny V alakot formáló csúszkát készítenek. Ezeket összekötözött végükkel keresztbe vetik a ló vagy a kutya nyakán, a másik végét pedig a földre eresztik. A csúszka szétnyíló szárain, a ló farka mögött szíjakból fonnak rakodóteret, amelyre aztán felkötözik batyuikat. A francia eredetű szóval „travois”-nak nevezett csúszkákon a málhák tetejére ültetik az apróbb gyermekeket, s itt csinálnak helyet a betegeknek és a járni már nem tudó öregeknek. Mire a hajnal első világossága feldereng, indulásra készen áll a tábor. A varázsló meggyújtja a szent pipát. A négy égtáj felé fújja a füstöt, majd körbejár a kalumet. Minden harcos szív egyet belőle, és ugyanúgy cselekszik, mint a varázsló. Az ünnepélyes, közös imának is felfogható szertartás után ismét elrejtik a béke jelvényét. Lebontják a varázsló sátrát, s a nemzetség elindul a nagy Naptánc-táborba, a „törzs abroncsához". Nyár derekán csúszkákat vonszoló lovak, kutyák, asszonyok és gyerekek csoportjai, lovas és gyalogos harcosok rendezetlennek tűnő hosszú sorai vándorolnak a prérin. Megállnak néhány napra. A férfiak vadásznak, s ilyenkor magukkal viszik az avatásra váró ifjakat is. Az asszonyok és a gyerekek vadrépát, vadgyümölcsöt szednek. A távolságokat „táborokban” mérik, ami nagyjából egynapi járóföld. Ha veszély fenyegeti a vándorokat, ellenség leselkedik rájuk, akár kéttábornyi utat is megtesznek egyfolytában. „Néhanapján, amint keresztülvágtunk a síkságon, másik szembejövő törzset pillantottunk meg. Óvatosan közeledtek felénk, majd megálltak, és jelbeszéddel tudtunkra adták, hogy értekezni óhajtanak velünk. Az első jel mindig azt tudakolta, hogy miféle törzshöz tartozunk. Főnökünk erre a feketelábakat jelentő kézjellel válaszolt, majd arrafelé mutatott, ahol főtörzsünk szokott tanyázni. E jel után mindig magasra emelte jobb kezét, nyitott tenyerét az idegenek felé fordítva. Ez az ősi jelkép békés szándékot fejezett ki, s azt mutatta, hogy nincs fegyver a harcos jobbjában. Erre a két főnök leszállt a lóról, és gyalogszerrel egymás felé indult, hogy félúton találkozzék. Dohánnyal ajándékozták meg egymást, mindegyikük odakínálta égő pipáját a másiknak, aztán ki-ki visszatért a maga törzséhez, és mindkét csapat folytatta útját...” így írja le Hosszú Lándzsa .Teljes nevén: Bölényfia Hosszú Lándzsa, kanadai újságíró. A régi indián élet egyik utolsó tanúja. 1928-ban írt híres könyve, a Hosszú Lándzsa emlékezései 1931 -ben Baktay Ervin fordításában magyarul is megjelent, két vándorló indián csoport találkozását a prérin, és ez nem valami különös eset. A préri vadásznépei minden nyáron vándoroltak, s bár a heteket nem számolták, a fehér ember naptára szerint négy-öt hét is beletelt, mire a törzs nemzetségei és családjai a nagy Naptánc-tábor helyszínén összegyűltek. 44 rakéta