Rakéta Regényújság, 1992. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-07 / 27. szám
Tűrtem, ameddig lehetett, Fortunák ezernyi sértését, de mikor végre inzultusig merészkedett, bosszút fogadtam. Mindazonáltal ti, kik oly jól ismeritek lelkem természetét, nem fogjátok feltételezni, hogy egyetlen fenyegetést kiszalasztottam volna ajkamon ! Előbb-utóbb eléri bosszúm, ez véglegesen eldöntött dolog volt - de az az eltökéltség, ahogyan a bosszúállásra szántam magam, eleve kizárta, hogy kockáztassak. Büntetnem kell - de büntetlenül kell büntetnem! A bántalom nincs megtorolva, ha megtorlás éri utol a megtorlót. És éppen úgy nincsen megtorolva, ha a bosszuló elmulasztja, hogy bosszuló mivoltát éreztesse azzal, aki megbántotta. Meg kell értenetek, hogy sem szóval, sem tettel nem adtam okot Fortunatónak, hogy jó szándékom felől kételkedjék. Azontúl is, mint szokásom volt, arcába mosolyogtam, és nem vette észre, hogy most feláldozásának gondolatára mosolygok. Volt egy gyenge pontja ennek a Fortunatónak - bár más tekintetben olyan ember volt, akit tisztelni, sőt félni kellett. Nagyra volt borokban való műértésével. Kevés olaszban van meg az igazi virtuóz szellem. Lelkesedésüket többnyire idő és alkalom szerint öltik fel, hogy becsapják az angol és osztrák milliomosokat. Festésben és a drágakövek tudományában Fortunato, mint honfitársai, csupán szédelgő volt, de a régi borok dolgában őszinte. Ebben a tekintetben én sem különböztem lényegesen tőle; magam is jól ismertem az itáliai bortermelést, s bőségesen vásároltam, amikor tehettem. Alkonyat felé volt, a farsangi évad legbolondabb tombolásának egy estéjén, mikor barátommal találkoztam. Túlzott melegséggel szólított meg, mert sokat ivott. Bohócjelmezben volt. Testhez álló, tarka sávos ruhát vett fel, fején ott ült a hegyes csörgősipka. Annnyira örültem, hogy láthatom, azt hittem, örökké fogom a kezét szorongatni. így szóltam hozzá: - Drága Fortunatom, jó, hogy találkozunk. Milyen különösen jó színben vagy ma! Én azonban kaptam egy hordó állítólagos amontilladót, s kételyeim vannak. - Hogyan? - szólt ő. - Amontilladót? Egy hordóval? Lehetetlen! És farsang közepén! -Kételyeim vannak-feleltem -, s elég bolond voltam kifizetni a teljes amontilladoárat, mielőtt téged megkérdeztelek volna a dologról. Nem találtalak sehol, s féltem, hogy elszalasztom az üzletet. -Amontillado! - Kételyeim vannak! -Amontillado! - És meg kell magamat nyugtatnom. -Amontillado! - Minthogy te el vagy foglalva, már indulok is Luchresihez. Ha valakiben van kritikus ösztön, ő az. Ő megmondja nekem. - Luchresi nem tudja megkülönböztetni az amontilladót a sherrytől. - S mégis azt mondják némely bolondok, hogy az ő ízlése vetekszik a tieddel. - Gyere, menjünk. - Hova? - A pincédbe. - Nem, barátom, nem akarok visszaélni jóságoddal. Látom, találkád van. Luchresi... - Nincs találkám - gyere. - Nem, barátom. Nem a találka, hanem a súlyos nátha, amivel látom, meg vagy verve. A pince elviselhetetlenül nyirkos. Rétegekben lepi a salétrom. - No, csak menjünk azért. A nátha az semmi. Amontillado! Téged becsaptak. És ami Ludresit illeti, ő meg nem különbözteti a sherryt az amontilladótól, így szólva, Fortunato hatalmába kerítette karomat, s felcsapva egy fekete selyem álarcot, szorosan magam köré vonva egy dominót, hagytam, hadd vonszoljon palazzóm felé. A cselédség nem volt otthon, megszökdöstek, mulatni a víg nap tiszteletére. Azt mondtam nekik, hogy nem jövök vissza reggelig, s kifejezett parancsot adtam, hogy ne mozduljanak el hazulról. Ez a parancs, jól tudtam, elég lesz, hogy biztosan eltűnjenek egytől egyig, mihelyt hátat fordítok. Kiemeltem két fáklyát tartójából, s az egyiket Fortunatónak adva, végigbókoltam őt több sor szobán a bolthajtásig, mely a pincékbe vezetett. Leereszkedtem a hosszú és kanyargós lépcsőn, figyelmeztetve őt, hogy óvatosan jöjjön utánam. Végre a lépcső aljához értünk, s ott álltunk együtt a Montresorok katakombáinak nyirkos talaján. Barátom járása ingatag volt, és sipkájának csörgői csilingeltek minden lépésnél. - A hordó? - kérdezte. - Még messzebb van - feleltem -, de figyeld meg a fehér hálózatot, ami ezekről a barlangfalakról levillog. Felém fordult, és szemembe nézett két hályogos gömbbel, melyekből a mámor nyálkája szivárgott. - Salétrom? - kérdezte végtére. - Salétrom - feleltem. - Mióta van már rajtad a köhögés? - Uff! uff! uff! - uff! uff! uff! - uff! uff! uff! - uff! uff! uff! - uff! uff! uff! Szegény barátom képtelen volt válaszolni néhány percen át. - Semmi az egész - mondta végre. - Gyere - mondtam határozott hangon -, visszamegyünk, az egészség drága. Gazdag vagy, tisztelnek, bámulnak, szeretnek; boldog vagy, mint én voltam valamikor. Olyan ember vagy, akinek hiányát megéreznék. Én én nem számítok. Visszamegyünk, beteg leszel, és én nem lehetek felelős. Azonkívül, itt van Ludress... - Elég - mondta -, a köhögés semmi, az nem öl meg. Nem halok bele egy kis köhögésbe. - Igaz, igaz - feleltem -, és igazán nem szándékom, hogy szükségtelenül megijesszelek, de élned kell az illő óvatossággal. Egy korty ebből a medorből jó védelmünk lesz a nyirkosság ellen. Kihúztam egy palackot földön heverő társainak hosszú sorából, s leütöttem a nyakát. - Igyál - mondtam, feléje kínálván a bort. Kancsal vigyorral emelte ajkához. Szünetet tartott, és kedélyesen bólintott felém, mialatt csörgői megcsörrentek. - Ürítem boromat - mondotta erre az eltemetett sokaságra, amely itt pihen körülöttünk. - És én a te hosszú életedre. Megint karon ragadott, s továbbmentünk. EDGAR ALLAN POE Egy hordó aniont illado rRAKÉTA 3