Reform, 1869. december (1. évfolyam, 1-17. szám)

1869-12-14 / 1. szám

1. (mutatvány­) szám. Előfizetési feltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. Egész évre Fél évre : 18 frt 9­0 kr. Negyed évre : 4 frt 50 kr Egy hóra1 Kedd, deczem­ber 14. 1869. Nyilt-tér: 5 hasábos petitsor 25 kr. REF I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, fönt, 9. sz. földszint. a szerkesztőséghez E lap szellemi ré­szét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek c­sak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-h­ivatal: K­é­t­s­a­s - u­t­c­z­a, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, k­iadás körüli pana­szok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. K­apunk programintát s elő­­fizetési felh­ivásunkat a negye­dik oldalon találja a t. közönség* Pest, decz. 13-ím­. Szerencsés ötlet volt a sajtószabad­ság ellenes részéről, midőn a napi sajtót anonymitásából kivetkőztették, a felelős szerkesztőket föltalálták, és a czikkeknek aláírással ellátását elrendelték. Nyilván maguk sem sejtették e lépés minden következményeit, és bizonyosan nem azt, hogy épen azon czélt érendik el, melyet valóban elértek. Czéljuk egyelőre csak­is az lehetett, hogy a személyes felelősségnek minden egyes czikkíróra való kiterjesztésével az ellenvélemények nyilvánítását minél in­kább megszorítsák, vagy, ha lehetséges lenne, azt tökéletesen megakadályozzák. És éppen ebben nem értek czélt, mert vol­tak mindenütt, hol e rendszer behozatott, még a legroszabb időkben is, bátor és ügyes írók, kik merték és tudták az igaz­ságot legalább is sejtetni a közönséggel. De ha a kitűzött czél nem is ére­tett el, oly hamis térre csalatott a napi sajtó, melyből a jó útra csak bajosan térhet vissza, és ez által súlyosabb seb ej­­tetett rajta, mint bármily korlátozás által. A napi sajtónak ugyanis egész ereje az anonymitásban rejlik. Ha ebből kivet­­kőztetik, egész jelleme, mint a közvéle­mény tolmácsa, megváltoztattatik, de sőt egy valódi közvélemény keletkezése is csírájában megfojtatik. Valódi közvélemény csak ott fejlőd­hetik ki, hol az emberek nem nevek után indulnak, hanem önmaguk tanulnak és igyekeznek­ gondolkodni és ítélni, és a napi sajtónak épen az a feladata, hogy az előforduló tények minél több és bő­vebb kiszolgáltatása, és ezen tények meg­vitatása és meghányása által ily gondol­■­.­ ...........vgot és ösztönt nyújtson,hogy ' ' ■ ' /ésában segítsen, és ha ■­­ zva van, azt kife­: ■ ■ érvényesítésében mü­kuú;''' A gondo­­­lás és ítélet azonban fá­radságos munkába kerülvén, az emberi­ség nagy zöme minden adott alkalmat szívesen megragadand, hogy magát e munkától megkímélje, így ha van egy vagy más név, mely után indulhat, kö­­vetendi azt vakon a nélkül, hogy valaha bármily ellenérveket fontolóra venne. Rendesen ily ellenérvek tételéről is csak akkor hall valamit, ha személyes polémiában hozatnak fel, és ekkor termé­szetesen nem az érvek súlya, hanem a nevek a döntők. A személy el nem vá­lasztható többé a tárgytól. Hozassanak bár fel a leghathatósabb érvek valamely kevésbbé ismeretes egyén által, azok a legsi­lányabb, de egy kedvencz által előhozott érvek ellen nyomatékkal nem birandanak, sőt gyakran még el sem olvastatnak. A vita el van döntve, még mielőtt meg­­ kezdődött volna. Toll párbaj lesz belőle, nem pedig az érvek és nagy elvek hat­hatós csatája, melyben mindenki küzd és utoljára mindig a legjobb győz. Ebből ered, hogy mindenütt, hol e baj elharapózott, minden kérdés szemé­lyes üg­gyé válik az írók közt, mind a két fél fölhevül, és lesznek belőle azon keserű szenvedélyes viták, melyek a kö­zönséget talán mulattatják, de a napi sajtó tekintélyét aligha emelik. Kivévén nálunk és Prankhonban,melyet aligha fogna bárki is oda állitani, mint a szabad sajtó ho­nát és mintáját,a napi sajtó, mihelyt tehette, e hamis állásból kivergődött és visszatért valódi hivatásához, mely nem az, hogy egyes, különben talán igen tisztességes és ügyes személyek nézeteit terjes­sze, hanem hogy a tények állását valóságokban minél ki­merítőbben oda állítsa, és azok jelentősége iránt a közönséget felvilágosítsa. Ez irányban utat akarunk törni, azért már kezdettől fogva mindent elke­rültünk, mi lapunkat akármi politikai személyességgel összeköttetésbe hozhatta volna; mi is írhattunk volna oda jól ismert neveket, melyek után, úgy his­szük, a közönség szívesen indult volna, de ragaszkodtunk ahhoz, mit az e tekin­tetben még tökéletesen törvény szerint el nem kerülhettünk, mert nem akarjuk a közönséget kolomposok által vezetni, vagy lapunkat egyes személyek szerepelteté­sére és előtérbe tolására használni vagy fölhasználtatni, hanem akarjuk a közön­séget arra szoktatni, hogy maga gondol­kozzék és ítéljen. El voltunk készülve ennek követ­keztében mindennemű elménezségekre, és m­nt találgatásra a létező felfogás szó­ugyanis különösnek látszhatott, hogy találtattak olyanok, kik érezvén az égő szükséget, egy tökéletesen függet­len és objectiv szellemben tartott lapnak dolgoznak és érdekében ha szükséges, ál­doznak is a nélkül , hogy azt mint sze­mélyes politikai emeltyűt kívánnák hasz­nálni. Minden ily föltevésekre, melyek már történtek vagy meg történhetnének, a leg­jobb feleletet találandja a közönség la­punkban. Azután várjuk igazságszereteté­­től, hogy csak akkor ítélend, midőn anya­got nyújtottunk ily ítéletre. Ha, mint­­ reméljük, bebizonyítand­ja a „Reform“, h­ogy­ valóban megfelel nevének és pro­­gram­bijának és indul előre a gyakorlati haladás terén „mindenkivel és mindenki ellen, nem kétkedünk, hogy a közönség“ is jobbnak találandja nem azután indulni,­ hogy ki, hanem azok után, hogy miket«. Ik­ogo A császár trónbeszéde. Pest, decz. 13. Más rovat alatt találják olvasóink a trónbeszéd szövegét, melylyel a császár az ausztriai képviselő-testület uj ülésszakát megnyitotta. Ha a trónbeszéd hű kifolyása azon nézeteknek, melyek­ Ausztria állapotáról ő felsége lajtánríili­ kormányában uralkod­nak, akkor szomszédainknál a kormány­­rudat a pessimismus tartja kezében. A trónbeszéd egyikét sem ignorálja a Lajtán túl napirenden levő válságos kérdéseknek: fölemlíti sorban a dalmá­­cziai fölkelést, a k­­özvetlen reichsrath-vá­lasztásokat, az a­­lkotm­ány elleni opposi­­tiót, és e közjogi kérdések mellett a szo­rosabban vett törvényhozási munkásság folytatását. De mindezen nagyfontosságú kérdések tárgyalásában a trónbeszéd mö­götte marad még azon stádiumnak is, melyhez ez ügyekben már a publicistikai vitatkozás elérkezett, és tanúi vagyunk azon különös jelenségnek, hogy a trónról jövő szózat nemhogy irányt adna a köz­vélemény határozatlan áramlatainak, de maga is ezeknek hatása alatt iránytala­­nul vergődik. A dalmácziai fölkelésről szóló passus nem mutatja fel elég nyíltsággal és rész­letességgel sem a helyzetet, sem az esz­közöket és módokat, melyeken a kormány abból kibontakozni remél. Hogy a szo­morú következmények enyhítése a törvényes állapot helyreállításától tétetik függővé, azt a fölkelők semmi által nem indokolt embertelen eljárása folytán he­lyeselnünk kell. Az egyenes választások iránt a trón­beszéd ígéri, hogy a kormány a tarto­­mánygyűlések ebbeli határozatairól „köz­léseket“ teend a reichsrathnak, s ezt azon helyzetbe hozandja, hogy hatáskö­réhez képest határozzon. Ez annyit tesz, hogy a kormány továbbra is el van határozva az alkot­mány egyik létkérdésében a kezdeménye­zést a parlamentre bízni. Sajátságos alkal­mazása a parlamentáris kormányzat el­vének! — A parlamentet kétségkívül megilleti a kezdeményezés, szintúgy mint a kormányt, csak azzal a nagy különb­séggel, hogy a parlamentnek joga, de a minisztériumnak kötelessége az ini­tiativa. Az út, melyet a bécsi kormány a direkt választások dolgában eddig kö­vetett, s mint látszik, folytatni kíván, kétségkívül igen alkalmas minden oly ös­­­szeütközés elkerbülésére, mely bármely mi­niszternek tárczájába kerülhetne, s a baj csak az, hogy ha e mód gyakorlatilag keresztülvihető volna, akkor rég fölösle­gessé vált volna egyátalán minden mi­nisztérium. A lelkiismeretes habozás, mely min­den kétes eredményű tettet magától el­utasít, legvilágosabb kifejezést nyer a trón­beszéd azon részében, mely — a nomen odiosum kihagyásával — a cseh ellenzék­ről szól. E hely félénkségével mindenre provokálja, de semmivel sem kecsegteti az alkotmány dissidenseit, — tömérdek anyagot nyújt az izgatásra és semmi kéz­zelfoghatót az alk­udozásra. Ez követke­zetesség b­átorság , óvatosság politika nélkül. Óhajtjuk, hogy a trónbeszéd ne le­gyen több, mint a kabinet mostani állapotának tükre, s hogy ő felsége laj­­tántúli kormánya az ülésszak folyamában emelkedjék föléje azon trónbeszédnek, mel­lyel azt megnyitotta. Azon sajátságos helyzetben látjuk Ausztriát, hogy szüksége van azon sza­badelvű, alkotmányhű férfiakra, kik most a közügy élén állanak, mert nincsenek náluknál jobb férfiaik; bizalommal van­­nak a miniszterek iránt, de keveset vár­nak a minisztériumtól. Ilyennek ismervén a helyzetet, óhaj­tanunk kell, hogy a sokat emlegetett miniszterválság álljon be; de ne oly ér­telemben, hogy a kormányt más váltsa fel — mert ez aligha történhetnék a szabadság és a közmegnyugvás hasznára — hanem oly értelemben, hogy váljanak ki a kabinet kebléből mindazon elemek, melyek azt eddig gátolták, hogy kor­mány legyen. Vannak e minisztérium­ban, kik nem tudják magukat aláren­delni, és vannak, kik erőt éreznek a ve­zérletre: az elsők helye a parlament pad­jain van. Onnan legalább egyenes harczot vívnak majd, és nem viszik külön véle­ményeiket a minisztertanácsból a­­ hír­lapokba. BELÜGY, Pest, decz. 13.­­ A képviselőház központi osztálya a kö­vetkező törvényjavaslatokat tárgyalta, melyek va­­lószinüleg holnap már a plenum elé fognak ter­jesztetni: 1. Az 1868-ki bélyegtörvénynek az 1870-ik évre való kiterjesztéséről szóló törvény­­javaslatot. 2. A pénzügyminiszternek a közinté­zetekre, jótékony és egyéb egyletekre vonatkozó törvényjavaslatát, és végre 3. a pénz­ígyi törvény­székekről szóló — az 1868-ki törvénynek az 1870-ik évre való megh­osszabbitásáról szóló tör­vényjavaslatot. — Mint értesülünk, az ipar-tör­­vényjavaslat és a telepítvén­yesekről szóló törvényjavaslat felett már szintén folynak a tár­gyalások a központi osztály­ban.­­ A Deákpárt vasárnapi értekezletén, mely a pénzügyminiszter kivonatára gyűlt egybe. Ló­­nyay kiemelte, hogy a budget bizottság je­­l­e­n­t­é­s­e már kedden kerülvén elosztásra, a kor­mány igen nagy súlyt helyez arra, hogy a bud­get behatólag tárgyaltassék, mert bármily nagy becsű a kormányra nézve a ház bizalma, mégis lehetőleg el akarná kerülni azt, hogy a parla­menti kormányzat harmadik évében is csak in­demnity alapján hagyassák helyben az államház­tartás. A pénzügyminiszter azért javasolja, hogy a ház azonnal bocsátkozzán a tárgyalásba, azt addig folytassa, míg a budget el lesz intézve, szükséghez képest az év végéig. Eleinte tár­gyaltatnának a rendkívüli tételek, úgymint: a honvédség, népiskolák költségei sat. úgy hogy ha a fö­ü­gy egy részét még­sem lehetne már ez évben elintézni, indemnitást csak azon tételekre nézve kellene adni, melyek könnyen áttekinthe­tők, vagy már az előbbi években tanácskozás alatt voltak. A közös nyugdíjak dolgában a mi­niszter a gvótakulcs alkalmazását ajánlja; végül indítványozza, hogy az udvar költségei, más ál­lamok példájára, 10 évre előre szabályoztassa­­nak. Az értekezlet megállapodott abban, hogy a ház ülései a budget tárgyalása alatt mindig 10 órától d. u. 3-ig folyjanak. Ezzel szemben, mint értesülünk, a baloldal h­atá­rozati javaslatot fog beadni, melynek ér­telmében a minisztérium fölhatalmaztatnék, hogy 3 hónapig az 1869-ki költségvetéssel kormányoz­zon tovább, minthogy az előrehaladott idő le­­hetlenné teszi a budget beható tárgyalását. Minthogy azonban az 1870-ki költségvetésnek van egy oly része, (a köznevelési rovat), mely az 1869-diki budgetben nem fordul még elő, de oly fontos, hogy a halasztást nem birja, annál fogva ez előre is a 70-ki költségvetésből elfo­gadandó volna.­­ A pénzügyi bizottságban a nyugdj­­ügyre vonatkozólag, mint a „P. Lt.“ értesül, négy indítvány tétetett. Egyik az egyszer meg­szavazott nyugdíjak rec­ificácziója egyik pótló pont­ját képezné az államjogi kiegyezésnek, s azért az egész összeget meg kívánná szavaztatni. A má­sik azon hivatalnokok számára, kik 1848 után 10 vagy több évig szolgáltak, az 1848-ki szabá­lyok szerint utolsó szolgálati fizetések egy har­madát ajánlaná, mely összegnek azonban nem volna szabad a 2400 frtot meghaladnia. A­kik nem szolgáltak 10 évet, azok egy évi fizetéssel elé­­gíttetnének ki. A harmadik indítvány meg akarja teljesen fosztani a nyugdíjtól mindazokat, kik a volt politikai és pénzügyi főbb hivataloknál ma­gasabb állásokat foglaltak el, meg minden volt bírót, minden, a megyékben, városokban kér­ A „REFORM TARCZAJA. Az újkor társadalma s erkölcsei. Leny bizonyos közegben szüleinl­k s ; n ,yet nem maga teremtett, s melytől cml.' ' i­­nek alakja s törvényei függnek. Az ellenben, mint erkölcsi lény, önmaga te­­­­t­i a maga közegét, melyben mozog. E közeg is társadalom; ettől függnek az ő erkölcsei. A társulás ösztöne természetében fekszik az embernek ; ö főleg közlekedés által él: a tudo­mány a szellemek közlekedése; az ipar az anyagi szükségek — a szeretet a szivek cseréje; az igazság a jogok — a morál a lelkiismeretek közlekedése; a vallás végre a lelkek közleke­dése az eszményben. A­mi bennünket elkülönít, az csorbít egyszersmind. Az igazság, a szeretet, a jogosság s méltányosság az emberiség kap­csai ; velük egy arányban gy­arapodik s emelkedik a társadalom. A társulás ösztöne csoportosítá össze az em­bereket, ellensúlyozván elkülönítő önzésüket. De mily hosszú s nagy munkába került oly társa­dalom alkotása, mely az egyént meg ne rontsa, és oly egyéni erkölcsök kifejtése, melyek viszont a társadalmat ne rontsák meg! A történelem tanúsága szerint már az ős bajdankorban is léteztek hatalmas társadalmak, jelesen Indiában, Sinában, Egyptomban és Per­­siában. Ezek mindazáltal a kifejlés bizonyos fo­kát elérvén, romba dűltek, vagy mint Sinában, megkövülve összezsugorodtak. A történelem vi­lágosan bizonyítja, hogy e hajdankori civilisatió­­kat a zsarnokság fogyasztotta el. A szabadság a társadalom éltető eleme, s míg ez fenáll, ideig­lenes hanyatlás érheti ugyan a társadalmat, de ez nem enyészik el végképen. A Pharack Egyp­­tom a dynastiáival együtt csodás gúláiba temet­kezett; Sina még gubójában, melybe magát év­ezredek előtt fonta be, mint egy nagy koporsó­ban vergődik, nem tudván abból újabb életre tám­adni". A mystikus India még egy kereskedő népnek hódolva is álmodozik a lotus virágának kifejléséről. Persia egy elhaló, lelketlen test, s az egész kelet, honnan a történelem kiindult, egy megkövült anachronismus, mely az európai tár­sadalom eszméinek érintésétől porba omlik. Görögország és Róma civilisatiója hasonlóbb volt az újkorihoz; a görögök, rómaiak több te­kintetben a mi elődeink, mert az igazság és sza­badság eszméjét, melyen a mi társadalmunk ala­pul, ők is ismerték s küzdenek vala érte; nagy­ságukat épen ez alkotta. De a magokba zárkó­­zás, az elszigetelés, mi aránylagos nagyságuk fő tényezője volt, végre őket is sírba vitte. A tü­relmetlenség, melynél fogva társadalmukból más népeket kizártak, s azokat barbároknak tekin­tették, kik csak rabszolgáknak valók, az elkü­­lönző büszkeség, mely őket az egyetemes sza­badság pályájáról, az emberi haladás ezen egyet­len természetes útjáról, leterelte, végre őket is enyészetbe sülyesztette. Az emberi nem öntudat­lanul is munkálkodék a római világ felforgatá­sára: az emberi testvériség s az isteni egység magasztos tana, mely a meghódított kis Galilaeá­­ból keletkezett, a világon szétterjedvén, romba dönté Róma hatalmát, s a keresztény társadalmat állította a pogány társadalom helyébe. De a keresztén­nyé lett germán­ faj alko­tása, a középkor társadalma, sem találta meg a polgárosodás természetszabta útját. Egyrészről a a hűbéri, másról az egyházi hierarchiának túlzó hatalom terjeszkedése bilincsekbe verte az ember testét s lelkét, s a kereszténység felséges ta­nainak — az isteni atyaság s az emberiség ta­nának — áldásait nem engedé kifejlődni az uj társadalomban. Mig a két nagyhatalom, az egy­házi s hűbéri hierarchia, egymással ,szövetségben élt, a szellemi s polgári szolgaság béklyóiba vert népek minden lépten-nyomon gátolva voltak szabad mozgásukban. Majd azonban harczra kel egymás ellen a két hatalom, s harczuk az uj kornak lesz előfutójává. A történelem lassankint megérik egy uj alakulásra: a szellem kibonta­kozik gothikus formáiból s a növekedő szabad­ság levegőjében újjá kezd születni; egy üdítő mozgalom támad a társadalom minden rétegei­ben. Az erkölcsi s vallási, a tudományos, művé­szeti s politikai világban egyaránt minden át­alakulásnak indul. A középkori társadalom szét­­bomlik a szabad vizsgálat lehelletétől; a tudomány elfoglalni kezdi a maga polczát; az ipar és mű­vészet életre támad; középosztályok keletkez­nek, melyek lassankint a nagy tömeget is ma­guk után ragadva, az egyenlőség kivívásáért küzdenek. A népek törekvése általában abban pontosul össze, hogy az embert megszabadítsák a kényuralom nyűgéből, s mindinkább a mai civilisatio tényezői, a szabad lelkiismeret, a sza­bad értelem és a szabad munka lesznek ama nagy czélokká,melyek felé törekszik az emberiség. A haladás ezen ösztöne kiváltképen a múlt század végén ragadta meg az emberiséget. A bölcsészek tanai által fellelkesedve, kikiáltá a maga végnélküli tökély­esküldetését, önmagában találta fel a maga támaszpontját. Ez az újkor­nak eredményekben legdúsabb vívmánya. A kö­zépkor némely maradványai még ugyan benyúl­nak az új civilisatio körébe, olyformán, mint a természeti világ átalakulásainál az elhaló régi fajok, egy­ ideig még együtt élnek az újakkal, de az új rend fogalmai mindinkább meghódít­ják a társadalmat s ezt egy gyökeres átalaku­láson vezetik keresztül. Ezen átalakulási forrongásból ered ama zi­láltság, mely egyik legfeltűnőbb jellemzője er­kölcseinknek. Ezek már letértek a régi verz­i­t­­ról, de az új pálya még nincs egészen kiegyen­getve. Minden hullámzá­s változékony; az em­berek szétszóródva nyomozzák az új irányokat, mert még nem létezik újabb hagyományu^, mely őket előrehaladásukban vezérelné. Oly állapot­ban van a társadalom, mint jégolvadás idején a folyam: a múltnak széthulló romjai közt vergő­dünk, hajtva a jövő szellemétől. Az eszmék, a törekvések keresztül-kasul, határozott irány nél­kül mozognak; mert még nem léteznek ama ha­tárok s azon átalános lendítők, melyek az em­bereket a hagyományok uralmának közönséges koraiban vezérlik. De mindemellett is valamen­­­nyiren ugyanazon lejtőn haladunk, s társadalmunk, bár ideiglen kuszáit, nem szűnik vájni a maga új ágyát oly szélesen s mélyen, mint az eszmék, melyek által indittatik, — az igazság és sza­badság eszméi. Mig azonban e munka lassuban foly, a lelkek kénytelenek nélkülözni a biztos vezetéket, s kételyek közt hánykódunk, nem is­merve fel mindig a követendő irányt. A régi társadalom a kételyek választóvizében oszlik szét; az uj pedig csak lassan s bajjal tömbösül az átalános zavarban. A jelenkorihoz hasonló nagy válság eddig­­elé még nem létezett a történelemben. Két mély­ség közt h­aladunk , s ha kikerüljük is a vissza­esést a középkorba, ki fogjuk-e vajjon derülni a tagadás örvény­ét? E bizonytalanság szüli ben­nünk ama gyötrő nyugtalanságot, a milyent az utas érez, midőn a sötétség homályában nem tudja, jó uton jár-e. De e nyugtalanság daczára is kell, hogy előbbre haladjunk ama megoldás keresésében, mely meggyőződéseink s vágyaink közt végre egyensúlyt alkosson. Az emberiség, meg vagyok győződve, előbb vagy utóbb, de kétségtelenül meg fogja találni e megoldást. Örökké nem maradhatunk ezen erkölcsi zilált­ságban: az embernek legparancsolóbb szüksége szoros közösségben élni embertársaival, s maga e szükség érzete is elégséges társadalmának új­jászervezésére. És valóban, bár csak lassan emelkedik az­ új társadalom épülete, körvonalai már­is elárul­ják jövendőbeli alakját. Már­is látjuk, hogy az kizárólagossá nem lehet, hogy csak egyetemes eszmék s összetes erők fogják azt vezérleni, és semmiféle kiváltságnak nem lesz benne helye. Civilisatiónk szelleme lényegesen egyesítő. Az egyenlőség nagy elve már­is tömbesiteni kezdi az embereket, s a szám által személytelen ugyan, de óriási erőket alkot. A sajtó s a gőzgép az eszméket, az érdekeket s erkölcsöket egyaránt egyetemes közlekedésbe ragadja. Ez egyik leg­­szembeszökőbb jellemvonása az újkornak. E személytelen, egyenlősítő hatalom, mely lassan növekedve, mármár uralkodóvá lett társa­dalmunkban, szemlátomást oda törekszik, hogy az egyéni s nemzeti különféleségek mellett egy közös kapcsot alkosson, melylyel az egész embe­riséget egybefűzze. E hatalom, melynek külön­ben nincs semmi szervezete, eredménye mind­azon erőknek, melyekkel korunk rendelkezhe­tik. Ez azon hatalmas delej, mely egykoron minden népeket egyesitend egy magas, egyete­mes fogalomban ; ez képezendi magkövét az emberiségnek, a nélkül, hogy a nemzeti formá­kat s kapcsokat megrontaná. Csak azon különb­ségeket fogja lassankint elkoptatni, melyek a nemzeteket egymástól különválasztják, azokat el­lenben még inkább erősitendi s kifejtendi, melyek az emberi természet egységével nem ellenkeznek, s melyek által a népek egymást kölcsönösen ki­egészítve, közösségüket gyarapítják. Nincs-e váj­jon már is egy, bár még zavaros értelme a né­peknek, hogy mindnyájan ugyanazon egy test és lélek részei, s hogy ennélfogva az elkülönző önzés­üket csak megronthatja? Tagadh­atlan, hogy azon egyenlősítő, sze­mélytelen hatalom, mely bennünket az egység felé hajt, megcsökkenteni látszik bennünk az egyéniséget. Érezzük, hogy azon árban úszva, mely a jövő felé ragad, mi egyénekül tehetetle­nek vagyunk. De nem látjuk-e egyszersmind, hogy csak az merül el, ki ezen árnak ellenáll­ni merészel; aki ellenben, civilisatiónk folya­mát megértve, ahhoz önként alkalmazkodik, nemcsak szabadságát visszanyeri, de egyszer­smind azon egész hatalommal öregbíti egyéni erejét, mely a civilisatióban rejlik? Mennél in­kább visszamegyünk a barbárság korabra, annál szabadabbnak ugyan, de egyszersmind annál gyöngébbnek, mert magára utaltabbnak találjuk az egyént. Erdeinek, pusztáinak mélyében a vad ember csak annyit ér, a mennyi az ő egyéni ereje; ő mindenben csak magára van utalva, s nem áll rendelkezésére mindazon tényező, me­lyeket közülünk a legcsekélyebbnek is nyújt a nemzedékek hosszú során át kifejlett társadalmi állapot. A civilisatió azonban csak úgy köl­csönzi nekünk a maga óriási hatalmát, ha vele egyesülünk s magunkat alája vetjük. Újkori civilisatiónk nagyon hasonlít ama gépezetekhez, melyek annál bámulatosabbak ha­tásukban, mennél kevesebb hozzájárulást igényel­nek az ember részéről. A személy értékének ezen csökkenése pedig, a gépies erők kiterjedése következtében, nemcsak az iparvilágban, hanem a politikai és tudományos életben is észlelhető. Avagy nem megannyi gépezetek-e képviselő­testületeink a törvényhozásban, melyek a több­ség által működve, a kisebbséget háttérbe szo­rítják, s a számtani szabályoknak néha még a szabadságot is föláldozzák ? Hasonlókép a biró a törvény szolgája, ki ítéleteiben nem annyira lelkiismeretének, mint azon szabálynak kényte­len engedelmeskedni, mely egy személytelen ér­telem kifejezése, s jognak, törvénynek nevezte­tik. A tudományos világban pedig az akadémiák szelleme nem nyeli-e el gyakran az egyének szellemét ? Az encyclopaediák, az ismeretek tá­rai, a kézikönyvek s időszaki iratok, mik mind nagyobb számmal keletkeznek, nem megannyi gépek-e, melyek a tudományt a tömegek szá­mára őrlik ? E munkákat mind szükségesebbek­ké teszi ugyan a tudományos mozgalom terje­delme­s gazdagsága, de azért nem kevésbbé korlátozzák az eredetiséget, az egyéni erőfeszí­tést s önkéntességet. A sajtó azzá lett a­­ szel­lemre nézve, mik a vasutak a anyagi világban, megrövidítik a távolságot, százszorozzák az esz­mék forgalmát, de egyszersmind az egy­­éniséget is csökkentik, oly annyira segítvén gondolkozá­sunkat, hogy a legtöbbnek közülünk, a­nélkül, hogy csak észre is vennék, merő kölcsönzött eszméi vannak. A hírlap századunk leghatalma­sabb egyesítő eszköze, de míg hatalmát bámul­juk, kénytelenek vagyunk megismerni, hogy a souverainné lett papír az egyének önkéntes ere­jét csökkenti. A tudomány és ipar a letűnt n“ens­ hdékek értelmi öröksége, s nem annyira egyese kiváló szellemek nyilatkozatai, mint az összes emberi­ség értelmiségének kifejezései. A tudós csak elő­dei vívmányainak segedelmével hozza napvilágra a maga fölfedezéseit; mi azt mutatja, hogy maga az értelem, még egyéni nyilatk­ozataiban is, mintegy személytelen erő. De a művészet és val­lás ebben ellentétet képez a tudomán­nyal és iparral. A művészetben s vallásban is vannak Ugyan örökké változhatlan eszményidomok -de;

Next