Reform, 1869. december (1. évfolyam, 1-17. szám)
1869-12-14 / 1. szám
1. (mutatvány) szám. Előfizetési feltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. Egész évre Fél évre : 18 frt 90 kr. Negyed évre : 4 frt 50 kr Egy hóra1 Kedd, deczember 14. 1869. Nyilt-tér: 5 hasábos petitsor 25 kr. REF I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, fönt, 9. sz. földszint. a szerkesztőséghez E lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Kétsas - utcza, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Kapunk programintát s előfizetési felhivásunkat a negyedik oldalon találja a t. közönség* Pest, decz. 13-ím. Szerencsés ötlet volt a sajtószabadság ellenes részéről, midőn a napi sajtót anonymitásából kivetkőztették, a felelős szerkesztőket föltalálták, és a czikkeknek aláírással ellátását elrendelték. Nyilván maguk sem sejtették e lépés minden következményeit, és bizonyosan nem azt, hogy épen azon czélt érendik el, melyet valóban elértek. Czéljuk egyelőre csakis az lehetett, hogy a személyes felelősségnek minden egyes czikkíróra való kiterjesztésével az ellenvélemények nyilvánítását minél inkább megszorítsák, vagy, ha lehetséges lenne, azt tökéletesen megakadályozzák. És éppen ebben nem értek czélt, mert voltak mindenütt, hol e rendszer behozatott, még a legroszabb időkben is, bátor és ügyes írók, kik merték és tudták az igazságot legalább is sejtetni a közönséggel. De ha a kitűzött czél nem is éretett el, oly hamis térre csalatott a napi sajtó, melyből a jó útra csak bajosan térhet vissza, és ez által súlyosabb seb ejtetett rajta, mint bármily korlátozás által. A napi sajtónak ugyanis egész ereje az anonymitásban rejlik. Ha ebből kivetkőztetik, egész jelleme, mint a közvélemény tolmácsa, megváltoztattatik, de sőt egy valódi közvélemény keletkezése is csírájában megfojtatik. Valódi közvélemény csak ott fejlődhetik ki, hol az emberek nem nevek után indulnak, hanem önmaguk tanulnak és igyekeznek gondolkodni és ítélni, és a napi sajtónak épen az a feladata, hogy az előforduló tények minél több és bővebb kiszolgáltatása, és ezen tények megvitatása és meghányása által ily gondol■. ...........vgot és ösztönt nyújtson,hogy ' ' ■ ' /ésában segítsen, és ha ■ zva van, azt kife: ■ ■ érvényesítésében mükuú;''' A gondolás és ítélet azonban fáradságos munkába kerülvén, az emberiség nagy zöme minden adott alkalmat szívesen megragadand, hogy magát e munkától megkímélje, így ha van egy vagy más név, mely után indulhat, követendi azt vakon a nélkül, hogy valaha bármily ellenérveket fontolóra venne. Rendesen ily ellenérvek tételéről is csak akkor hall valamit, ha személyes polémiában hozatnak fel, és ekkor természetesen nem az érvek súlya, hanem a nevek a döntők. A személy el nem választható többé a tárgytól. Hozassanak bár fel a leghathatósabb érvek valamely kevésbbé ismeretes egyén által, azok a legsilányabb, de egy kedvencz által előhozott érvek ellen nyomatékkal nem birandanak, sőt gyakran még el sem olvastatnak. A vita el van döntve, még mielőtt meg kezdődött volna. Toll párbaj lesz belőle, nem pedig az érvek és nagy elvek hathatós csatája, melyben mindenki küzd és utoljára mindig a legjobb győz. Ebből ered, hogy mindenütt, hol e baj elharapózott, minden kérdés személyes üggyé válik az írók közt, mind a két fél fölhevül, és lesznek belőle azon keserű szenvedélyes viták, melyek a közönséget talán mulattatják, de a napi sajtó tekintélyét aligha emelik. Kivévén nálunk és Prankhonban,melyet aligha fogna bárki is oda állitani, mint a szabad sajtó honát és mintáját,a napi sajtó, mihelyt tehette, e hamis állásból kivergődött és visszatért valódi hivatásához, mely nem az, hogy egyes, különben talán igen tisztességes és ügyes személyek nézeteit terjessze, hanem hogy a tények állását valóságokban minél kimerítőbben oda állítsa, és azok jelentősége iránt a közönséget felvilágosítsa. Ez irányban utat akarunk törni, azért már kezdettől fogva mindent elkerültünk, mi lapunkat akármi politikai személyességgel összeköttetésbe hozhatta volna; mi is írhattunk volna oda jól ismert neveket, melyek után, úgy hisszük, a közönség szívesen indult volna, de ragaszkodtunk ahhoz, mit az e tekintetben még tökéletesen törvény szerint el nem kerülhettünk, mert nem akarjuk a közönséget kolomposok által vezetni, vagy lapunkat egyes személyek szerepeltetésére és előtérbe tolására használni vagy fölhasználtatni, hanem akarjuk a közönséget arra szoktatni, hogy maga gondolkozzék és ítéljen. El voltunk készülve ennek következtében mindennemű elménezségekre, és mnt találgatásra a létező felfogás szóugyanis különösnek látszhatott, hogy találtattak olyanok, kik érezvén az égő szükséget, egy tökéletesen független és objectiv szellemben tartott lapnak dolgoznak és érdekében ha szükséges, áldoznak is a nélkül , hogy azt mint személyes politikai emeltyűt kívánnák használni. Minden ily föltevésekre, melyek már történtek vagy meg történhetnének, a legjobb feleletet találandja a közönség lapunkban. Azután várjuk igazságszeretetétől, hogy csak akkor ítélend, midőn anyagot nyújtottunk ily ítéletre. Ha, mint reméljük, bebizonyítandja a „Reform“, hogy valóban megfelel nevének és programbijának és indul előre a gyakorlati haladás terén „mindenkivel és mindenki ellen, nem kétkedünk, hogy a közönség“ is jobbnak találandja nem azután indulni, hogy ki, hanem azok után, hogy miket«. Ikogo A császár trónbeszéde. Pest, decz. 13. Más rovat alatt találják olvasóink a trónbeszéd szövegét, melylyel a császár az ausztriai képviselő-testület uj ülésszakát megnyitotta. Ha a trónbeszéd hű kifolyása azon nézeteknek, melyek Ausztria állapotáról ő felsége lajtánríili kormányában uralkodnak, akkor szomszédainknál a kormányrudat a pessimismus tartja kezében. A trónbeszéd egyikét sem ignorálja a Lajtán túl napirenden levő válságos kérdéseknek: fölemlíti sorban a dalmácziai fölkelést, a közvetlen reichsrath-választásokat, az alkotmány elleni oppositiót, és e közjogi kérdések mellett a szorosabban vett törvényhozási munkásság folytatását. De mindezen nagyfontosságú kérdések tárgyalásában a trónbeszéd mögötte marad még azon stádiumnak is, melyhez ez ügyekben már a publicistikai vitatkozás elérkezett, és tanúi vagyunk azon különös jelenségnek, hogy a trónról jövő szózat nemhogy irányt adna a közvélemény határozatlan áramlatainak, de maga is ezeknek hatása alatt iránytalanul vergődik. A dalmácziai fölkelésről szóló passus nem mutatja fel elég nyíltsággal és részletességgel sem a helyzetet, sem az eszközöket és módokat, melyeken a kormány abból kibontakozni remél. Hogy a szomorú következmények enyhítése a törvényes állapot helyreállításától tétetik függővé, azt a fölkelők semmi által nem indokolt embertelen eljárása folytán helyeselnünk kell. Az egyenes választások iránt a trónbeszéd ígéri, hogy a kormány a tartománygyűlések ebbeli határozatairól „közléseket“ teend a reichsrathnak, s ezt azon helyzetbe hozandja, hogy hatásköréhez képest határozzon. Ez annyit tesz, hogy a kormány továbbra is el van határozva az alkotmány egyik létkérdésében a kezdeményezést a parlamentre bízni. Sajátságos alkalmazása a parlamentáris kormányzat elvének! — A parlamentet kétségkívül megilleti a kezdeményezés, szintúgy mint a kormányt, csak azzal a nagy különbséggel, hogy a parlamentnek joga, de a minisztériumnak kötelessége az initiativa. Az út, melyet a bécsi kormány a direkt választások dolgában eddig követett, s mint látszik, folytatni kíván, kétségkívül igen alkalmas minden oly összeütközés elkerbülésére, mely bármely miniszternek tárczájába kerülhetne, s a baj csak az, hogy ha e mód gyakorlatilag keresztülvihető volna, akkor rég fölöslegessé vált volna egyátalán minden minisztérium. A lelkiismeretes habozás, mely minden kétes eredményű tettet magától elutasít, legvilágosabb kifejezést nyer a trónbeszéd azon részében, mely — a nomen odiosum kihagyásával — a cseh ellenzékről szól. E hely félénkségével mindenre provokálja, de semmivel sem kecsegteti az alkotmány dissidenseit, — tömérdek anyagot nyújt az izgatásra és semmi kézzelfoghatót az alkudozásra. Ez következetesség bátorság , óvatosság politika nélkül. Óhajtjuk, hogy a trónbeszéd ne legyen több, mint a kabinet mostani állapotának tükre, s hogy ő felsége lajtántúli kormánya az ülésszak folyamában emelkedjék föléje azon trónbeszédnek, mellyel azt megnyitotta. Azon sajátságos helyzetben látjuk Ausztriát, hogy szüksége van azon szabadelvű, alkotmányhű férfiakra, kik most a közügy élén állanak, mert nincsenek náluknál jobb férfiaik; bizalommal vannak a miniszterek iránt, de keveset várnak a minisztériumtól. Ilyennek ismervén a helyzetet, óhajtanunk kell, hogy a sokat emlegetett miniszterválság álljon be; de ne oly értelemben, hogy a kormányt más váltsa fel — mert ez aligha történhetnék a szabadság és a közmegnyugvás hasznára — hanem oly értelemben, hogy váljanak ki a kabinet kebléből mindazon elemek, melyek azt eddig gátolták, hogy kormány legyen. Vannak e minisztériumban, kik nem tudják magukat alárendelni, és vannak, kik erőt éreznek a vezérletre: az elsők helye a parlament padjain van. Onnan legalább egyenes harczot vívnak majd, és nem viszik külön véleményeiket a minisztertanácsból a hírlapokba. BELÜGY, Pest, decz. 13. A képviselőház központi osztálya a következő törvényjavaslatokat tárgyalta, melyek valószinüleg holnap már a plenum elé fognak terjesztetni: 1. Az 1868-ki bélyegtörvénynek az 1870-ik évre való kiterjesztéséről szóló törvényjavaslatot. 2. A pénzügyminiszternek a közintézetekre, jótékony és egyéb egyletekre vonatkozó törvényjavaslatát, és végre 3. a pénzígyi törvényszékekről szóló — az 1868-ki törvénynek az 1870-ik évre való meghosszabbitásáról szóló törvényjavaslatot. — Mint értesülünk, az ipar-törvényjavaslat és a telepítvényesekről szóló törvényjavaslat felett már szintén folynak a tárgyalások a központi osztályban. A Deákpárt vasárnapi értekezletén, mely a pénzügyminiszter kivonatára gyűlt egybe. Lónyay kiemelte, hogy a budget bizottság jelentése már kedden kerülvén elosztásra, a kormány igen nagy súlyt helyez arra, hogy a budget behatólag tárgyaltassék, mert bármily nagy becsű a kormányra nézve a ház bizalma, mégis lehetőleg el akarná kerülni azt, hogy a parlamenti kormányzat harmadik évében is csak indemnity alapján hagyassák helyben az államháztartás. A pénzügyminiszter azért javasolja, hogy a ház azonnal bocsátkozzán a tárgyalásba, azt addig folytassa, míg a budget el lesz intézve, szükséghez képest az év végéig. Eleinte tárgyaltatnának a rendkívüli tételek, úgymint: a honvédség, népiskolák költségei sat. úgy hogy ha a föügy egy részét mégsem lehetne már ez évben elintézni, indemnitást csak azon tételekre nézve kellene adni, melyek könnyen áttekinthetők, vagy már az előbbi években tanácskozás alatt voltak. A közös nyugdíjak dolgában a miniszter a gvótakulcs alkalmazását ajánlja; végül indítványozza, hogy az udvar költségei, más államok példájára, 10 évre előre szabályoztassanak. Az értekezlet megállapodott abban, hogy a ház ülései a budget tárgyalása alatt mindig 10 órától d. u. 3-ig folyjanak. Ezzel szemben, mint értesülünk, a baloldal határozati javaslatot fog beadni, melynek értelmében a minisztérium fölhatalmaztatnék, hogy 3 hónapig az 1869-ki költségvetéssel kormányozzon tovább, minthogy az előrehaladott idő lehetlenné teszi a budget beható tárgyalását. Minthogy azonban az 1870-ki költségvetésnek van egy oly része, (a köznevelési rovat), mely az 1869-diki budgetben nem fordul még elő, de oly fontos, hogy a halasztást nem birja, annál fogva ez előre is a 70-ki költségvetésből elfogadandó volna. A pénzügyi bizottságban a nyugdjügyre vonatkozólag, mint a „P. Lt.“ értesül, négy indítvány tétetett. Egyik az egyszer megszavazott nyugdíjak recificácziója egyik pótló pontját képezné az államjogi kiegyezésnek, s azért az egész összeget meg kívánná szavaztatni. A másik azon hivatalnokok számára, kik 1848 után 10 vagy több évig szolgáltak, az 1848-ki szabályok szerint utolsó szolgálati fizetések egy harmadát ajánlaná, mely összegnek azonban nem volna szabad a 2400 frtot meghaladnia. Akik nem szolgáltak 10 évet, azok egy évi fizetéssel elégíttetnének ki. A harmadik indítvány meg akarja teljesen fosztani a nyugdíjtól mindazokat, kik a volt politikai és pénzügyi főbb hivataloknál magasabb állásokat foglaltak el, meg minden volt bírót, minden, a megyékben, városokban kér A „REFORM TARCZAJA. Az újkor társadalma s erkölcsei. Leny bizonyos közegben szüleinlk s ; n ,yet nem maga teremtett, s melytől cml.' ' inek alakja s törvényei függnek. Az ellenben, mint erkölcsi lény, önmaga teti a maga közegét, melyben mozog. E közeg is társadalom; ettől függnek az ő erkölcsei. A társulás ösztöne természetében fekszik az embernek ; ö főleg közlekedés által él: a tudomány a szellemek közlekedése; az ipar az anyagi szükségek — a szeretet a szivek cseréje; az igazság a jogok — a morál a lelkiismeretek közlekedése; a vallás végre a lelkek közlekedése az eszményben. Ami bennünket elkülönít, az csorbít egyszersmind. Az igazság, a szeretet, a jogosság s méltányosság az emberiség kapcsai ; velük egy arányban gyarapodik s emelkedik a társadalom. A társulás ösztöne csoportosítá össze az embereket, ellensúlyozván elkülönítő önzésüket. De mily hosszú s nagy munkába került oly társadalom alkotása, mely az egyént meg ne rontsa, és oly egyéni erkölcsök kifejtése, melyek viszont a társadalmat ne rontsák meg! A történelem tanúsága szerint már az ős bajdankorban is léteztek hatalmas társadalmak, jelesen Indiában, Sinában, Egyptomban és Persiában. Ezek mindazáltal a kifejlés bizonyos fokát elérvén, romba dűltek, vagy mint Sinában, megkövülve összezsugorodtak. A történelem világosan bizonyítja, hogy e hajdankori civilisatiókat a zsarnokság fogyasztotta el. A szabadság a társadalom éltető eleme, s míg ez fenáll, ideiglenes hanyatlás érheti ugyan a társadalmat, de ez nem enyészik el végképen. A Pharack Egyptom a dynastiáival együtt csodás gúláiba temetkezett; Sina még gubójában, melybe magát évezredek előtt fonta be, mint egy nagy koporsóban vergődik, nem tudván abból újabb életre támadni". A mystikus India még egy kereskedő népnek hódolva is álmodozik a lotus virágának kifejléséről. Persia egy elhaló, lelketlen test, s az egész kelet, honnan a történelem kiindult, egy megkövült anachronismus, mely az európai társadalom eszméinek érintésétől porba omlik. Görögország és Róma civilisatiója hasonlóbb volt az újkorihoz; a görögök, rómaiak több tekintetben a mi elődeink, mert az igazság és szabadság eszméjét, melyen a mi társadalmunk alapul, ők is ismerték s küzdenek vala érte; nagyságukat épen ez alkotta. De a magokba zárkózás, az elszigetelés, mi aránylagos nagyságuk fő tényezője volt, végre őket is sírba vitte. A türelmetlenség, melynél fogva társadalmukból más népeket kizártak, s azokat barbároknak tekintették, kik csak rabszolgáknak valók, az elkülönző büszkeség, mely őket az egyetemes szabadság pályájáról, az emberi haladás ezen egyetlen természetes útjáról, leterelte, végre őket is enyészetbe sülyesztette. Az emberi nem öntudatlanul is munkálkodék a római világ felforgatására: az emberi testvériség s az isteni egység magasztos tana, mely a meghódított kis Galilaeából keletkezett, a világon szétterjedvén, romba dönté Róma hatalmát, s a keresztény társadalmat állította a pogány társadalom helyébe. De a kereszténnyé lett germán faj alkotása, a középkor társadalma, sem találta meg a polgárosodás természetszabta útját. Egyrészről a a hűbéri, másról az egyházi hierarchiának túlzó hatalom terjeszkedése bilincsekbe verte az ember testét s lelkét, s a kereszténység felséges tanainak — az isteni atyaság s az emberiség tanának — áldásait nem engedé kifejlődni az uj társadalomban. Mig a két nagyhatalom, az egyházi s hűbéri hierarchia, egymással ,szövetségben élt, a szellemi s polgári szolgaság béklyóiba vert népek minden lépten-nyomon gátolva voltak szabad mozgásukban. Majd azonban harczra kel egymás ellen a két hatalom, s harczuk az uj kornak lesz előfutójává. A történelem lassankint megérik egy uj alakulásra: a szellem kibontakozik gothikus formáiból s a növekedő szabadság levegőjében újjá kezd születni; egy üdítő mozgalom támad a társadalom minden rétegeiben. Az erkölcsi s vallási, a tudományos, művészeti s politikai világban egyaránt minden átalakulásnak indul. A középkori társadalom szétbomlik a szabad vizsgálat lehelletétől; a tudomány elfoglalni kezdi a maga polczát; az ipar és művészet életre támad; középosztályok keletkeznek, melyek lassankint a nagy tömeget is maguk után ragadva, az egyenlőség kivívásáért küzdenek. A népek törekvése általában abban pontosul össze, hogy az embert megszabadítsák a kényuralom nyűgéből, s mindinkább a mai civilisatio tényezői, a szabad lelkiismeret, a szabad értelem és a szabad munka lesznek ama nagy czélokká,melyek felé törekszik az emberiség. A haladás ezen ösztöne kiváltképen a múlt század végén ragadta meg az emberiséget. A bölcsészek tanai által fellelkesedve, kikiáltá a maga végnélküli tökélyesküldetését, önmagában találta fel a maga támaszpontját. Ez az újkornak eredményekben legdúsabb vívmánya. A középkor némely maradványai még ugyan benyúlnak az új civilisatio körébe, olyformán, mint a természeti világ átalakulásainál az elhaló régi fajok, egy ideig még együtt élnek az újakkal, de az új rend fogalmai mindinkább meghódítják a társadalmat s ezt egy gyökeres átalakuláson vezetik keresztül. Ezen átalakulási forrongásból ered ama ziláltság, mely egyik legfeltűnőbb jellemzője erkölcseinknek. Ezek már letértek a régi verzitról, de az új pálya még nincs egészen kiegyengetve. Minden hullámzás változékony; az emberek szétszóródva nyomozzák az új irányokat, mert még nem létezik újabb hagyományu^, mely őket előrehaladásukban vezérelné. Oly állapotban van a társadalom, mint jégolvadás idején a folyam: a múltnak széthulló romjai közt vergődünk, hajtva a jövő szellemétől. Az eszmék, a törekvések keresztül-kasul, határozott irány nélkül mozognak; mert még nem léteznek ama határok s azon átalános lendítők, melyek az embereket a hagyományok uralmának közönséges koraiban vezérlik. De mindemellett is valamennyiren ugyanazon lejtőn haladunk, s társadalmunk, bár ideiglen kuszáit, nem szűnik vájni a maga új ágyát oly szélesen s mélyen, mint az eszmék, melyek által indittatik, — az igazság és szabadság eszméi. Mig azonban e munka lassuban foly, a lelkek kénytelenek nélkülözni a biztos vezetéket, s kételyek közt hánykódunk, nem ismerve fel mindig a követendő irányt. A régi társadalom a kételyek választóvizében oszlik szét; az uj pedig csak lassan s bajjal tömbösül az átalános zavarban. A jelenkorihoz hasonló nagy válság eddigelé még nem létezett a történelemben. Két mélység közt haladunk , s ha kikerüljük is a visszaesést a középkorba, ki fogjuk-e vajjon derülni a tagadás örvényét? E bizonytalanság szüli bennünk ama gyötrő nyugtalanságot, a milyent az utas érez, midőn a sötétség homályában nem tudja, jó uton jár-e. De e nyugtalanság daczára is kell, hogy előbbre haladjunk ama megoldás keresésében, mely meggyőződéseink s vágyaink közt végre egyensúlyt alkosson. Az emberiség, meg vagyok győződve, előbb vagy utóbb, de kétségtelenül meg fogja találni e megoldást. Örökké nem maradhatunk ezen erkölcsi ziláltságban: az embernek legparancsolóbb szüksége szoros közösségben élni embertársaival, s maga e szükség érzete is elégséges társadalmának újjászervezésére. És valóban, bár csak lassan emelkedik az új társadalom épülete, körvonalai máris elárulják jövendőbeli alakját. Máris látjuk, hogy az kizárólagossá nem lehet, hogy csak egyetemes eszmék s összetes erők fogják azt vezérleni, és semmiféle kiváltságnak nem lesz benne helye. Civilisatiónk szelleme lényegesen egyesítő. Az egyenlőség nagy elve máris tömbesiteni kezdi az embereket, s a szám által személytelen ugyan, de óriási erőket alkot. A sajtó s a gőzgép az eszméket, az érdekeket s erkölcsöket egyaránt egyetemes közlekedésbe ragadja. Ez egyik legszembeszökőbb jellemvonása az újkornak. E személytelen, egyenlősítő hatalom, mely lassan növekedve, mármár uralkodóvá lett társadalmunkban, szemlátomást oda törekszik, hogy az egyéni s nemzeti különféleségek mellett egy közös kapcsot alkosson, melylyel az egész emberiséget egybefűzze. E hatalom, melynek különben nincs semmi szervezete, eredménye mindazon erőknek, melyekkel korunk rendelkezhetik. Ez azon hatalmas delej, mely egykoron minden népeket egyesitend egy magas, egyetemes fogalomban ; ez képezendi magkövét az emberiségnek, a nélkül, hogy a nemzeti formákat s kapcsokat megrontaná. Csak azon különbségeket fogja lassankint elkoptatni, melyek a nemzeteket egymástól különválasztják, azokat ellenben még inkább erősitendi s kifejtendi, melyek az emberi természet egységével nem ellenkeznek, s melyek által a népek egymást kölcsönösen kiegészítve, közösségüket gyarapítják. Nincs-e vájjon már is egy, bár még zavaros értelme a népeknek, hogy mindnyájan ugyanazon egy test és lélek részei, s hogy ennélfogva az elkülönző önzésüket csak megronthatja? Tagadhatlan, hogy azon egyenlősítő, személytelen hatalom, mely bennünket az egység felé hajt, megcsökkenteni látszik bennünk az egyéniséget. Érezzük, hogy azon árban úszva, mely a jövő felé ragad, mi egyénekül tehetetlenek vagyunk. De nem látjuk-e egyszersmind, hogy csak az merül el, ki ezen árnak ellenállni merészel; aki ellenben, civilisatiónk folyamát megértve, ahhoz önként alkalmazkodik, nemcsak szabadságát visszanyeri, de egyszersmind azon egész hatalommal öregbíti egyéni erejét, mely a civilisatióban rejlik? Mennél inkább visszamegyünk a barbárság korabra, annál szabadabbnak ugyan, de egyszersmind annál gyöngébbnek, mert magára utaltabbnak találjuk az egyént. Erdeinek, pusztáinak mélyében a vad ember csak annyit ér, a mennyi az ő egyéni ereje; ő mindenben csak magára van utalva, s nem áll rendelkezésére mindazon tényező, melyeket közülünk a legcsekélyebbnek is nyújt a nemzedékek hosszú során át kifejlett társadalmi állapot. A civilisatió azonban csak úgy kölcsönzi nekünk a maga óriási hatalmát, ha vele egyesülünk s magunkat alája vetjük. Újkori civilisatiónk nagyon hasonlít ama gépezetekhez, melyek annál bámulatosabbak hatásukban, mennél kevesebb hozzájárulást igényelnek az ember részéről. A személy értékének ezen csökkenése pedig, a gépies erők kiterjedése következtében, nemcsak az iparvilágban, hanem a politikai és tudományos életben is észlelhető. Avagy nem megannyi gépezetek-e képviselőtestületeink a törvényhozásban, melyek a többség által működve, a kisebbséget háttérbe szorítják, s a számtani szabályoknak néha még a szabadságot is föláldozzák ? Hasonlókép a biró a törvény szolgája, ki ítéleteiben nem annyira lelkiismeretének, mint azon szabálynak kénytelen engedelmeskedni, mely egy személytelen értelem kifejezése, s jognak, törvénynek neveztetik. A tudományos világban pedig az akadémiák szelleme nem nyeli-e el gyakran az egyének szellemét ? Az encyclopaediák, az ismeretek tárai, a kézikönyvek s időszaki iratok, mik mind nagyobb számmal keletkeznek, nem megannyi gépek-e, melyek a tudományt a tömegek számára őrlik ? E munkákat mind szükségesebbekké teszi ugyan a tudományos mozgalom terjedelmes gazdagsága, de azért nem kevésbbé korlátozzák az eredetiséget, az egyéni erőfeszítést s önkéntességet. A sajtó azzá lett a szellemre nézve, mik a vasutak a anyagi világban, megrövidítik a távolságot, százszorozzák az eszmék forgalmát, de egyszersmind az egyéniséget is csökkentik, oly annyira segítvén gondolkozásunkat, hogy a legtöbbnek közülünk, anélkül, hogy csak észre is vennék, merő kölcsönzött eszméi vannak. A hírlap századunk leghatalmasabb egyesítő eszköze, de míg hatalmát bámuljuk, kénytelenek vagyunk megismerni, hogy a souverainné lett papír az egyének önkéntes erejét csökkenti. A tudomány és ipar a letűnt n“ens hdékek értelmi öröksége, s nem annyira egyese kiváló szellemek nyilatkozatai, mint az összes emberiség értelmiségének kifejezései. A tudós csak elődei vívmányainak segedelmével hozza napvilágra a maga fölfedezéseit; mi azt mutatja, hogy maga az értelem, még egyéni nyilatkozataiban is, mintegy személytelen erő. De a művészet és vallás ebben ellentétet képez a tudománnyal és iparral. A művészetben s vallásban is vannak Ugyan örökké változhatlan eszményidomok -de;