Reform, 1870. január (2. évfolyam, 18-47. szám)
1870-01-15 / 31. szám
31. szám. Előfizetési főtételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. Egész évre Fél évre 18 frt 90 kr. Negyed évre Egy hóra 1 4 frt 50 kr, „ 50 „ pLŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK „REFORM“”. A deczemberi számok 1 ftért megrendelhetők. Az előfizetési összegek a „Reform“ kiadó hivatalához (kétsas-utcza 14. sz.) intézendők. Helyben RAth Mór könyvkereskedésében is lehet előfizetni. Egész évre Fél évre .... Negyedévre .... Egy hónapra 18 ft - 9 , - 4 „ 50 1 - 50 Szombat, január 15. ISTO. REFORM Pest, jan. 14-én. A igazságügyi miniszternek az alsóbb bíróságok szervezetére vonatkozó tervvázlatait lapunk közleményeiből ismerik olvasóink. A belreformok utáni sóvár vágy türelmetlen kíváncsisággal veszi vizsgálat alá a reform mű alaprajzait s máris szívesen keresi a töredékben, a körvonalakban azon épület jövendő képét és arányait, mely a nagy újraalkotás egyik legmonumentálisabb műve leend. A közhangulat ezen hatása alatt fogunk mi is ismertetésünköz, reflexióinkkal csak a főbb mozzanatokra szorítkozván. A javaslatok főbb momentumait képezik : a kir. törvényszékek , illetőleg a törvényszékek eddigi illetőségi körének kiterjesztése ; a járásbíróságoknak — egyesbírósági szervezete ; végre a békebírósági intézmény életbe léptetése. Ami az első pontot illeti, csak helyeselhetjük, hogy Buda-Pest kivételével, a törvényszékek illetékessége a váltóügyekre, és kiterjesztetik, s ezzel elháríttatik a hitel, s a kereskedelmi forgalom egyik zsibbasztó akadálya. A járásbíróságokra nézve az eddigi közlemények nem eléggé világosak. — Részünkről hajlandók vagyunk azokban eleve is az egyes bírósági intézmény megvalósulását látni, mely intézmény a szabadságszerető, független, felelőségének öntudatában cselekvő bíróság eszméjét leginkább megközelíti, s a nehézkes, a munkaerőt épen úgy, mint a felelőséget semlegesítő kollegiális rendszer felett az újabb jogtudomány előtt máris kétségen kívül kivívta a felsőbbséget. E nézetünk folytán minden ellenkező irányzatot oly stagnácziónak tartanánk, mely már pénzügyi szempontból is sajnálatosnak volna tekintendő. A javaslatok közül legradikálabb, legfontosabb mindenesetre az, mely a békebiróságokról szól. Nincs szó, mely a politikusok ajkain annyiszor megfordult volna, mint ez ; nincs intézmény, mely ennél többször félreértetett, félremagyaráztatott volna. Anglia ezen intézményben birja önkormányzatának leggyakorlatiabb módozatát, a szabadsággal párosult rend talizmánját, s legészszerűbb biztosítékát. ^ Francziaország másolta, és bírósági közeget csinált belőle. A magyar javaslat az eklecticzismus útját követi, s annak rendszerinti gyarlóságait is elsajátítja. Magyarországnak szüksége van ezen intézményre. Politikai s társadalmi életünk ziláltságának ez lehet legtermészetesebb gyógyszere. ' "Nekünk polgári, szóval valódi középosztályunk, a modern államok ezen természetes alapja, amúgy sincs. A hosszú éveken át tartott politikai elnyomás, majd az azt követő szabadság mohó előbbi társadalmunk egyensúlyát bachanáliák, semmisíték meg, aztán a tekintélyekkel együtt tönkre tették még a kegyeletet is. A vidéken a birtokos értelmiséggel máris ellenséges táborként áll szemben a tömeg, s ha ezen a normál állapotok idején nem leend segítve, úgy az állam erkölcsi alapjait, az önkormányzat pedig életföltételeit veszíti el mielőbb. Tehát a vagyonos, művelt értelmiség tömörítése, természetes jótékony és így jogosult befolyásának restitúcziója, az a feladat, melyre törekednünk kell, s melynek érvényesítését a békebírósági intézménytől leginkább reméljük és várjuk. Azonban nálunk a siker csak lassan fog bekövetkezhetni. Gentrünk egy részének szellemi és anyagi sülyedtsége, az osztályok közt tényleg uralgó, s a lelketlen izgatók által folytonosan szított bizalmatlanság, gyűlölet — még sokáig fogja hátráltatni ez intézmény életerős fejlődését. De épen ezért roszalnunk kell mindent, mi ezen uj intézmény iránti bizalmat, s annak népszerűsítését a priori akadályozhatná. Ilyennek tartjuk a békebírónak a javaslatban foglalt rendes bírósági attribútumait. Az illetékességnek a rendes polgári perekre való kiterjesztése, mindenekelőtt szerfelett megnehezítené a qualifikácziót. E szerint békebíróvá csakis jog végzett lehetne, tehát implicite ezen intézmény is ismét azon egy osztály kezére kerülne, mely megvetve minden egyéb foglalkozást, eddig is par excellence csak a hivatalokra vetette fejét; ezzel aztán ki lennének zárva az angol »judge of peace“ legerősebb elemei, a magánéletbe, a falusi nyugalomba visszavonult kereskedők, tőkepénzesek, iparosok, orvosok, — szóval a gentlemanek legnépiesebb része. De átalában a tisztán magánügyi keresetek elbírálása — a békebiróság eszméjével össze sem fér. A békebiró ezen irányban legfölebb oly eseteknél működhetik, hol a magánügy sérelme vagy diadala, egyszersmind a közügyét, a közérzületet is érinti. Innét van, hogy Angliában például a birtokháborítást, a gazda és cseléd közt fenforgó viszályt, — mely többé-kevésbé mindig sérti a közérzületet, — békebiró intézi el, sőt ezen irányban hatalma majdnem diskreczionálisnak mondható, de az adóssági perekbe mégsem avatkozik, legyen bár még oly csekély a kereseti összeg. A tisztán magánügyi kereseteket, melyek nem annyira az anyagi igazság, mint inkább az alaki jog szabályai szerint intéztetnek el, rendesen követ' vesztes fél kiengesztelhetlen érzülete. A bírói hatalom előtt hajlik csak meg a vesztes, de meg nem nyugszik. Miért tennék ki ezen ódiumnak a békebírót, akinek levegője épen a bizalom ? Kívánatosnak tartanók, ha a javaslat ez irányban módosíttatni fogna, annál inkább, mert épen nem látjuk szükségét, miért kelljen a békebíróságban egy, a járásbírósággal konkurráló közeget felállítani; kivált miután ítéletei — a javaslat szerint — úgy is csak ideiglenes érvénynyel bírnának, helyrehozhatlan kárára a békebírói tekintélynek. Czikkünk elején röviden jeleztük a hatást, mely bennünket az igazságügyér javaslatainak ezen előleges megbeszélésére indított. Lehet, hogy a hivatalos közlés után reflexióink egy része kárba vész, s aggályaink koraiaknak, sőt alaptalanoknak bizonyulnak be. De lehet, hogy a részletek után kifogásainak száma még sokszorosodik. Azonban mindez nem tartóztathatott vissza, miután nem annyira a részletek többé vagy kevésbé tökéletes volta érdekel bennünket, mint inkább az irány, a határozott lépés — előre. Kormányunknak kétségtelenül ez az első határozottan civilisatárius műve ; Horvát miniszter részéről pedig ez az első nagy részlettörlesztés azon roppant bizalmi előlegre, melyet évek előtt a nemzet nagy többsége önként nyújtott — kedvenczének. úgy hisszük, hogy nem követtünk el következetlenséget, midőn a javaslatokra vonatkozó őszinte megjegyzéseinket belefoglaltuk a kormányt úgy, mint az igazságügyért megillető üdvözletünk keretébe. A bank kérdéséhez. • Emlékezünk, hogy midőn a pesti kereskedelmi kamara a múlt ősszel ama sokat emlegetett kérvényt nyújtotta be a minisztériumhoz, melyben a fenyegető krízis elhárítására a bank segélyét kivánta igénybe vétetni, mily feszültséggel várta az egész kereskedelmi világ a kormány válaszát. Napok és hetek múltak, de minisztériumunk nem vá r. évi folyam. Szerkesztési iroda, Lipótváros, főút, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a Szerkesztőségbe intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Kétsas utcza, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, V ialás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. laszolt, és így azon kellemetlen dilemmát kellett föltennünk, hogy minisztériumunk vagy nem akarta magát országunk kereskedelmi érdekéért exponálni, vagy — miután ez nem hihető, — hogy tett ugyan lépéseket a bécsi banknál, de azoknak érvényt szerezni nem tudott. Az akkori megfoghatlan némaság most meg van fejtve. Lapunk közgazdasági rovatából látják olvasóink, hogy minisztériumunk csakugyan tett lépéseket a banknál, de látszik ezúttal, bank erre mit felelt, és meg fogják érteni, hogy azért nem kívánhatta a minisztérium ezen, befolyására nem igen hizelgő fényt vető okiratot a közönség elé hozni. Mi tűrés tagadás benne, a koczka megfordult azon perczben, midőn a bankkal szemben legkedvezőbb állást véltünk elfoglalni, midőn túlzóink elbizakodásukban ea intézetnek a kegyelemdöfést vélték megadhatni, akkor máris a bank oldala felé hajlott a chance-ok mérlege. A bank már akkor szárazon és világosan kijelente, hogy azon egyezségek, melyeket Lónyay és Brestel a bankkérdésben a bank háta mögött kötöttek, reá nézve kötelezők nem lehetnek, hogy nem rendelheti magát alá a magyar pénzügyminisztériumnak olyformán, hogy azon országban, melyben még jogilag el sincs ismerve a kormány kivánata szerint állítson fel fiókokat és ossza ki vagyonát; szóval, hogy legkevésbé sem hajlandó jogokat feláldozni, hogy cserében ezért több kötelességet rójanak reá. És a magyar pénzügyminiszter a tények ilyetén állásában nem tehetett jobbat, mint hallgatni. A baloldal pedig minden egyes szóval, melyet a bank „csak tűrt állásáról“ kimondott, még roszabbá tette, országunk különben is oly prekner állását. Nagyon is bölcsen cselekesznek az ellenzékiek, — hogy a nagy hűhóval szélnek eresztett bankpeticziót szép csendesen elaltatják, annál jobb szolgálatot most, midőn határozottan tudjuk, hogy önálló bankra se tőkénk se hitelünk nincs, nem is tehetnének ügyünknek. Igen fontos azonkívül a bank válaszában azon állítás, hogy a magyar kormány a bankprivilégium tiszteletben tartására kötelezte volna magát, valamint, hogy annak tartama alatt új jegybankokat nem fog engedélyezni. Amennyiben ez merően ellenkezik azon nyilatkozatokkal, melyek az országházban legilletékesebb helyről tétettek, elvárjuk, hogy kormányunk e tekintetben nem késend felvilágosításokat adni. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, január 14. Az első ülések, amelyeket a képviselőház kisebb-nagyobb szünetelései után tart, rendesen a barátságos találkozás képével bírnak. A lefolyt ülésszak pártharczainak emléke némileg elhalványul, a pártszenvedély és egyéni összekoccanások által előidézett versengés háttérbe vonul, míg másrészről minden keblet meglep az előttünk álló feladatok nagyságának felemelő érzése és egy közös czélra egyesült nagy testületnek impozáns benyomása. Mi legalább e tényezőknek tulajdonitjuk azon kiválóan barátságos és collegialis áramlatot, mely a ház mai ülését jellemezte, és mely legméltóbb kifejezést nyert azon szívélyes eljenekben, melyekkel a ház tagjai úgy szólván pártkülönbség nélkül fogadták Deák Ferenczet. Az ülés folyama természetesen nem lépett ki az üzletszerűség határai közül. E tekintetben az egyedüli kivétel Deák Ferencznek a főszámvevőszékre vonatkozó indítványa, amelyet annál szükségesebbnek tartunk különösen kiemelni, miután lényegére nézve teljesítése a lapunk mai vezérczikkében e tárgyra nézve kifejezett azon óhajtásnak, hogy e törvényjavaslat még a budget megállapítása előtt tárgyaltassék. Van ezenkívül egy más dolog, amelyet szintén örömmel konstatálhatunk, s ez azon meglepetés, hogy mindjárt az első ülésben nem borított el bennünket az interpelláczióknak azon beláthatlan özöne, melytől a múlt év tapasztalatai után nagyon komolyan félhettünk. Vajha ezen vigasztaló és jövő munkálkodásunkra nézve jó reményt nyújtó jelenséget ne az esetleg szeszélyének, hanem annak tulajdoníthatnók, hogy interpelláló honatyáink felismerték végre egyrészről az idő becsét és másrészről az interpelláczionális jog valódi czélját és feladatát. Mindamellett, ha e csábító reményünk egy interpellácziókban soványabb esztendőre valósulna is, ez még nem fogja leapasztani , azon készletet, melyet a múlt kövér esztendő dús melynek termékenységének köszönünk, és a eredményeképen nem kevesebb, mint hatvanhat elintézetlen, t. i. választalan interpelláczió fekszik a ház asztalán, a melyek az államélet minden körét felölelik, a lánczhid, vasutak, csillagda és kalocsai jezsuiták mellett felszólalván még a „vallás és erkölcstannak Csongrádon miért nem taníttatása miatt“ is. Ha ehez hozzávetjük még az erre vonatkozó elnöki előterjesztésben kimutatott 9 indítványt, 15 határozati javaslatot, és 25 törvényjavaslatot, melyek mind a múlt év hátralékai, úgy majdnem komolyan kell arra a gondolatra jönnünk, hogy — ha tovább is így haladunk, — nemsokára úgy megakadunk, mint bíróságainkkal; csakhogy miután a képviselőháznál a tagok szaporítása nem javítaná, hanem roszabbítaná a dolgot, itt már nem tehetünk egyebet, minthogy egy második képviselőházat válasszunk a restancziák elintézésére. Igaz, hogy ez ad absu’dum vitele a parlamentarismusnak, de az is igaz, hogy tavali eljárásunkkal csakugyan ad absurdum is fognánk jutni, és hogy oda ne jussunk, annak orvosszere egyrészről képviselőink bölcs önmérsékletében, másrészről pedig a munka helyes beosztásában rejlik. Ez utóbbi tekintetben elkerülhetlenül szükségesnek tartjuk azt, hogy az interpellációkra nézve is — amint már ezt egyszer ajánlottuk — elfogadjuk egyéb parlamenteknek, különösen az angolnak eljárá A „REFORM“ TÁRCZÁJA. A drámai művészet érdeke és a szinházi enquéte. „Ha békén akarsz lakomázni barátaiddal“ — mondja egy arabs bölcs, — „ne mulaszd el meghívni ellenségeidet, mert az irigység lármás, ha künn szorul és nagy szájnak jó dugasza nagy falat.“ Távol legyen tőlem, e mondatnak szavát is alkalmazni a nemzeti színház csak egy ügyében ülésező bizottság összehívására ; nincs az enquéteben köztiszteletű belügyminiszterünknek egyetlen ellensége, de még irigye sincs az enquéten kivül, arról pedig már semmit sem tud a világ, hogy e szakértők gyűléseiben a bölcseség és jó tanács adagain kivűl bármely nagy falatok kerülnének osztozás alá, és mégis van ama mondásban egy bölcs igazság, melyet Kajner úr alighanem ismert, midőn az enquête-ben oly elismerésre méltó készséggel és teljességgel képviselteté a sajtót. Tény, és talán örvendetes tény, hogy az enquête eddigi tanácskozásai alatt a hírlapok a krónikás szerepére szorítkoztak, s hogy a benn folyó eszmecsere lakomáját nem zavarta az extra muros létező vélemények lármája, ritka tünemény a mindent megragadó hírlapi vita e napjaiban. Bajner úrtól e tekintetben tanulhatnak pártvezéreink, kik eddig oly gyakran és eredménytelenül iparkodtak megóvni a club -megállapodások zsenge himbáit a hírlapi hozzászólás korai záporától. De azokkal, akik künn lármáznak, akkor legalább nem fognak künn lármázni. Azonban a csendes albizottságok aranjuezi napjai immár elmúltak, a holnap kezdődő teljes ülésekre a tanácskozás anyagául szolgáló albizottsági munkálatok már kiosztattak, és így elérkezett az ügy azon stádiumba, hol a közönség bizalmi közegeinek, a hírlapoknak is el kell mondaniok, ha van, mondandójukat, ha az eredményre némileg hatni akarnak. Részemről ezt azon magambaszállással teszem, mely a hivatottakkal szemben a profanom vulgust megilleti és a tárgy fontos és sokoldalú voltának azon tudatában , mely elbizakodott vállalatnak tünteti fel a kérdés minden oldalainak együttes megvilágítását. Csak egy kérdést kívánok tehát fölvetni: Hogyan óvták meg az enquéte albizottsági munkálatai a dráma érdekét az operával szemben ? Feleljünk mindenekelőtt számokkal. Az illető bizottság által készített költségvetési tervezet szükségleti rovata ezen főösszeggel végződik. A dráma szükséglete kerek számmal 168,000, az operáé 244,000 forint, tehát körülbelül 75,000 forinttal több. Ha a fedezetet tekintjük,azt találjuk,hogy a dráma saját jövedelme, a reá szánt szükségletnél 75,000 forinttal, az opera jövedelme pedig saját szükségleténél 117,000 forinttal kisebb. Tehát a nagyobb költség nem áll arányban a nagyobb jövedelemmel, hanem a nagyobb hiánnyal, mert míg a dráma jövedelme 9000 forinttal több, mint szükségletének fele, addig az opera jövedelme csak 5000 forinttal múlja felül szükségletének felét. Mindezen adatokra kettőt lehet felelni: először, hogy unalmasak, másodszor, hogy régi tapasztalás, miszerint az opera mindenütt drágább a drámánál, hogy az énekes ritkább, mint a színész, hogy az opera fényesebb kiállítást, nagyobb személyzetet kíván, s hogy azt jobban is látogatják, mint a drámát. Ki fogom mutatni később, hogy ha ritka a jó énekes, még ritkább a jó színész, s hogy csak az enquételly költségvetésének elfogadásától függ, hogy jó magyar színész ezentúl egyáltalán a fehér hollóhoz hasonló tünemény legyen. Az ellenvetések közül egyelőre csak is a számbeli adatok unalmas voltát ismerem be s azért csak is egy ilyent fogok még idézni e sorok folytatásában. Elfogadom ugyanis az opera nagyobb költségvetését egyetlen pont kivételével s ez egyetlen pont ez : (XXVin. czim, drámai személyzet, 7. pont). 12 színésznő és 20 színész........... 66,000 forint (XXIX czim, operai személyzet, 6. pont.) 10 énekesnő és 11 énekes................. 80.000 forint. Ez a punktum saliens. Harminczkét drámai színész fizetésére 14,000 forinttal kevesebb van előirányozva, operai énekes fizetésére, mint huszonegy azaz minden drámai tagra átlagban 2000, minden operai tagra 4000 frt évi fizetés esik. Ez oly anomália, melyet a teljes enquete kiváló figyelmébe ajánlunk. A költségvetés e részének elfogadása által az enquete nemcsak igaztalanságot követne el a drámai színészet múltja iránt, mely tele van áldozatokkal, nélkülözésekkel, a kárbaveszett lelkesedés és a megcsalódott remények emlékeivel, hanem segítség nélkül hagyná annak jövőjét is, — mely az ország gyors és nagylelkű elhatározása nélkül semmi jóval és széppel nem biztatja a nemzet kultúráját. Egy pillantás, melyet színészetünkre s annak gyúpontjára, a nemzeti színházra vetünk, megmondja, hogy színészetünk kihalófélben van. A sírház, melybe a színpad hőseinek legjobbjai szálltak, azok állanak legközelebb, kik életükben is tőszomszédjaik voltak : a „gárda“ utolsó tagjai. Mondhatjuk-e vigasztalásul, hogy csak jók is lépnek a jobbak nyomába ? Aligha ! Színi tanodát emeltünk, intézetet, mely ha tehetségeket nem teremt is, de összehozza a létezőket, könnyíti útjukat, anyagi és szellemi segéllyel. És mit tapasztalunk ? Azt, hogy e tanintézet, mely tandíjt nem kér, hanem ad, fenállásának negyedik évében nem bír annyi vonzerővel, hogy fölvétel végett egynél több fiatal ember jelentkezzék. Ne keressük ennek okát valami mélyen kor erkölcsi irányában ; nyíltan és közel fekszik a az előttünk. A színészet nem pára a fiatal emberre nézve, ki annyi miveltséggel, amennyit az megkíván, mint állam-, megyei-, városi- vagy magánhivatalnok, a közélet virágzó ezer meg ezer ágaiban sokkal fényesebb és biztosabb carrieret ígérhet magának. Hazánk kicsiny és szegény, se kicsiny és szegény hazában csak egy biztosított intézet van, melyre a kezdő színész legmerészebb vágyai és reményei irányulhatnak. Ha már most ezen egy intézet egyedüliségéből privilégiumot gyártunk magunknak arra, hogy a művészt roszabbul fizessük, mint a külföld, melyhez a magyar színész úgy sem folyamodhatik, akkor lehet-e csodálni, ha még az is, ki a tehetséget magában érzi, inkább más tért választ magának, talán annak tudatában, hogy úgy is az élet semmi mezején nem vész kárba — egy kis színészi képesség. ügy kell tehát rendezni legalább a nemzeti színház költségeit, oly fényes czélt kell tenni a pálya legmagasabb csúcsára, hogy érdemes legyen megkezdeni a kétes eredményű utat fölfelé. Nem sokan fognak odaérkezni, de sokan fognak kiindulni, és mindenki odáig fogja vinni, ameddig bírja. Az volna a legnagyobb visszaélés, melyet elkövetnénk, ha nemzetiségünk hátrányait azokkal fizettetnék meg, kik azt legbővebben szolgálják. Egy színésznek,ki például a bécsi Förster 15,000 forintnyi jövedelmére hivatkozik, azzal felelni, hogy a német művészekre nagyobb a konkurrenczia, szívtelenség volna a nemzet részéről, a színész jobbágyságának proklamácziója volna, mely a színészet végsülyedésével boszulná meg magát. Minden dolognak két oldala van, s a nemzet méltóságához illik, s érdekeinek is jobban megfelel, a színészekhez való viszonyát úgy fogni fel, hogy nem ők vannak kényszerhelyzetben a nemzettel szemben — mert a nemzeti színházon kivül „nincs számukra hely“, — hanem mi vagyunk kényszerhelyzetben velük szemközt, mert ha a nemzeti színház nem bír nevelni jó színészt, másunnan hiába várjuk azt, s az operai szövegek érthetlen eléneklése nem fog kárpótolni nyelvünk dallamának elenyésztéért. Szentimentális közhelynek tartom, ha valaki a művészet lelkesedésére hivatkozik, mely sokkal mostohább körülmények közt, az állandó színház létezése előtt megteremtette a magyar színészet aranykorát. Nagy dolgok létesülésére két út vezet: nagy akadályok, vagy nagy tényezők kedvezése; a középút halálos. Adjátok vissza színészetünknek a küzdelem és nélkülözés, a mártírság és áttörés azon korát, mikor minden föllépés egy-egy résütés volt azon kettős falon, mely a művelt világot a szinésztől és főleg a magyar szinésztől elválasztotta, és ismét fogtok látni tetteket a színészektől; de ha ezt vissza nem adhatjátok, és adni nem is akarjátok, akkor segítsetek rajtok igazán, és gyűjtsétek csoportba azon tehetségeket, melyeket a kalandorélet és a lenézés elleni küzdelem ingere nem vonz, a fényes és biztosított sors, a művészet gondtalan ápolásának kilátásával. Nézzük a nagy Németországot. Ennek is meg volt ezen korszaka, melyet a színészet „romantikus korának“ nevezhetni, s e korszak szült oly színészeket, kik Gothét a „Wilhelm Meister“ első részének megírására lelkesíték. Meister és társainak Hamlet-tanulmányai, Finette ingerteljes felületessége, s a színészi hivatásnak azon kiélvezése minden fő- és mellékvonásaiban, mely ama társulatot jellemzi, csak az olympikus gondtalanság, a nomád könnyelműség azon napjaiban támadhatott, midőn a színészetet a tömeg lenézése kóborló ghettókba szorította, melyek a kalandor hajlamú, excentrikusabb elméket a rejtélyesség delejével vonták magukhoz. De keressétek meg ma a Hamletet tanulmányozó színészeket! Hol fogjátok találni ? A középszerű vidéki színházakban ? Nem, mert ott az a legjobb drámai színész, ki leghasználhatóbb az operetteken. A vándorszínészek között? Nem, mert aki valamire való köztük, annak hírét — külföldön legalább — a legkisebb lokális hirlap elviszi a nagyobb világba, s ő megteszi útját fölfelé, oda, hol mai nap a drámai művészet egyedüli székhelye van, a fényesen dotált, anyagi kényelmet és szellemi fejlődést biztosító nagyvárosi színházakba, melyek többnyire udvariaknak neveztetnek, de melyek, —■ mert tényleg a nemzet pénzéből élnek — joggal mondhatók nemzeti színházaknak. A nemzeti színház tehát, ha tagjainak a martyrium lelkesedését nem adhatja, ne sújtsa őket a középszerűség azon nyomasztó helyzetével, mely minden lelkesedés megöléje. Adjon nekik oly állást, hogy elsőrendű színésznek lenni, méltó gyümölcse legyen egy egész élet törekvésének. — És különösen ne állítsa őket háttérbe az opera kedvéért, melynek képzelhető legfényesebb virágzása nem ér föl nekünk a drámai színészet legparányibb haladásával. De nem szaporítom a szót oly ügyben, melyet az előtt, kinek az szivében nem él, hiában magyaráznék, inkább kifejezem számokban amit az enquete teljes üléseitől a dráma érdekében várunk és reménylünk: 66,000 forint évi összeg a drámai színészek fizetésére szint oly elégtelen, amely czélszerűtlen és ki nem vihető az oly előleges meghatározás, mely a nőszínészek számát tizenkettőre, a férfiakét húszra szabja meg. Ha az operai énekesek fizetésére 80,000 ftnyi összeget szánunk, akkor ugyanazon forrás, melyből a reorganizáczió nagyobb költsége fedeztetik, legyen az a király, legyen a nemzet nagylelkűsége , bizonyára fog nyújtani annyit, amennyi szükséges, hogy a drámai személyzet fizetésére legalább szintén 80,000 forintot fordíthassunk. Nem hiszem, hogy az enquéte, melyben az irodalom és művészet mind papjai, mind laikus barátai által oly bőven képviselve van, ne pártoljon melegen egy ügyet, mely, ha itt kedvezően meg nem oldatnék, eléggé fontos, hogy az enquétetöl a kormányhoz, s innen szükség esetén az országgyűléshez és a királyhoz föllebeztessék. D. L.