Reform, 1870. április (2. évfolyam, 107-135. szám)
1870-04-01 / 107. szám
107. szám. Péntek, április 1. 1870. Hirdetmények fija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. REFORM Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva egész évre . 18 frt — kr. fél évre . . 9 „ — „ Negyed évre Egy hóra . 14 írt 50 kr . 50 . I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, főút, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Kétsas utcza, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. LŐFIZETÉSI fölhívás „REFORM“Külön kedvezmény:topDom ök. ,A szerzetes uralma‘‘ czimü két kötetes regénye. Előfizetési föltételek: A lapra, Garibaldi regényével együtt 1870. ápr. 1-től háromnegyedévre 13 frt 50 kr.; — félévre 0 frt.; — negyedévre 4 frt 50 kr. Garibaldi regényére külön 4 frt. (Bolti ára magasabb lesz.) Az előfizetési összeget bérmentve, úgy a hirdetéseket a „REFORM“ kiadóhivatalába, Pest két sas ntera 14. sz. alá kérjük küldeni. — Helyben Ráth Mór könyvkereskedése is elfogad előfizetéseket. A regény ápril hó folyamában fog az előfizetőknek átadatni. Pest, márcz. 31. Ismételve is megtörtént, hogy a sajtó cm a pártok közt folyó küzdelem és kivált az abban uralkodó modor élénk összeütközésekre szolgáltatott okot a képviselőház pártjai között. E felett nem csudálkozunk; ahol oly határozottan elvált politikai pártok állanak egymással szemközt, és ahol e pártok elveit egy ép oly prononcellozott pártsajtó képviseli, ott majdnem természetesnek látszik, hogy a sajtó nyilatkozatai az illető pártoknak imputáltatnak. És mégis e természetesnek látszó dolgot rendkívüli jelentőségre emelte azon körülmény, amelyet itt kiemelni szükségesnek tartunk, hogy az ellenzék legkeményebb erkölcsi vereségeit épen ez alkalmakkor sajtója miatta szenvedte, és hogy ez eseményt az ellenzéki sajtó részéről mindig keserves feljajdulás követte. Az „Ellenőr“-nek legújabb dátumú esetét ismerik olvasóink. Ezen parlamenti intermezzot maga a nevezett lap a ,,sajtó közérdeke és tekintélye“ megtámadásának tekinti, miután a kérdésben az egész hirlapirodalomtól solidaritást várt. Jókai pedig megtámadja a kormányt, hogy polémiát kezd a házban az ellenzéki lapok ellen; ez mellesleg mondva valótlan állítás, mert a legújabb vitát Tisza kezdte, a minapit szintén az ellenzék provokálta és a kormány csak folytatta, de nem kezdte a polémiát, amelyet az ellenzék maga idézett a saját fejére. Jókai ezenkívül a tényt a sajtó ellen vett jogtalan elégtételnek és a bűnhődés oly nemének mondja, amelyet semmiféle törvény a hírlapokra nem szabott. Valóban, aki a képviselőház tárgyalásait nem ismerve e czikkeket olvasná, csodálkozva kérdezné, hogy mi történhetett a magyar képviselőházban? Tán határozatokat hozott a ház oppoziczionális czikkek ellen, tán proskribált egy ellenzéki lapot vagy írót, vagy tán épen száműzött néhány kemény tollú journalistát? Nem, ilyesmi nem s mindössze csak az történt, hogy a miniszterek egyszerűen elmondták, mit és hogyan írnak róluk az ellenzéki lapok , vagy ha tán tovább mentek, szóról szóra idézték is azokat, akit róluk írtak. De igaz, történt több miis ; történt, hogy egy ellenzéki szerkesztő a lapjából fejére olvasott idézésekért nem merte elvállalni a felelősséget; történt,hogy az egész párt, habár tisztességből zajongott is, restelte a dolgot és nem egy férfi a maga is roszalását fejezte ki e modor felett ; történt végre, hogy egy másik szerkesztő úr, akinek lapjában azt írták, hogy egy miniszter valami kölcsönnel meglopja az ország vagyonát, azzal mentegeti magát, hogy e kifejezést nem így, hanem úgy kell érteni. Azonban ez utóbbi történtek nem a kormány érdemei; őt csak azért terheli felelősség, hogy az illető ellenzéki lapok nyilatkozatait a parlament és nemzet színe előtt fölolvasa. És ha valamely sajtó azt mondja, hogy e tény az ő érdekének és tekintélyének megtámadása, vagy bűnhődés reá nézve, az a sajtó kimondta magára az ítéletet. Nekünk más fogalmaink vannak sajtó érdekéről és tekintélyéről, és meg vaagyunk győződve arról, hogy megtámadhatnak és idézhetnek a parlamentben egy lapot, amely tisztességen szokott irni, és védelmezői nem fognának sem a képviselőház, sem a közvélemény előtt a „Hon“ és „Ellenőr“ szerkesztőinek siralmas sorsára jutni. Ne is vádolják a kormányt e miatt, amelynek e dologban sem érdeme, sem bűne nincs; az egész érdem őket magukat illeti. Egyszerűen aratása volt ez saját vetésüknek ; aratása azon kettős szótárú sajtónak, amelynek szavaiból a közönség tömege a legroszabat érti, a szerkesztő pedig a legártatlanabbat magyarázza ki. Aratása volt ez azon vetésnek, amelynek, talaja piszok, termése gaz, amely az ellenfélt is bántja ugyan, de végre is saját gazdáját nyomja el. Nem nagy kedvvel írjuk e dolgokat, de nem is félünk tőlök; vajha ne is kelljen rájuk visszatérnünk, mert szívünkből óhajtjuk, hogy az ismételt vereségek ellenzéki sajtónknak ne csak boszúságára, de okulására is váljanak. Kénytelenek vagyunk még speczialiter az „Ellenőr“ dolgára egyetmást elmondani, miután országgyűlési czikkünkben kifejtett nézetünket az illető lap szintén specziális megtámadása tárgyává tette. A modorra nézve most sem mérkőzhetünk ezen lap szerkesztőjével. Mi az eszmecserének legnagyobb szabadságát kívánjuk; — nem szorítjuk azt a modornak semmiféle békája közé; csak azt az egyet követeljük tőle, — hogy oly hangot ne használjon, amelyért, ha szóval és nem írásban élne valaki vele, minden tisztességes társaságból kiküszöbölnék. A dologra nézve ez a véleményünk. Mi nem vagyunk barátai a politikai sajtópereknek , és azokat a társadalom olyan szomorú védelmi eszközeinek tartjuk, amelyek mindig egészségtelen állapot kórjelei. Igen ritka esetben fognánk ezek mellett szót emelni. Ami pedig a privát becsületsértési pereket illeti, ezekre nézve akár magánember, akár közhivatalnok és miniszter indítsa, csak egy nézetünk van, t. i., hogy a megsértettnek joga van nem egy, de százféle elégtételt venni, és amellett, hogy a bíróságtól törvényes elégtételt kér, kérhet társadalmi elégtételt a közvéleménytől és a sajtótól, és hogy mindez nem akadályozhatja őt abban, hogy, ha úgy tetszik neki, és tudja, ugyanezt a dolgot a politikai téren is kizsákmányolja. Ezért nem érthettük mi e tárgy összefüggését Csernátony úr illendőségi kifogásával. Egyébiránt az „Ellenőr“ szerkesztője lesz az utolsó ember, akitől rész néven vesszük, hogy az illendőségről való fogalmai a mieinktől eltérnek; e félelem legalább soha sem fog bennünket arra bírni, hogy a politikai diskussió szabadságát bármiféle ellenzéki érzékenykedés által korlátoztatni engedjük. Hogy Andrássy úr oly végtelenül gyengéd ellenfelei iránt, az az ő dolga; valamint, hogy Lónyay és Rainer urak becsületsértési pere szintén csak az ő dolguk. A mi véleményünk szerint ugyan a miniszter urak — miután, úgy hisszük, nem megtorlást, hanem csak elégtételt kívántak — bátran visszavonhatnák a pert és teljes elégtételnek vehetnék Csernátony úr képviselőházi zavarát és nyilatkozatát, amelynek értelme körülbelül oda megy ki, hogy inkább értelmi gyengeségnek, mint részakaratnak kell tulajdonítani az inkriminált kifejezéseket. De akár teszik ezt, akár nem, egy bizonyos előttünk: az, hogy sem így, sem úgy nem vagyunk hajlandók a sajtó solidáris érdekének tekinteni az ,,Ellenőr“ ezen dolgát. A honvéd-meghísz. Pest, márcz. 31. Az 1848-ki harczok rokkantjainak istápolására rendezett gyűjtésnek eredménye fényesnek nem mondható. Nem hangosan szóló ténye az a humanitásnak, nem a hazafiságnak sem, mely egy évtized előtt oly csótányosan nyilatkozott az akadémia javára befolyt adakozásokban. Nem akarjuk ez alkalommal a jelenség mélyebb okait kutatni, csak azon tényt kívánjuk konstatrozni, miszerint egyeseknek bőkezű áldozatkészsége daczára a megindított gyűjtések, valamint eddig is csak szerény eredményre vezettek, úgy ezentúl sem kecsegtetnek kiváló sikerrel. Ily körülmények közt kétszeresen fontos helyesen megválasztani azon utakat s módokat, melyeken a begyűlt összegek czéljoknak megfelelőleg, s a lehető legnagyobb haszonnal érvényesitendők lesznek. Ki kell mondanunk nyíltan, hogy a gyűjtésnek eddig követett rendszerét egyátalában nem helyeselhetjük. Azt ugyanis, hogy míg az Andrássy gróf látjuk által megindított gyűjtés egyszerűen s egyenesen a rokkant honvédek segélyezését tűzte ki czéljául, addig egy másik bizottmány, amelynek elnöke Vidats János úr, egy honvédmenház alapítására törekszik. Nem pártszempontból, mert e kérdésben pártkülönbséget nem ismerünk, csupán a gyakorlatiság szempontjából indulva ki, lehetetlen be nem látnunk, miszerint a Vidacs úr elnöklete alatt álló bizottmány oly nagy kerülő után akar czéljához jutni, amelyen, azt hisszük, e czél soha elérhető nem lesz. Tekintsük a dolgokat úgy, a mint vannak. Egy honvédmenház építése, ha csak a czifra szavakkal takaródzó nyomoruságnak egy új példájával nem akarunk föllépni világ előtt, szerény számítással belekerülne a legalábbis fél millió forintba. De honnan vegyük e pénzt, midőn tudtunkra, a mindkét külön gyűjtés eredménye még alig haladja meg a százezret? Évekig kellene tehát még folytatni gyűjtést, s az eddiginél nagyobb eredménya nyer, csak hogy az épület elkészülhessen. De ez még kisebb része a költségnek, mert az épület, illetőleg az intézet föntartása még többe kerülne. S föltéve, hogy az épület költségei begyűlnek is, vajjon miből fogjuk a rokkantakat eltartani ? Míg a ház fölépülne, már alig volna kit segélyezni, mert a rokkantak nagy része ezalatt elhalna, s ha egyszer fölépült, — ami magában véve is kérdés, — és volna kit, nem volna mivel segélyezni ? Még egy második ok is ellene szól e tervnek. Szabadságharczunk rokkantjai huszonkét év óta élnek, — bőségben vagy nyomorban, de élnek. Ez tény. Már pedig az alig képzelhető, hogy huszonkét év alatt a túlnyomó rész ne talált volna magának oly életmódot, oly kört, oly tartózkodási helyet, melytől hajlandó volna megválni, nem egy fényes existenczia, egy igen szerény, s mindenesetre sok hanem kellemetlenséggel járó menházi élet kedvéért. Ily intézet mig egyrészt csak a legnélkülözhetlenebb életszükségletekkel látja el tagjait, másrészt főn nem állhat bizonyos, a katonai fegyelem elvein alapuló szervezet nélkül, mely lakóinak egyéni szabadságát nagyban korlátolja. S vajjon föltehetjük-e, hogy az, aki it meg tudott élni a maga huszonkét éves emberségéből vagy akár barátok, rokonok jóvoltából, de mindenesetre oly viszonyok közt, melyek személyes szabadságát másokénál inkább nem korlátozták, föltehető-e, hogy az életének hátralevő részét kész legyen katonai fegyelemben tölteni ? S vajjon nem lesznek-e ezek közt számosan olyanok is, kik már büszkeségből sem lépnének a menházba, melyben a mi szemünkben ugyan a nemzet kiérdemlett hálájának, a magukéban azonban csak a közrészvétnek köszönhetik életök fentartását ? Bajos igy, hivatalos adatok nélkül a létező honvédrokkantak számát csak megközelítőleg is meghatározni. Avatott egyének szerint azonban azon rokkantak száma, kiknek segélyre szükségük van, alig haladhatja meg a 3—400-at. Nem ragaszkodunk e számhoz, de annyi áll, hogy igen kevesen vannak. S várjon ezeknek is nem tartóztatnák-e vissza nagyobb részét a fentebb ememlített okok a menházba való belépéstől? Ily körülmények közt teljesen czélszerűtlennek tűnik fel a menházi terv. De, bár a ma még köztünk levő rokkantak, azáltal hogy élnek, bebizonyították, hogy volt és van miből megélniök, kétségtelen, hogy sokan közülök ínségben élnek; s hogy e férfiaknak,kik életöket a haza ügyéért koczkára tették, s a szabadságharczból sebesültekként s rokkantakként léptek ki, hogy ezeknek hátralévő napjait a megélés terhes gondjaitól megmenteni, s amennyire lehet, kellemessé tenni úgy , mint a humanitásnak ma nálunk hazafiság, feladata. Segélyeztessenek tehát oly legszebb mérvben, mint azt az ország áldozatkészsége megengedi, de közvetlenül. Tétessenek gyors, de szigorú és lelkiismeretes kutatások azon rokkantak kitudására, kik leginkább szorulnak a segélyre, s adassék ezeknek éveit a befolyt összegekből, ez, meggyőződésünk szerint, egyetlen czélravezető módja ma rokkantjaink segélyezésének. E czél azonban csak igen tökéletlenül lesz elérhető, ha mint eddig, egyrészt a rokkantak közvetlen, másrészt menház általi segélyezésére gyűjtenek. Az úgysem nagy összegek ezáltal gyümölcstelenné lesznek, az erő elforgácsoltatik. Kívánatosnak tartjuk tehát a két gyűjtés egyesítését, éspedig a menházi terv elejtésével, a rokkantak közvetlen segélyezésére. E tekintetben Vidacs úrtól s az elnöklete alatt álló bizottmánytól függ az egyesülés. Lépjenek egyetértésre a képviselői klubok bizottmányaival s közösen állapítsanak meg egy tervet,mely szerint a begyűlt segély gyümölcsözendő volna. A ügy érdekében vélünk cselekedni, midőn felkérjük őket, hagyjanak fel a menház fényesebb, de czélszerűtlen tervével a közvetlen segélyzésnek kevésbé eklatáns, de jótékonyabb módja kedvéért, mert — ne feledjük, — kenyér kell a rokkantnak, nem tégla! ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, márcz. 31-én. A zárszámadások kérdése eljutott a befejezés stádiumáig. A szélsőbalon László hosszadalmas expektoráczióira Gonda nem hallgatott senki, annál nagyobb figyelmet keltett azonban Gajzágó Salamon, aki egy hosszabb beszédben cáfolta Ghyczyt, aki A „REFORM“ TÁRCZÁJA Shakspeare. Első közlemény. Régi óhajtásom teljesült, hosszú bujdosás után 1850-ben eljutottam Shakspeare hazájába. Nem úgy, miként egykoron e vágy élt szivemben, de megtörtént : kerestem uj hazát, menedéket azon országban, mely a nagy költőt, büszkén nevezi fiának. Évekig éltem itt, közel a Shakspeare-idők emlékeihez, évekig gyűjtöttem adatokat, de még nem láttam Stratfordot, a költő szülővárosát, nem Warwickot, hol a költő hősei éltek, nem a bosworthi csatatért . . . hol szenvedélyeiknek áldozatul estek, — hogy Shakspeare művében mindenkorra éljenek. Végre teljesült ez is, útnak indultam az Avon folyam mentében, felkerestem, feljegyeztem mindent, mi a költőre emlékeztet; — s midőn 18 évi távollét után ismét visszatértem a hazába, Ígéretet tettem barátaimnak, hogy adataim nyomán megkisértendem azon férfiú életrajzát,kiről Steevens szerint: „Némi biztossággal csak azt tudjuk, hogy Stratford upon Avon városban született, megházasodott, s voltak gyermekei; föllépett a színpadon, hogy Londonba költözködött, hogy később visszatért irt verseket, színműveket, s Stratfordba, ott meghalt és eltemettetett. “ A tett ígéret óta három év vonult el gyorsan észrevétlenül, s irataim még mindig figyelmeztetnek az adott szó beváltására. — Munkához ülök, s mennyire idegenszerű gondjaim engedendik, közlöm egyes adataimat úgy, miként azokat az első benyomás hatása alatt összeírom. *) Hol minden lépten-nyomon azt kérdezzük: fog-e sikerülni alkotmányos életünk megszilárdítása ? ott háttérbe szorul minden, mi nem politika; mert mélyen érezzük, hogy első helyen a nemzet élete áll, ezzel elvesztettünk, vagy megmentettünk mindent. I. Warffick, Londonból 1865. szept. 9-dikén indultam a rég óhajtott Shakspeare-utra, az első állomás Warwick volt, melynek sötét tornyai már a távolból utam egyik czéljára emlékeztettek. Warwick város csak 11,000 lakost számit, s van nyilvános könyvtára, múzeuma, kitűnő árvaháza, tanintézete .... történelmi emlékekben is gazdag, s ezek közt legnevezetesebb a föegyház, s a Warwick grófok ős vára. A sz. Máriáról nevezett angol szertartási föegyház 1123-ban épült, kitünőleg tiszta góth ízlésben, melyhez 1394-ben Beauchamp Warwick gróf hasonló stílben egy kápolnát csatolt, hogy a Warwick családnak temetkezési helyül szolgáljon. Szent Mária 1694-ben leégett, de a Beauchamp-kápolna épen maradt. A jelen egyház, a nagy tűzvész után, melynek lángjai a város egy részét, s hagyomány szerint Shakspeare iratait is elhamvasztották, eltorzított olasz és góth zagyva stilben épült, pedig ott állt régi díszében a kápolna, csak egy fal választotta el, csak utánozni kellett volna. A művészi ízléssel épült Beauchamp-kápolnával szomorú ellentétben áll a Warwickok durva faragványú emlékei legnagyobb része, mintha századokkal megelőzték volna a kápolna építését,mintha a haldokló művészetnek állnának emlékül. E szegény művek alatt, Shakespeare-hősök porlanak. Ott áll a kápolna közepén, Beauchamp Richárd, Warwick gróf emléke; a történelem mint V-ik Henrik kegyeltjét ismeri, ki Anglia legkitűnőbb papjait és írástudóit lóra ültette s 800 főnyi kísérettel jelent meg a konstanczi egyházi zsinaton, honnét az agincourti csatatérre sietett (Shakespeare V-ik Henrik), s később élénk részt vett az orleansi szűz elítélésében. — Végrendeletében (1439) kikötő „hogy lelkéért warvicki kápolnájában a világ végezetéig naponként három mise énekeltessék.“ — Az utolsó mise éneke VHI-ik Henrik alatt hangzott el, a kápolnában most néma csend uralkodik, ide csak kiváncsi nép jár, s az áhitat hangjai, a szomszéd egyházból halnak el a Warwickok hamvai fölött. A második nevezetes síremlék alatt, Neville Richárd Warwick gróf a „király-tevő“ lelt nyugalmat; ki a rózsák véres harczaiban mint pártfőnök, majd a Yorkok, majd ismét a Lancasterek élén, koronákról rendelkezett. VI. Henriket a Towerba zárta, s IV. Edvárdot királlyá tette, kinek testvére Clarence herczeg, Neville; idősb leányát Isabellát nőül vette. Később IV. Edvárdot űzte el, s VI. Henriket elmelte ismét trónra, kinek fia Edvárd, Neville ifjabb leányát, Annát jegyző el; de a megfutamlott IV. Edvárd hatalmas sereggel tért vissza, Neville, közel Londonhoz, a barneti csatában elesett (1471) s 16 ezernyi seregéből alig maradt hirmondó. A király tevő utolsó szavait Shakspeare így adja: „Fussatok urak, mentsétek meg magatokat, Warwick búcsúzik tőletek, hogy az égben találkozzunk.“ (VI. Henrik, III. rész. 5. 2.) A harmadik figyelemre méltó síremlék, hosszú latin feliratban hirdeti azon férfiú dicsőségét, kinek teteme a hideg márvány alatt porlik. Ez gróf Leicester, A Warwick urának testvére, Stuart Máriának egykori jegyese, Erzsébet királyné hires kegyencze, kit a halál akkor ragadott ki a korlátlan hatalom köréből, midőn Anglia, a spanyol armada megsemmisitésének diadalát ülte (1588). H. Warwick vár. Anglia e regényes fekvésű legszebb régi várát, némelyek a rómaiaknak, mások a saronoknak tulajdonítják, tekintve az építési modort, egyik vélemény sem tartható, bár e helyen lehetett hajdani a római erősség, sőt igen valószinü is, miután e magaslat uralt a közel eső római út fölött. A monda, a mesés óriást Guyt nevezi épitőjének, ki a szentföldön Amarant és saját hazájában Collerand óriást ölte meg, ki a félelmes northumberlandi sárkányt, s a dunsmorei vad tehenet, herkulesi küzdelmek után agyonütötte; de az óriásnak is akadt ura, egy régi vetélytársa leverte lábáról, elfoglalta várát s Guy hű nejét fogva tartá. A megalázott óriás egy közeleső barlangba vonult (Guys Cliff), melyet a vár látogatói rendesen felkeresnek. Végre, jegygyűrűjének beküldése által, sikerült nejével tudatni, hogy él, a nő barátságot szinlett a bitorló várur irányában, titkos utakon bebocsátá férjét, ki az összes várőrséget felkonczolta, s folytatta jó hírét, nevét . . . így regélte ezt el nekem az ősz kapuőr, midőn a Guy-torony alatt kegyelettel mutogatta az óriás Guy roppant kardját, vasingét . . . ., s amaz országos hirü vasfazekat (Porridge pot), melyből Guy uram reggelére vagy tiz fontnyi kását szokott elkölteni, úgy mondják, hogy a hálás utódok családi ünnepek alkalmával, koronkint még most is használják e nevezetes edényt, melyről a A Warwickok közül többen végrendeletileg is megemlékeztek. Történetileg bebizonyítható, hogy Warwick várát Newburgh Henrik, I. Vilmos királynak rokona és hű bajtársa 1077 körül építtette. A nemburgkiok kihalása után anyai jogon a Beauchampok és Nevillek bírták. IV. Edvárd alatt a Dudley család örökölte, s I. Jakab korában, Beauchamp leányágon, a Fulke-Greville családra szállt, s jelenleg is ennek birtokában van. A vár mostani ura George Guy Greville Warrick gróf. Századok viharzanak el Warwick fölött, s még mindig áll, tornyait teljes épségben még mindig visszatükrözik az Avon csendes hullámai. A hősök még most is azon falak közt élnek, hol egykoron királyok sorsa fölött tanakodtak, de a nemzet szabadsága megtörte a kényurak hatalmát: a királyi fény, aki kényelem, a fejedelmi tekintélyt, csendes házi élet váltá fel a Warwickok körében, a vár mostani urait a történelem nem ismeri. — Térjünk a vár belsejébe. A vár árkán, az egykori felvonóhíd helyett, jelenleg kőhíd vezet keresztül, s a falakba mélyedő ódon kaput, izmos, sötét tornyok, mint örök környezik; a legmagasabbak egyikét „Caesar“, a másikat „Guy“ toronynak nevezik; ezt a nép Guy óriásnak, amazt Julius Caesarnak, a történelem mindkettőt a Beauchampoknak tulajdonítja. A vár sziklatömkeleg fölött áll, melynek üregei, folyosói messze elágaznak, s hihetőleg élelem- és fegyvertárat használtattak azon időben, midőn a váriiai királyokkal áltak szemben. A Warwick lakószobái együtt véve 333 lábnyi hosszúságra terülnek el, s jobbra, balra a főtermet környezik, mely múzeumhoz hasonlít: mindenütt régi fegyverek, erzsébetkori bútorok s családi arczképek; a fegyverek közt van sok jeles középkori példány, a Beauchampok és Nevillek sisakjai, mell vértéi . . . . s egy kitűnő skót fegyvergyűjtemény, apró kerekded pajzsokkal és rövid késalaku kardokkal. Keresztül haladtam a termeken, nincs itt egy nyomoni tér, mely fel ne volna jegyezve a történet könyvében, vagy az ősmonda hagyományaiban. E termekben parancsolt egykoron a hatalmas Neville Richard, itt várták leányai, Isabella és Anna, nem egyszer szívszakadva a csatákból visszatérő hős apát, kinek ha lett volna fia, kétségtelenül királlyá teszi vala azt; de csak leányai voltak, s ezeket királyfiaknak tegyyé el. Itt siratta Isabella meggyilkolt férjét Clarence herczeget és fiát Edvárdot, a fehér rózsa utolsó ivadékát, kit VII. Henrik, 15 évi fogság után a Towerban kivégeztetett. A szép Anna, Neville második leánya, itt várta vissza a tewkesbury csatából férjét Edvárdot, VI. Henrik fiát; de a diadalmas csapat helyett, hű fegyvernöke érkezett gyászlobogóval, s hirül adta, hogy" urát a gloucesteri herczeg (később III. Richárd), saját kezüleg megölte — Anna, kezét nyujtá férje gyilkosának, hogy végre ő maga is áldozatul essék; szerencsétlenségét, III. Richárdban Shakspeare örökké, így valósultak a király tevő Neville fejedelmi álmai! Ki tudná ecsetelni azon érzelmeket, melyek a múltnak e szomorú emlékei közt a látogatót megszállják ? Nem is kisértem meg, csak egy szobára figyelmeztetek még, melynek falait erzsébetkori festvények diszitik ; ezek közt a nagy királyné és Leicester életnagyságu arczképe. Itt őriztetik azon remek faragványu díszágy is, melyet Leiester, legfényesebb napjaiban, Erzsébet királyné használatára rendelt a kenilworthi várban. Volt-e valaha Shakspeare e várban , ezt kérdezendi valószinűleg az olvasó, ezt kérdeztem én is, ezt kutattam minden esendő alkalommal, de nyomára nem akadtam sehol, a történelem nem említi. Azonban képzelhető-e, hogy a költő, kinek A Warwickban voltak rokonai, ki londoni és strafordi utaiban oly sokszor elhaladott e tornyok alatt, ki a vár urait oly sokszor szerepelteti műveiben, föl ne kereste volna hősei síremlékeit; be ne tért volna azon ős várba, melynek falai közt még éltek és hirt adhattak azok fiai és unokái, kik egykoron a A Warwickok hatalmas lobogója alatt küzdöttek ? Shakspeare idejében A Warwick nem volt nevezetes események színhelye, Leicester, a család egyik tagja, Kinilworthben játszotta le az utolsó fejedelmi szerepet; mig testvére A Warwick gróf nyugodtan ült várában ; vész nem fenyegette, a felvonó hid le volt eresztve, Caeser tornyán az elném nézett körül aggodalmasan, mint hajdanra, nem kémlelte, ha arra London vagy a Kenkworth felől nem ragyognak-e gerelyhegyek a fölvert porfellekegben ? A várból egy keskeny lépcsözet a gyönyörű parkba vezetett ide, siettem, hogy az európai hirü Warwick öblönyt a római művészetnek e remekét fölkeressem. — A parkból de főleg a 147 lábnyi magas Caesar toronyból fenséges a kilátás. Az Avon, melyet nem rég valaki Shakspear folyamnak nevezett , közt feltűnik a százados Cédrusok lombjai mint ezüst vonal keresi útját a zöld mező virányai alatt ; ezek egyikét, mely négy százados ágaival mint óriás áll az ijabb rokonok csoportozatában „Shakspeare-Cedrusnak“ nevezik. Monda szerint a költő nem egyszer pihent volna árnyéka alatt, ha Warwickból Shakspearerel indultam Stratforda mozdonyon „A William Shakspear“ neve fénylett, s hirdette, hogy az út a nagy költő szülővárosába vezet. Rónay Jáczint. *) Mit jelenleg adok, szolgáljon mutatványul, melyet az egész munka úgy mint eredetileg tervezve volt, rajzokkal és kézirat-másolatokkal remélem nem sokára követend.