Reform, 1870. április (2. évfolyam, 107-135. szám)

1870-04-01 / 107. szám

107. szám. Péntek, április 1. 1870. Hirdetmények fi­ja: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. REFORM Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva egész évre . 18 frt — kr. fél évre . . 9 „ — „ Negyed évre Egy hóra . 1­4 írt 50 kr . 50 . I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, főút, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Kétsas­ utcza, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. LŐFIZETÉSI fölhívás „REFORM“­Külön kedvezmény:­­to­pDom ök­. ,A szerzetes uralm­a‘‘ czimü két kötetes regénye. Előfizet­ési föltételek: A lapra, Garibaldi regényével együtt 1870. ápr. 1-től háromnegyedévre 13 frt 50 kr.; — félévre 0 frt.; — negyedévre 4 frt 50 kr. Garibaldi re­gényére külön 4 frt. (Bolti ára magasabb lesz.) Az előfizetési összeget bérmentve, úgy a hirdetése­ket a „REFORM“ kiadóhivatalába, Pest két­ sas ntera 14. sz. alá kérjük küldeni. — Helyben R­áth Mór könyvkereskedése is elfogad előfizetése­ket. A regény ápril hó folyamában fog az előfize­tőknek átadatni. Pest, m­árcz. 31. Ismételve is megtörtént, hogy a sajtó­­­­ cm­ a pártok közt folyó küzdelem és ki­vált az abban uralkodó modor élénk össze­ütközésekre szolgáltatott okot a képviselő­­ház pártjai között. E felett nem csudálko­­zunk; a­hol oly határozottan elvált politi­kai pártok állanak egymással szemközt, és a­hol e pártok elveit egy ép oly pronon­­cellozott pártsajtó képviseli, ott majdnem természetesnek látszik, hogy a sajtó nyilat­kozatai az illető pártoknak imputáltatnak. É­s mégis e természetesnek látszó dol­got rendkívüli jelentőségre emelte azon kö­rülmény, a­melyet itt kiemelni szükséges­nek tartunk, hogy az ellenzék legkeményebb erkölcsi vereségeit épen ez alkalmakkor saj­tója miatta szenvedte, és hogy ez eseményt az ellenzéki sajtó részéről mindig keserves f­eljajdulás követte. Az „Ellenőr“-nek legújabb dátumú ese­tét ismerik olvasóink. Ezen parlamenti in­­termezzot maga a nevezett lap a ,,sajtó közérdeke és tekintélye“ megtámadásának tekinti, miután a kérdésben az egész hir­­lapirodalomtól solidaritást várt. Jókai pe­dig megtámadja a kormányt, hogy polémiát kezd a házban az ellenzéki lapok ellen; ez mellesleg mondva valótlan állítás, mert a legújabb vitát Tisza kezdte, a minapit szintén az ellenzék provokálta és a kor­mány csak folytatta, de nem kezdte a po­lémiát, a­melyet az ellenzék maga idézett a saját fejére. Jókai ezenkívül a tényt a saj­tó ellen vett jogtalan elégtételnek és a bűnhődés oly nemének mondja, a­melyet semmiféle törvény a hírlapokra nem sza­bott. Valóban, a­ki a képviselőház tárgya­lásait nem ismerve e czikkeket olvasná, csodálkozva kérdezné, hogy mi történhetett a magyar képviselőházban? Tán határoza­tokat hozott a­ ház oppoziczionális czikkek ellen, tán proskribált egy ellenzéki lapot vagy írót, vagy tán épen száműzött néhány kemény tollú journalistát? Nem, ilyesmi nem s mindössze csak az történt, hogy a miniszterek egyszerűen elmondták, mit és hogyan írnak róluk az ellenzéki la­pok , vagy ha tán tovább mentek, szóról szóra idézték is azokat, a­kit róluk írtak. De igaz, történt több mi­is ; történt, hogy egy ellenzéki szerkesztő a lapjából fejére olvasott idézésekért nem merte elvállalni a felelősséget; történt,hogy az egész párt, habár tisztességből zajongott is, restelte a dolgot és nem egy férfi a maga is roszalását fejezte ki e modor fe­lett ; történt végre, hogy egy másik szer­kesztő úr, a­kinek lapjában azt írták, hogy egy miniszter valami kölcsönnel meglopja az ország vagyonát, azzal mentegeti ma­gát, hogy e kifejezést nem így, hanem úgy kell érteni. Azonban ez utóbbi történtek nem a kormány érdemei; őt csak azért terheli fe­lelősség, hogy az illető ellenzéki lapok nyi­latkozatait a parlament és nemzet színe előtt fölolvasa. És ha valamely sajtó azt mondja, hogy e tény az ő érdekének és te­kintélyének megtámadása, vagy bűnhődés reá nézve, az a sajtó kimondta magára az íté­letet. Nekünk más fogalmaink vannak sajtó érdekéről és tekintélyéről, és meg va­a­gyunk győződve arról, hogy megtámadhat­nak és idézhetnek a parlamentben egy la­pot, a­mely tisztességen szokott irni, és védelmezői nem fognának sem a képviselőház, sem a közvélemény előtt a „Hon“ és „El­lenőr“ szerkesztőinek siralmas sorsára jut­ni. Ne is vádolják a kormányt e miatt, a­melynek e dologban sem érdeme, sem bűne nincs; az egész érdem őket magukat illeti. Egyszerűen aratása volt ez saját ve­tésüknek ; aratása azon kettős szótárú saj­tónak, a­melynek szavaiból a közönség tö­mege a legroszabat érti, a szerkesztő pe­dig a legártatlanabbat magyarázza ki. Ara­tása volt ez azon vetésnek, a­melynek, ta­laja piszok, termése gaz, a­mely az ellen­félt is bántja ugyan, de végre is saját gaz­dáját nyomja el. Nem nagy kedvvel írjuk e dolgokat, de nem is félünk tőlök; vajha ne is kelljen rájuk visszatérnünk, mert szí­­vünkből óhajtjuk, hogy az ismételt veresé­gek ellenzéki sajtónknak ne csak boszúságá­­ra, de okulására is váljanak. Kénytelenek vagyunk még speczialiter az „Ellenőr“ dolgára egyetmá­st elmondani, miután országgyűlési czikkünkben kifejtett nézetünket az illető lap szintén specziális megtámadása tárgyává tette. A modorra nézve most sem mérkőzhe­tünk ezen lap szerkesztőjével. Mi az eszmecserének legnagyobb sza­badságát kívánjuk; — nem szorítjuk azt a modornak semmiféle b­ék­ája közé; csak azt az egyet követeljük tőle, — hogy oly hangot ne használjon, a­melyért, ha szóval és nem írásban élne valaki vele, min­den tisztességes társaságból kiküszöböl­nék. A dologra nézve ez a véleményünk. Mi nem vagyunk barátai a politikai sajtó­pereknek , és azokat a társadalom olyan szomorú védelmi eszközeinek tartjuk, a­melyek mindig egészségtelen állapot kór­jelei. Igen ritka esetben fognánk ezek mellett szót emelni. A­mi pedig a pri­vát becsület­sértési pereket illeti, ezekre nézve akár magán­ember, akár közhiva­talnok és miniszter indítsa, c­sak egy néze­tünk van, t. i., hogy a megsértettnek joga van nem egy, de százféle elégtételt venni, és a­mellett, hogy a bíróságtól törvényes elégtételt kér, kérhet társadalmi elégtételt a közvéleménytől és a sajtótól, és hogy mindez nem akadályozhatja őt abban, hogy, ha úgy tetszik neki, és tudja, ugyanezt a dolgot a politikai téren is kizsákmá­nyolja. Ezért nem érthettük mi e tárgy össze­függését Csernátony úr illendőségi kifogá­sával. Egyébiránt az „Ellenőr“ szerkesztője lesz az utolsó ember, a­kitől rész néven vesszük, hogy az illendőségről való fogal­mai a mieinktől eltérnek; e félelem leg­alább soha sem fog bennünket arra bírni, hogy a politikai diskussió szabadságát bár­miféle ellenzéki érzékenykedés által korlá­­toztatni engedjük. Hogy Andrássy úr oly végtelenül gyen­géd ellenfelei iránt, az az ő dolga; vala­mint, hogy Lónyay és Rainer urak becsü­letsértési pere szintén csak az ő dolguk. A mi véleményünk szerint ugyan a miniszter urak — miután, úgy hisszük, nem meg­torlást, hanem csak elégtételt kívántak — bátran visszavonhatnák a pert és teljes elégtételnek vehetnék Csernátony úr képvi­selőházi zavarát és nyilatkozatát, a­mely­nek értelme körülbelül oda megy ki, hogy inkább értelmi gyengeségnek, mint rész­akaratnak kell tulajdonítani az inkriminált kifejezéseket. De akár teszik ezt, akár nem, egy bi­zonyos előttünk: az, hogy sem így, sem úgy nem vagyunk hajlandók a sajtó s­o­l­i­­dáris érdekének tekinteni az ,,Ellenőr“ ezen dolgát. A hon­véd-meghísz. Pest, márcz. 31. Az 1848-ki harczok rokkantjainak is­­tápolására rendezett gyűjtésnek eredménye fényesnek nem mondható. Nem hangosan szóló ténye az a humanitásnak, nem a h­a­­zafiságnak sem, mely egy évtized előtt oly csótányosan nyilatkozott az akadémia javára befolyt adakozásokban. Nem akarjuk ez al­kalommal a jelenség mélyebb okait kutat­ni, csak azon tényt kívánjuk konstat­rozni, miszerint egyeseknek bőkezű áldozatkészsé­ge daczára a megindított gyűjtések, vala­mint eddig is csak szerény eredményre vezettek, úgy ezentúl sem kecsegtetnek kiváló sikerrel. Ily körülmények közt kétszeresen fon­tos helyesen megválasztani azon utakat s módokat, melyeken a begyűlt összegek czéljoknak megfelelőleg, s a lehető leg­nagyobb haszonnal érvénye­sitendők lesz­nek. Ki kell mondanunk nyíltan, hogy a gyűjtésnek eddig követett rendszerét egy­­átalában nem helyeselhetjük. Azt ugyanis, hogy míg az Andrássy gróf látjuk által megindított gyűjtés egyszerűen s egyenesen a rokkant honvédek segélyezését tűzte ki czéljául, addig egy másik bizottmány, a­melynek elnöke Vidats János úr, egy hon­­védmenh­áz alapítására törekszik. Nem pártszempontból, mert e kérdés­ben pártkülönbséget nem ismerünk, csupán a gyakorlatiság szempontjából indulva ki, lehetetlen be nem látnunk, miszerint a Vi­­dacs úr elnöklete alatt álló bizottmány oly nagy kerülő után akar czéljához jutni, a­melyen, azt hisszük, e czél soha elérhető nem lesz. Tekintsük a dolgokat úgy, a mint vannak. Egy honvédmenház építése, ha csak a czifra szavakkal takar­ódzó n­­yomoruságnak egy új példájával nem a­karunk föllépni világ előtt, szerény számítással belekerülne a legalább­is fél millió forintba. De honnan vegyük e pénzt, midőn tudtunkra, a mind­két külön gyűjtés eredménye még alig ha­ladja meg a százezret? Évekig kellene tehát még folytatni gyűjtést, s az eddiginél nagyobb eredmény­a nyer, csak hogy az épület elkészülhessen. De ez még kisebb része a költségnek, mert az épület, illetőleg az in­tézet föntartása még többe kerülne. S föl­téve, hogy az épület költségei begyűlnek is, vajjon miből fogjuk a rokkantakat eltar­tani ? Míg a ház fölépülne, már alig volna kit segélyezni, mert a rokkantak nagy része ezalatt elhalna, s ha egyszer fölépült, — a­mi magában véve is kérdés, — és volna kit, nem volna mivel segélyezni ? Még egy második ok is ellene szól e tervnek. Szabadságharczunk rokkantjai huszon­két év óta élnek, — bőségben vagy nyo­morban, de élnek. Ez tény. Már pedig az alig képzelhető, hogy huszonkét év alatt a túlnyomó rész ne talált volna ma­gának oly életmódot, oly kört, oly tartóz­kodási helyet, melytől hajlandó volna meg­válni, nem egy fényes existenczia, egy igen szerény, s mindenesetre sok hanem kel­lemetlenséggel járó menházi élet ked­véért. Ily intézet mig egyrészt csak a leg­­nélkülözhetlenebb életszükségletekkel látja el tagjait, másrészt főn nem állhat bizo­nyos, a katonai fegyelem elvein alapuló szervezet nélkül, mely lakóinak egyéni sza­badságát nagyban korlátolja. S vajjon föl­­tehetjük-e, hogy az, a­ki it meg tudott élni a maga huszonkét éves emberségéből vagy akár barátok, rokonok jóvoltából, de mindenesetre oly viszonyok közt, melyek személyes szabadságát másokénál inkább nem korlátozták, föltehető-e, hogy az­ éle­tének hátralevő részét kész legyen katonai fegyelemben tölteni ? S vajjon nem lesznek-e ezek közt szá­mosan olyanok is, kik már büszkeségből sem lépnének a menházba, melyben a mi szemünkben ugyan a nemzet kiérdemlett hálájának, a magukéban azonban csak a közrészvétnek köszönhetik életök fentar­­tását ? Bajos igy, hivatalos adatok nélkül a lé­tező honvédrokkantak számát csak megköze­­lítőleg is meghatározni. Avatott egyének szerint azonban azon rokkantak száma, kik­nek segélyre szükségük van, alig haladhat­ja meg a 3—400-at. Nem ragaszkodunk e számhoz, de annyi áll, hogy igen kevesen vannak. S várjon ezeknek is nem tartóztat­nák-e vissza nagyobb részét a fentebb em­­említett okok a menházba való belépés­től? Ily körülmények közt teljesen czélsze­­rűtlennek tűnik fel a menházi terv. De, bár a ma még köztünk levő rok­kantak, azáltal hogy élnek, bebizonyították, hogy volt és van miből megélniök, kétség­telen, hogy sokan közülök ínségben élnek; s hogy e férfiaknak,kik életöket a haza ügyéért koczkára tették, s a szabad­ságharczból se­besültekként s rokkantakként léptek ki, hogy ezeknek­ hátralévő napjait a megélés terhes gondjaitól megmenteni, s amennyire lehet, kellemessé tenni úgy , mint a humanitásnak ma nálunk hazafiság, feladata. Segélyeztessenek tehát oly legszebb mérv­ben, mint azt az ország áldozatkészsége megengedi, de közvetlenül. Tétessenek gyors, de szigorú és lelki­­ismeretes kutatások azon rokkantak kitu­dására, kik leginkább szorulnak a segélyre, s adassék ezeknek éveit a befolyt össze­gekből, ez, meggyőződésünk szerint, egyet­len czélra­vezető módja ma rokkantjaink se­gélyezésének. E czél azonban csak igen tökéletlenül lesz elérhető, ha mint eddig, egyrészt a rokkantak közvetlen, másrészt menház ál­tali segélyezésére gyűjtenek. Az úgysem nagy összegek ezáltal gyümölcstelenné lesz­nek, az erő elforgácsoltatik. Kívánatosnak tartjuk tehát a két gyűjtés egyesítését, és­pedig a menházi terv elejtésével, a rokkan­tak közvetlen segélyezésére. E tekintetben Vidacs úrtól s az el­nöklete alatt álló bizottmánytól függ az egyesülés. Lépjenek egyetértésre a képvi­selői klubok bizottmányaival s közösen álla­pítsanak meg egy tervet,mely szerint a be­gyűlt segély gyümölcsözendő volna. A ügy érdekében vélünk cselekedni, midőn felkérjük őket, hagyjanak fel a men­ház fényesebb, de czélszerűtlen ter­vével a közvetlen segélyzés­nek kevésbé eklatáns, de jótékonyabb módja kedvéért, mert — ne feledjük, — kenyér kell a rokkantnak, nem tégla! ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, márcz. 31-én. A zárszámadások kérdése eljutott a befejezés stádiumáig. A szélsőbalon László hosszadalmas expektoráczióira Gonda nem hallgatott senki, annál nagyobb figyelmet keltett azonban Gajzágó Salamon, a­ki egy hosszabb beszédben c­áfolta Ghyczyt, a­ki­ A „REFORM“ TÁRCZÁJA Shakspeare. Első közlemény. Régi óhajtásom teljesült, h­o­sszú bujdosás után 1850-ben eljutottam Shakspeare hazájába. Nem úgy, miként egykoron e vágy élt szivemben, de meg­történt : kerestem uj hazát, menedéket azon ország­ban, mely a nagy költőt, büszkén nevezi fiának. Évekig éltem itt, közel a Shakspeare-idők emlékeihez, évekig gyűjtöttem adatokat, de még nem láttam Stratfordot, a költő szülővárosát, nem Warwickot, hol a költő hősei éltek, nem a bos­­worthi csatatért . . . hol­ szenvedélyeiknek áldozatul estek, — hogy Shakspeare művében mindenkorra éljenek. Végre teljesült ez is, útnak indultam az Avon folyam mentében, felkerestem, feljegyeztem mindent, mi a költőre emlékeztet; — s midőn 18 évi távol­lét u­tán ismét visszatértem a hazába, Ígéretet tet­tem barátaimnak, hogy adataim nyomán megkisér­­tendem azon férfiú életrajzát,kiről Steevens szerint: „Némi biztossággal csak azt tudjuk, hogy Stratford upon Avon városban született, megházasodott, s voltak gyermekei; föllépett a színpadon, hogy Londonba költözködött, hogy később visszatért irt verseket, színműveket, s Stratfordba, ott meghalt és eltemettetett. “ A tett ígéret óta három év vonult el gyorsan észrevétlenül, s irataim még mindig figyelmeztet­nek az adott szó beváltására. — Munkához ülök, s mennyire idegenszerű gondjaim engedendik, köz­löm egyes adataimat úgy, miként azokat az első benyomás hatása alatt összeírom. *) Hol minden lép­­ten-nyomon azt kérdezzük: fog-e sikerülni alkot­mányos életünk megszilárdítása ? ott háttérbe szo­rul minden, mi nem politika; mert mélyen érez­zük, hogy első helyen a nemzet élete áll, ezzel el­vesztettünk, vagy megmentettünk mindent. I. War­ffick, Londonból 1865. szept. 9-dikén indultam a rég óhajtott Shakspeare-utra, az első állomás War­wick volt, melynek sötét tornyai már a távolból utam egyik czéljára emlékeztettek. Warwick város csak 11,000 lakost számit, s van nyilvános könyvtára, múzeuma, kitűnő árvaháza, tanin­tézete .... történelmi emlékekben is gazdag, s ezek közt legnevezetesebb a föegyház, s a War­wick grófok ős vára. A sz. Máriáról nevezett angol szertartási­ fö­egyház 1123-ban épült, kitünőleg tiszta góth ízlés­ben, melyhez 1394-ben Beauchamp Warwick gróf hasonló stílben egy kápolnát csatolt, hogy a War­wick családnak temetkezési helyül szolgáljon. Szent Mária 1694-ben leégett, de a Beau­­­champ-kápolna épen maradt. A jelen egyház, a nagy tűzvész után, melynek lángjai a város egy részét, s hagyomány szerint Shakspeare iratait is elhamvasztották, eltorzított olasz és góth zagyva stilben épült, pedig ott állt régi díszében a kápol­na, csak egy fal választotta el, csak utánozni kel­lett volna. A művészi ízléssel épült Beauch­amp-kápolná­­val szomorú ellentétben áll a Warwickok durva faragványú emlékei legnagyobb része, mintha szá­zadokkal megelőzték volna a kápolna építését,mint­ha a haldokló művészetnek állnának emlékül. E sze­gény művek alatt, Shakespeare-hősök porlanak. Ott áll a kápolna közepén, Beauchamp Ri­­chárd, Warwick gróf emléke; a történelem mint V-ik Henrik kegyeltjét ismeri, ki Anglia legkitű­nőbb papjait és írástudóit lóra ültette s 800 főnyi kísérettel jelent meg a konstanczi egyházi zsinaton, honnét az agincourti csatatérre sietett (Shakespeare V-ik Henrik), s később élénk részt vett az orleansi szűz elítélésében. — Végrendeletében (1439) kikö­tő „hogy lelkéért warvicki kápolnájában a világ végezetéig naponként három mise énekeltessék.“ — Az utolsó mise éneke VHI-ik Henrik alatt hangzott el, a kápolnában most néma csend uralkodik, ide csak kiváncsi nép jár, s az áhitat hangjai, a szom­széd egyházból halnak el a Warwickok hamvai fölött. A második nevezetes síremlék alatt, Neville Ri­­chárd Warwick gróf a „király-tevő“ lelt nyugalmat; ki a rózsák véres harczaiban mint pártfőnök, majd a Yorkok, majd ismét a Lancasterek élén, koronák­ról rendelkezett. VI. Henriket a Towerba zárta, s IV. Edvárdot királ­lyá tette, kinek testvére Cla­rence herczeg, Neville; idősb leányát Isabellát nőül vette. Később IV. Edvárdot űzte el, s VI. Henri­ket elmelte ismét trónra, kinek fia Edvárd, Neville ifjabb leányát, Annát jegyző el; de a megfutamlott IV. Edvárd hatalmas sereggel tért vissza, Neville, közel Londonhoz, a barneti csatában elesett (1471) s 16 ezernyi seregéből alig maradt hirmondó. A király­ tevő utolsó szavait Shakspeare így adja: „Fussatok urak, mentsétek meg magatokat, War­wick búcsúzik tőletek, hogy az égben találkozzunk.“ (VI. Henrik, III. rész. 5. 2.) A harmadik figyelemre méltó síremlék, hosszú latin feliratban hirdeti azon férfiú dicsőségét, kinek teteme a hideg márvány alatt porlik. Ez gróf Leicester, A Warwick urának testvére, Stuart Máriá­nak egykori jegyese, Erzsébet királyné hires ke­gyen­cze, kit a halál akkor ragadott ki a korlátlan hatalom köréből, midőn Anglia, a spanyol armada megsemmisitésének diadalát ülte (1588). H. Warwick vár. Anglia e regényes fekvésű legszebb régi várát, né­melyek a rómaiaknak, mások a saronoknak tulaj­donítják, tekintve az építési modort, egyik véle­mény sem tartható, bár e helyen lehetett hajdani a római erősség, sőt igen valószinü is, miután e ma­gaslat uralt a közel eső római út fölött. A monda, a mesés óriást Guyt nevezi épitő­­jének, ki a szentföldön Amarant és saját hazájában Collerand óriást ölte meg, ki a félelmes northum­­berlandi sárkányt, s a dunsmorei vad tehenet, her­­kulesi küzdelmek után agyonütötte; de az óriás­nak is akadt ura, egy régi vetélytársa leverte lá­báról, elfoglalta várát s Guy hű nejét fogva tartá. A megalázott óriás egy közeleső barlangba vonult (Guys Cliff), melyet a vár látogatói rendesen fel­keresnek. Végre, jegygyűrűjének beküldése által, sikerült nejével tudatni, hogy él, a nő barátságot szinlett a bitorló várur irányában, titkos utakon bebocsátá férjét, ki az összes várőrséget felkon­­czolta, s folytatta jó hírét, nevét . . . így regélte ezt el nekem az ősz kapuőr, midőn a Guy-torony alatt kegyelettel mutogatta az óriás Guy roppant kardját, vasingét . . . ., s amaz országos hirü vas­­fazekat (Porridge pot), melyből Guy uram regge­lére vagy tiz fontnyi kását szokott elkölteni, úgy mondják, hogy a hálás utódok családi ünnepek al­kalmával, koronkint még most is használják e ne­vezetes edényt, melyről a A Warwickok közül többen végrendeletileg is megemlékeztek. Történetileg bebizonyítható, hogy Warwick várát Newburgh Henrik, I. Vilmos királynak ro­kona és hű bajtársa 1077 körül építtette. A nem­­­bu­rgkiok kihalása után anyai jogon a Beau­champok és Nevillek bírták. IV. Edvárd alatt a Dudley család örökölte, s I. Jakab korában, Beauchamp leány­ágon, a Fulke-Greville családra szállt, s je­lenleg is ennek birtokában van. A vár mostani ura George Guy Greville Warrick gróf. Századok viharzanak el Warwick fölött, s még mindig áll, tornyait teljes épségben még mindig visszatükrözik az Avon csendes hullámai. A hősök még most is azon falak közt élnek, hol egykoron királyok sorsa fölött tanakodtak, de a nemzet sza­badsága megtörte a kényu­rak hatalmát: a királyi fén­y, ak­i kényelem, a fejedelmi tekintélyt, csen­des házi élet váltá fel a Warwickok körében, a vár mostani urait a történelem nem ismeri. — Tér­jünk a vár belsejébe. A vár árkán, az egykori felvonó­híd helyett, jelenleg kőhíd vezet keresztül, s a falakba mélyedő ódon kaput, izmos, sötét tornyok, mint örök kör­nyezik; a legmagasabbak egyikét „Caesar“, a má­sikat „Guy“ toronynak nevezik; ezt a nép Guy óriásnak, amazt Julius Caesarnak, a történelem mind­kettőt a Beauchampoknak tulajdonítja. A vár sziklatömkeleg fölött áll, melynek üre­gei, folyosói messze elágaznak, s hihetőleg élelem- és fegyvertárat használtattak azon időben, midőn a várii­ai királyokkal áltak szemben. A Warwick lakó­szobái együtt véve 333 lábnyi hosszúságra terülnek el, s jobbra, balra a főtermet környezik, mely múzeumhoz hasonlít: mindenütt ré­gi fegyverek, erzsébetkori bútorok s családi arcz­­képek; a fegyverek közt van sok jeles középkori példány, a Beau­champok és Nevillek sisakjai, mell vértéi . . . . s egy kitűnő skót fegyvergyűj­temény, apró kerekded pajzsokkal és rövid késala­­ku kardokkal. Keresztül haladtam a termeken, nincs itt egy nyomoni tér, mely fel ne volna jegyezve a történet könyvében, vagy az ősmonda hagy­ományaiban. E termekben parancsolt egykoron a hatalmas Neville Richard, itt várták leányai, Isabella és Anna, nem egyszer szívszakadva a csatákból visszatérő hős apát, kinek ha lett volna fia, kétségtelenül királ­lyá teszi vala azt; de csak leányai voltak, s ezeket király­fiaknak tegyyé el. Itt siratta Isabella meggyilkolt férjét Clarence herczeget és fiát Edvárdot, a fehér rózsa utolsó iva­dékát, kit VII. Henrik, 15 évi fogság után a To­­werban kivégeztetett. A szép Anna, Neville második leánya, itt várta vissza a tewkesbu­ry csatából férjét Edvárdot, VI. Henrik fiát; de a diadalmas csapat helyett, hű fegyvernöke érkezett gyászlobogóval, s hirül adta, hogy" urát a glou­cesteri herczeg (később III. Richárd), saját kezüleg megölte­ — Anna, kezét n­yujtá férje gyilkosának, hogy végre ő maga is áldozatul essék; szerencsétlenségét, III. Richárdban Shakspeare örökk­é, így valósultak a király­ tevő Neville fejedelmi álmai! Ki tudná ecsetelni azon érzelmeket, melyek a múltnak e szomorú emlékei közt a látogatót meg­szállják ? Nem is kisértem meg, csak­ egy szobára figyelmeztetek még, melynek falait erzsébetkori fest­­vények diszitik ; ezek közt a nagy királyné és Leicester életnagyságu arczképe. Itt őriztetik azon remek faragványu díszágy is, melyet Leiester, leg­fényesebb napjaiban, Erzsébet királyné használa­tára rendelt a kenilworthi várban. Volt-e valaha Shakspeare e várban , ezt kér­­dezendi valószinű­leg az olvasó, ezt kérdeztem én is, ezt kutattam minden esendő alkalommal, de nyomára nem akadtam sehol, a történelem nem említi. Azonban képzelhető-e, hogy a költő, kinek A Warwickban voltak rokonai, ki londoni és strafordi utaiban oly sokszor elhaladott e tornyok alatt, ki a vár urait oly sokszor szerepelteti műveiben, föl ne kereste volna hősei síremlékeit; be ne tért volna azon ős várba, melynek falai közt még él­tek és hirt adhattak azok fiai és unokái, kik egy­koron a A Warwickok hatalmas lobogója alatt küz­döttek ? Sh­akspeare idejében A Warwick nem volt ne­vezetes események színhelye, Leicester, a család egyik tagja, Kinilworthben játszotta le az utolsó fejedelmi szerepet; mig testvére A Warwick gróf nyugodtan ült várában ; vész nem fenyegette, a felvonó hid le volt eresztve, Caeser tornyán az el­ném nézett körül aggodalmasan, mint hajdanra, nem kémlelte, ha arra London vagy a Kenk­worth felől nem ragyognak-e gerelyhegyek a fölvert porfellekegben ? A várból egy keskeny lépcsözet a gyönyörű parkba vezetett ide, siettem, hogy az európai hirü Warwick öblönyt a római művészetnek e remekét fölkeressem. — A parkból de főleg a 147 lábnyi magas Caesar toronyból fenséges a kilátás. Az Avon, melyet nem rég valaki Shakspear folyamnak nevezett , közt feltűnik a százados Cédrusok lombjai mint ezüst vonal keresi útját a zöld mező virányai alatt ; ezek egyikét, mely négy százados ágaival mint óriás áll az ijabb rokonok csoporto­­zatában „Shakspeare-Cedrusnak“ nevezik. Monda szerint a költő nem egyszer pihent volna árnyéka alatt, ha­­ Warwickból Shakspearerel indultam Stratford­a mozdonyon „A William Shakspear“ neve fénylett, s hirdette, hogy az út a nagy költő szü­lővárosába vezet. Rónay Jáczint. *) Mit jelenleg adok, szolgáljon mutatványul, melyet az egész munka úgy mint eredetileg tervezve volt, rajzok­kal és kézirat-másolatokkal remélem nem sokára köve­­tend.

Next