Reform, 1870. május (2. évfolyam, 136-166. szám)

1870-05-04 / 139. szám

139. szám. Szerda, május 4. 1870. Hirdetmények dija: 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 8 kr. A nyilt-téri petit sor 25 kr. Bélyegdij külön 30 kr. REFORM egész évre fél évre Előfizetési föltételek: frt — kr. Vidékre postái vagy helyben házhoz hordva Negyed évre . 4 18 9 Egy hóra írt 50 kr 50 K I. évi töl Szerkesztési iroda: Lipótváros, főnt, 7. sz. 2. em­dleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény zárkésztőséglits illető minden intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-h­ivatal: etsas-utcza, 14. s­z­á­m. A lap a­nyagi részét illető­­ közlemények (előfizetési pénz, körüli panaszok, h­irdetmények) a kiadó-hivatalh­oz intézendők. k­ia­dás Pest, május 3. A horvát országgyűlésről érkező tudó­sítások meglehetősen zavarosan hangzanak, de úgy látszik csak hű képei az ottani­­ dol­gok zavaros menetének. Az opposíczió, a­mely sajátságos vegyülete az ultra-szláv és ultrabürokrat elemeknek, megfeszíti min­den erejét, hogy az eszmék és kilátások zavarát növelje. Azon elkeseredett vita, a­melyet a hús- és borfogyasztási adóról szóló tör­vényjavaslat kihirdetése alkalmával indí­tott, valamint újabb interpelláczióinak egész sora, a­melyeket egy mai távirat közöl velünk, eléggé mutatják ama makacs kitartást, a­mel­lyel a kormány lábai elé minden lépten akadályokat gördít, és e működésének csak a kellő szint és jellemét adják meg azon izgatások, a­melyek a horvát vidéken hasonló irányban folynak, s a­melyek minden határozott közös alap nélkül egy közös pontban, a kormány el­leni renitencziában látszanak találkozni. Ennek ellenében a kormány meglehe­tős erél­lyel jár el és csak a minap osz­latta fel Károly város renitens községtaná­csát, a­mely fészke volt az ultrahorvát, vagy tán korrektebb, ha kollektív néven mondjuk : délszláv agitáczióknak , azonban — ha azon benyomásból, a­melyet az or­szággyűlési tárgyalások reánk tesznek, ítél­nünk lehet — azt kell állítanunk, hogy a kormány az országgyűlésen pártjában nem talál oly erélyes támogatást mint a­milyet attól várnia kellene; mert bizonyos, hogy azon többség nem teljesiti kötelességét, mely az országgyűlést a legfontosabb vi­a­táknál határozat­képtelenségben engedi sinlödni A többség e lanyha magatartása kü­lönösen fájdalmas hatást gyakorol reánk. Mindenki ismeri azon tán naivságig loyá­­lis magatartást, a­melyet Magyarország a horvát kiegyezésben elfoglalt; oda kínál­tuk a fehér lapot, írtak reá olyan autonó­miát, a­milyet akartak; mi úgyszólván fel­tétlenül elfogadtuk, vagy ha kifogást tet­tünk nem államegységi vesszőparipák, hanem a praktikus alkalmazhatóság szempontjából tettük azt. Az anyagi téren sem ijedtünk vissza az áldozatoktól. Horvátország jöve­delmeinek mindössze 5­5 %J,­jót fizeti a mo­narchia és a magyar birodalom közös költ­ségeire, 45 76 teljesen bélszükségleteire ma­radt fen, és még ezt is biztosítottuk éven­­kinti két millió kétszázezer forintban, úgy hogy esetleg a közös költségek terhei teljesen is vállainkra nehezedhetnek. Ily körülmények közt azon többség­­től,mely velünk ez egyezményt kötötte, méltán még vár­hatnók, hogy a mellett a legnagyobb önfeláldozással szálljon sík­ra; annál is inkább, mert ez egyez­ményben nem egy a körülmények által reá kényszerített paktumot, hanem saját poli­tikai működésének önalkotta eredményét védi és mert ez egyezményben Magyaror­szág oly alapot adott lábaik alá, a­melyet k­iáltó előny­eivel a horvát nép előtt egy sokkal kevesebb elmebeli kapitálissal bíró politikai párt is igazolhatna, mint a­men­­nyit a horvát kormánypártban felteszünk. Ha az oppozíczió egy tetemes részének azon szemrehányást lehet tenni, hogy nem an­­­nyira politik­ai elvek, mint inkább a húsos fazekak nélkülözése feletti boszúság irányoz­zák lépteit, úgy a többség legalább annyit megtehet, hogy erélyesen megvédje azon húsos fazekakat, a­melyeket kezei k­özé vett. Ez elmélkedésünk nem akar pálczatö­­rés lenni a horvát országgyűlés felett; el­lenkezőleg inkább figyelmeztetés az a több­séghez arra nézve, a­mit mind saját, mind a mi érdekünkben tenniük kell. A ma érkezett távirati tudósí­tásokban már találkozunk a többség oly erélyesebb határozataival, a­melyek többre is reményt nyújtanak.­­ Az oppozíczió által a határőrvidéki képviselők behívására, a kiegyezési törvény revíziójára nézve tett indítványok elvettettek, s ezen­kívül egy bizottság neveztetett ki, a­mely a kiegyezési törvény teljes végrehajtását konstatálván, az ezzel ellenkező izgató állí­tásokat meghazudtolja. Mindez elég bizta­­tólag hangzik és arra mutat, hogy a kie­gyezés pártja végre felrázkódott tétlensé­géből ; hogy e jótékony lendület maradandó is lesz, ezt annál inkább reméljük, mert ritka politikusoknak van oly kényelmes helyzete, mint a horvát többségnek, hogy politikájukat egy oly loyális fél biztosítsa a desavouáltatás ellen, mint a minő Magyar­­ország. Nemcsak a kiegyezés alatt, a­melynek proc­essusát előbb ecseteltük, de azóta is, és hogy valami kézzelfoghatót em­lítsünk a budget megállapítása alkalmával is a hor­vát képviselők a közös képviselőháznak an­­­nyi jóakaratával találkoztak a horvát ér­dekekkel szemben, hogy ez jövőre is bizto­sítékot nyújthat nekik minden méltányos kívánságuk , vagy akár hús- és borfogyasz­tási aspiráczióik figyelembe vételére nézve. És ha egy párt ily úgyszólván apodiktikus bizonyossággal garantirozhatja nemzete ér­dekeit, akkor kétszeres erél­lyel és hatál­­­lyal védheti azon alapot, a­mely neki ezen garancziát nyújtja. De e védelem akkor két­szeres kötelesség is reájuk nézve egyrészről a garantirozó fél, másrészről saját nemze­tük irányában, és bizton reméljük, hogy a horvát kiegyezési párt a jövőben teljesíteni is fogja e kötelességét. A párisi merénylet. Pest, május 3. Nem lehet politikai párt, mely bármi­nő esetben, azaz még akkor is undorral ne fordulna el a politikai orgyilkossságtól, mi­dőn az a legnagyobb politikai ellenfelet sújtja. Mely ellenkező értelemben élne, az nem volna politikai párt, hanem haramiák egyesülete. Az ily legvégső immorális tet­tek átalánosabb javallása mellett mind a socziális mind a politikai társadalom fen­­állása képzelhetetlen. De a tett undokságát mindenki elisme­ri, s hosszasan nem kell róla értekeznünk. Itt csak azt emeljük ki, hogy mint min­den nagy erkölcstelenséggel, ezzel is mindig a legnagyobb esztelenség párosul, valamint hogy a valódi józan ész a legnagyobb be­csületességgel szokott együtt járni. Oly attentátum, minő legújabban II. Napoleon császár ellen forraltatott, talán száz eset közül egyszer sikerül. Majdnem mindenik s gyakran a legnépszerűbb állam­fők élete ellen is történt merény; de mily ritka eset volt az, hogy czért érjen? Igaz, hogy az újkori Európának két legna­gyobb férfia, Gusztáv Adolf és IV. Henrik orgyilkosok áldozatául estek el, s már csak ezen két eset is a legkeményebb kár­­hoztatást vonja még a Brntusokra is, kik más, talán enyhítőbb körülmények között példát mutattak a Ravaillacoknak. De csak a mi közelebbi idők emlékében él, abból is mily számos a meghiúsult merényletek száma a meg nem hiusultakhoz képes ? Úgy van ebben is, mint a legközönségesebb go­­nosztettek, a tolvajság vagy házbetörés esetében. Nemcsak a policzia, hanem min­denki elle­nsége, szemmeltartója ezeknek, s maguk jól tudván ezt, már a nagy titko­lózással s félénk óvatossággal is gyanúsok­ká teszik magukat. Még az is a ritkább esetek közé tartozik, hogy számosabban be legy­enek avatva a bűn titkaiba. Többnyire nem összeesküvők, hanem egyes fanatikusok vetemülnek e bűnre. Azonban a Párisból érkezett újabb tudósítások a franczia császár élete ellen készült merényt egész egy összeesküvésnek tulajdonítják, még pedig olyannak, mely az ország határain kívül s gyaníthatólag többféle európai nemzetiséget magában foglaló forradalmi komitétől indult ki. Ez még a jelen pillanatban csak gyanú, de ha valónak bizonyulna is, a szándéknak észszerűségét ép oly kevéssé bizonyitná, mint moralitását, — sőt mindkét tekin­tetben annál­ szomorúbb fényt vetne az újkori európai czivilizácziónak legsötétebb rej­­tekeibe. Hol van itt a körülmények érzésének, az előrelátásnak legcsekélyebb szikrája is ? Hiszen már magában az, hogy valamely kis párttöredék kénytelennek véli magát ily alattomos gonoszsághoz nyúlni, nem bizonyítja-e, hogy azon töredék sokkal gyengébb, hogysem nyíltan felléphetne, s azért kell folyamodnia bűnhöz, mivel be­csületes eszközökkel, melyek a népet ré­szére nyerhetnek, egyátalában nem rendel­kezhetik? Hogy meri néhány ember milliók sorsát, kik elé nyíltan lépni nem bátorko­dik, ezek akaratja nélkül eldönteni akarni ? Francziaországban jelenleg még a nyílt lázadás is Rochefortban és társaiban meg mert szólalni. Az átalános népszavazás a legtúlzóbb demokrácziának is fölszabadította a vásárt. Ki hitte volna, hogy az utczai lazításokat sem tartják némelyek elegen­dődnek, hanem Rocheforton és társain is túl akarjanak tenni? Mit mondana maga a nép azokra, kik orgyilkosság által akar­nak vezérszerepre jutni, kivált ha csaku­gyan külföldiek keze is benne volt a játék­ban ? — Bizonyos az, hogy a mily mélyen gyászba öltöznék az ország nagy többsége uralkodója koporsójánál, ép oly mély gyű­lölettel kísérné a vesztőhelyre gyilkosait. A legnagyobb politikai és históriai tu­datlanság kell hozzá, hogy azt vélje va­laki, mintha a nemzetek vagy politikai rendszerek sorsa csupán egyes emberek aka­rat­ától függene, nem pedig főleg politikai szükségek lánczolata volna. 111. Napoleon nem volt születésénél fogva abszolutista. Meglehet ugyan, hogy tovább ment, mint kellett volna , de nagyából az irányt a vi­szonyok kényszerűsége mutatta­ ki neki. Hogy nem volt föltétlenül absohrtista, meg­mutatta az újkori alkotmány inaugurálásá­­val, melyet éles elméje ismét a viszonyok által látott indokoltnak. Ha ő visszavo­nulna vagy megszűnne élni, vájjon bárki ki utána következik, tehetne-e valami egészen ellenkezőt, a rövid időn való megbukás koczkáztatása nélkül ? — És semmi sem­­ buknék meg oly rövid időn ott, mint a respublika. Bizonyosnak tarthatjuk azt is, hogy ha Napóleon császár halála bekövetkeznék is, Francziaország kitűnő férfiainak színe magát az alkotmányos monarchiát mint rend­szert, elég erős lenne fentartani, ha valami­­k­ép javítva is, így a császár személye né­mileg másodrendűvé vált az alkotm­ányos kérdés tárgyában, s egy merénylet ellene a gonoszság mellett még fölösleges gonoszság is. III. Napóleon, ha személyesen hiú volna és uralomra vágyó, inkább az fájhat neki, hogy némileg háttérbe szorul, s nem az, hogy ma is személyét oly fontosnak tartják, mi­szerint titokban egész konspiráczió kelet­kezik ellene. Horvátországból. Pest, május 3.­­ A zágrábi országgyűlésről a „P. Lloyd" m­ai számában a következő távirati tudósításokat olvassuk : május 2-ról távirják : A mai országgyűlésen­ B­r­o­o­s lelké­sz indítványozza, hogy a m­agyar-h­orvát kiegyezkedés revideáltassék. Zsivkovics inditványozza, hogy ő felségéh­ez indittassék követség azon kérelemmel, hogy h­ivassék meg a határőrvidék a horvát ország­gyűlésre, megoldandó az Ausztria és Magyarország­gal szemben való kérdéseket. B­r 1­i­c­s egy bizottmány kinevezését ajálja, mely a közös tör­vényeket a promilgáczió előtt megvizsgálja. Május 3-ról a következő tudósítások érkez­tek : A pénzügyminiszter felszólítására 29 képvi­selő megint felment a pesti országgyűlésre, hogy néhány h­alaszthatlan vasúti- és adó-előterjesztés elintézésén jelen legyen. get-bizottmány az országos Távollétük alatt a bud­­előleges költségvetés felett fog tan­ácskozn­i­. — A többség klubja már tárgyalta a fiumei kérdést s ajánlani fogja a pro­vizórium helybenhagyását. Bedekovich és Rauch bán azon vannak, hogy ezen kérdés eldöntése a képviselőknek Pestről való visszajöveteléig elha­­lasztassék.­­ A tavaly országos költség száma­dása a számtalan kinevezések és a hivatalok gaz­dag fizetése daczára is 300,000 többletet mutat. A május 3-iki ülésen a kiegyezési párt el­határozta, hogy Zivkovics indítványa a határőrvi­­déki képviselők egybeh­ívását illetőleg, mint reak­­czionáliá­s, a Brlicsc pedig, melynek tárgya a kö­zös törvények revíziójára való bizottmány kineve­zése, mint a kiegyezked­éssel ellenm­ondásban levő, elvettes­sék. Továbbá határoztatott, hogy neveztes­sék ki egy bizottmány, mely a kiegyezkedés pon­­­tos keresztülvitelét konstatálja és az izgató állítá­sok valótlanságát kimutassa. Belácsovics gróf ígéri, hogy a fimnci kérdést elő fogja terjeszteni s a provizoriummak Fimnéban való behozatalát javasolni fogja, amely nyilatkoza­tát megelégedéssel fogadták. Az országgyűlési osztályok a választási és országgyűlési ügyrend felett tanácskoznak. A budgetnek sajtó alá a­já­s a után a budget­­bizottm­ány m­egválasztásáh­oz fognak. Felszólít­ják a kormányt, hogy felelős­ségi törvényt terjes­­­szen elő. Az eszék-pozsegai vasútvonal fentartatik és az eszék-brodi vonal feletti törvényjavaslat a na­pirendre való térés által mellőztetik. Károlyvárosból hiteles tudósítás érkezett, mely szerint a béke helyreállítása tekin­tetéből az eddigi parancsnok Benko altábornagy, ki a Za­­tocnik-párttal barátkozott, Iinzbe tétetett át. Mol­­linári altábornagy a tiszteknek a politikai agitá­­czióktól való tartózkodást szigorúan megparan­csolta. A m. k. egyetem­ orvosi és bölcsészeti karának emlékirata az egyetemi reform ügyében. Egyetemünknek bölcsészeti és egyetemi ka­ra a közoktatási minisztérium­hoz egy endékiratot intézett az egyetemi reform ügyében, melyet a kö­vetkezőkben ismertetünk meg olvasói idők is: Örömmel üdvözli a memorandum az egyetem újjászervezéséről szóló törvényjavaslatot kivált a benne kimondott két fontos elvniek okáért : 1. hogy az egyetem államintézet, 2. hogy a­­ tanszabadság alapján szerveztetik. A tanszabadságot azonban mint tanítá­si és tanulási szabad­s­ágot tisztábban óhajtaná definiálni. Emellett az egye­tem czél­­ját szintén körülírandónak vélné a törvény elején. „Az egyetem feladatát mi — mond­ja a memo­randum— kettősnek látjuk: először a tudományt ma­gasabb értelembe­n fejleszteni, részletes búvárkodás­sal előmozdítani s a hallgatókat önálló búvárko­dásra gerjeszteni, szóval tudósokat képezni; má­sodszor a szalq­i­lyákra készülő egyetemi polgáro­kat mindazon tudományokba beavatni, melyekre választott szakuk gyakorlatában szükségük lehet. Ehez képest az egyetem egyrészről tisztán tudo­mány-­­ és tudós-művelő, másrészről szakpályára készítő intézet. Első feladata teljesítésében mind a tanítási, mind a tanulási szabad­ságot korlátlannak óhajtjuk; másik feladata azonban szükségképen korlátolja mind a kettőt: korlátolja a tanítási sza­badságot, a­men­n­yiben a tanárok úgy tartoznak előadásaikat rendezni, h­o y az illetők belőlük szakpályájukra szükséges tudományt teljesen meg­­­szerezhessék; korlátolja a tanulási szabadságot, a­mennyiben az államnak joga, sőt kötelessége őrködni, hogy a­kik majdan m­int ügyvédek, bírák orvosok, gyógyszeré­szek, tanárok stb. hivatva lesznek kiváltságosan és közvetlenül befolyni a hon­polgárok vagyoni, egészségi, mű­veltségi viszonyai­ra, egész nemzedékek anyagi és szellemi jólétére, azok pontosan teljesítsék azon föltételeket, me­lyektől szakképzettségük leh­etősége függ.“ Ez értelemben ajál is a met­or­iudum egyes §-okhoz módositványokat s áttér a th­eológiai fa­kultások kérdésére, ililó, hogy vagy a mostani kath­. h­ittani­ kart is fel kell oszlatni, vagy minden bevett vallás számára állítandó fel egy-egy kar ; a memorandum szükségesnek tartja, hogy a th­eo­­lógia tudomán­yosa­! mííveltessék; kétli azonban A „REFORM­­­ TARCZAJA­ A kölcsön­-elmésség. — Harmadik közlemény. — A közlemények, melyek e czim alatt multhavi számainkban megjelentek, olvasóink között némi viszhangot keltettek, melynek egyhangú refrain­je az, hogy a folytatása következzék. Mi azonban Fournier elmés könyvét átlapozva, nem i­gen mertük meghívni az olvasót, hogy sétánkon továbbkísérjen. Szerzőnk azon ponton túl, hol múltkor megállapod­tunk, saját irodalmának tévéit és zugait keresi fel, hol a mi közönségünk, csak elvétve akadván egy­­egy ismerősre, csakhamar elunná magát. Saját ma­gyar idézettárunk még nincsen összegyűjtve s h­a reászánnák is magunkat az áttörésre, attól tartunk, az eredmény nem jutalmazná a fáradozást, mert valljuk meg igazán, irodalmunk még nem hatott be annyira a közönségbe, vagy igazságossabban szólva, közönségünk irodalmunkba, hogy a nálunk is igen szép számmal meglevő kincsek apróra váltva va­lami jelentékeny forgalom tárgyát képeznék. A mi forgalomban van is, többnyire oly új veretű, mint egész irodalmunk s azért nem ad alkalmat azon operáczióra, mely eddigi közleményeinkben tulaj­donképen érdekelhette az olvasót: az érmek saját­­képeii eredetének kutatására. Fournier eljárását követve, mi legfölebb azon magyar idézetekkel foglalkozhatnánk, melyek­­ nem magyarok, s ezekre alkalmazhatnék a helyreigazító genealógiát. Említhetnők például a rész magyar toasztirózók stereotyppé vált bekezdő mondatát: Vannak perczek az ember életében .... melyeket aligha jut eszébe valakinek visszavinni forrásukra, Schiller Wallenstein-jének harmadik ré­szére, hol a II. felvonás 3. jelenetében Wallenstein is egyik pompázus beszédét igy kezdi: Es gibt im Menschenleben Augenblieke . . . bikus Sokszor használjuk ezt is, még pedig a jam­­mértéket annyira megközelítő formában, hogy már ez is figyelmeztethetne bennünket az idézet költői eredetére: A hosszú beszéd rövid foglalata, mi nem egyéb, mint önkénytelen fordítása Wallen­stein II. része Németországban szerte alkalma­zott ezen sorának: Was ist der langen Rede kurzer Sinn ? (1. felv. 2. jel.) Egyátalán az ilyen czitátumok hozzánk nem egyenesen a forrásból, hanem a német közbeszéd kerülőjén jutottak el s tán innen van, hogy sok közülök magyar polgárjogot nyert, és első látásra nem emlékeztet tulajdonképeni hazájára. így idéz­zük magyarul: A mór megtette kötelességét, a mór mehet, s kevesen gondolnak e mellett Schiller „Biesco“ jára, hol e sor a 3. felvonás negyedik jelenetében a német közhasználattól is némileg eltérő alakban található. Mert míg a m­agyar sor láthatólag ebből van fordítva: „Der Mohr hat seine Schuldigkeit gethan, der Mohr kan gehen,“ addig az eredeti így szól: Der Mohr hat seine Arbeit gethan, der Mohr kann gehen. Nehezen volna megtalálható magyar család­fája ez annyira meghonosult szónak is: Szerencsétlen fló­ ás !. Úgy­hogy újabb adatok föltalálásáig meg kell ma­radnunk a mellett, hogy e mondás is, mint a fe­­nebbiek, Schilleré, és kissé megváltozott alakban van kivéve a nálunk is egykor kedvelt „Ámány és szerelem“-ből, hol az ötödik felvonás harmadik jelenetében Ferdinánd felkiált: Unglückseliges Flöton.^p­el! A fordítás mindenesetre szerencsés, mert szó­szerinti magyarosításban aligha ért volna a mon­dás annyi esztendőt. Tán e kedvező praeczedens bátorította egyik vidéki színészünket a szabadabb fordítás olyan kísérletére, melynek a tragédiára nézve lehetőleg tragikus vége lett, t. i. átalános nevetés. Ugyan a tragédia egyik végzetes mozanatáról volt szó, t. i. a limonád­é­ról. E közkedvességű csillapító szer savanyú­ édességével mindenesetre igen sajátságosan van alkalmazva mint katasztrófa egy nagy tragédiában, úgyhogy a darab hazájá­ban is tréfa tárgya lett s ott e két ismert szóból: Bouise da bi­<t blues ! és ebből: Die Limonade ist matt, ■wie deine Seele — egy szórakozott színész nyomán ezt az egy sort faragták : Louise, du bist blass, wie die Lim 'ua ’e! A mi színészünk is, kinek a darabban nem jutott kisebb szerep, mint Ferdinandé, sokszor megakadt a „limonádé“ szón, melyet soha sem tudott elég tragikus hatással érvényesíteni. Végre az utolsó próbán kijelentette elhatározását, hogy a dolgon egy merész fordulattal segít. Hiába intet­ték, hogy ne szálljon síkra a szent megszokás ellen, mely a limonádénak hagyományos jogot adott e tragédiában : ő fogadást ajánlott, hogy a limonádét más szóval helyettesíti, a­nélkül, hogy a közönség csak észre is venné. S valóban az előadásnál, mikor Ferdinánd szívszaggató fájdalma és Luiza emberfeletti szen­vedése már a hangulat tetőpontjára vitték a hall­gatókat, Ferdinánd megszólal és irtóztató n­yoma­­tékkal mondja : Luiza, tesz is nekem egy pohár mandula­­tejet? Leirdatlan­ méltatlankodás. A közönség pis­­­szegett, tombolt, az igazgató pedig kétségbeesve fenyegetőzött a színfalak mögül, úgyhogy a vá­ratlan hatástól megijedt Ferdinánd szükségesnek látta, valami plauzibilis módon visszatérni az ere­deti szöveghez s azért gyors elhatározással így folytatta beszédét : . . . vagy ha nin­cs itthon mandulátok, akkor nem bánom, adj limonádét! Erre a közönség haragja átalános kaczajnak engedett, mely csakhamar végett vetett ez estére a tragédiának, s tán örökre a szerencsétlen szí­nész javító ambícziójának. Hogy visszatérjünk Schillerre, ő nemcsak a német közbeszéd által került a nálunk ismert idé­zetek tárába : sok van, a­mit egyenesen ő utána idézünk, valamint egyátalán a latin után legtöbbet czitálunk a német irodalomból. »Én is Árkádiában születtem .« Ez eléggé divatos nálunk és legtöbben tud­ják, hogy Schillert idézik, midőn e szóval élnek, bár kevesebben gondolnak rá, hogy „Resignation“ czimü verse kezdődik így, s hogy Schiller is csak úgy fordította egyik görög siriiatból : K^ayoo ev ^Aqxaőlfi, melyet Poussin festő egyik tájfestményén, mint siri verset alkalmazott, s melyet Göthe jelszó­nak tett olasz útja leírása elé: „Auch ich in Ar­jolente világot kadien.“ Azt is tudjuk, hogy deszkák“, Die Bretter, die die Welt bedeuten Schiller tulajdona, ámbár legtöbben sokáig volnánk kénytelenek keresni, ha föl kellene ütnünk a la­pot, hol ez olvasható, mert hogy a versnek, mely­ben előfordul, czíme: „An die Freunde“, azzal keveset gondolunk. Vannak még, miket csak az eredeti nyelven idézünk , például a „Bürg­schaft “-ból : Ich sei, gewäh t m'r d e Bitte, In eurem Bunde der Dritte, vagy pedig a „Glocke“-ból : O, d, SS sie ew'g grünen hiebe, Die sthöiio Ze t der jungen Liebe, mig a „Lied an die Freunde“ ezen sora: „Dem Verdierste seine Kronen“, ismét magyarra alkalmazva fordul elő. Sántító magyar fordításban szokták használni Don Carlos Fosához intézett ezen szavait is (1 felv. 9 fel.) Ann in Arm mit dir So fordr’ ich nieii Jahrhundert in die Sch ankon, mig ugyanebből németül idézzük : (II. felvonás 8 jel.) Stolz will ich Don Spanier, s ismét csak magyarul használjuk a paczifikált országok eme remek jelzőjét, melyet Posa alkal­maz a német alföldre, „a temető nyugalma“: „Die Ruhe eines Kirchhofs“ (3 felv. 10 jel.) Az sem ismeretlen előttünk, mint igen al­kalmas szó, egy hasztalan polémiának az ellenfél rovására véget vetni: Mit der Dummheit I­­ämpfen Götter selbst ve­gebors, mely az orleansi szűz III. felvonásában fordul elő, s hogy Schillerrel ott végezzünk , hol legkö­zelebb áll hozzánk, jegyezzük ide „Tell Vil­­mos“-ának néhány sorát, m­ely feltűnően hasonlít a mi Szózatunk első strófájához: An’s 'Vaterland, an’s thenre, schliess dic'i an, Das ha te fest mit deinem ganzen Herzen, Hier sind die starken Wurzeln deiner Kraft.. . (A szeretett hazának légy hive Hozzá ragaszkodjál teljes sziveddel Itt v­an erőd, hatalmad gyökere . .) így már benn lévén a java idézésben, te­gyünk eleget az idézők első kötelességének, meg­nevezvén a forrást, melyet követni fogunk, s rész­ben már eddig is követtünk. Buchmann György „Geflügelte Worte“ czimü könyve ez, melyet e tárczák elsejének bevezetésében már említettünk, elsőbbséget adva fölötte elmésség és érdekesség dolgában Fonrm­ernak, de nem tagadva azt sem, mi a németnek előnye : a teljességet. Buchman­n, bár könyvét „a német nép idézettárának“ nevezi, mégis egy félakkora kötélben, összefoglalta a német, a franczia, mint Fournier, angol, olasz, görög, latin, valamint a biblia- és liistóriabeli főbb czitátu­mokat. Az ő nyomán haladva tehát, ha nem oly mulattató, de elég gyors utat fogunk tenni az idézetek országán keresztül. A németeknél vagyunk még, s ha Schillert elintéztük, természetesen G­o­t­h­é­r­e kell térnünk, ki a nála található idézetek száma dolgában Schiller után foglal helyet, az ő híres szavai közül. Hozzánk épen kevés hatott Tán legjobban ismerjük e sort : Nur die Lumite sind hesoholdim, ámbár a ,,Rechenschaft“ czimü vers, melyben elő­fordul, aligha tartozik az átalánosan ismertek közé . Megleh­etősen elterjedtek még a boldogtala­nok e kedven­cz sorai (Wilh­elm­ Meisters Lehrjahre. 1. rész, 2. könyv, 13. fej.) Wer nie sein Brod mit Thräiion ass, Wer nie die kummervoll u Nächte. Auf seinem Bette weinend sass, Der kennt euch nicht, ihr himmlischen Mächte! (Ki soha könnyel nem áztatta kenyerét; kié soha sem ült kincs éjeken át sirva ágya szélén — az nem ismér ben­netek, ti mennyei hatalmak ! Másik regényében (Werther) találunk egy kifejezést, mely németben, magyarban közhaszná­latba ment át: Glänzendes Elend, Fényes nyomorú­ság. „F­aus­t“ gazdag idézeteké vált szavak­ban, melyeket mi, ha használjuk, természetesen érintetlenül hagyunk meg az eredeti alakban. E mondást: Die Botschaft hör' ich wohl, allein mir fehlt der Glaube* vagy Meplisto szavát: Ich bin der Geist, der stets vom­eint, s ugyanannak hiressé vált mondatát: Wo Begriffe fehlen, Da stellt zu rechter Zeit ein Wort sich ein valamint ezt: Grau, theurer Freund, ist alle Theorie Und grün des Lebens goldner Baum — mindezeket vajon ki fordíthatná le úgy, hogy az uj alakban is oly kedveltek maradjanak ? Alig van szó, melynek h­asználatánál oly ke­véssé gondolnánk igazi apjára,mint ez: A V­ö­r­ö­s f­o­n­á­l, mely­et pedig majd minden harm­adik vezérczikk­­ben alkalmazunk. Ezen közhel­lyé vált hasonla­tot legelőször találjuk Goth­onól, a „Wahlvorwandt­­sch­aften“ czim­ű regényben, hol az elbeszélést az

Next