Reform, 1872. november (4. évfolyam, 300-329. szám)

1872-11-01 / 300. szám

I 300. szám. Előfizetési föltételek : Vidékre ponton vagy helyben h&shoa hordva Égési ÓTro Pél­éTro Negyed­évre Egy hóra . 20 frt—kr. 10­0­­ . Hirdetmények dija: 5 frt—kr. 1 . 80. Péntek, november 1.18T2. 10­ hasábos petitsor egyaasri hirdetésnél . . 8 kr. A nyílttéri petitsor..........................................25 „ Bélyegdij ...............................................30 „ REFORM m. évi folyam. Szerkesztési Iroda: BslT&roa, T&roah&m­tAr S. aa. X. rndvarg X. «aa«l«ti«na B lup sauUemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghen intézendö. Bérmentetlen levelek ónak ismert kezektól fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Rátb­ló? kvarrkereskedésében, régi mnnk­ás ezér­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás korüili panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intésendők. Előfizetési fölhívás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó évi november—deczemberre 3 írt 60 kr., — novemberre 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens „Barnaby Budge“ czimű­ 3 kö­tetes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt — igényt tarthat. Ify Az előfizeté­si összegek b­eküldésére legczélszerübb a postai utal­­ványlapokat használni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, háznégyszög. A pesti népszínházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé begyült............................... 9086 frt 55 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Újabban aláírtak­ Pestmegyéből az alispánság közvetítése mellett . . . . 31 frt — Összesen : . 9117 írt 55 kr. és 2 db. cs. és kir. arany. Az uj adakozás részletes kimutatása ujdonsági rovatunkban található. Pest, október 31. Tisza Kálmán és társa Csernátony úr koaliczionális politikájának értelmetlensége legjobban kitűnik akkor, h­a konkrét alakban képzeljük azt, a­mit ők a kijelentések, a pro­­fécziák és a siralmas énekek alakjában, szün­telen ismétléssel és végtelen okoskodással, mint a balpárti politika uj bölcseségét, mint a Tisza-töredék privilegiált találmányát és mint a bonboldogitás monopoliumos varázsszerét árulgatják a piaczi publikumnak az „Ellenőr“ hasábjain. A jelen „erkölcstelen“ kormányt meg­buktatni, ez a koaliczió-keresők h­onmentő po­litikájának alfája; helyébe „a becsületes em­berek“ kormányát ültetni a vörös székekbe, ez a honalapító új párt programmjának óme­gája. S a mód, a­hogyan ezt elérni lehet, a koalíczió a Deák-párt „független és tisztessé­ges“ e­­eméivel, vagy úgy, hogy ezek maguk vállalkozzanak a búk­tatásra és miniszterfara­gásra ; vagy úgy, hogy a Tisza-párt is keserves önmegtagadással, de önföláldozó hazaszeretet­ből kész a deák-párti szakadárokkal fuzionálni — elveinek in parenthesi sértetlen föntartása mellett — s egy koaljczionális minisztéri­umba belépni. Ez dr. Csernátony, balközépi hivatalos kuruzsló politikai rec­eptje: reva­­lesciére de Tisza, hasznos mindenre, meggyó­gyítja a balpárt szélhüdését, összeforrasztja a törött csontokat, a beteg aspiráczióknak táp­anyag, a melancholiának üdítő ital, az epeláz­­ban csillapító szer, az u. n. Griössenwahnsinn eseteiben idegébresztő csöpp. A valóságban pedig festett viz, viz és semmi más, ártatlan czukorlé. Mert koaliczió nem lehet, minthogy a Deák-pártban nincs oly töredék, mely a Ti­­sza-párttal koaliczióra lépni kész volna. A­mig a balközép a közjogi alapot megtagadja, vagy ellene tör vagy vele szembekötősdi bu­­juskát játszik, addig a Deák-párt hívei nem tervezhetnek Tiszáékkal koalicziót. De ha elméletben igazunk van is, ki tudja, gyakorlatban csalódhatunk. — Az „Ellenőr“ váltig emlegeti a Tisza-párt miniszterelnökéül b. Sennyeyt s a „Magyar Politika“ — mely mellesleg mondva azt feszegeti, hogy kár an­­­nyi pénzt költeni miniszterekre — nem győzi czitálgatni az „Ellenőrt“, mikor ez dicséretek­kel halmozza el Sennyeyt. Senki előtt nem titok, hogy ha a Tisza-párt koalíczióról beszél, ez alatt nem ért egyebet, mint egy Sennyey- Tisza minisztériumot. Erre törekszenek, ezt híresztelik a propagandacsinálók egész elra­gadtatásával. Igénytelen nézetünk szerint ez hiú törek­vés, és hahogy hiú, akkor a Tisza-párt egész új politikája haszontalan. Haszontalan, de nem ártatlan. Sennyey Pál báró intencziói előttünk nem csak homályosak, hanem teljesen ismeretlenek. Hívatlanoknak érezzük magunkat az ő nevé­ben szólni, s így nem is kezeskedhetünk deák­párti hűsége mellett. Az egyedüli alap, a melyre következtetéseinket építhetjük, ez az Ő fölirati beszéde, melyben saját múltját megtagadva a Deák-párt alapját, a kiegyezést elfogadta, vég­legesen-e vagy csak kiindulási pontnak, mi nem tudhatjuk. Tény azonban az, hogy bár­mikép hízelgett is Sennyey báró a balközép­nek, és akár­mekkora rokonszenvet tanúsított is a Tisza-párt iránt — rokonszenvet, melyből csak igen gyéren juttatott a saját pártjának és az általa „támogatandó“ kormánynak: — azt Sennyey határozottan és világosan kijelen­tette, hogy neki nem kell se fúzió, sem „koa­líczió“. Mindazáltal — nem lévén beavatva a Sennyei-politikába — mi e kijelentésnek sem tulajdonítunk több értéket, mint a mi világo­san megilleti, t. i. hogy Sennyeinek nem kell a koalíczió most. A nemes báró nem követte el Bouber hibáját s nem mondotta ki azt a szót: jamais. Minek is mondotta volna, hisz akkor kárba vesz mind az a balpártra paza­rolt dicséret és Sennyei meg nem hódítja Cser­nátony bizalmát és becsülését. Van azonban Sennyei beszédében még egy más passzus, t. i. az, a mely legjobban tetszett a balközépnek s leginkább visszatet­szett a Deák-pártnak, a hol ugyanis a konzer­­vativok vezére a balközépet történelmileg jo­gosult pártnak állította. A balpárt ujjongó örömében feledte, hogy ezen bókban a nemes báró a legkeserűbb ítéletet mondotta ki a Tisza-párt jövője fölött. Ha a balközép egye­nes ágon a Kupáktól származik s a Tökölyek politikai örököse, akkor ha ezerszer leiz is tör­ténelmi jogosultsággal, addig mig a Habsburg­­ház alatt örökös unióban élünk Ausztriával, ezen „jogosult“ párt kormányképességgel nem bir, vagy pedig mihelyest kormányra lép, meg­tagadta „történelmi jogosultságát“. Ez világos, s eből még több is követ­kezik. Sennyei szerint létezik Magyarorszá­gon egy másik történelmi jogosultsággal bíró párt is: az, a­mely a szövetségben keresi a bon erejét és biztosságát, s a­mely a dynasztia közösségében és a pragmatika szankczióban ismeri az egyetlen igaz politikát. Nem tudjuk, váljon a volt tárnokmester meggyőződésében csak az ó-konzervatívok és katholikusok ké­pezik-e méltó és hű képviselőit ezen történel­mileg jogosult pártnak, avagy hajlandó az egykor forradalmi, de „kiegyezkedett“ Deák­pártot is befogadni ama jogosult pártba?Nem tartozik a dologra, így vagy úgy, Sennyei b. maga mindenesetre ezen történelmileg jogo­sult párthoz tartozik s tehát nem tartozhatik a vak Bottyánok táborába. Már most hogyan képzeli Csernátony a koalícziót? Ugy­e, hogy Tisza mond le a történelmi jogosultságról , vagy úgy, hogy Sennyei mond le? Vagy talán úgy, hogy mind a kettő­­— ad hoc buktatás — leteszi el­veit a bölcsőbe, álomba ringatja azok lelkiis­meretét, s aztán addig, mig a hires történelmi­leg jogosult elvek fölébrednek és rivásra fa­kadnak, rósz háznép módjára koalicziót köt egymással és fölforgatja a házban az erkölcsi rendet ? Miféle kormány volna ez! Mily szé­gyenletes elválás lenne a vége ? Hát volna ez törvényhozás és volna adminisztráczió, midőn a balpárti radikálisok támogatnák a konzerva­tív irányú haladást és a „jobboldali“ konzer­­vatívok adminisztrálnák a balpárt megyéit és városait. Hogy milyen fából vaskarika a Csernátony- Tisza koalícziója, kitűnik a legközelebbi pél­dából, a­hol v­etlenül Sennyey is, a Tisza­­párt is határozott állást foglaltak­ a hadsereg kérdésében. „Nem kell közös hadsereg sem­mi esetre, hanem minden áron és a kibékülés vagy fúzió múlhatlan feltételeiül követeljük az önálló magyar hadsereget“ , az a balközép valamennyi árnyalatának fő-fő követelménye s a Tisza-pártnak első alkufeltétele. „A had­sereg közössége az államok szövetségének leg­főbb garancziája, s nemzeti létünk nemzetközi nagyhatalmi állásának nélkülözhetlen alapja“, ezt vallotta történelmileg jogosult pártállásánál fogva Sennyey Pál. Tessék koalíczióra lépni! Ki fogja föladni álláspontját, Sennyey, a­ki mellett szól a törvény, az évszázados gyakor­lat, a hadtudomány és a befolyás, vagy Tisza Kálmán és Csernátony ? Világos tehát, s mindennél világosabb, hogy itt kompromisszum nincs, nem lehet, csak egy esetben, ha t. i. Tisza K. és b. Sen­­­nyey P. — egymást akarná kompromittálni. Nyugodtan napirendre lehet fölöttük térni a komoly munkára. =. A közoktatásügyi miniszter a középtano­­dák szervezése czéljából a törvényhozás elé ter­jesztendő törvényjavaslat elveit, azonképen mint az egyetemiét, szakértő férfiak szives közreműködésével óhajtja eleve megvititni. E végből I. év. november 6-ára szakértekezletet hivott össze a magyar tud. akadémia Kisfaludy-ter­­mében délutáni 5 órakor, mely elé megvitatás végett a következő kérdést tűzöttek : 1. A gimnáziumok jelen szervezetükben meg­felelnek-e azon feladatnak, mely szerint a magasabb műveltség megszerzésére készülő ifjúságot a tudomá­nyos pályákra, kivátképen az egyetemi tanulásra elő­készítsék. 2. Ha e föladatuknak nem felelnek meg, mi­ben van e fogyatkozás oka? Szervezetükben, t. i. föl- A „REFORM” TÁRCZÁJA. Három világrészben. ^ — Bláns Szilárd honvédszázados viszontagságai és kalandjai. •— XI. Kaland egy háremben. Látogatásom a „Tophaná“­­ban és egy régi barát. A magyarnak van czigányzenéje és bora, a németnek harsonája és söre, a francziának ballétje és pezsgője, az angolnak versenyfutótere és puncsa, a töröknek pedig— csibukja és háreme. Hárem! — Ki ne hallott volna erről a bűvös-bájos, ízig fátyo­­lával bevont Hesperidák kertjéről? Melyik ifjú az, a­kinek forrongó képzelete lángokba nem gyűl, midőn előtte „Zulejka“ szivárvány-árnyai megjelen­tek ? Ki az, kinek képzelete be ne lopózott volna ezen tiltott paradicsom bűvös függönyei közé? Én azon szerencsés Argonauták közé tartoz­tam, kiknek a valóságban is sikerült, nem csak be­­lopózni, de a kulisszák mögötti pünkösd-királyi jo­gart is viselni. Fiatal ember, kinek élte hajója szabadon, te­her nélkül száll a lét sik tengerén, mi elől riadna vissza? Szilaj képzelete fellegverő szárnyaira bízva magát, villámként rohant a legvészesebb tájakra. Fiatal U. barátom egy valóságos Don Juan ezen if­jak közé tartozott. Egy estve csak beköszönt hoz­zám és kedvtelt arczal közli velem, hogy jó szóért és jó pénzért sikerült rá vennie egy török főúri, „hárem-basijá­t“, kinek gazdája több napra elutazott, hogy minket a hárembe bejuttasson. Én is fiatal vol­tam és katona, — izgatottan hallgattam végig bará­tomat és égtem a vágytól mielőbb a regés helyen lehetni, hol tetőzve mérnek a tiltott szerelem ambró­ziájából és a szerelem pezsgő báv­itala, kábité báj­­illatot terjesztve forr ki az érzelmek dúsgazdag kely­­héből. A szives olvasó képzelheti tehát, hogy soká nem késtem. Feltűnést nem akarván okozni, törökö­­sen öltözködtünk, nem kimélve költséget a lehető legszebb ily öltöny megszerzésére. Végre ezzel is készen állottunk. De az eunuch lehet csaló ig, ki csak tőrbe akar ejteni? Ez esetre is elkészültünk, lőfegyvereket és gatagant dugtunk övünkbe, a töb­bit saját fátumunkra bizván. íLs mentünk. És miután >) L. a „Reform“ 283., 284., 285., 286., 390. 292. 297. 298., és 299. számát, vagy­ tizenöt utczán és sikátoron átvergődtünk meg­­állottunk egy éktelen nagy, de ablakot és minden küldíszt nélkülöző ház homlokzatának alacsony ka­puja előtt. Társam négyszer halkan ütött a kapu aj­tajára és aztán kezünkkel revolvereink agyát mar­­kolászva, lélekzetvisszafojtva vártuk a történendőket. „Ha itthon volna a pasa“ suttog ám én. „Ha elárult volna a gaz eunuch“ suttogá­s. Végre csoszogást hallotttunk, és az enuch, egy vén kiaszott gonosztevő, ritka, deres szakálba foglalt fanyarédes arczával megjelent előttünk. Nem sokat habozva, követtük őt az oroszlánbarlangba. A tágas udvar közepén csinos keleti stélben épült ház állott, melyet pompás veranda környezett. A verandán át, egy szép tágas csarnokba vezetett bennünket az eunuch. Ebben tö­rök ízlés szerint nehéz szőnyegek boriták a falakat, köröskörül alacsony pamlagok terültek el, s díszité­­sül néhány európai aczél­metszet tarkállott a falakon. A csarnok közepén egy szép török lámpa csüngött alá kellemes gyenge fényt iűintve maga körül. A „Harem-basi“ intés­ére leültünk, mire ő ma­gát meghajtva, a belső termekben eltűnt. Parázson állva vártunk egy darabig. A mellékszobákban gyermekes vihogást hallottunk és azután előtotyogott valami nő­alak. Egyszerre néztünk rá mindketten, — de az olyan tökéletes volt — rútnak, mint a­hogy egy vén néger nőtől rútnak lenni csak kitelhetett. Társam megnyugtatott, hogy a­ki előttünk állott, csak szolganő. Jött a „hárem­ hasi“ is és azt mondta „bujurum!“ tessék belépni. Végre. Belépve egészen uj világ tárult fel előttünk. Egy meglehetősen tágas, szőnyeggel fedett teremben voltunk, melynek köze­pén egy nagy kerekded asztal állott, a termet, egy közepén csüngő lámpa és az asztalon álló, két karos gyertyatartóban égő viaszgyertya világítá meg. Az asztalt, mely kávés csészével és csemegefélékkel volt megrakva, félkör alakban egy pamlag vette körül, melyen hat, jobbára festői, keleties szabású öltönyt viselő fiatal hölgy ült csibuk és nargilból maguk körül kékes füstfelhőket fújva, — kik, midőn beléptünk arczukat, zsebkendőjükkel és tenyerükkel elfedték, azok rései alól gyerekesen nyibogva kandikálván fe­lénk. Nagyon szépek lehettek befedetlenül hagyott vonásaik és villogó­­ szemeik után ítélve. Mi török szokás szerint mélyen meghajtók magunkat a höl­gyek előtt, kik udvariasságunkat egy újból kitörő vihogással viszonozták. Ezen rám nézve egészen ide­­genszerü körülmény fantáziámat tetemesen lehüté és kezdtem unalmasnak találni az európaiak előtt oly mysztikus fényben tündöklő háremi életet. ü. barátom, ki folyékonyan beszélt törökül, hasztalanul iparkodott társalgást kezdeni szépeinkkel, egyes szakadozott szavaknál és feleleteknél nem birt egyebet kicsikrni. Miután U. barátom semmire sem tudott menni, bizva eddigi szere­csémben, én vettem kezembe az alkudozások fonalé. — A vesszőt a tőkéről kell le­metszeni — mondtám, és oda sompolyogva a vén négernőhöz, neki­kezdtem csapni a szépet, szóba ele­gyedtem vele, a­mi neki nagyon hizelgett. Majd a hölgyek izetlen magatartására forditom a beszédet A néger nő bő szva lett és oda nyilatkozott, hogy minden máskép lenne, ha a „hárem­ basi“ nem volna a teremben. Ez a mutatást felhasználva oda mentem a vén buldoghoz és barátságosan kértem, hagyna bennünket kissé magunkra. Er­ejét rázta : nem lehet. Könyörögtem nei, mire parlamenti rozásba bocsát­kozott velem ; ma száz piasztert kért az elébbi aján­dék mellé, melért bennünket reggelig magunkra hagyni ígért. Má­st nem lévén a boldogulásra, ke­zébe nyomtamn­i kívánt összeget, mely után tá­vozott. A ravasz négernőnek ki a távozó háremőr után az ajtót beázta, busz piasztert adtam. Teljesen S igaza volt, alig igy a háremőr a termet elhagyta szerre megváozott a helyzet. A társalgás azon­­megélénkült a kendők és a piczi, veresre festett körmü kezek riftön eltűntek az arczokról, melyek tündöklő szépsje oly szemkáprázatot szült, mint mikor az emberirtelen az újonnan esett bőmezőre tekint. Mindanniának arczát sötét, többnyire fe­kete haj folyta őrül, kecses fodrozatokba alakítva ; kettejének sötétek, a többinek fekete szempárja volt, a legszel selymes pilláktól árnyékolva. Kö­zülök négy 15 - 18 év között lehetett, mig a többiek már a buszontul lehettek. Fél órába em került s már a társalgás átalá­­nossá lett, az ebb elzárkózott hárem­hölgyek most ipár nagyon is ízlékenyek és barátságosakká lettek. Én egy karcsú zirkassziái nőre forditom figyelmemet, ki alig volt 16 vés. — Reám a két idősb nőknek egyike veté­tektetét. A czirkassiaitól kés­őbb meg­tudtam, hogy a engem szemügyre vevő hölgy a zon­gorához ért; ki va a kínálkozó alkalmon, török áriát hallhatni, udvarian fölszólitám, örvendeztetne meg bennünket játával. Kérelmemet örömmel fogadta; karomat nyijni neki, de azt nem látszott érteni. Én tehát kezét aromba helyezve, bevezetem a zon­goraterembe. lután, leült, és egy török melódia ját­szásához kezdt. Én és U­ bar­átom, kik a zenéhez értettünk, az­ért úgy éreztük magunkat, mintha va­laki fogaink kié szorított, paraffa-dugót reszelt volna ketté, oly bannak voltak az accordok. Rettenetes negyedórát álltunk ki. Szerencsénkre azonban az 291. osztásukban (nagy és kis gimnázium) és tanrendsze­rükben , vagy a tanerők elégtelenségében, vagy a tanárok által alkalmazott tanítási módszerben, vagy különösen az alsóbb osztályokban, az egy osztályba szorított tanulók túlságos számában ? 3. Mi annak oka, hogy gimnáziumainkban a latin nyelv oly kevés sikerrel taníttatik, s különösen honnan ered az, hogy nálunk a görög nyelv tanulása iránt oly ellenszer uralkodik, mint sehol másutt. 4. A reáltanodák megfelelnek-e feladatuknak ? ha nem, miben van e fogyatkozás oka? Nem ugyan­­azok-e itt is a fogyatkozás okai, melyek a 2. sz. alatt kérdésbe tétettek? 5. Mi reformokat kell tenni a) a gimnáziumok, b) a reáltanodák szervezetére nézve, c) minemű szerves kapcsolatba lehetne avagy kellene hozni a gimnáziumokat a reáltanodákkal? Nem volna-e szükséges a kétféle középtanoda alsó osztályait lehetőleg egybekapcsolni, vagy legalább a gimnázium alsó négy osztályát a reáltanoda alsó négy osztályával összeegyeztetni. 6. Miután a törvényhozás a fölső nép- és pol­­gáriskolák fölállítását elrendelte s ezek már eddig is szép számmal keletkeztek; föntartandók-e még ez­után is az alreáltanodák ? 7. Mily reformokat kellene a középtanoda tan­rendszerébe, a tanítás módszerébe, a rendtartás és fegyelem gyakorlásába behozni? 8. Mily intézkedéseket kellene arra nézve tenni, hogy elegendő s kiképzett középiskolai tanáraink le­gyenek ; különösen mikép kellene oda hatni, hogy a tanárok a középtanodai oktatás minden fokán lélek­tani alapon nyugvó helyes módszerrel tanítsanak. 9. Föntartandók-e az érettségi vizsgálatok? Ha igen, meghagyandók-e az azok körül követett mos­tani eljárás vagy mikép változtatandó ez? Ki kell-e netalán újonnan szervezendő érettségi vizsgálatot a reáltanodákra is kiterjeszteni ? 10. Elegendő-e az állam által most gyakorolt felügyelet a nem állami középiskolák fölött ? — Ha nem, miképen kellene ezt szabályozni ? — A zala­baksai képviselő-választásra vo­natkozólag arról értesítenek bennünket, hogy a köz­ponti választmánynak f évi október 22-én megtar­tott ülésében a választás határnapjául 1. évi november 12-e lett kitűzve. — Választási elnökül: ifj. Skub­li­cs László kiáltatott ki egyhangúlag, a­mely válasz­tást midőn minden tekintetben szerencsésnek mond­hatjuk, arról is biztosítva vagyunk, hogy erélyes kezekbe van letéve a választás biztossága és szakava­tott egyénre bízva annak vezetése. — E választás által eleje van véve bárhonnan eredhető túlkapások­nak. — Helyettes elnök: Deák Lajos’; jegyző: ifj. Martinek István ; — helyettes jegyző : id. Skublics László. Kormányképesség. [Saját levelezőinktől.] London, október 27. Aj „Saturday Review” nagy feltűnést okozott s nagyon is illetékes helyről származott (legalább a közvélemény azt hiszi) czikke a pártok állásáról, — bonczolgatván az ülésszak alatt elért eredményeket s a viták hangját és tartalmát, — azon eredményre jut, hogy egy párttól, mely csak gyenge kor­mányt bírna a­la­k­i­tan­i, el­len­zéki állásá­ban azonban tekintélyes, a közérdek föl­tétl­enül megkiv­ánja, hogy az utóbbi esélyt fogadván el, a kormányra ne vál­lalkozzék. Eredetileg a hang nem jött a liberáloktól, — tudvalevőleg a jelenlegi többséggel szemben foglalván állást az idézett lap, — s így annál inkább meglep egy ily nyilatkozat, világos jele gyanánt annak, hogy a pártküzdelmek szenvedélyei nem terjednek túl az illő határokon. Mellesleg meg kell érintenem, hogy a higgadt magatartásra nézve (a „Standard“ rugasz­­kodásait kivéve) az angol lapok óriás magasságban állanak minden más — sajnálattal mondhatjuk: a ma­gyar — lap fölött. Érdekes a nyilatkozat magánál a konkrét viszo­­­nyoknál fogva, a­mennyiben tudvalevőleg a konzer­­vativokre nézve egy pár új választás szerencsésen üt­vén ki, nagy a reménység sorainkban a közel több­ségre nézve; érdekes továbbá azért, mert az elvi kü­lönbség e pillanatban a két párt közt majdnem csu­általunk kelletlenül udvarias dicsérettel elhalmozott dilettáns megelégelve borostyánait, oda hagyta di­csősége szinhelyét és karomba csippeszkedve, diadal­mas tekintettel tért vissza társnői közé. Kevéssel reá én ültem a zongorához és egy franczia négyest, továbbá néhány keringőt és csár­dást játsztam. A hatás meglepő volt,­­ minden stró­­fátj rajongásig menő lelkesedés követett és bárha nagyon is közönséges zenémmel nyugaton egy szakácsnét se lettem volna képes megindítani, itt egy török pasa háremében határtalan tisztelet és bámulat jön érte dijam. Oda szöktek hozzám és kezeimet, arczomat össze-vissza csókolva, ugráltak körülem, úgy hogy én, a 24 éves hadfi, majd elolvadtam a sok részegítő aj­kak csattogásától és a daemoni szemek pillantásai közt. Hadi állásom tarthatlanságát a bűbáj és igézet rózsás ölében, kezdem mindinkább érezni. Az ifjúság bája és tüze illatossá tőnek. Beszéltem, de nem az ész szavait. A szív legyőzte az értelmet, úgy éreztem ma­gam, mint kit üde tavasz virágillata elkábít, és ki az enyhe zepberek által elszenderitve álmodik lázas őrjöngő szerelmi álmokat, és aztán fölébred a csóktól, mely elaltatá­ pán esetleges lévén : a közel­jövő képe nem régibb szabású nagyszerű debatteokat, hanem inkább a min­dennapi élet apróbb, de fontosabb érdekeinek figye­lembe vételét mutatja képül, hol a régi pártok fel­oszlása kikerülhetően szükséggé vált. Disraeli maga, az ellenzék éles nyelvű vezére, fent hirdeti, hogy a legközelebbi jövő törvényhozása az úgynevezett „csatorna-törvényhozás“ lesz; más szó­val, a mindennapi élet követelményeinek betöltése, a­mely követelmények nem emelkedést, hanem leszál­lást igényelnek a törvényhozó és szónoktól. Egyér­telmű ez annak kimondásával, hogy a régi elvek le­járták magukat. S a­mennyivel közelebb jönnek egymáshoz a régi elemek szétbomlása folytán az eddig külön-külön irányban tartott elmék : annál inkább elvész a parla­mentnek, mint az uralkodás elnyeréséért folytatott harcz küzdterének jelentősége, más szóval annál in­kább tér vissza a képviseleti kormány eredeti rendel­tetéséhez, midőn a törvényhozó arra való lesz, hogy a törvényeket hozza, s nem — mint fájdalom , gyak­ran tapasztaljuk most, — a törvények egy része fog hozatni azért, hogy a törvényhozó testület alkatele­meinek újólag megválasztása a hiszékeny közönség részéről biztosíttassék. S ez a kérdésnek magasabb jelentősége. Ha a kérdés csak az volna mereven : váljon föntartható-e vagy nem a parlamenti kormányforma ? a felelet egyszerűen lehetne hibáinak és előnyeinek egymás mellé sorolása. Hanem — úgy látszik — új stádiumhoz ért ez irányban az emberiség. A hiányo­kat a gyakorlat mesterkeze szétválasztja egymástól, s a­mi hátra marad , csupán előnyös oldalakat fog mu­tatni. A párt, mely erős kormányt nem képes alkotni, de mint ellenzék tekintélyes, maradjon inkább ellen­zék, semmint kormány. Más szóval : a párt ambí­­c­ióját ne képezze a kormányra jutás, hanem a közjó. A­mily szép elméletileg , oly nehéz gyakorlatilag. Va­jon lehetséges-e, hogy a párt meg tudná ta­gadni magát mindaddig, míg összetartása biztosítva van ? Lehetséges-e, hogy ne mutatná be jogosultnak ambíc­ióját, s mely méltóvá teszi reá bízatni a kor­mányt ? Csak egy eset van, s ez kézen­fekvő : a pártok dekompozícziója. Ha vannak — mint Angliában van­nak — kerületek, melyek csakis oly képviselőket kül­denek, kik a mérsékletesség elveit hangoztatják min­den további párttekintetek nélkül; ha vannak mások, a­melyek például gyár- vagy bányatörvényt kíván­nak feltétlenül; ha vannak kerületek, melyek képvi­selőjelöltjeiket a nőemanczipác­ió vagy az átalános szavazatjog értelmében — minden további tekintet nélkül — választják, lassanként eléretik az idő, hogy a parlament lesz az, a­minek kell lenni, küzdjér, de a­hol nem az eszközért , a többségért és az uralko­dásért, hanem magáért a őzésért , a közjó és közbol­­dogságért folyik a küzdelem. Ez érzés az, mely a „Saturday Review“ szellem­­dús czikkét uralja, valóban nem helytelen a lapok el­ragadtatása, a­mely azt korszakot alkotónak nevezi a parlamentáris élet történetében. Az annyira feloszlott érdekek mellett nem lehet többé egy párt fegyelme alá korbácsolni az egyéne­ket, a­kiknek mindegyike első­sorban oly elvet képvi­sel, a­mit semmi más alá nem rendelhet. Hazánkra nézve vonja el, a­ki akarja, a tanúsá­got belőle. _________ _y. A tót kiegyezési párt gyűléséről. *) A fölvidékről, október végén. Sajnálattal tapasztaltuk már több ízben, hogy nem csak államférfiaink, hanem a sajtó tekintélyesebb része is teljesen tájékozatlan a fölvidéki nemzetiségi viszonyokra nézve. De azt még nem lehetett föltenni, hogy oly tekintélyes lap, mint a „Pester Lloyd“, oly nagy mértékben tájékozatlan az érintett vi­szonyokban, s még kevésbé lehetett föltenni. *) Ezen czikk — egy igen tisztelt vidéki munkatársunk tollából, — főleg a „P. Lloyd“ ellen van írva, de kisebb­­nagyobb mértékben többi laptársainkkal együtt magunk is érthetünk belőle. Tény az, hogy a vidéki viszonyok meg­ítélésére híjával vagyunk a biztos és kimerítő adatoknak, s igen örvendünk, hogy a jelen czikk szerzőjétől legközelebb egy czikksort indíthatunk meg a felsőmagyarországi nem­zetiségi kérdésről, A *Rof.“ szerk. Oravicza­ Anina. — Utazás a hegyipályán. — Tem­esvár, október 30. „Őszi tájnak hervadása! Őszi napfény ragyogása ! Hervadásból, fényből támad, Lelkemen e kedves bánat!“ Igen tisztelt kedves barátom! Ezen valódi elé­­gikus hangulatot lehelő kedves dal varázsát soha annyira nem érezem, mint e napokban, midőn sorsom Krassó vármegye déli részébe hozván, fönmaradt sza­bad időmet az Oraviczától Anináig vezető pályán a fönséges vidék szemlélésére használtam. Gyönge az én tollam arra, hogy a fönséges vi­dék szépségét megfelelő színekkel ecseteljem, s még kevésbbé avatott, hogy sem leírhatná azon benyo­mást, melyet reám e pompás vidék látása gya­korolt. Ne kaczagjon ki kedves barátom, hogy a kur­ális irály embere belekontárkodik az önök mesterségébe, hogy a rideg hivataloskodás terét egy pillanatra el­­hagyva, alanyi érzelmeknek engedi át magát, s hogy keblében föllobbanván a régi szenvedély fölidézni óhajtja az iskola falai közt hajdan melegen ápolt költészetnek a prózai élet által csaknem teljesen el­mosott egykori varázsát! Ne kaczagjon fölöttem, hi­szen ha nem is Árkádiában születtem, de bizony „en­gem sem a gólya költött“ s aztán mellesleg legyen mondva az „öreg“ Arany tanítványa voltam. A leggyönyörűbb őszi napok egyike vala, me­lyen Oraviczát­ e naponkint élénkülő szorgalmas vá­roskát elhagytam, hogy a helyi pályára üljek. Bará­taim kérelmére az állomási t­ökség egy előzékeny tagja megengedi, hogy a teherkocsik egyikén lévő dörzsfékülésen foglalhassak helyet, hogy a fönséges vidéket egész pompájában bámulhassam. Az Oraviczánál már meglehetős magaslaton ve­zetett pál­yán végre a vonat megindult. Az első for­dulónál mindjárt gyönyörű panoráma nyílik ; alattunk messze elnyúló szép völgy, melynek szegélyét Fe­rnes- és Krassó vármegyének kellemesen emelkedő kisebb hegyei képezik, mig ezeken keresztül a ver­­seczi hegység magasabb koronája tűnik elénk. — A völgyből szemünkbe csillámlik a Karas folyam ka­nyargó vize, számtalan mellék­erekkel, míg a háttért képező hegyek aljából Váradia és Kákova községek templomai tűnnek szemünkbe. A vonat mindinkább lassan kezd haladni, azon mértékben, a mint az emelkedés nő. Most egy óriási völgykatlanba érünk, előttünk és mellettünk magas hegyek gyönyörű erdőségekkel! A völgy aljában, szűk térre szorítva egy ro­mán falucskának szétszórtan fekvő házikóit pillant­juk meg. Az egymástól messze szórt viskókat látva eszembe jutott az iskola falai közt szárnypróbálga­tásból gyártott költeményemnek egyik szaka, melyet csak azért is ide igtatok, hogy meggyőzzem önt arról, miszerint bennem, a próza emberében is élt egyszer a költészet iránti rajongás. „Mint mostoha vérek úgy szétszórva vannak, Pedig szeretetben testvérek lakói Ah, hogy az ily kunyhók ebben gazdagabbak, Mint a nagy uraknak fényes palotái!“ A reminiszciencziák fölötti merengésemből a mozdonyvezető hangja vert föl, tudatván, hogy M­a­j­d­á­n állomáshoz értünk. No lám — mondám magamban — hisz e név ismeretes előttem! Maj­­d­á­n ? hiszen igy hívták az egyetem jámbor szolgáját, ki teljes lelkiismeretességgel futott utánunk Schulez bácsihoz, — hogy hagyjuk abba a sörözést, mert Reisinger úr katalógust olvas! Íme ismét egy remi­­niszcienczia! A vonat megindult s kanyarodásával ismét egy gyönyörű képet hozott elénk! Itt már a hegyek ma­gasabbak, az erdőségek sűrűbbek. —Az őszi nap arany sugaraival pihent a sárguló lombokon, mik

Next