Reform, 1872. december (4. évfolyam, 330-359. szám)

1872-12-01 / 330. szám

330. szájxi. Előfizetési föltételek ! Vidékre postálni vagy helyben háshol hordva Egósiérre Bél­érre Negyed ótfo Egy hóra . 20 frt—kr, 10 „ — , Hirdetmények difa lO-huaáboH petitsor egysaori hirdetésnél A nyílttéri petitsor.............................. Bélyegrtjj külön................................... 5 frt—kr 1­­­80 . Vasárnap, deczember 1.1872. 8 kr. 25 „ 30 „ REFORM Lévi folyam. Szerkesztési Iroda: TAvoah.&B-M> 3. X. mdTav, X. amalBt«!!. H lap aiellem­i révét illető mindéi közlemény a Herkentőséghez intézendö. Bérmentetlen levelek onak rámért hetektől fogadtatnak el* Kladi-hivatal: Ru­k­lór könyvkereskedöiöbes, régi ii­akáxtér I* »■ A lap anyagi részét illetö közlemények (előfizetési pénz, kiadd« korfu­s panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendök. A pesti népszinházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé begyűlt 10153 frt 52 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Pest, november 80. Egy heténél tovább tart már a rókava­dászat s még mindig nem lehet miniszterelnö­köt fölhajtani. Mindenki félti, és méltán félti becsületes bőrét a piros székektől. Senki, a­ki az életet komolyan veszi, nem szereti egy hos­­­szu életen át szerzett kincseit néhány hónap koczkajátékán elherdálni. Sok elszántság, a hazafias önföláldozás egy neme kell ah­oz, hogy va­jki becsületes munkája keretéből ama me­nő térre lépjen, melyen viszonyaink közt a ki­larcz szinte bizonyos. Mély sebekből vérzik az ország, mélyeb­bekből, mint minőket nyitott rajta az abszolu­tizmus és fájdalmasabbakból, mert a saját gyermekeinek keze munkája e sok seb. Egyikhez a másik után mennek azok, a­kiknek szava van a hatalom osztogatásában, hogy Magyarország legfőbb tisztességével megkínálják, s egyik is, másik is és immár ma a harmadik, negyedik s ötödik is azt mondja: nem kérhet belőle. A kormány, az ország min­den érdekének sorsa már-már nem annak a kezére jut, a­ki hivatva van reá s ki méltó a kitüntetésre, hanem arra, a­ki legvállalkozóbb. Bátorság és nem képesség a főfőkvalifiká­­czió. Régen katonát, ma minisztert fognak kö­téllel. A tisztesség megszűnt tisztességnek lenni öt évi rövid szabadság után. Mindenki érzi, hogy ember,s tudja, hogy nem tökéletes; Ma­gyarország miniszteri székeiben pedig tökélet­len ember nem ülhet, oda tökéletes lény kell, ha biztosan akar benne megülni s tisztességgel óhajt belőle távozni. Szomorúan összekuszált viszonyok, meg­hamisított fogalmak s egyensúlyt vesztett mo­rál van Magyarországon. Női^­ ^^sz^z ember, nagyobb része műve­letlen s .1 komoly munkát nem kedvelő nép jár el a Sándor­ utczába a napidíjakat fölszedni. Kétharmadának annyi fogalma van a köztisztességről , hogy a tanácskozások­nak szavazatképeseknek kell lennie , tehát ha az elnök ülést hirdet, azon meg kell jelenni. Tanulni, dolgozni —nem oda tartozik. A jobb­oldal ezen eleme némán szavaz, s ez még meg­járná. De a baloldalnak e kathegóriába tartozó része azon „szent meggyőződéssel“ jött fel, hogy ő neki opponálnia kell. E végből azon­ban nagyon fáradságos lenne minden, a tör­vényhozás elé került tárgyat s törvényj­asla­­tot paragrafusonként áttanulmányozni. Ők ér­veiket a kormány s a többség ellen már ké­szen hozták magukkal : ki az utczáról, ki a pusztáról, ki a csárdából. X tolvaj, Y szédelgő, Péter hazaáruló, Pál jogtipró, ez a hazai tör­ténelmet h­amisitja meg, amaz testileg sanyar­gatja a népet és igy tovább. A dologtalanság, a tanulatlanság, a műveletlenség és a gyűlö­let fegyverei ezek, melyek a tekintély ellen fordulnak. Minden nemzetnek van bizonyos szellemi kincse jexcs férfiaiban. Ezek értéke határozza meg­­ a nemzet értékét a világ forgalmában. Ezek képezik erkölcsi erejét. Nem minden idő teremt rendkívüli férfiakat, de a mostohább kor jobbjait is a nemzet tartozik megbecsülni úgy­­ mint legjelesbjeit. A mily becsülésben s tisz­teletben részesíti őket, oly ambicziót, a nemes és igaz tisztesség után való oly törekvést táp­lál és tart fen a következő nemzedékekben. A hol a tehetségtől, a készültségtől, a jellemtől s a nemes törekvéstől megtagadtatik a közbe­csület és elismerés, ott magva szakad nemze­teket fentartó erkölcsi egységnek és egyen­súlynak, a nemzeti közérzület, mely mint lap­pangó erő szilárdan tartotta össze az állam testét, zugpártok monopóliumává lesz és piaczra vitetik árverezésre. A szemtelenség, a léha­ság, a czynizmus és a tehetségtelenség ül a birói székbe ; a ki tisztességre tart, visszavo­nul ; a közhivataloktól húzódik a kinek be­csületére szüksége van s oly téren iparkodik munkát keresni, a­hol nem gyalázhatja le mindenki „a nemzet nevében“. Itt vagyunk-e már mi, nincs bátorságunk elmondani. Nem tagadhatjuk, hogy sok törté­nik, a­mi csak a legválságosabb helyzetekben szokott előfordulni. Ez állapotok előharczán, a politikai küzdelemnek személyessé való át­változásán, már jól régen túlestünk. Azok, a­kiket évtizedeken át megszoktunk nemzetünk dísze, virága és fényeként tisztelni, neveket ünnepelni, a világnak hirdetni, vélemény­­különbség miatt egymásután döntöttek le a piedestalról, melyet elnyomatásunk idején rak­tunk alakjuk alá. Szerencsések, a­kik halállal menekültek el e gyászos sors elől! Ma nincsen Magyarországon ember, a­kire hallgatna az egész haza, a kit mindenki ^^gya i­ánt igaz hazafinak elismerne. Az ország becsülete­s értelmisége öt évi alkotmányos küzdelem által ki van merítve; a­ki még ne­tán van, azok közül egyik a családjának tar­tozik azzal, hogy miniszterséget ne vállaljon, mert szegény; a másik jó hírnevének, mert gazdag. Ez az a háttér, a­mely a jelenlegi válság mögött lappang. Ily politikai társadalommal megyünk a jövőnek elébe. Meggyógyítja-e ez állapotot a jelen válság? Teremt-e más fogal­makat, más érzületet a más minisztérium ? Hiúság volna ezt hinni, a­míg a pártok ugyanazok maradnak. Nem a minisztérium krízise ez, hanem a pártoké. Ezeknek hosszan egymásra halmozott bűnei boszulják meg ma­gukat jelenleg. Egy­harmad kisebbség áll szem­ben kétharmad többséggel az ország házában. A többség és a minisztérium közt elvi külön­bözet nincsen, a kisebbség botrányt csinál, s a minisztérium megbukik, benne a többségnek két-három elsőrendű tekintélye. Mi természe­tes, mi parlamentáris van ebben ? A barcz személyes, ez a magyarázat. A közügy másodsorban bír érdekkel. Holnap lesz más minisztérium, s ha a ház az uj arczokhoz kissé hova szokott, a régi barcz újra meg fog indulni. És ennek a mostani többs­ég mel­lett vége nem lesz, mert nem a többség és a minisztérium között, hanem a többség részei között van a differenczia. A kbaosztól csak egy­szer menti meg az országot: egy új választás, ahol nem „Deák-párt“ és „közjogi ellenzék“ választ, ha­nem a minisztérium pártja és ezen mi­­nisztérium ellenzéke.­­ Este későn értesülünk (s ez az e tárgyban alább következőknél újabb) hogy a miniszterek és a párt egynémely kitűnőségei este hét órakor Deák Ferencznél gyűltek össze értekezletre. Maga a Deák­párt holnap este tart konferencziát, melyen Lónyay gr. is megjelen.­­ A miniszterválság ma sem érte végét. Kimenetele ma este még oly bizonytalannak látszik, mint az első nap, midőn Csernátony föllépése után közvetlenül november 18-án azt írtuk lapunknak élén: „Ne ámítsuk magunkat, a minisztervál­ság, a p­ártválság, kitört.“ a par­la­me­n­t­i V­ál­s­ág A­mit ezen nagyfontosságú krízis legújabb stá­diumáról, a fölmerült tényekről és a fölkapott hírek­ről tudunk, azt a közönség iránt tartozó hűséggel és őszintességgel ide igtatjuk. Megjegyezzük azonban, hogy sokban a futó fáma szavait írjuk le, s képét nyújtjuk a pillanatnyi helyzetnek, nem pedig históriát írunk. A reggeli órákban a ház folyosóin Trefort mi­niszterelnökségéről, már mint meghaladott álláspont­ról beszéltek, s oda sorozták e nevet Gorove­ é mellé, kiről többé nincs komolyan szó. Ellenben Szlávy ne­vét átalánosan emlegették, a tehetségeit, jellemét di­csérve feszegették. Egy miniszter­ liszta keringett: Szlávy mint elnök, Pauler, Trefort és Tóth Vilmos maradnak, gróf Zichy József kereskedés, Szapáry Gyula gr. közlekedés, Hollán vagy Podmaniczky Fri­gyes honvédelem. Pénzügyminiszter e kombináczió­­ban nem volt. Gödöllőről még nem volt semmi hír, s nagy feszültséggel lesték onnét a tudósítást. Néhány óra múlva elkezdték a legbeavatottabbak emlegetni elnökminiszternek Bittó Istvánt, s politi­kus köreink csakhamar fölkapták az ő nevét s ép oly rögtön oda szögezték Szlávyt, Gorove és Trefort mellé. Egész bizonyossággal beszélték, hogy Bittó lesz kor­mányelnök. Déltájban gr. Lónyay leüzent a házba s a mi­nisztereket Budára fölkérette minisztertanácsba — a lemondási okmány aláírása végett. Ugyanis tegnap délután 2 órakor a miniszterek ennek szövegezését az indokolásban hiányosnak vélvén, az okmány aláírása elmaradt, s gróf Lónyay csak szó­val jelenthette be a királynak az ő és minisztertár­sai lemondását. A miniszterek a házból távoztak, egyúttal pedig híre terjedt a kitüntető fogadtatásnak, melyben gr. Lónyayt ő felsége részesítette. Gr. Lónyay előterjesztésére, mint értesülünk, a király azon elhatározást hozta, hogy neki teljes bizalma van gr. Lónyay személyében, le­mondását el nem fogadhatja, hanem a további teen­dőkr­e n­éz­ve teljesen sza­bad kezet ad neki. Ezen bir nagy izgalmat szült az egész házban. Mindenki érezte, hogy az adott válasz nemcsak igen hízelgő gr. Lónyayra, hanem határozatlanságában tö­kéletesen meg is felel a helyzetnek és egy alkotmá­nyos fejedelem állásának. Világos jön, hogy Lónyay állása fölfelé szilárd, de kormányelnökségben mara­dása a párt magatartásától van függővé téve. Irány­adó személyiségek e válasznak oly értelmezést adtak, hogy a király óhajtása az volna, hogy a párt tömö­rüljön gr. Lónyay körül. A kormányelnök hívei ez által fölbátorodva, azon indítván­nyal állottak elő, hogy ma este a Deák­párt tartson értekezletet, szavazzon Lónyaynak bizal­mat vagy bizalmatlanságot, hadd tűnjék ki, hányan kihez ragaszkodnak. Egy előleges számítás szerint a Deák-pártban volna körülbelül 120, ki a jelen kor­mányelnökhöz szit, 20 konzervatív, 35 reformer, 40 hivatalnok, 30 horvát és 30—40 oly férfin, kik a Deák­párt törzskarát képezik, és egyik árnyalathoz sem számíthatók. Hogy a párt annak módja szerint nyi­­latkozhassék, a helyzet magában a pártban tisztul­jon, mint említők, ma estére szavazás terveztetett, melyet ellenzői találó gún­nyal neveztek el birkaol­vasásnak. Gróf Lónyay Budán megtudván barátai a Sán­­dor-utczában mit terveznek, ezen szándék ellen nyi­latkozott, 8 igy legbensőbb hívei e kísérlettel föl­hagytak. Mig ezek a házban történtek, addig Budán megtartatott a jelen kabinet utolsó minisztertanácsa. Erről és a helyzetről a „Pesti Napló“ esti lapja a következő értesítést adja: „Gr. L­ónyay Menyhért, mint tudjuk, a teg­napi estét a kir. udvar körében Gödöllőn tölté, hon­nan késő éjjel tért vissza. Ma kora reggel a miniszterelnök gróf A­n­d­­r­á­s­y Gyula látogatását fogadta, kivel hosszabb ta­­nácskozmányt tartott. 11 órakor a miniszterek jelentek meg a minisz­terelnöki palotában. A miniszterek ismételve kijelenték, hogy nem hiszik azt, hogy a jelen körülmények között a mos­tani kormány sikeresen működhessék, s kérték a mi­niszterelnököt, hogy lemondásukat a király ő felsége tudomására juttassa. Gr. Lényay erre azt feleli, hogy miniszter­társai e fölfogását a maga részéről is osztja, a jelen­legi minisztertanácsnak csak az a czélja, hogy az együttes lemondásra vonatkozó kérvény for­­muláztassék. Ez azonnal megtörtént, s a lemondási ok­­mányt első­sorb­an gr. Lónyay miniszter­­elnök írta alá. A többi miniszterek rögtön kö­vették, kivéve a jelen nem volt belügyminisz­tert és horvát minisztert, kik azonban azon kérelmüket fejeztették ki, hogy az okmány a mai nap folytán velük közöltessék, hogy azt szintén alá­írják, a­mi délután meg fog történni.“ (A lemondási kérvény egészen rövid, s csak annyit mond, hogy a párt hangulata a kormány iránt nem olyan bizalomteljes, miszerint a kormány fel­adatait sikeresen megoldani remélhetné.) „A lemondási kérvényt a miniszterelnök holnap d. e. 10 órakor ő felségénél kikért audien­­czián fogja a királynak átnyújtani. Ő felsége a király ugyanis az egész holnapi na­pot Budán tölti, s valószínű, hogy ekkor történik megállapodás a részben, hogy kit biz meg a király a jövendő kabinet alakításával. Ma délután gr. Lónyaynak tanácskozása lesz Deák Ferenczczel.“ Két órakor délután hire terjedt, hogy Deák Ferencz a helyzetet „kétségbeejtőn nehéznek“ ítéli, és hogy utalva a korona jogára szabad tetszése sze­rint választani a pártból tanácsosait, azon óhajtását fejezte ki, hogy a Lónyay kabinet úgy a mint van maradjon kormányon, egyetlen miniszternek sem en­gedvén meg a politikai konstelláczió, hogy visszavo­nuljon. Ezen hir, hogy a status quo ante fog prokla­­máltatni gyorsan elterjedt a városban. Mi igaz, mi nem ezen hírből s kivált annak Deák Ferencz szemé­lyével való összekapcsolásából, meghatározni képesek nem vagyunk. Minthogy azonban Deák és Lónyay a délután folyamában értekeztek, hamar ki fog tűnni, bírtak e megegyezni vagy sem. Ugyancsak az este folyamában hallottuk, hogy több képviselő fölkereste Bittót és iparkodott őt rá­beszélni, hogy a miniszterelnökséget vállalná el, mit ez azonban megtagadott. Ennek folytán ma este Lónyay visszalépése esetén ismét Csengeryt, Trefor­­tot és Szlávyt, s mellettök még gr. Pé­chy Manót emlegették mint miniszterelnöki jelölteket. Belügy­miniszternek sokan igen ajánlgatják Paczolay Jánost. E mellett hire járt, hogy Deák Ferencz holnap ő felsége által fog fogadtatni. Hir lett az is, hogy a Deák-párt azon része, mely a reformerekhez szit, harminczöt ember ki fog lépni a pártból és mint alkotmányos ellenzék fog helyet foglalni a középen a nélkül azonban, hogy a közjogi balközéppel fuzionálna. Mi igaz ebben mi nem, meg­ítélni nem tudjuk, bátor maguk a reformerképviselők hiresztelik. Az „öngyilkos pap­­. — A „Reform“ szerkesztőjéhez. — P­est, november 30. A „Reform“ tegnapelőtti számában egy „öngyilkos pap“ czim alatt azon kétség­­kivül szomorú tény hozatott a közönség elé, miszerint a tihanyi 100 lélekből álló ref. egy­ház­község 28—29 éves fiatal lelkésze, — azon indokból, mert 200 frtnyi fizetéséből meg­élni nem tudott,— r­aj­ta segiteni pedig senki sem akart, — egy nyomorult vityil­­lóban agyonlőtte magát. Magában véve egyszerű tény, melyhez hasonlót annyi százat temet feledéssel az ese­mények folyama, és mégis bizonyos körülmé­nyekkel állítva szembe, e fiatal lelkész öngyil­kossága megszűnik egy jelentéktelen privát esemény lenni. Az egyén igaz! csak egy tagja a társada­lomnak, legyen az lelkész, miniszter, mint az angol mondja, vagy bár napszámos is , és így tetteinek saját maga szerzője, legalább ezt ál­lítja a régi iskola. Azonban az újabb időkben az egész Eu­rópára, sőt más világrészekre is mind szélesebb körben kiterjedni kezdő statisztikai észlelések adatai egy igen meglepő tételt hoztak fel­­színre. Ezek szerint úgy látszik, hogy az egyén tetteinek legnagyobb részben a társadalom az oka, legalább bűnrészessége kétségkívül be­bizonyított ténynek vehető, a­mi kivált a gyor­san fejlődő államoknál érezhető, hol a változó viszonyok mindig áldozatokat vonnak maguk után. És ott, a miveletlenebb államokban, hol az egyéneknél még nem ébredt föl az egy­ség érzete; hol mint nálunk a legnagyobb rész azt hiszi, hogy azért nehéz élni, mert so­kan vagyunk, s hol nagyon keveseknek van az európai eseményekből azon tapasztalatuk, miszerint az ember a legnagyobb fokú jólétre, boldogságra, szóval minden magasabb vágyaihoz csak minél na­gyobb mérvű társadalmi egy­üt­tl­ét­e­­zés utján juthat el: —ott az egyéneket hagyják veszni; az u. n. társadalom egyes tag­jairól azt hiszi, mennél előbb elpusztulnak, an­nál jobb. Nem így ott, hol a nagyterjedelmű tapasztalat és észlelés meggyőzte a társa­dalmat már afelől, hogy a midőn e társada­lom egy tagja szenved, vagy elvesz, akkor az én saját testem s individualitásom egy része veszett el. Ha azon két kez­ében halt, mely szüksé­ges ahhoz, hogy ami mindössze hat kezünk föl­emelhesse a nyolcz kéz erejét kivánó sziklát; a kincs, mely az alatt rejlik, mindnyájunkra nézve elveszett. Az ily a társadalom az önérdek aggodal­mával védi mindenik tagját, s az utolsó perczig igyekszik azt a lehető épen megtartani. Ha nem a tapasztalat, mi más lehetne in­doka azon számtalan valódi humanisztikus in­tézeteknek, melyek épen a legönzőbbeknek is­mert angol faj lakta területen mindenütt oly nagy számmal találhatók ? Minek volna akkor küzködni a gazemberrel, hogy megjavuljon, s bajlódni az elnyomorodott idegennel, hogy És ők mégis teszik! Igen! elismerik, hogy az egyéni képesség a boldogulásnak alapja, s a megérdemlett mű­ködési körrel jutalmazzák is azt; de elismerik azt is, hogy az egész társadalmi környezet rop­pantul fokozhatja vagy csökkentheti az egyéni képességet. Azon fiatal lelkész, ki Tihanyban meg­lőtte magát, a mi társadalmunk áldozata. Miért nem lépett más pályára, vagy mi­ért ment a szegény egyház­községbe, mondják talán ? Igaz , mindezt lehetett volna­ tenni, és még­sem tette, hanem inkább meglőtte magát. Megérthetetlen dilemma. Igen­ úgy látszik, de mégis nem az. Vissza kell mennünk a múltba, azon is­ a lelkész előbbi környezetébe, mily nézetek, mily tanok lehettek azok, melyek ennyire vitték ? A legfönségesebbek. Egész pályáján keresztül a krisztusi esz­ménykép lebegett szeme előtt, a legmagasabb A „REFORM" TÁRCZÁJA. Sir John Bowring. [1792—1872.] II. L­o­n­d­o­n, nov. 24. S most térjünk át az iró Sir John Bowringhoz. Felette sok az a­mit ő mutatott be az angol olvasó közönségnek a különböző nyelvek irodalmá­ból. Ez volt az ő főtere, éspedig nem azért, mintha ma­gát arra kárhoztatva érezte volna, hanem azért, mert azt tette saját maga feladatául, így ír 1830-ban : „Az én küldetésem mindenesetre a jó akaraté. Sohasem hagytam el hazám partjait csak azon kívánattal, hogy oda a béke uj olaj ágaival és a költészet uj füzé­reivel térjek vissza. Még sohasem látogattam meg oly országot, hol nem találtam volna sok szeretni, ta­nulni, utánozni és tisztelni valót. Soha sem láttam még embert teljesen kivetkőztetve emberi tulajdon­ságaiból.“ Ennek tulajdonítható kiterjedt ismerete. 1821-től 23-ig két kötetben az orosz költőkből adott mutatványokat (Specimens of the Ruissian Poets.) 1824 ben a batavia költőkből (Batavian Athbology) és ugyanazon évben még a spanyol irodalomtörténet­tel is foglalkozott, melyről szinte műve jelent meg (Ancient Poetry and Romances of Spain). Nem so­kára ezután a lengyel költőkből mutatott be némelye­ket (Speciment of the Polish Poets) és a szerb nép­költészetből (Servian Popular Poets.) 1830 ből a Checkinn Anthology mellett megjelent a magyar köl­tészetről (Poets of Magyars) írott műve is. 1843-ban egy fordítását közölte a régi cseh dalok és költemé­nyeknek (Manuscript of the Queens Court, a Col­lection of old Bohemian Lyrice, Epric Songs, with other ancient Bohemian Poems). Több­nemű fordí­tásai vannak a fűz, észh, izlandi, portugál, olasz, gö­rög, spanyol és más nyelvekből, s 1866-ban Petőfi fordításával lepte meg a közönséget (Alexander Petőfi, the Hungarian Poet.) Csodálatos, hogy Beutham tanítványa lévén, a mester elveit nemcsak nem fogadta el a költészet iránt való ellenszenv tekintetében, sőt inkább mű­­ködése javát arra szentelte. Hatását ez irányban talán legjobban jelzi az, hogy az uj angol irodal­mi élet feléledése a külföldi irodalmak megismerése által nagy mértékben könnyíttetett meg. 1853-ban a tizedes rendszerrel foglalkozott (The decimal system in numbert, coins and accounts, especially with reference to the decimalisation of the currency and accountancy of the united Kingdom.) 1859-ben egy ismertető műve jelent meg a siami ki­rályságról ,­­ nemsokára a philippini szigetekről (The Kingdom and People of Siam­es on the Philippine Islands.) Egy röpirata foglalkozik a börtönkérdéssel (Remunerative Prison Labour) és egy másik a keres­kedelmi szabadság tárgyával (The restrictive and prohibitor system in Commerce.) Aztán adott ki el­beszéléseket (Minor tales) az iQuság számára; a val­lásszabadság tárgyában egy levelet Canninghoz. (A letter to Mr. Canning On the repeal of the Corpora­tion and Fest Acts) fordítását Schlemihlnek (Péter Schlemihl), egy spanyol nyelven írott munkát az af­rikai rabszolgakereskedésről; ő maga fordítván fran­­cziára Clarkson művét, a­mely a régi keresztyének nézeteit adja elő a háborúról. Ezen kívül számos föl­olvasás, beszéd, előadás, Bentham 23 kötetben ki­adása, a „Westminster Review“ szerkesztése és bele több czikk írása : Íme ez irodalmi munkássága azon 80 évnek, a­minek igen nagy része a politikai küz­delmek árjában emésztetett föl. Kell-e említenem, hogy Sir John Bowring va­lódi megtestesülése volt az eszmének : béke és jó­akarat az emberek között; kell-e mondanom, hogy­­ sokkal inkább, mint akárki más, hivatva volt arra, hogy egyforma tisztelettel találkozzék mindenütt, a­hova fordul; kell-e említenem, hogy Sir John Bow­­ringnak bőven jutott ebből osztályrésze. A magyarok iránt nagy rokonszenvvel viselte­tett. Első művében, melyet Toldynak ajánl, azt mondja, hogy „valamit tenni, bárha gyengén és ki nem elégitőleg is, a hol azelőtt semmi sem tétetett, ■— némi emlékjelt szedni össze, bármily keveset és kicsinyt egy ismeretlen országból, behozni némi isme­retet a sok tudatlanság helyére, — talán nem egészen érdem nélküli szolgálat. Pedig e munka, mely Majláth és Toldy munkái után állíttatott össze nem is oly ér­téktelen, mint ő gondolja, tudtommal nem lévén igy méltatva sehol nemzeti régibb költészetünk. Néhol hozzá szerencsésen is. Az „emlékezzünk régiekről“ egészen jó. Remember me our lives of old, Their flight from the Scythian land ; The patriarchs of the Magyars, And the valor of their band stb. Szintigy jó a Zrinyiász 3-ik kötetéből a 32—39 versszak fordítása, hol a reményhez fohászkodik. A legsikerültebbek egyike azonban a Szilágyi és Hajmási-féle ballada fordilása, a­melynek kiadá­sakor az Sir John Bowringnak ajánltatott. I have an in teresting tale to tell Yon,’ Such as You never heard. A modern költők is pár fölötte jó. Ever absent, ever near; Still Isee thee, still Ihear ; Yet Icannot reach thee, dear. Kazinczytól; meg aztán Berzsenyi, hires filozó­­fikus ódája: Partra szállottam stb. What though the waves rok awfully before mo Quioksasds and tenipeste-from the Ocean bordar Calmly Ilaunck me, all my sails unfurling. Langhing at danger. Sokkal kevésbé szerencsés ott, — a­mi egyéb­iránt fölötte természetes,­­— a­hol nem filozófi ma­gaslaton állva, hanem a néphez leereszkedve annak nyelvén beszél. Például a népdalok közt: He wife of Magyar man. The Magyar maiden alone should be for she con cook, and only she, Onr soup of red Cayenne — Ki ismerne reá a „­Csak azért szeretem a ma­gyar menyecskét“-re. Igatz, hogy magyarázat ked­véért Sir John Bowring odateszi azt is, hogy : A bor­sos levecskét — the pepper soup, or paprika soup, made of the capsicum annuum of Linn.é It is a favourite dish among Ma­gyars, Turks and Servians — hanem ezzel még csak jobban összezavarja a szegény angol olvasó fogalmát. Mint nemes szavak, hogy jegyezzem ide azt, mit e müvében mond: „Isee without jealousy the ardent national feeling of the Magyars, and feel that a natio­nality found ed upon knowledge,acid representing a spirit of freedom and independence, is. itself a virtue, and the parent of many virtues* (féltékenység nélkül te­ kintek a magyarok lángoló nemzeti érzelmeire és ér­zem, hogy egy ismeretre alapított nemzetiség, a­mely a szabadság és függetlenség szellemét képviseli, maga is erény és sok más erény szülője). E nemes szavak oly férfi szájából eredtek, a­ki csak a német irodal­mon át ismerte nagyjára a magyar viszonyokat. Petőfi fordításában 1866-ból több hiba van. Hiba az, hogy ő Kesztheny rosznak vélt fordítása után in­dult, így fejezi ki magát: „whole hungarian name was Petrovich Sándor stb.“, hogy 1838-ban a Duna áradásai,miatt buktak meg Petőfi szülei s más efélék. A legnagyobb baj az, hogy Petőfi legszebb darabjai nem jutottak el Bowringhoz Kesttheny fordítása után, ami eljutott, az is, úgy látszik, roszul. Mégis párvers,­­ a­mi filozofikus inkább, szépen adatik vissza. All other things above Are liberty and love; Life would I gladly render For love: Yes joy fully Would love itself surrender For liberty. Egészen oly szép, mint az eredeti. A szebbek közé tartozik „A hazáról“ fordítása. „The sün went down, but not a starlet Appeared in heaven — all dark above — No light around, except the taper Dim glimmering and my homely love.“ Hanem elég ebből ennyi, úgy sem a mi körünk­höz tartozik méltányolni e fordítást, halálát jelentvén a nemes férfiúnak, kivel ismét eg­gyel kevesebb lett a nemzet őszinte barátainak száma. Úgy kell lennie, hogy a mi nemzetünk magá­ban hordja a nagynak és nemesnek annyi csiráját, hogy tisztelettel viseltessék iránta mindaz, a ki is­merni képes; s hogy a ki gún­nyal mer felé hajolni, saját ostobasága tátongó szemtelenségét mutatja ki azzal. Sir John Bowring mondá, hogy minden magyar, kit ösmert, nemes ember volt, és e férfiú nemes jel­leme elég biztosíték arra, hogy valódi nemességet dekretáljon egy nemzetre. A mely nemzetnek ily ba­rátai vannak, az nem veszhet el. Mondjunk áldást az exeteri sírbolt derék halott­jára s kívánjunk nyugalmat a hosszas pálya után, a mit oly nemesen és munkásán küzdött át. Béke hamvaira! György Endre, Vukovics Sebő. A „Magyarország s Nagyvilág“ első oldalán Vukovics Sebő arczképe adatott ki a héten. A kép­hez a szöveget Fáik Miksa írta. Az érdekes czikk a következő sorokkal van bevezetve: „Igaz, hogy egy nemzet tétele nem lehet függő egyes emberek életétől, mert az egyes ember élete vajmi múlandó, míg a nemzet halhatatlan ; de igaz az is, hogy a nemzet egyénekből áll, és midőn az egyé­nek sorából egymás után kidőlnek a legjelesebb, leg­nemesebbek annélkül, hogy új nemzedék hasonértékű fiai lépnének helyökbe, akkor a nemzet nem fogy ugyan külterjedelemben, nem a számbeli arány szempontjából, hanem igenis fogy súlyban, fogy bel­érték­ben, belerőben. És e tekintetben — nem mon­danám ki más helyütt, de kimondhatom itt, magyar lapban, a­hol úgyszólván, magunk közt vagyunk, és kimondom nem a kétségbeesés hangján, mintha a sülyedés feltartózhatlan volna, hanem intés alakjában a fiatalabb nemzedék tagjaihoz! — e­ tekintetben két­ségtelenül fogyunk. Tekintsünk körül, nézzünk végig azon fris sirbantokon, melyekre az utóbbi évek fo­lyama alatt vérző szívvel, kényező szemmel, reszkető kézzel ültettük a czyprusokat, latolgassuk még egy­szer szellemünkben azt a roppant sok tehetséget, mindazon észbeli erőt,­ jellemszilárdságot, bő önzés­­telen hazafiságot, amit annyi dicsőnek halt tetemeivel együtt a gödörbe sülyesztettünk és aztán válaszoljunk azon kérdésre: vajjon látjuk-e bárcsak nagyobb rész­ben is pótolva e rendkívüli veszteséget ? És a­kik még köztünk járnak — a magyarok istene tartsa meg őket még sokáig? — a­kik még köztünk járnak ősz baj­jal és az évek és gondok, a köszhasznú működés és hazafias küzdelem súlya által lehajtott fővel, a nem­zet e díszei, vajjon nem maradványai-e ők egytől egyig a nemzet életének egy fényesebb korszakának ? S ha végig tekintünk e dicsők egész pályáján, — an­nak kezdetétől a harminczas és negyvenes években, midőn az ifjúság teljes erejében lépve a küzdtérre, a nemzet újjáéledését jelzék, le a mostani időig, midőn már csak gyéren hallatják bölcs szózatukat — nem olyanok e ők, mint Memnon szobrai, melyek vig accordokkal üdvözlék a kelő napot, mig halk, méla­­bus hanggal jelzék annak lenyugvását? ! . . .“ Ezután áttér Vukovicsra, kiben ismét egygyel „fogytunk“ s az elhunyt pályakezdését s nyilvános szereplését vázolván 1849-ig, innen igy folytatja : „A

Next