Reform, 1872. december (4. évfolyam, 330-359. szám)
1872-12-01 / 330. szám
330. szájxi. Előfizetési föltételek ! Vidékre postálni vagy helyben háshol hordva Egósiérre Bélérre Negyed ótfo Egy hóra . 20 frt—kr, 10 „ — , Hirdetmények difa lO-huaáboH petitsor egysaori hirdetésnél A nyílttéri petitsor.............................. Bélyegrtjj külön................................... 5 frt—kr 180 . Vasárnap, deczember 1.1872. 8 kr. 25 „ 30 „ REFORM Lévi folyam. Szerkesztési Iroda: TAvoah.&B-M> 3. X. mdTav, X. amalBt«!!. H lap aiellemi révét illető mindéi közlemény a Herkentőséghez intézendö. Bérmentetlen levelek onak rámért hetektől fogadtatnak el* Kladi-hivatal: Ruklór könyvkereskedöiöbes, régi iiakáxtér I* »■ A lap anyagi részét illetö közlemények (előfizetési pénz, kiadd« korfus panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendök. A pesti népszinházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé begyűlt 10153 frt 52 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Pest, november 80. Egy heténél tovább tart már a rókavadászat s még mindig nem lehet miniszterelnököt fölhajtani. Mindenki félti, és méltán félti becsületes bőrét a piros székektől. Senki, aki az életet komolyan veszi, nem szereti egy hosszu életen át szerzett kincseit néhány hónap koczkajátékán elherdálni. Sok elszántság, a hazafias önföláldozás egy neme kell ahoz, hogy vajki becsületes munkája keretéből ama menő térre lépjen, melyen viszonyaink közt a kilarcz szinte bizonyos. Mély sebekből vérzik az ország, mélyebbekből, mint minőket nyitott rajta az abszolutizmus és fájdalmasabbakból, mert a saját gyermekeinek keze munkája e sok seb. Egyikhez a másik után mennek azok, akiknek szava van a hatalom osztogatásában, hogy Magyarország legfőbb tisztességével megkínálják, s egyik is, másik is és immár ma a harmadik, negyedik s ötödik is azt mondja: nem kérhet belőle. A kormány, az ország minden érdekének sorsa már-már nem annak a kezére jut, aki hivatva van reá s ki méltó a kitüntetésre, hanem arra, aki legvállalkozóbb. Bátorság és nem képesség a főfőkvalifikáczió. Régen katonát, ma minisztert fognak kötéllel. A tisztesség megszűnt tisztességnek lenni öt évi rövid szabadság után. Mindenki érzi, hogy ember,s tudja, hogy nem tökéletes; Magyarország miniszteri székeiben pedig tökéletlen ember nem ülhet, oda tökéletes lény kell, ha biztosan akar benne megülni s tisztességgel óhajt belőle távozni. Szomorúan összekuszált viszonyok, meghamisított fogalmak s egyensúlyt vesztett morál van Magyarországon. Női^ ^^sz^z ember, nagyobb része műveletlen s .1 komoly munkát nem kedvelő nép jár el a Sándor utczába a napidíjakat fölszedni. Kétharmadának annyi fogalma van a köztisztességről , hogy a tanácskozásoknak szavazatképeseknek kell lennie , tehát ha az elnök ülést hirdet, azon meg kell jelenni. Tanulni, dolgozni —nem oda tartozik. A jobboldal ezen eleme némán szavaz, s ez még megjárná. De a baloldalnak e kathegóriába tartozó része azon „szent meggyőződéssel“ jött fel, hogy ő neki opponálnia kell. E végből azonban nagyon fáradságos lenne minden, a törvényhozás elé került tárgyat s törvényjaslatot paragrafusonként áttanulmányozni. Ők érveiket a kormány s a többség ellen már készen hozták magukkal : ki az utczáról, ki a pusztáról, ki a csárdából. X tolvaj, Y szédelgő, Péter hazaáruló, Pál jogtipró, ez a hazai történelmet hamisitja meg, amaz testileg sanyargatja a népet és igy tovább. A dologtalanság, a tanulatlanság, a műveletlenség és a gyűlölet fegyverei ezek, melyek a tekintély ellen fordulnak. Minden nemzetnek van bizonyos szellemi kincse jexcs férfiaiban. Ezek értéke határozza meg a nemzet értékét a világ forgalmában. Ezek képezik erkölcsi erejét. Nem minden idő teremt rendkívüli férfiakat, de a mostohább kor jobbjait is a nemzet tartozik megbecsülni úgy mint legjelesbjeit. A mily becsülésben s tiszteletben részesíti őket, oly ambicziót, a nemes és igaz tisztesség után való oly törekvést táplál és tart fen a következő nemzedékekben. A hol a tehetségtől, a készültségtől, a jellemtől s a nemes törekvéstől megtagadtatik a közbecsület és elismerés, ott magva szakad nemzeteket fentartó erkölcsi egységnek és egyensúlynak, a nemzeti közérzület, mely mint lappangó erő szilárdan tartotta össze az állam testét, zugpártok monopóliumává lesz és piaczra vitetik árverezésre. A szemtelenség, a léhaság, a czynizmus és a tehetségtelenség ül a birói székbe ; a ki tisztességre tart, visszavonul ; a közhivataloktól húzódik a kinek becsületére szüksége van s oly téren iparkodik munkát keresni, ahol nem gyalázhatja le mindenki „a nemzet nevében“. Itt vagyunk-e már mi, nincs bátorságunk elmondani. Nem tagadhatjuk, hogy sok történik, ami csak a legválságosabb helyzetekben szokott előfordulni. Ez állapotok előharczán, a politikai küzdelemnek személyessé való átváltozásán, már jól régen túlestünk. Azok, akiket évtizedeken át megszoktunk nemzetünk dísze, virága és fényeként tisztelni, neveket ünnepelni, a világnak hirdetni, véleménykülönbség miatt egymásután döntöttek le a piedestalról, melyet elnyomatásunk idején raktunk alakjuk alá. Szerencsések, akik halállal menekültek el e gyászos sors elől! Ma nincsen Magyarországon ember, akire hallgatna az egész haza, a kit mindenki ^^gya iánt igaz hazafinak elismerne. Az ország becsületes értelmisége öt évi alkotmányos küzdelem által ki van merítve; aki még netán van, azok közül egyik a családjának tartozik azzal, hogy miniszterséget ne vállaljon, mert szegény; a másik jó hírnevének, mert gazdag. Ez az a háttér, amely a jelenlegi válság mögött lappang. Ily politikai társadalommal megyünk a jövőnek elébe. Meggyógyítja-e ez állapotot a jelen válság? Teremt-e más fogalmakat, más érzületet a más minisztérium ? Hiúság volna ezt hinni, amíg a pártok ugyanazok maradnak. Nem a minisztérium krízise ez, hanem a pártoké. Ezeknek hosszan egymásra halmozott bűnei boszulják meg magukat jelenleg. Egyharmad kisebbség áll szemben kétharmad többséggel az ország házában. A többség és a minisztérium közt elvi különbözet nincsen, a kisebbség botrányt csinál, s a minisztérium megbukik, benne a többségnek két-három elsőrendű tekintélye. Mi természetes, mi parlamentáris van ebben ? A barcz személyes, ez a magyarázat. A közügy másodsorban bír érdekkel. Holnap lesz más minisztérium, s ha a ház az uj arczokhoz kissé hova szokott, a régi barcz újra meg fog indulni. És ennek a mostani többség mellett vége nem lesz, mert nem a többség és a minisztérium között, hanem a többség részei között van a differenczia. A kbaosztól csak egyszer menti meg az országot: egy új választás, ahol nem „Deák-párt“ és „közjogi ellenzék“ választ, hanem a minisztérium pártja és ezen minisztérium ellenzéke. Este későn értesülünk (s ez az e tárgyban alább következőknél újabb) hogy a miniszterek és a párt egynémely kitűnőségei este hét órakor Deák Ferencznél gyűltek össze értekezletre. Maga a Deákpárt holnap este tart konferencziát, melyen Lónyay gr. is megjelen. A miniszterválság ma sem érte végét. Kimenetele ma este még oly bizonytalannak látszik, mint az első nap, midőn Csernátony föllépése után közvetlenül november 18-án azt írtuk lapunknak élén: „Ne ámítsuk magunkat, a miniszterválság, a pártválság, kitört.“ a parlamenti Válság Amit ezen nagyfontosságú krízis legújabb stádiumáról, a fölmerült tényekről és a fölkapott hírekről tudunk, azt a közönség iránt tartozó hűséggel és őszintességgel ide igtatjuk. Megjegyezzük azonban, hogy sokban a futó fáma szavait írjuk le, s képét nyújtjuk a pillanatnyi helyzetnek, nem pedig históriát írunk. A reggeli órákban a ház folyosóin Trefort miniszterelnökségéről, már mint meghaladott álláspontról beszéltek, s oda sorozták e nevet Gorove é mellé, kiről többé nincs komolyan szó. Ellenben Szlávy nevét átalánosan emlegették, a tehetségeit, jellemét dicsérve feszegették. Egy miniszter liszta keringett: Szlávy mint elnök, Pauler, Trefort és Tóth Vilmos maradnak, gróf Zichy József kereskedés, Szapáry Gyula gr. közlekedés, Hollán vagy Podmaniczky Frigyes honvédelem. Pénzügyminiszter e kombináczióban nem volt. Gödöllőről még nem volt semmi hír, s nagy feszültséggel lesték onnét a tudósítást. Néhány óra múlva elkezdték a legbeavatottabbak emlegetni elnökminiszternek Bittó Istvánt, s politikus köreink csakhamar fölkapták az ő nevét s ép oly rögtön oda szögezték Szlávyt, Gorove és Trefort mellé. Egész bizonyossággal beszélték, hogy Bittó lesz kormányelnök. Déltájban gr. Lónyay leüzent a házba s a minisztereket Budára fölkérette minisztertanácsba — a lemondási okmány aláírása végett. Ugyanis tegnap délután 2 órakor a miniszterek ennek szövegezését az indokolásban hiányosnak vélvén, az okmány aláírása elmaradt, s gróf Lónyay csak szóval jelenthette be a királynak az ő és minisztertársai lemondását. A miniszterek a házból távoztak, egyúttal pedig híre terjedt a kitüntető fogadtatásnak, melyben gr. Lónyayt ő felsége részesítette. Gr. Lónyay előterjesztésére, mint értesülünk, a király azon elhatározást hozta, hogy neki teljes bizalma van gr. Lónyay személyében, lemondását el nem fogadhatja, hanem a további teendőkre nézve teljesen szabad kezet ad neki. Ezen bir nagy izgalmat szült az egész házban. Mindenki érezte, hogy az adott válasz nemcsak igen hízelgő gr. Lónyayra, hanem határozatlanságában tökéletesen meg is felel a helyzetnek és egy alkotmányos fejedelem állásának. Világos jön, hogy Lónyay állása fölfelé szilárd, de kormányelnökségben maradása a párt magatartásától van függővé téve. Irányadó személyiségek e válasznak oly értelmezést adtak, hogy a király óhajtása az volna, hogy a párt tömörüljön gr. Lónyay körül. A kormányelnök hívei ez által fölbátorodva, azon indítvánnyal állottak elő, hogy ma este a Deákpárt tartson értekezletet, szavazzon Lónyaynak bizalmat vagy bizalmatlanságot, hadd tűnjék ki, hányan kihez ragaszkodnak. Egy előleges számítás szerint a Deák-pártban volna körülbelül 120, ki a jelen kormányelnökhöz szit, 20 konzervatív, 35 reformer, 40 hivatalnok, 30 horvát és 30—40 oly férfin, kik a Deákpárt törzskarát képezik, és egyik árnyalathoz sem számíthatók. Hogy a párt annak módja szerint nyilatkozhassék, a helyzet magában a pártban tisztuljon, mint említők, ma estére szavazás terveztetett, melyet ellenzői találó gúnnyal neveztek el birkaolvasásnak. Gróf Lónyay Budán megtudván barátai a Sándor-utczában mit terveznek, ezen szándék ellen nyilatkozott, 8 igy legbensőbb hívei e kísérlettel fölhagytak. Mig ezek a házban történtek, addig Budán megtartatott a jelen kabinet utolsó minisztertanácsa. Erről és a helyzetről a „Pesti Napló“ esti lapja a következő értesítést adja: „Gr. Lónyay Menyhért, mint tudjuk, a tegnapi estét a kir. udvar körében Gödöllőn tölté, honnan késő éjjel tért vissza. Ma kora reggel a miniszterelnök gróf Andrásy Gyula látogatását fogadta, kivel hosszabb tanácskozmányt tartott. 11 órakor a miniszterek jelentek meg a miniszterelnöki palotában. A miniszterek ismételve kijelenték, hogy nem hiszik azt, hogy a jelen körülmények között a mostani kormány sikeresen működhessék, s kérték a miniszterelnököt, hogy lemondásukat a király ő felsége tudomására juttassa. Gr. Lényay erre azt feleli, hogy minisztertársai e fölfogását a maga részéről is osztja, a jelenlegi minisztertanácsnak csak az a czélja, hogy az együttes lemondásra vonatkozó kérvény formuláztassék. Ez azonnal megtörtént, s a lemondási okmányt elsősorban gr. Lónyay miniszterelnök írta alá. A többi miniszterek rögtön követték, kivéve a jelen nem volt belügyminisztert és horvát minisztert, kik azonban azon kérelmüket fejeztették ki, hogy az okmány a mai nap folytán velük közöltessék, hogy azt szintén aláírják, ami délután meg fog történni.“ (A lemondási kérvény egészen rövid, s csak annyit mond, hogy a párt hangulata a kormány iránt nem olyan bizalomteljes, miszerint a kormány feladatait sikeresen megoldani remélhetné.) „A lemondási kérvényt a miniszterelnök holnap d. e. 10 órakor ő felségénél kikért audienczián fogja a királynak átnyújtani. Ő felsége a király ugyanis az egész holnapi napot Budán tölti, s valószínű, hogy ekkor történik megállapodás a részben, hogy kit biz meg a király a jövendő kabinet alakításával. Ma délután gr. Lónyaynak tanácskozása lesz Deák Ferenczczel.“ Két órakor délután hire terjedt, hogy Deák Ferencz a helyzetet „kétségbeejtőn nehéznek“ ítéli, és hogy utalva a korona jogára szabad tetszése szerint választani a pártból tanácsosait, azon óhajtását fejezte ki, hogy a Lónyay kabinet úgy a mint van maradjon kormányon, egyetlen miniszternek sem engedvén meg a politikai konstelláczió, hogy visszavonuljon. Ezen hir, hogy a status quo ante fog proklamáltatni gyorsan elterjedt a városban. Mi igaz, mi nem ezen hírből s kivált annak Deák Ferencz személyével való összekapcsolásából, meghatározni képesek nem vagyunk. Minthogy azonban Deák és Lónyay a délután folyamában értekeztek, hamar ki fog tűnni, bírtak e megegyezni vagy sem. Ugyancsak az este folyamában hallottuk, hogy több képviselő fölkereste Bittót és iparkodott őt rábeszélni, hogy a miniszterelnökséget vállalná el, mit ez azonban megtagadott. Ennek folytán ma este Lónyay visszalépése esetén ismét Csengeryt, Trefortot és Szlávyt, s mellettök még gr. Péchy Manót emlegették mint miniszterelnöki jelölteket. Belügyminiszternek sokan igen ajánlgatják Paczolay Jánost. E mellett hire járt, hogy Deák Ferencz holnap ő felsége által fog fogadtatni. Hir lett az is, hogy a Deák-párt azon része, mely a reformerekhez szit, harminczöt ember ki fog lépni a pártból és mint alkotmányos ellenzék fog helyet foglalni a középen a nélkül azonban, hogy a közjogi balközéppel fuzionálna. Mi igaz ebben mi nem, megítélni nem tudjuk, bátor maguk a reformerképviselők hiresztelik. Az „öngyilkos pap. — A „Reform“ szerkesztőjéhez. — Pest, november 30. A „Reform“ tegnapelőtti számában egy „öngyilkos pap“ czim alatt azon kétségkivül szomorú tény hozatott a közönség elé, miszerint a tihanyi 100 lélekből álló ref. egyházközség 28—29 éves fiatal lelkésze, — azon indokból, mert 200 frtnyi fizetéséből megélni nem tudott,— rajta segiteni pedig senki sem akart, — egy nyomorult vityillóban agyonlőtte magát. Magában véve egyszerű tény, melyhez hasonlót annyi százat temet feledéssel az események folyama, és mégis bizonyos körülményekkel állítva szembe, e fiatal lelkész öngyilkossága megszűnik egy jelentéktelen privát esemény lenni. Az egyén igaz! csak egy tagja a társadalomnak, legyen az lelkész, miniszter, mint az angol mondja, vagy bár napszámos is , és így tetteinek saját maga szerzője, legalább ezt állítja a régi iskola. Azonban az újabb időkben az egész Európára, sőt más világrészekre is mind szélesebb körben kiterjedni kezdő statisztikai észlelések adatai egy igen meglepő tételt hoztak felszínre. Ezek szerint úgy látszik, hogy az egyén tetteinek legnagyobb részben a társadalom az oka, legalább bűnrészessége kétségkívül bebizonyított ténynek vehető, ami kivált a gyorsan fejlődő államoknál érezhető, hol a változó viszonyok mindig áldozatokat vonnak maguk után. És ott, a miveletlenebb államokban, hol az egyéneknél még nem ébredt föl az egység érzete; hol mint nálunk a legnagyobb rész azt hiszi, hogy azért nehéz élni, mert sokan vagyunk, s hol nagyon keveseknek van az európai eseményekből azon tapasztalatuk, miszerint az ember a legnagyobb fokú jólétre, boldogságra, szóval minden magasabb vágyaihoz csak minél nagyobb mérvű társadalmi együttlétezés utján juthat el: —ott az egyéneket hagyják veszni; az u. n. társadalom egyes tagjairól azt hiszi, mennél előbb elpusztulnak, annál jobb. Nem így ott, hol a nagyterjedelmű tapasztalat és észlelés meggyőzte a társadalmat már afelől, hogy a midőn e társadalom egy tagja szenved, vagy elvesz, akkor az én saját testem s individualitásom egy része veszett el. Ha azon két kezében halt, mely szükséges ahhoz, hogy ami mindössze hat kezünk fölemelhesse a nyolcz kéz erejét kivánó sziklát; a kincs, mely az alatt rejlik, mindnyájunkra nézve elveszett. Az ily a társadalom az önérdek aggodalmával védi mindenik tagját, s az utolsó perczig igyekszik azt a lehető épen megtartani. Ha nem a tapasztalat, mi más lehetne indoka azon számtalan valódi humanisztikus intézeteknek, melyek épen a legönzőbbeknek ismert angol faj lakta területen mindenütt oly nagy számmal találhatók ? Minek volna akkor küzködni a gazemberrel, hogy megjavuljon, s bajlódni az elnyomorodott idegennel, hogy És ők mégis teszik! Igen! elismerik, hogy az egyéni képesség a boldogulásnak alapja, s a megérdemlett működési körrel jutalmazzák is azt; de elismerik azt is, hogy az egész társadalmi környezet roppantul fokozhatja vagy csökkentheti az egyéni képességet. Azon fiatal lelkész, ki Tihanyban meglőtte magát, a mi társadalmunk áldozata. Miért nem lépett más pályára, vagy miért ment a szegény egyházközségbe, mondják talán ? Igaz , mindezt lehetett volna tenni, és mégsem tette, hanem inkább meglőtte magát. Megérthetetlen dilemma. Igen úgy látszik, de mégis nem az. Vissza kell mennünk a múltba, azon is a lelkész előbbi környezetébe, mily nézetek, mily tanok lehettek azok, melyek ennyire vitték ? A legfönségesebbek. Egész pályáján keresztül a krisztusi eszménykép lebegett szeme előtt, a legmagasabb A „REFORM" TÁRCZÁJA. Sir John Bowring. [1792—1872.] II. London, nov. 24. S most térjünk át az iró Sir John Bowringhoz. Felette sok az amit ő mutatott be az angol olvasó közönségnek a különböző nyelvek irodalmából. Ez volt az ő főtere, éspedig nem azért, mintha magát arra kárhoztatva érezte volna, hanem azért, mert azt tette saját maga feladatául, így ír 1830-ban : „Az én küldetésem mindenesetre a jó akaraté. Sohasem hagytam el hazám partjait csak azon kívánattal, hogy oda a béke uj olaj ágaival és a költészet uj füzéreivel térjek vissza. Még sohasem látogattam meg oly országot, hol nem találtam volna sok szeretni, tanulni, utánozni és tisztelni valót. Soha sem láttam még embert teljesen kivetkőztetve emberi tulajdonságaiból.“ Ennek tulajdonítható kiterjedt ismerete. 1821-től 23-ig két kötetben az orosz költőkből adott mutatványokat (Specimens of the Ruissian Poets.) 1824 ben a batavia költőkből (Batavian Athbology) és ugyanazon évben még a spanyol irodalomtörténettel is foglalkozott, melyről szinte műve jelent meg (Ancient Poetry and Romances of Spain). Nem sokára ezután a lengyel költőkből mutatott be némelyeket (Speciment of the Polish Poets) és a szerb népköltészetből (Servian Popular Poets.) 1830 ből a Checkinn Anthology mellett megjelent a magyar költészetről (Poets of Magyars) írott műve is. 1843-ban egy fordítását közölte a régi cseh dalok és költeményeknek (Manuscript of the Queens Court, a Collection of old Bohemian Lyrice, Epric Songs, with other ancient Bohemian Poems). Többnemű fordításai vannak a fűz, észh, izlandi, portugál, olasz, görög, spanyol és más nyelvekből, s 1866-ban Petőfi fordításával lepte meg a közönséget (Alexander Petőfi, the Hungarian Poet.) Csodálatos, hogy Beutham tanítványa lévén, a mester elveit nemcsak nem fogadta el a költészet iránt való ellenszenv tekintetében, sőt inkább működése javát arra szentelte. Hatását ez irányban talán legjobban jelzi az, hogy az uj angol irodalmi élet feléledése a külföldi irodalmak megismerése által nagy mértékben könnyíttetett meg. 1853-ban a tizedes rendszerrel foglalkozott (The decimal system in numbert, coins and accounts, especially with reference to the decimalisation of the currency and accountancy of the united Kingdom.) 1859-ben egy ismertető műve jelent meg a siami királyságról , nemsokára a philippini szigetekről (The Kingdom and People of Siames on the Philippine Islands.) Egy röpirata foglalkozik a börtönkérdéssel (Remunerative Prison Labour) és egy másik a kereskedelmi szabadság tárgyával (The restrictive and prohibitor system in Commerce.) Aztán adott ki elbeszéléseket (Minor tales) az iQuság számára; a vallásszabadság tárgyában egy levelet Canninghoz. (A letter to Mr. Canning On the repeal of the Corporation and Fest Acts) fordítását Schlemihlnek (Péter Schlemihl), egy spanyol nyelven írott munkát az afrikai rabszolgakereskedésről; ő maga fordítván francziára Clarkson művét, amely a régi keresztyének nézeteit adja elő a háborúról. Ezen kívül számos fölolvasás, beszéd, előadás, Bentham 23 kötetben kiadása, a „Westminster Review“ szerkesztése és bele több czikk írása : Íme ez irodalmi munkássága azon 80 évnek, aminek igen nagy része a politikai küzdelmek árjában emésztetett föl. Kell-e említenem, hogy Sir John Bowring valódi megtestesülése volt az eszmének : béke és jóakarat az emberek között; kell-e mondanom, hogy sokkal inkább, mint akárki más, hivatva volt arra, hogy egyforma tisztelettel találkozzék mindenütt, ahova fordul; kell-e említenem, hogy Sir John Bowringnak bőven jutott ebből osztályrésze. A magyarok iránt nagy rokonszenvvel viseltetett. Első művében, melyet Toldynak ajánl, azt mondja, hogy „valamit tenni, bárha gyengén és ki nem elégitőleg is, a hol azelőtt semmi sem tétetett, ■— némi emlékjelt szedni össze, bármily keveset és kicsinyt egy ismeretlen országból, behozni némi ismeretet a sok tudatlanság helyére, — talán nem egészen érdem nélküli szolgálat. Pedig e munka, mely Majláth és Toldy munkái után állíttatott össze nem is oly értéktelen, mint ő gondolja, tudtommal nem lévén igy méltatva sehol nemzeti régibb költészetünk. Néhol hozzá szerencsésen is. Az „emlékezzünk régiekről“ egészen jó. Remember me our lives of old, Their flight from the Scythian land ; The patriarchs of the Magyars, And the valor of their band stb. Szintigy jó a Zrinyiász 3-ik kötetéből a 32—39 versszak fordítása, hol a reményhez fohászkodik. A legsikerültebbek egyike azonban a Szilágyi és Hajmási-féle ballada fordilása, amelynek kiadásakor az Sir John Bowringnak ajánltatott. I have an in teresting tale to tell Yon,’ Such as You never heard. A modern költők is pár fölötte jó. Ever absent, ever near; Still Isee thee, still Ihear ; Yet Icannot reach thee, dear. Kazinczytól; meg aztán Berzsenyi, hires filozófikus ódája: Partra szállottam stb. What though the waves rok awfully before mo Quioksasds and tenipeste-from the Ocean bordar Calmly Ilaunck me, all my sails unfurling. Langhing at danger. Sokkal kevésbé szerencsés ott, — ami egyébiránt fölötte természetes,— ahol nem filozófi magaslaton állva, hanem a néphez leereszkedve annak nyelvén beszél. Például a népdalok közt: He wife of Magyar man. The Magyar maiden alone should be for she con cook, and only she, Onr soup of red Cayenne — Ki ismerne reá a „Csak azért szeretem a magyar menyecskét“-re. Igatz, hogy magyarázat kedvéért Sir John Bowring odateszi azt is, hogy : A borsos levecskét — the pepper soup, or paprika soup, made of the capsicum annuum of Linn.é It is a favourite dish among Magyars, Turks and Servians — hanem ezzel még csak jobban összezavarja a szegény angol olvasó fogalmát. Mint nemes szavak, hogy jegyezzem ide azt, mit e müvében mond: „Isee without jealousy the ardent national feeling of the Magyars, and feel that a nationality found ed upon knowledge,acid representing a spirit of freedom and independence, is. itself a virtue, and the parent of many virtues* (féltékenység nélkül te kintek a magyarok lángoló nemzeti érzelmeire és érzem, hogy egy ismeretre alapított nemzetiség, amely a szabadság és függetlenség szellemét képviseli, maga is erény és sok más erény szülője). E nemes szavak oly férfi szájából eredtek, aki csak a német irodalmon át ismerte nagyjára a magyar viszonyokat. Petőfi fordításában 1866-ból több hiba van. Hiba az, hogy ő Kesztheny rosznak vélt fordítása után indult, így fejezi ki magát: „whole hungarian name was Petrovich Sándor stb.“, hogy 1838-ban a Duna áradásai,miatt buktak meg Petőfi szülei s más efélék. A legnagyobb baj az, hogy Petőfi legszebb darabjai nem jutottak el Bowringhoz Kesttheny fordítása után, ami eljutott, az is, úgy látszik, roszul. Mégis párvers, ami filozofikus inkább, szépen adatik vissza. All other things above Are liberty and love; Life would I gladly render For love: Yes joy fully Would love itself surrender For liberty. Egészen oly szép, mint az eredeti. A szebbek közé tartozik „A hazáról“ fordítása. „The sün went down, but not a starlet Appeared in heaven — all dark above — No light around, except the taper Dim glimmering and my homely love.“ Hanem elég ebből ennyi, úgy sem a mi körünkhöz tartozik méltányolni e fordítást, halálát jelentvén a nemes férfiúnak, kivel ismét eggyel kevesebb lett a nemzet őszinte barátainak száma. Úgy kell lennie, hogy a mi nemzetünk magában hordja a nagynak és nemesnek annyi csiráját, hogy tisztelettel viseltessék iránta mindaz, a ki ismerni képes; s hogy a ki gúnnyal mer felé hajolni, saját ostobasága tátongó szemtelenségét mutatja ki azzal. Sir John Bowring mondá, hogy minden magyar, kit ösmert, nemes ember volt, és e férfiú nemes jelleme elég biztosíték arra, hogy valódi nemességet dekretáljon egy nemzetre. A mely nemzetnek ily barátai vannak, az nem veszhet el. Mondjunk áldást az exeteri sírbolt derék halottjára s kívánjunk nyugalmat a hosszas pálya után, a mit oly nemesen és munkásán küzdött át. Béke hamvaira! György Endre, Vukovics Sebő. A „Magyarország s Nagyvilág“ első oldalán Vukovics Sebő arczképe adatott ki a héten. A képhez a szöveget Fáik Miksa írta. Az érdekes czikk a következő sorokkal van bevezetve: „Igaz, hogy egy nemzet tétele nem lehet függő egyes emberek életétől, mert az egyes ember élete vajmi múlandó, míg a nemzet halhatatlan ; de igaz az is, hogy a nemzet egyénekből áll, és midőn az egyének sorából egymás után kidőlnek a legjelesebb, legnemesebbek annélkül, hogy új nemzedék hasonértékű fiai lépnének helyökbe, akkor a nemzet nem fogy ugyan külterjedelemben, nem a számbeli arány szempontjából, hanem igenis fogy súlyban, fogy belértékben, belerőben. És e tekintetben — nem mondanám ki más helyütt, de kimondhatom itt, magyar lapban, ahol úgyszólván, magunk közt vagyunk, és kimondom nem a kétségbeesés hangján, mintha a sülyedés feltartózhatlan volna, hanem intés alakjában a fiatalabb nemzedék tagjaihoz! — e tekintetben kétségtelenül fogyunk. Tekintsünk körül, nézzünk végig azon fris sirbantokon, melyekre az utóbbi évek folyama alatt vérző szívvel, kényező szemmel, reszkető kézzel ültettük a czyprusokat, latolgassuk még egyszer szellemünkben azt a roppant sok tehetséget, mindazon észbeli erőt, jellemszilárdságot, bő önzéstelen hazafiságot, amit annyi dicsőnek halt tetemeivel együtt a gödörbe sülyesztettünk és aztán válaszoljunk azon kérdésre: vajjon látjuk-e bárcsak nagyobb részben is pótolva e rendkívüli veszteséget ? És akik még köztünk járnak — a magyarok istene tartsa meg őket még sokáig? — akik még köztünk járnak ősz bajjal és az évek és gondok, a köszhasznú működés és hazafias küzdelem súlya által lehajtott fővel, a nemzet e díszei, vajjon nem maradványai-e ők egytől egyig a nemzet életének egy fényesebb korszakának ? S ha végig tekintünk e dicsők egész pályáján, — annak kezdetétől a harminczas és negyvenes években, midőn az ifjúság teljes erejében lépve a küzdtérre, a nemzet újjáéledését jelzék, le a mostani időig, midőn már csak gyéren hallatják bölcs szózatukat — nem olyanok e ők, mint Memnon szobrai, melyek vig accordokkal üdvözlék a kelő napot, mig halk, mélabus hanggal jelzék annak lenyugvását? ! . . .“ Ezután áttér Vukovicsra, kiben ismét egygyel „fogytunk“ s az elhunyt pályakezdését s nyilvános szereplését vázolván 1849-ig, innen igy folytatja : „A