Reform, 1874. október (6. évfolyam, 269-299. szám)

1874-10-01 / 269. szám

269. 87á.m. 10 haBÓbor petitBor egyszeri ........................................................ 10 kr. A nyílttéri petitBor ................................................................... 30 kr. Bélyegdij külön ..................................... kr.REFORM Előfizetési feltételek: Vidékre postáin­ vagy helyben hétsóhoz hordva : Egési érre bárhol hordTo • 24 frt Fél ...........................................12 frt Negyed évre......................... frt Egy hóra.........................2 frt Hirdetmények dija: V. évfolyam. Szerkesztői iroda: Belváros, Lipót-utc­a 2. se. a. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez IntésendS. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtattnak el Kiaddh­ivatal: BelTAroz, lilpAt-at««» S. az« »• !• emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetés a REFORM-ra. Midőn a jelen áv utolsó negyede beköszönt, el nem mulaszthatjuk a Re­formot ez alkalomból olvasó közönsége további becses figyelmébe ajánlani. A Reform pályafutása ötödik évét fejezi be ez évnegyeddel. Ezzel a jelen­hez, melyben küzdünk, a jövőre nézve tett ígéreteinkhez, táplált reményeinkhez s föltett szándékainkhoz most immár egy öt éves múlt is fog csatlakozni, melyre némi önérzettel hivatkozhatunk. Nem könnyű feladatot teljesítettünk, midőn egy nagy politikai lapot meg­alapítván váltakozó viszonyok közt, egy jóakaró s állandó közönség támogatása mellett ily eredményre sikerült vezérlenünk. Jogosult büszkeséggel konstatáljuk, hogy t. előfizetőink zöme megindulá­sunk első kezdetétől fogva egész máig hívünk maradt megtisztelő bizalmával, s talán nem igazolatlan a remény, melyet erre építünk, hogy e nemes közönséggel együtt fogunk a kezdődő évnegyeden túl is átlépni fönállásunk közelgő hatodik esz­tendejébe. A kiadóhivatal kéri a Reform t. előfizetőit, hogy megrendelésüket miha­marabb megújítani szíveskedjenek, hogy a szétküldésben semmi fenakadás elő ne forduljon. Budapest, 1874. szeptember 17. Előfizetési árak: Félévre 12 frt, — negyedévre 6 frt, — egy hóra 2 frt. Csütörtök, október 1. 1874. Budapest, szeptember 30. A végvidéki erdőüzlet, a szédelgő kor­szak egyik szomorú hagyománya, úgy látszik véget ért. Örvendenénk, hogy az egy­esség a végvidéki kincstár és a sújtott három magyar bank, u. m. a földhitel-részvénytársulat, az anglo- és a frankó-magyar bank közt létre­jön , ha a föltételek a három hazai hitelinté­zetre nézve nem volnának oly szerfölött sú­lyosak, és ha biztosak volnánk legalább az iránt, hogy a romok elhordattak s nem fog e szerencsétlen és csúnya üzletből többé gond és ízetlenség származni a kormányra, sem baj és veszély a budapesti piaczra. Idáig másfél év óta Damokles-kardként csüggött az erdő­­üzlet tőzsdénk és pénzpiaczunk feje fölött, mert kétségtelen, hogy három elsőrangú fővá­rosi intézetet bukással fenyegetett, s a bukás idehaza új és nehéz válságot, külföldön — hol e bankok részvényei elhelyezvék, névsze­­rint Londonban, Párisban és Frankfurtban — hitelünk hasonló megrenditését vonta volna maga után, minőt a keleti vasút eseténél ta­pasztaltunk. Ezért az erdőüzlet kérdéséhez közérdek van kapcsolva s fölötte korlátolt ama fölfogás, — melynek kezdetben a Szlávy­­kabinet is hódolt, s melyben a napisajtó so­káig osztozott, — hogy az erdőüzlet pusztán magánjellegű kérdés, néhány szédelgő üzlet­ember humbugja, néhány roszul vezetett bank vigyáztalan vagy épen roszhiszemü spekulá­­cziója, melyet a szerződési jog és a kincstár érdeke szempontjából kell megitélni. Ez a fölfogás lehetett Kerkapolyé, ki Pollák junior urral ezt és a mármarosi erdőüzletet csinálta, s annak idején nagyon hivalkodott a vásárral, melyet csinált s építette rá vasutait a levegő­ben ; de midőn kisült, hogy az egész jó rész­ben szédelgés s világos jön minden józan em­ber előtt, hogy minő végzetes következményei lehetnek ez „üzletnek“, akkor a Bittó-minisz­­térium, a magyar közvélemény és a fővárosi kereskedelmi körök érdeke már nem tekint­hette többé közönyösen az egész dolgot, s csak a botrányhaj­hászat vagy a rész­akarat gyönyörködhetett abban, hogy méltányosan elintézni oly sokáig nem sikerült. Botrány az erdőüzletnél az igaz, hogy volt elég, és a ki látta az üzlet eredetét, hogy miként csalja lépre egy bécsi lelkiismeretlen üzér, Pollák, a csak gründolni vágyó banko­kat s „Betbeiligung“-szomjas vezetőiket, va­lamint egy optimizmusában bárgyú kormányt; a ki ismeri a könnyelműséget, mel­lyel a szerződések kormány és konzorczium részéről megköttettek, meg nem tartattak és kijátszat­­tak ; a ki hallotta, mily czynikus szemérmet­lenséggel viselte magát a konzorczium egy­némely tagja és nevezetesen Pollák úr, hogy a kárt magáról el és érdektársaira ráháritsa s mily kíméletlenül s a jog és méltányosság me­rész megvetésével erőszakolta Mollináry az ügyet, hogy a magyar intézetektől a végvidék számára kipréselje a milliókat s egyúttal vis­­­szanyerje az erdőket: ki mindezt figyelemmel kisérte, az sok undort és kevés részvétet fog érezni az erdőüzlet iránt s legfölebb sajnál­kozni fog azokon, kik — mint ilyenkor szo­kás — félig ártatlanul belekerültek a tisztáta­lan társaságba s most pénzüket vesztve, nagy nehezen szabadulnak ki belőle. Rokonszenvről tehát az erdőüzlet iránt szó nem lehet, mert az egészséges etnikával bíró ember csak ellenszenvvel közeledhetik feléje, de az irányadó szempont ily veszett vállalatoknál nem az erkölcsi, hanem a köz­érdek szempontja. És ezen szempontból a veszedelmes ügy­nek egyesség által történő megoldását, me­lyet már régebben pártoltunk, üdvözölnünk kell. Igaz, hogy az egyesség borsos. A három magyar intézet a biztosítékot veszti s ezenfelül a károkat viseli, azaz fizet majdnem egymillió veszteségein felül még a horvát végvidéki pénztárnak 3.450.000 frt bánatpénzt, egy roppant összeget a mai pénzviszonyok közt s oly intézetek részéről, melyek — a földhitel­­részvénytársulat dicséretes kivételével — a vál­ság alatt alaptőkéjük nevezetes részét már el­vesztették. Valóban, mi az egyes szíget méltányosnak nem tekinthetjük, mert hiszen tagadhatatlan, hogy a kincstár a szerződést meg nem tar­totta, az erdőt föl nem mérte, át máig sem adta, sőt nem is képes azt a szerződés szerint átadni, mégis Mollináry, mintha hibátlan volna, az utolsó garast is kipréseli, a­mire egyesség­­nél jogczimet formálhat s teszi ezt oly módon, hogy megtagadván a választott bíróságot, a konzorcziumot a végvidéki törvényszék kin­­padján kényszeríti nem remélni jogorvoslatot a bíróságtól, hanem egyetlen menedéket az ily kiegyezésben keresni. Mollinárynak, ki a végvidék érdekeit képviseli, ezt rész néven venni alig lehet; ő ez ügyben fél s egyszersmind biró volt. A ma­gyar kormánytól vártuk volna, hogy a magyar érdekek védelmére befolyását érvényesíti, s ha azt fél annyi erélylyel és ügyességgel cse­­lekszi, mint Mollináry a horvát érdekben föl­lépett, a magyar intézetek nem vallanak ak­kora kárt s méltányos egyesség jön létre. E szemrehányástól mi, egy független és semmi irányban nem érdekelt lap, a magyar kormányt ez ügyben meg nem kímélhetjük. Jóakaratot mutatott a kormány, de erélyt ke­veset tanúsított. Mindazonáltal így is, a­mint van, mi kí­vánatosnak tartjuk a kiegyezést, csakhogy a métely eltávolíttassék. És ezért, ha már rá­szánták magukat a bankok a nehéz áldoza­tokra, a kormányt figyelmeztetjük, hogy a közvélemény egyátalán nem szeretné, ha új­ból meghiúsulna az egyesség és Zágrábból ismét nehézségek gördüthetnének a lebonyolí­tás elé. Mutassa már meg egyszer — ha ugyan ez esetben még alkalom nyílnék — a magyar kormány, s nevezetesen a pénzügyminiszter úr és a kereskedelmi miniszter úr, hogy a magyar anyagi érdekek iránt érzékkel bírnak, és ha kell, mernek is egy bátor szót szólni. Eddig azt tartják róluk az emberek, hogy in­kább félnek az idegen érdeket sérteni, mintsem a magyar érdek mellett síkra szállni mernek. Horvátország és a végvidék természetesen igen meg lesznek és meg is lehetnek elégedve a megoldással. A szegény végvidéknek igen sok pénz több mint három millió ajándék. Mert azt a bánatpénz olyba vehetik s erdeiket eladhatják másodszor, mert azon értékes töl­gyeseknek lesz vevőjük mihamarább, sőt már van is, csakhogy nem oly felületes és kivihe­tetlen szerződés alapján, minőbe a szédelgési korszak budapesti áldozatai beleegyeztek. Csak aztán az ily keserű leczke, mint az erdőüzlet, használna is valamit, hogy a kor­mány is a szolid üzletet keresné, a pénzinté­zetek is, s a közvélemény és annak orgánu­mai erkölcsi nyomást gyakorolnának, hogy jövőre hasonló üzletek és konzorcziumok ne keletkezhessenek. De attól még távol állunk. A válság hatásai igen mélyek s még folyton megújulnak, s a deprováczió, melyet a szé­delgés és utána a válság előidézett, még foly­ton tart és termi mérges gyümölcseit. Sok idő kell ahoz, míg ez állapotokból kiver­­gődünk. = A határőrvidéki erdőüzlet-konzor­­c­ium, illetőleg az abban érdekelt három bank : az anglo-hungarián, a frankó-magyar bank és a magyar földhitel részvénytársaság, mint N. P. J. írja, meg­egyeztek, hogy az üzletet, még a kincstár által követelt nehéz föltétel alatt is, t. i. az egész biztositéki összeg elvesztése mellett föloszlatják, s ezt a mai nap Mollináry altábornagy tudtára adják, hogy ez által az október 1-én esedékes három milliónyi összeg fizetésétől megszaba­duljanak. A szerződés értelmében egy részletfizetésnek nem pontos teljesítése az üzlet feloszlását vonja maga után, minek folytán a bankok az utolsó órában kény­telenek voltak e nehéz áldozatra elszánni magukat. Ez a konzorczium tagjaira annyival érzékenyebben hat, a­mennyiben azok ifj. Pollák B. ellenzése folytán kény­telenek az erre eső veszteséget szintén viselni, s a­mennyiben a bankok, miután a kincstár vonakodott a szerződést valamennyi érdekelt fél írásbeli bele­egyezése nélkül fölbontani, Pollák urnak teljes kár­talanítását kényszerültek elhatározni. S hogy teljes legyen a kellemetlen meglepeté­seknek sora, melyek az említett bankokat az utóbbi időben ismételve érték, a konzorcziumnak egyik, nem idevaló s csak másodsorban érdekelt tagja is tegnap délután tiltakozást nyújtott be az üzlet föloszlatása ellen, melyben azzal fenyeget, hogy pert fog indí­tani az általa letett biztosítéki összeg visszaadatása iránt. A tiltakozás legfőbb érve abból áll, hogy a svájczi konzorcziumnak, mely rövid idő előtt 2500 hold cserjaerdőt vett át, a határőrvidéki erdőüzlettől más oldalról 200,000 frtnyi nyeremény-váltság ajánl­­tatott föl s hogy a konzorcziumhoz is előnyös ajánla­tok nyujtattak be egyes részletek átvétele tárgyában. Pollák ur taktikájának ezen utánzása azonban va­lószínűleg nem fog sikerülni, miután az uj tiltakozó nem egyenesen érdekelt fél s így beleegyezése a szer­ződés fölbontásába a kincstár részéről nem is köttet­hetik ki. Ezen ügy egyszerűen per tárgyát fogja ké­pezni a bankok és a többi érdekeltek között. Azon veszteségi többlet fölosztása, mely Fóliák úr kártalanítása folytán állott elő, a bankok perczen­­tuális részesülése szerint fog történni, s így az anglo­­bankot fogja a legnagyobb gvóta érni. Eltekintve az említett, s csak néhány százalékkal szereplő czég kö­vetelésétől, mely per utján lesz érvényesítendő, az összes veszteség, mely a konzorcziumot éri, 3.300,000 frt ezüst , 3.450 000 frt papír, 600,000 frt költség, 60,000 frt mint az igazgató kártalanítása, s 250,000 frt az előre eladott favágatásért fizetendő kárpótlás. Összesen tehát 4.360,000 frt, melyből 1.500,000 frt fogja terhelni az anglo bankot és 1.200,000 frt s frank a magyar bankot és a földhitel-részvénytársula­­tot. A maradékot egy másik érdekelt tag fogja viselni E közleményre megjegyezzük, hogy az értesü­léseink szerint annyiban téves, a­mennyiben az állít­­tatik, hogy a bankok kénytelenek lesznek Pollák uram részét is viselni a kárban s ezen . . . embernek kauczióját még vissza is fizetni, csakhogy az egyes­­séget aláírja. Pollák úr nem fog kártalaníttatni, mert a szerződés értelmében a konzorcziumban a szavaza­tok többsége a perczentiális részesülés szerint szá­mítva jogosan határoz. Pollák úr szemtelen követelé­seibe tehát a konzorczium bele nem egyezett s ő is elveszti pénzét, mint a többi, ha csak Mollináry és a magyar kormány nem segítenek rajta. A mi pedig illeti azon második esetet, melyet a N. P. J. fölhoz, hogy egyik albérlő tiltakozást nyúj­tott be, arra nézve úgy tudjuk, hogy ez urral szintén létre­jött már félig-meddig az egyezség­ Sára helyez súlyt. Azonkívül több konzuláris, keres­kedelmi, posta- és távirdai szerződéseket fog beczik­­kelyezés végett bemutatni. A vallás- és közoktatás­­ügyi miniszter a középtanodai, az egyetemi, a feleke­zeti iskolák állami felügyelete és az iskolai alapok­ ke­zelése iránt készített javaslatok tárgyalását fogja sürgetni. A közlekedésügyi miniszter a vasutak állami felügyelete és a törvényhatósági utak tárgyában ké­szült javaslatain kívül, még több vasúti engedélyok­mány módosítását fogja a parlamentnek ajánlani. Az igazságügyminiszter a függőben levő ügy­védi és közjegyzői törvényjavaslatokon kívül, még a perrendtartás módosítása a végrendeletek külkellékei, a magyar váltótörvény, a bírósági székhelyek beczik­­kelyezése, a fegyelmi eljárás tárgyában készült ja­vaslatok tárgyalását fogja sürgetni. A büntető tör­vényjavaslat jelentőségénél fogva több időt fog igénybe venni, de ennek tárgyalása is lehetőleg fog előmoz­­dutlatni. A honvéde­lmi miniszter a védtörvény, az egyéves önkéntesek, a katonai bíróságok büntető illetősége, a szállásolási ügy és a katonai taxák tár­gyában alkotott törvényjavaslatok mielőbbi elintézé­sére helyez súlyt. A pénzügyminiszter nagy hord­erejű javaslatai már ismeretesek. Minthogy egyik-má­sik kérdés iránt már a budget tárgyalása alkalmával a képviselőház érdemleg nyilatkozni fog, a nem első rangú javaslatok tárgyalása nagyobb elvi vita mellő­zésével lehetőleg gyorsan fog a tanácskozáson keresz­tülmenni.­­ A budapesti tudomány-egyetemen hol­nap veszik kezdetöket a beiratások az 187­­5 tanév téli szakára. Az ugyanakkor megjelenő tanrend — mint halljuk — e félév folytán több új tanerőnek első egyetemi előadásait helyezi kilátásba, különösen a jog-és államtudományi karnál, a­hol p. Kerka­­pólya küszöbön álló tanfélév alatt a kormányzati politikáról s az államgazdászatról tart előadásokat, s az egyetemen legújabban habilitált magántanárok is gén érdekes tudományszakokat adnak elő, nevezetesen Keleti Károly a hivatalos statisztikát, dr. Mo­l­­nár Antal a képviseleti kormányrendszert, dr. Weiss Béla a nemzetgazdászat újabb elméletét, dr. Grósz Lajos törvényszéki orvostudományt stb.­­» Mint a Magyar Politika írja, minden minisz­tériumban igen erélyesen folynak az előkészületek a parlamentáris ülésszakra, és mindegyikben több törvényjavaslat készült el, melyek mielőbbi elintézését a közigazgatás érdeke kívánatossá teszi. Magától értetődik azonban, hogy a pénzügyminiszter javaslatait és előterjesztéseit az elsőbbség illeti. E te­kintetben valamennyi miniszter egyetért, hogy azon idő, melyet a jövő évi budget tárgyalása, meg a pénzügyi javaslatok igénybe fognak venni, más elő­terjesztésre nem fordítható. E szerint legalább kará­­csonig a pénzügyi kérdésekkel a parlament bőven el lesz foglalva. Azonban a többi javaslatok is mindjárt kezdetben be fognak nyujtatni, hogy a képviselőház azon tagjainak, kik tüzetesen a pénzüg­gyel nem foglalkoznak, módjukban lesz tájékozást nyerni a mi­nisztérium többi reformjai iránt. A belügyminiszter javaslatai közt említtetnek első helyen a törvényható­ságok kikerekítése, a városi főispánok megszüntetése, a törvényhatósági tisztviselők felelőssége, a közigaz­gatási adópótlékok, a fővárosi rendőrség és rendőri bíráskodás tárgyában készült törvényjavaslatok. A kereskedelmi miniszter az állami, gazdászati intéze­tekre, a bánya- és kereskedelmi törvénykönyvre, valamint az ipartörvény némely czikkeinek módosítá­ Hussein­ Avni nagyvezir politikája. [Saját levelezünktől.] A REFORM TÁRCZAJA. A keleten. [Visszapillantások a múltba.] Szmyrna, szeptember végén. Azok a szerencsés emberek, kiket születésüktől kezdve férfikorukig az anyai szeretet ápol, atyai szi­lárd akarat vezet, jó barát és rokonok tanác­csal tá­mogatnak, hasonlók a dúsan terhelt bajokhoz, me­lyek ellátva jó kapitán­nyal, tengerészekkel és delej­­tűvel, bizonyos előre kiszemelt rév felé eveznek gaz­dag kincsekkel. Ők minden­estre igen tiszteletreméltók, mert még az ilyenek sem érhetik el mindig a kitűzött révet, hanem hajótörést szenvednek az élet tengerén a legelső sziklába ütközéskor. De mit lehet mondani olyanokra, kiket a sors már a bölcsőből kiléptük után magukra hagy, min­den támasz és minden irányadó nélkül vergődnek keresztül az életen, mint a partra kivetett hal, mely öntudatlanul hányja magát jobbra-balra, hogy az él­tető elemet, a vizet, ismét föltalálja. Az ilyenek hason­lók a kis csolnakhoz, melyet a rohamos szélvész a partról elragad és a tenger végtelenségébe vet, mely számtalan sziklába ütközik s még sem merül el, hogy bizonyithassa a végtelen hatalom létezését, mely ta­nítja a lepkét, hogy hová rakja le tojását, hogy iva­déka el ne ves­szen; mely tenyésztő esőjét és har­matját , éltető napsugarait csak úgy árasztja Kali­fornia kétszáz lábot meghaladó óriási cziprusaira, mint az Alpesek bekedvelte gentianáira és a csörgő patakokat környező kedves kis nefelejtsekre. Van isteni gondviselés, amely vezeti az Ibis- és macskaimádó egyptomiakat, mint vezeti a „Le­il alla al allah Mohamed reis allah“ egyetlen isteni kiabá­lókat, valamint a csalhatatlansági dogmát követő ka­­tholikusokat. Az isteni gondviselést lehet észlelni mindenütt, de inkább távol, a honon kívül olyanok sorsán, kiket kenyérkeresése és más indokok által messze, messze, rokoni és baráti körökből korán elszakasztott. A túlnépesedett Európa százezerenkint kész­teti gyermekeit a távolba. Ezek közül azelőtt a magyar csak úgy tűnt föl, mint kilenczvenkilencz fe­kete tyúk között egy fehér, de az 1848. forradalom mint egy fergeteg a fa leveleit, úgy szórta szét a magyar­ságot. A legnagyobb rész Kelet felé fuvódott. Ezek élete itt eleintén eléggé terhes volt, egyrészt járatlan­ságuk miatt, mert mit otthon tanultak, itt m­a hasz­nálhatták ; másrészt mert igen kevés honfiakra talál­tak, kik már régebben elhagyták volna hazájokat és maguknak léteit biztosítván, az úton jötteken tanács­osai és tettei segíthettek volna. Én a császári kertben találtam foglalkozást mint kertész-segéd, hol a nagylelkű Lester Christian, a császári kertek igazgatója, barátságába fogadott és asztalához ültetett. Ez reám nézve nem annyira a jó ételek miatt, mint azáltal volt előnyös, hogy abban az időben a legtöbb utazó és más előkelő értelmes em­berek Lester házánál találkoztak, s természetesen a társaság mind tudományos, mind pedig viták fő ko­­vácsműhelye volt. Akkori időben az 1848-ai forradalmak minden nemzetbeli emigránsai kezdettek gyülekezni a török fővárosba, hol mentve voltak kormányaik üldözései elől. Legsűrűbben jöttek a magyarok, de miattuk má­sok is, kik a jólelkü, Titus-jóságú szultán, Abdul Medsid, nagymérvű gyámolításában részesültek. Mil­liókat költött vagy kívánt költeni a jólelkü padisah szerencsétlen vendégeiért, bár a török kormány alatti rendetlenség és lelkiismeretlen kapzsiság miatt talán egy ötödrésze a kiadott sommáknak sem jutott az emigránsok kezébe. Mindamellett számtalanok nyo­morán enyhített a nagyúri bőkezűség. A lengyelek, kik már több forradalmat éltek át, idegen nyelveket beszéltek, hajlékony és hízelgő jel­lemüknél fogva és a körülmény mellett, hogy több honosaikat találták már régóta letelepedve és török szolgálatban, a magyarok gyanításai szerint sokkal nagyobb mérvben részesültek a kormány segedelmé­ben, mint a magyarok. Én ezt se bizonyítani, se ta­gadni nem tudom, csak egyszerűen fölhozom a szám­talanszor hallottakat. De azt bizonyíthatom, hogy ha sorsuk jól ment, mind lengyelek voltak; ha pedig valami alacsonyság követtetett el általuk, akkor mind magyarok voltak és minden a magyar név rovására ment, mi a ma­gyaroknak nagyon fájt. Sok esetet tudnék előszám­lálni, melyben vétettek a magyar becsület ellen , de nem akarok követ hányni egy nemzet gyermekeire, kiket a sors kérlelhetlen karja földig sújtott. Nem lehet csodálni, hogy azok, kik a csatatéren együtt harczoltak egy lobogó alatt, a vesztett ügy után különváltak. Egyes személyes barátság is alig létezett a magyarok és lengyelek közt, már tán csak azért is, mert az utóbbiak között alig találkozott ala­csony származású; mind gróf, báró, nagy ur, tábor­nok, ezredes volt; kevés kapitány s pár gyerkőcz, ki megelégedett a hadnagyi ranggal. Lengyel közkato­nákra egész utazásom korszakában egyre akadtam, ki becsületes ember volt s mellettem halt el. A magyar emigránsok sokkal szerényebbek vol­tak, nem adták ki magukat többnek, mint valóban voltak. Némely kivételt tett néhány erdélyi, kik sze­rettek kissé kirúgni. Úgy például B...............L. Erdélyország kormányzójának adta ki magát min­denütt. Nagy hátrányukra volt a magyaroknak, hogy külföldön igen kevés megtelepedett és vagyonos hon­fiakra akadtak. Az otthonlevők sem igen tudták, ho­gyan küldjék a nyomorban sinlődő rokonaiknak a szükségelt segélyt. Mert a postán, mint beszélték, az emigránsok számára jött leveleket fölbontották és a pénzt kiszedték, sőt nem is lehetett küldeni, mert az akkori osztrák tisztviselők császáriabbak voltak a csá­szárnál. Voltak egyes gazemberek is, kiknek Magyar­honban összeköttetésük révén, nevük alatt küldettek a szegény menekültek számára pénzt, mit azonban maguk számára tartottak meg. Mindezek ugyan csak eleinte történek, mert ké­sőbb ők is kitalálták a módokat az otthoniakkal való biztosabb közlekedésre s mellette lassankint életmó­dot választottak maguknak. Ki pinczér, ki pék, ki ko­csis, lovász, hentes, boltoslegény stb. lett s a mellett a kevés Stambulban tartózkodó magyar mesterlegény örömest osztotta meg a honfiakkal keresetét és la­kását. A nyomorban igaz barátnak mutatkozott a bécsi német légió több tagja, kik között több volt a tech­nikus, mint a magyarok között; ezek a számos stam­­buli németek által könnyebben részesültek morális úgyszintén mint anyagi segedelemben is, mit ők arra használtak föl, hogy magyar barátjaikat is részesítsék benne, mint például egy Robicsek nevű bécsi fiú, ki szobafestő lévén, a szultán új palotájában munkát kapott , több magyart rögtönzött festőkké, kik az­előtt soha ecsetet kezükbe nem fogtak. Nagyon természetes, hogy oly különféle elemek­ből összegyúrt emberek különféle módokat kerestek a szokatlan helyzetben az élet föntartására, s voltak ge­­niálisok is, kik könnyű módokkal jutottak a szükséges pénzhez. Ilyen volt valami Pápafi nevű, ki magának hírt szerzett geniális csínyjaival az emigránsok között. Különféle módokat talált a pénzhezjutáshoz, igaz, nem mindig lojális utón, de mégis úgy, hogy a rendőrség­nek nem volt oka kezét reá tenni. Lehet, hogy már mások sokat írtak Pápafi csingjairól, kik őt jobban ismerték, mint én. Én tehát csak egyet kívánok megújítani, mely furfangos, talál lékony eszét híven ecseteli s mely neki csak becsüle­tére válhatik. Pápafi egy csoportot gyűjtött maga kö­rül, azzal a föltétellel, hogy minden egyes addig táp­lálja az egész társaságot, míg csak az erszényében pénz lesz. Egy héten át Pápafi volt a gazda, ki ellátta őket a szükségesekkel. De neki is elfogyott a pénze és másnak kellett volna a gazda szerepét átvennie. Azonban senki sem vállalkozott az egyszerű oknál fogva, mert egynek se volt egy fillérje sem. Pápafi erre fölháborodott, hogy ennyiök közül egy sem volt képes egy batkát se keresni, s erős szemrehányások közt mondá, hogy ő csak a földre toppan mint Pom­pejis és meglesz az egy hétre való. Nem is kellett egyéb, hogy az egész trupp reá támadjon és szaván fogja: toppantson hát egy jó nagyot. Jól van, monda Pápafi, menjetek le Galatára a nagy görög kávé­­házba, foglaljatok el egy asztalt és sóhajtozzatok, mintha az anyátokat az ördög nyúzná , a többit bízzátok reám. A társaság bement a nagy görög kávéházba, mely ma már nem létezik, de akkor a görög bankárok és kapitányok gyülőhelye volt. A magyarok Pápafi instrukcziója szerint keser­vesen sóhajtoztak, s nem sokára az egész görögség figyelmét magukra vonták. Pápafi azalatt megérke­zett , mint görög közéj­ük elegyedett, s a beszélgetést a magyarokra irányozta. „Lássátok mondá, e derék embereket, és iszonyú levertségeket. Várjon tudjátok-e okát ?“ Persze hogy senki sem tudta, maguk a sóhaj­­tozók sem. „Pedig, folytatta Pápafi, ti vagytok az oka, mert ti az oros­szal együtt éreztek, az orosz beavat­kozás nélkül pedig ez emberek szabadon birtokaikon élnének; most pedig az éhenhalást elkerülendők kénytelenek törökökké lenni, s a szent keresztény hi­tet elhagyni. A­ görögök pedig mit várhattok majd tőlük, ha előkelő török tisztviselőkké válnak, mert mindannyian tanult emberek! Majd jogosan nyúznak akkor benneteket.“ Ez okoskodás mély benyomást tett a görögökre, kik minden fösvénységük daczára meglehetős sommát gyűjtöttek össze s biztatták a ma­gyarokat szebb jövővel; iparkodtak őket eltéríteni szándékuktól és kérték, ne hagyják el a keresztény hitet az általuk roppantul gyűlölt izlámért! Én mint szolgálatban levő, hamar magamra vontam az emigránsok figyelmét, oly helyzetben lé­vén, hogy egyiknek vagy másiknak apró szolgálato­kat tehettem. Nemsokára igen népszerűvé is lettem s a már megalakult magyar egyletnek elnökévé válasz­tottak De népszerűségem lassan-lassan hanyatlani kezdett, mert gondolkozásom és nézeteim sok dolog­ban mások voltak, mint az emigránsok nagy több­sége. Konstanczinápoly, szeptember 25. „Fölség, bízzék­­ bennem, kívánságai teljesülni fognak; szomszédainktól nincs mit tartanunk, erőnk a védelemre elégséges és néhány év múlva elég lesz arra is, hogy új területeket elfoglaljunk, az elvesztett­­eket pedig biztosan visszaszerezzük.Így beszél a nagyvezír a szultánnak. Rokonszenvünket megvon­­hatjuk attól, ki a miénktől eltérő elveket vall, de azért becsülhetjük a férfiút, kinek egyáltalán elvei vannak s ki nem engedi magát ide-oda tolatni, hanem igaz­gatja az ügyeket. Hussein Avni nagyvezírrel nem rokonszenve­zünk: sokkal inkább török, hogy sem Európában bizalmat nyerhessen, de azt nem tagadhatni, hogy szilárd elvei vannak, tudja, mit akar és miként érheti el. És ha el nem érheti czélját, csak újból be fog bizonyulni, hogy a viszonyok hatalmasabbak minden emberi akaratnál. A nagyvezír mindenekelőtt erős, jól fölfegyver­zett hadsereget akar teremteni s e czélból minden le­hetőt elkövet. Ha még egy évig igy folytatják, a szul­tán oly sereggel fog rendelkezni, mely megmérkőz­­hetik bármely európai államéval. Így ítélnek szakfér­­fiak, kik elfogulatlanul kisérik figyelemmel a török hadsereg szervezése körül történő intézkedéseket. Egy másik terve a nagyvezírnek talán még nagyobb jelentőségű. A török közhivatalnokok gyar­lósága és megvesztegethetősége miatti panasz ép oly régi mint általános. Hogy a törökből értelmes és egy­úttal becsületes államhivatalnokot neveljenek, az jóformán a lehetetlenségek közé tartozik; de hogy kevésbé korrumpált legyen a mostaninál, az talán mégis kivihető s már ennyi is nagy haladásnak volna Midőn a külföldi lapokban olvastam, hogy Deb­­reczenben a köztársaságot kikiáltották, e hírben a magyar szabadság és önállóság halálharangját véltem zúgni hallani, noha magam republikánus és demokrata elveket követtem magánéletemben, de meg voltam győződve, hogy ezt a kormányformát az európai hatalmak fölvirágozni nem engedik, és hogy nem a magyarnak való, szintén mint a francziának sem! A mellett a német hírlapok roppant lármát ütöttek a lengyelek miatt, kiknek számát a magyar hadsereg­ben harminczöt ezerre tették, kik minden győzelem főtényezői voltak, kik a magyar kormányon uralkod­nak és kénytetik a háborút a Kárpátokon keresztül Galicziába és onnét Oroszországba átplántálni. Ki ezeket elfogulatlanul olvasta, könnyen átláthatta, hogy ha az osztráknak szorul a kapczája, az orosz beavat­kozik, a szomszédházban oltandó a tüzet, nehogy a magáé is kigyuladjon, s midőn a világosi katasztrófa bekövetkezett, nekem eszembe sem jutott azért Gör­­geit felelőssé tenni, hanem inkább a debreczeni ha­tározatot és a lengyel segedelmet, bármi nemes ön­­föláldozásból eredt is egyesek részéről. Én Görgeit nem ismertem, nem ismerem, de árulónak nem tar­tottam , nem tartom most sem. Én azóta mindig kül­földön tartózkodom, s nem tudom mi fölvilágosítások lebbentek föl ez ügyben, de szerintem a haza neki köszönettel tartozik, hogy annyi derék fiatal ember életét megkímélte, kiket könnyű volna halálba uszí­tani, ez azonban nem használt volna az ügynek sem­mit, ellenben a harminczkét ezer ember élete a hazá­nak sok hasznára, annyi szerető anyának, atyának, testvérnek, rokonnak és barátoknak örömére vál­hatott. Ha a 300 spártai a Thermophyláknál megma­radt oly hiszemben, hogy az ellenség nem törhet át és a haza mentve lesz, ebben van ész és ok. De Világosnál nem volt semmi megmenthető, csupán em­berélet. S annyi emberéletet csupán száraz dicső­ségért föláldozni: ehhez szerintem rósz lélek kell. Különben higyje mindenki azt, mit meggyőződése hinnie parancsol; az én meggyőződésem ez, s ezt már akkor nyíltan kimondottam, de akkor igen rosz ha­tása volt, s elég volt arra, hogy sokan csupán azért már rész hazafinak tartottak. Az egylet szabályai tiltották a politizálást, mit azonban akkor lehetetlen volt akadályozni, mert min­denki végre is beszélhetett arról, a­mi neki tetszett. Én mint elnök csupán oda hathattam, hogy a közgyűlések ne öltsenek politikai jelleget, mi az egy­let létét koczkára tehette volna, és sokszor kellett küzdenem a politizálás vészes hajlamú iránya ellen, súgtak-búgtak, mindenki tudott módot a haza meg-

Next