Reform, 1874. december (6. évfolyam, 330-358. szám)
1874-12-03 / 332. szám
332. szám. Előfizetési feltételek: Vidékre postán vagy helyben hhKhoa hordva : tégési éTre hát hol hordva Fél évre A lap anyagi részét illető közlemények (hirdetmények, előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok) a kiadóhivatalhoz intézendők. 24 M I Negyed évre , , . . . 6 frt 12 frt I Bg7 hóra.............................2 frt Kladdhivatal ISelTAron. M. a. 1. emelet. REFORM V. évfolyam. Szerkesztői iroda”: Belváros, Lipót-utona 2. sa. a. I. emelet. A lap szellemi részét UletS minden közlemény a szerkesztSidghe Bintdsendo> Bémentetlen levelek csak rámért kesektől fogadtatnak el. Beküldött kéziratok egy hétig őriztetnek. Azontúl minden kiadásra nem szánt kézirat megsemmisittetik. Arra, hogy kéziratokat visszaküldjön, a szerkesztőség nem vállalkozhatik semminő esetben. Előfizetés 9?REFORM politikai és közgazdasági napilapra. — 1874. V. évfolyam. — Egy hóra...................................2 frt. Három hóra...................................6 frt. Hat hóra..................................12 frt. Az előfizetési pénzek beküldésére legczélszerübb a postai utalványlapokat használni. A .REFOEM* kiadóhivatala Belváros, Lipót-utcza 2-ik 67. a* 1. emület. ?? Csütörtök, deczember 3. 1874. föllépéssel terhein is jelentékenyen könnyíthetne, s világosságot vivén a sötétségbe, jobban látnáfk ugyan a veszélyt, de a vészből kimentő utat is: bátrabban és biztosabban követnék őt, midőn bátrabban és biztosabban látjuk elül menni. = A Mandics Tivadar közoktatásügyi osztálytanácsos úrtől közölt hirUnkat egy igen tisztelt barátunk olyképen módositja, hogy a nevezett úr nem most, hanem már egy hónappal ezelőtt indult el hosszabb szabadságidejűre. Arról, hogy vissza fog-e térni állomására vagy sem, tudósítónk még nincsen értesülve. Tény, hogy a szerb ügyekben egy hő óta történt nevezetesebb dolgokról már az illető minisztériumnak egy más előkelő hivatalnoka referált. Tény végre az is tudósitónk szerint, hogy Mandics urnak magának is régi óhajtása volt visszavonulni sokat ostromolt állásáról s egyetlen fia halála ez óhajtást közelebb vitte az elhatározáshoz. Budapest, deczember 2. Midőn „számoljunk a lényekkel“ czim alatt egy kis fekete pont — akkor vakandokturásnak neveztük, — egy kis egérfarknyi, alig húsz sorból álló czikkecske képében igen tisztelt laptársunk a Napló láthatárán föltűnt, alig hihettük, hogy — mint ahogy a regénybeli tengeri utazók viharja támadni szokott — e kis fekete pontból nagy áradata keletkezzék a czikkeknek. A kis egérfark végén egy monstruózus nagy egér volt, s tisztelt laptársunk még ma is „számol a tényekkel.“ Soraiból ugyan kirí, hogy a gazda nélkül számol; de ha logikája s következtései, melyek nincsenek, nem is, a buzgalma, a melylyel számol, mindenesetre elismerést érdemel. Nem lesz talán felesleges a múlt napok krizisteli izgalmaihoz, melyek megindításához e tényekkel számoló is járult, s melyek tán csak azért lapultak meg egyelőre a bokorban, hogy legközelebb az indemnitás kérdésére új erővel kitörjenek, egy kis epilógust irni. Nem tudom, feltűnt-e a közönségnek, hogy az, akit egy esetleges válság legközelebb érint, legkevésbé került e válságos szóvita közben szóba. Ez a valaki Ghyczy Kálmán, a mi töviskoszorús pénzügyminiszterünk. Amennyiben helyzetünk nehézségeinek tisztán pénzügyi jelleme van, nyilvánvaló, hogy az esetleg beállandó válság tényezőit ezen a mezőn kell keresnünk. Csak abban az esetben és másban semmi esetre sem fog az ország békén a nyakára venni egy válságot, ha Ghyczy Kálmán egy napon ki fogja jelenteni: itt vagyok, nem bírom tovább. Politikai okokból, baloldali vagy konzervatív ambíciók kielégítése kedvéért sem oka, sem szüksége nincs az ojságnak arra, hogy mostani helyzetét egy válság bonyodalmaival, tárgyi, személyes és erkölcsi nehézségeivel qvalifikálja. Ghyczy Kálmán tehát a kérdés központja; az ő fizikai és akaratbeli erejében rejlik a helyzet súlypontja. Az ő állását, az ő magatartását kell tehát szemügyre vennünk, ha a „tényekkel számolni akarunk.“ Ezt ignorálni és jajveszékelni, nem lehet föladata a komoly publicistának. Hogy mily reális érték az országra nézve Ghyczy Kálmán hivatalviselése, azt a jövendő fogja kideríteni. Hogy momentán helyzetünkben annak idejében mily erkölcsi érték volt, az ma is világos előttünk. A mostani minisztériumot hivatalában megelőzött mohamedánus kormány, mindenki jól tudja, mindvégig nem tudott Kerkapoly lemondása után pénzügyminisztert kapni. Bittó fölléptével a színre, kinek sikerült az üres tárczára gazdát keresni, Ghyczyt a pénzügyminiszteri székben oly bizalom köszöntette, melynek pártját kell keresni. Mily alapja volt e reménynyel teljes föllélegzésnek, helytelennek tartanók most feszegetni. Bizonyos az, hogy nálunk rendszerint nem lényeges tulajdonságok fogják meg a rokonszenvet s szívesen választjuk ki hajlamaink szerint azt, akire sorsunkat bízzuk, mint ridegebb ítéletünk szerint. Ez egyik forrása a mi sok csalódásunknak és végzetes sűrűséggel ismétlődő kríziseinknek. Ghyczy Kálmán miniszteri kinevezését itthon átalános vérmes bizalom, a külföldön papírjaink rég látott bausse-ja köszöntötte. Mindenki sok megfontolás nélkül megható hazafi áldozatnak nevezte, hogy a kenyere javát rég elköltött férfiú öreg napjaira kész a hazának ily erőt, egészséget — s a tapasztalások után félünk — hírnevet is emésztő szolgálatára vállalkozni. A reményben, a lelkesedésben addig tartott, amíg tettekre nem került a sor. Míg szóval lehetett győzni, addig mindenki hajlandó volt reménykedni. Mikor Ghyczy előállott javaslataival, fagyasztó baissere szállt alá fölmelegitett bizodalmunk, s csakhamar egy krízis barczi kiáltozásában reagált. Ezzel nem tartoztunk Ghyczynek. Az országnak nem szabad egy ily emberrel tréfálni, azzal, aki nehéz körülmények közt egyetlen jelöltje volt, s mint egyetlen, hajlandósága ellenére is elvette a neki nyújtott keserű poharat a nemzet kezéből. Vele szemben, bármily forrásból vagy esetből eredt legyen, az utolsó napok kríziscsinálása még akkor is meggondolatlan és bántó hamarkodás lett volna, ha nem várna feleletre a kérdés, hogy hol van hát a férfin, a kinek kezébe leteszik a tárczát, melyet Ghyczytől eképen elvesztek. Kinek van azok közül, a kik a válságot erőszakolták, pénzügyminisztere in petto, és azok közül, a kiknek van, melyiké válik be egyszersmind a nemzet jelöltjének is? Midőn azonban az egyik félhez intézvén szavunkat, azt mondjuk, hogy nem illik a nemzetnek Ghyczyvel tréfálnia, meg kell a tételt egyszersmind fordítanunk. Nem szabad Ghyczy Kálmánnak sem a nemzettel való dolgát tréfára vennie. Mert kétségtelen az, hogy maga is adott az utóbbi napokban kitört viharnak táplálékot. A mód, ahogy javaslatait képviselte, a bizonytalanság, a határozatlanság, az a skeptikus rezignáczió, melyet az adóügyi bizottság támadásaival, javaslataival és nem ritkán nagyon is aprólékos izgágáival szembe állított, kijózanítólag, mondhatnék leverőleg hatott azokra, akik e bizottság műkriflés itt bátor, elszánt szó nem hangzott el e tárgyalások alatt a pénzügyminiszter ajakáról. Magatartása nem az ostromolt javaslatok védőjét, hanem egy súlyos bűnökkel vádoltat mutatta a szemlélőnek, akinek legfőbb argumentuma az, hogy „mossa a kezét.” Javaslatai elég radikálisak voltak arra nézve, hogy fölismerjük rajtuk pénzügyi nehéz helyzetünk bélyegét, de maga a pénzügyminiszter nem talált alkalmat arra, hogy beléjök vetett hitével a bizottságnak s az országnak imponáljon. Ma sem vagyunk abban a helyzetben, hogy tudjuk, melyek a javaslatok közül azok s melyek a javaslatoknak ama pontjai, melyekhez sikerei reményét s e reménynyel állását is köti. Az ebbeli bizonyosság igen fontos tényező ily időben. S tán maga a kormány is, Ghyczy Kálmán kollegái e bizonyosság nélkül vannak ma is még. Nem szeretnők a kelleténél tán nem kíméletlenebb szavunkkal zaklatott pénzügyminiszterünk apadó kedvét fogyasztani. De szükségesnek látszott kiemelni, hogy a helyzet súlya az ő vállán pihen s a kibonyolitás fonálvége is az ő kezében van. Fájdalommal látjuk kedvét és erejét a rendkívüli munkában enyészni, de mivel hisszük, hogy erélyesebb . A delegácziók, mint bécsi falilapokban olvassuk, a közös kormány szándékához képest jövő évi márczius elejére fognak összehivatni, ezúttal, mint tudva van, Bécsbe.n. A katona - elszállásolási ügy törvényhozás8i rendezése tárgyában közelebbről is több törvényhatóság — nevezetesen Sopron, Komárom és Somogy megyék, a Hajdúkerület és Kecskemét város — intézett kérvényt a képviselőházhoz. Sopron megye előadja, hogy „a katonáknak az egyes lakosoknál beszállásolása a nép vállaira minden terhek közt a legsúlyosabban nehezedik, hogy ezen, a családok legbensőbb viszonyaiba beható tehertől való szabadulásért a nép legutolsó filléreivel is kész volna áldozni, s mégis az ügynek rendezését sürgető szava sem a képviselőházat, sem a kormányt nem indította eddig arra, hogy ezen elosztásában aránytalan sérelem mielőbb orvosoltassék.^ — Komárom- TM ®S y ® nem szándékozik ugyan a nemzeti haderő — honvédségünk — két zászlóaljának s egy huszárszázadának területén álomásozása ellen panaszt emelni“, de kiemeli, hogy ,az állam területének egy ötödét sem tevő dunántúli megyék s Pozsony és Esztergom 10 ezred beszállásolásának súlyát, az ország összes többi része pedig a társországokkal együtt csak 12 ezredét viseli, minek elkerülhetlen következménye ama résznek túlterheltetése. — Somogy megye teljtartalmulag magáévá teszi Komárom fölterjesztését. — A Hajdúkerület pedig kéri „ezen az országnak számos polgára által sajnosan érzett nagy tehernek az igazságos arány behozatala által leendő könnyebbitését.* — Kecsk «V« ^ ^ .P.Mi A^£ á 1 X— L..w«. « T kénytelen tapasztalni, hogy indokolt előterjesztéseinek daczára, súlyos terhei nemcsak nem enyhittetnek, hanem az elviselhetlenségig fokoztatnak. Nem vonja ugyan kétségbe a honvédelmi minisztérium jóakaratát, de mert a közös hadseregbeli katonaság elhelyezése a közös hadügyminisztérium, illetőleg az országos hadfőparancsnokság által intéztetik, ezek magatartásán minden jóakarat megtörik, s a város túlterheltetése annyira súlyosodik, hogy annak mérséklését már csakis a katonatartási közszolgálat mielőbbi törvény általi szabályozásától remélhetik . A jogügyi bizottság mai ülésében Teleszky a perrendtartás módosítása tárgyában beterjesztett törvényjavaslat előadója, hosszabb előterjesztésben fejtegeti a törvényjavaslat elvi hiányait. A sommás tárgyalásra nézve óhajtja, hogy a jegyzőkönyvi eljárás első instancziában vagy a szóbeliség felsőbb instancziában is hozassék be. A jogorvoslati rendszernél óhajtja a jelen semmiségi panaszrendszer működését, r oszalja a külön alaki elintézés lehetőségét az anyagi elintézés instancziái mellett; ennek folytán javasolja megszüntetését a külön semmitőszéknek s egyesítését a legfőbb itélőszékkel; sommás ügyben legyen apelláczió uj bizonyíték megengedése mellett és egy második végleges stpelláta; a rendes perben pedig egyszerű három instanczia. — Ha több költséggel járna az uj rendszer, ezt inkább bélyeggel és illetékek fölemelésével kész fedezni. — 50 frton aluli, becsületsértési és mezei rendőrségi ügyeknek a közigazgatáshoz utasítását kívánja, fönmaradván a törvény útjához fordulás extra dominium a sérelmet föltevő félnek. Kéri az átalános diskussziót ezen elvek fölött. Pauter a sürgősséget tartja legfontosabbnak és ezért óvakodott gyökeres modifikácziótól a bírósági szerkezetnél. A tett indítványokat kívánná bővebben megfontoltatni és e végett lithografirozva szétosztatni. Horváth Lajos akár rögtön is belebocsátkozik azok tárgyalásába, minden jogásznak eziránt tisztában kell lennie. Nem mellőzheti a financziális oldalt, mint legfontosabbat. Elfogadja Teleszky elveit, de más konklúziókra jut. Nem hiszi keresztülvihetőnek a szóbeliséget II. Instancziában a jelen nemzetiségi törvény mellett, és mint drágább eljárást nem tartja jelenleg behozhatónak. Akczeptálja azon elvet, hogy lehessen jegyzőkönyvi eljárás a sommás ügyeknél. A semmitőrzék eltörlését csak úgy véli keresztülvihetni, ha bírái beosztatnak a legfőbb itélőszékhez mint annak tagjai. Indítványozza a részletes tárgyalásba bocsátkozást. Horánszki nem tartja a közvetlenséget és szóbeliséget gyakorlatilag czélszerűnek Magyarországban sem nemzetiségi, sem financziális szempontból. A bagatell-eljárást a közigazgatáshoz utasítva, lényeges javítást hisz elérni. A kompetencziákat szintén helyesen beosztatni óhajtja. A semmitőszéket pedig szintén eltöröltetni kívánja. Mindezeknél fogva a prdtis gyökeres revízióját óhajtja, a novella formáját nem tartja elégségesnek. Ezért óhajtja előadót új javaslat kidolgozásával, a megállapítandó elvek nyomán megbízni. Hódossy a jelen törvényjavaslatot a gyökeres javítás helyes útjának szintén nem látja. Kívánja a határozott közvetlenséget és szóbeliséget, a bagatelleljárás elkülönítését. A szóbeliség elleni érveknek czáfolásába bocsátkozik ; kezdetét óhajtja valahára e téren és perhorreskál egy újabb kísérletet az írásbeliség felé. Csak szóbeliségben, igazán és gyökeresen lát orvoslást és menekvést. Indítványozza a törvényjavaslat visszautasítását és a miniszternek új prdtis benyújtására — szóbeliség és közvetlenség alapján— fölszólítását, egyúttal a bagatell-ügyek rendezése iránti törvény benyújtására is. Bésán úgy látja, hogy mindenki tulajdonkép a szóbeliség híve, nem látja ennek nehézségeit s az előadóhoz csatlakozik. Dálnoki e jelen kereten belül véli a javítást keresztülvihetni és ennélfogva a törvényjavaslatot átalánosságban elfogadja. Ülés vége fél 8 órakor. Szólásra föl van még jegyezve: Máday, Matolay stb. Legközelebbi ülés deczember 4-én. =. A tanulmányi alap jogi természetének megvizsgálására kiküldött albizottság ma d. e. ülést tartott, melyben megállapodásra jutott hosszabb tárgyalás után kimondván, hogy a tanulmányi alap országos, vagyis közalap, — annak jövedelmei országos tan- és közművelődési czélok előmozdítására fordítandók, ebből kifolyólag kimondatott, hogy a kormány fölhívandó, hogy mind az alapot, mind pedig az alapból föntartott intézeteket az országos költségvetésbe vegye be. A motiváczió szerkesztésével Horánszky Nándor bízatott meg. Apponyi =■ A kataszteri bizottság ma délután 5 órakor tartott ülésében az előadó által beterjesztett jelentés hitelesíttetvén, az legközelebb a ház elé fog terjesztetni. — A Reform szerkesztőjéhez. Budapest, deczember 2. Tisztelt szerkesztő úr! Becses lapjában a napokban egy közlemény foglaltatott, mely a zárszámadási bizottság egyik üléséről tevén jelentést, elmondta, hogy a bizottság illető ülésében nagy vita folyt.*) A vitára okot „Lónyay Menyhértnek az 1867-ik évi pénzkezelésről beterjesztett 328. szám alatt ismeretes kimutatása adott. A bizottság minden tagja elismerte — úgymond e hirlapi jelentés tovább — hogy a kimutatás fölötte hiányos, sőt a bizottság egyik tagja oda nyilatkozott, miszerint vétket követett el Lónyay, hogy a kimutatást beterjesztette.“ A nagy vita eredménye a nevezett közlés szerint az lett, hogy a kisebbség a Lónyay kimutatásainak a legfőbb számszéke) Meg kell jegyeznünk, hogy a kérdéses közlemény a Reformban megfogalmazásban jelent meg, mint egyéb lapokban. Mi ugyanis észrevettük indokolatlan tendencziáját s ahoz képest alakítottuk át. A szerk. részére megküldött eredeti részletes kimutatásokkal meg nem egyező voltát kívánta kijelentetni, ellenben a többség (hat jobboldali három baloldali ellen) kijelentette, hogy mindaddig, amíg az osztrák és magyar minisztériumok között „a közös természetű ügyek“ véglegesen tisztába nem hozatnak, az 1867-ik évről rendes és biztos számadást összeállítani nem lehet. Jogom van e közlemény félre nem ismerhető tendencziozitásánál fogva föltenni, hogy nem kifogástalan forrásból eredt. De a közlemény nemcsak rosz szándékot árul el, hanem bizonyítja azt is, hogy a közlő nem ismerte a tárgyat, melyről irt. Tévedésével és ignorancziáival foglalkozni azonban nem az én föladatom. Engem a kérdés érdekel, mely egyátalán nem uj; 1869. év végével e tárgyról, u. m. az 1867. évi kezelési kimutatásokról és az 1868. évi zárszámadásokról élénk vita folyt a képviselőházban és az 1848. III. t. sz. 37. §-a, az ugyanazon évi IV. t. sz. 6. §-a és az 1870. évi X. t. ez. értelme szerint a képviselőház az 1869-iki országgyűlés 158. ülésében hozott határozatában kimondta, hogy azon eltérések, melyek az előirányzat és a zárszámadások által kitüntetett tényleges kezelési eredmények közt föntorognak, részint az eltérés szüksége, részint későbbi törvények által igazolva vannak.“ Az országgyűlés e határozata továbbá „jóváhagyja a minisztérium két évi kezelését, megszavazza az eltérésekre nézve a felmentést és csupán a számtételek helyességének megvizsgálása végett a felállítandó államszámvevőszékhez áttétetni határozta.“ A magyar államszámvevőszék pedig ezen számtani vizsgálatot befejezte és az arról tett jelentésében kimondja, hogy „az említett számviteli kimutatások tüzetes megvizsgálása után... arról győződött meg az államszámvevőszék, hogy az eredeti számadások eredményei a főbb összegekre nézve teljesen, a tételenkénti részletekre nézve némi, azonban az összegre nézve károsan be nem folyó eltérések kivételével........... amennyiben t. i. az egyes tételek, vagy kezelési ágak vagy rovataik, vagy pót- és folyó kezelések közt lettek fölcserélve, a zárszámadás illető tételeinek valósággal nmmanyozás ut^h v?zgg^8f ®^u^gy^^H kimutatott tételek csakugyan a zárszámadás szerint használtattak föl és hogy az összegek végeredménye tökéletesen megegyezik az 1868. zárszámadásban fölvett összegekkel. Nemcsak ezeket kellett volna tudnia a bizottság azon tagjainak, kik hivatvák ily kényes természetű ügyek fölött határozni, hanem azt is, hogy egy „kezelési kimutatás“ a kezelési eredményt számolja el, tekintet nélkül arra, hogy a folyó vagy múlt évi költségvetés terhére vagy javára történtek-e a kiadások és bevételek és ennélfogva a dolog természete szerint nem is egyezhetik a zárszámadás tételeivel, mivel a zárszámadás már nem az évi kezelésnek kimutatása, hanem kimutatása az azon évi államháztartásnak, melynél már elkülönítve fordulnak elő az előző év hitelére történt, úgy a jövő évben a számadási év javára vagy terhére előforduló fizetések. De tudniok kellett volna a bizottság illető tagjainak azt is, hogy különböznie kellett a Bécsben székelő közös államszámvevőszék által készült zárszámadásnak az általam egy évvel előbb a képviselőház elé terjesztett kezelési kimutatástól a különböző állás- A REFORM TARCZAJA, II campanile di S. Marco, V e 1 e n c z e , noTcmber 28. Bädekernek igaza van. Nem portás, hanem por- A O itrmíiivi 1a Bpiímitás H ft kfilful tásnő őrzi a Campanile bejáratát, s a piazza keleti oldalán a S. Salvatore műkincseit csakugyan nem lehet látni, mert „e pillanatban restaurálják“. Igaz ugyan, hogy a mi Bädekerünk 1870-ben került ki a sajtó alól, ma 1874. november végén vagyunk, de a rettenetes igazság mégis csak igazság: e pillanatban restaurálják. Egy másik fontos igazság is következik ezen megható alapigazságból. Ez az, hogy a portásnő már ezelőtt négy évvel is túl volt a fiatalság hajnalán, amit ugyan első látásra is elhisz az ember, sőt alapos kételyei származnak arra nézve is, vájjon az első kiadás nem találta-e már a „post“-on, melyen annyi centesimi ütötte már markát, hogy belőle a nagy harangot is megönthette volna bátran. Ha az ember már egyszer bent van, s a négyszögletben kacskaringó, folyvást menedékesen emelkedő talajon fölér a haranglábig, ott a tüzérnek, (aki szintén helyesen énekeltetik meg Bädeker által messzelátóval ellátott bimnemü egyéniségnek) ismét ad egy pár centes imit, fölmehet a felső galériára, gyönyörködheti azon tudatban, hogy az űr nagyságát zúgó harangok lábai alatt vannak, mint a Brenner, Senamering vagy Rigi alatt a ködbe vesző felhők, — 8 azonkívül oly kilátásban, mely nem nagyszerű, de nagyon szép. (Ez a kifejezés ugyan nem üti meg a szigorú szabályosság mértékét, hanem azért mégis eléggé kifejezi azt, amit mondani akarok.) A hunyó nap a gyengülő város fölött. Mint a hazátlanná vált, bujdosó olaszok szomorú daliában. . . „. . . Venezia, and hher towers. No longer are ours. We are landless, landless.“ Az Adriia, a tenger nyugtot és kincset adó kebele fordult el hütelenül saját gyermekétől. A Bucentorot, mely évenként bevitte a dogét Máris menybemenetelének napján a tengerbe, hogy a Sebenico Ziani által kapott gyűrűt az ajándékozó 111. Sándor pápa akaratához képest bedobja jegyajándékul a tengernek, az arzenálban mutogatják kopott, rongyos darabjaiban, a tenger hiába várja 90 éve a jegygyűrűt. Velencze hirtelen lett. A szárazzal kötött újabb viszonyt. Megnyergelte a lagúnákat, a vonatok robognak be a régi jegyes hátán, — s Velencze szenved. A régi jegyes haragjában napról-napra visszahúzódóbb lesz. A homokzátonyok folyvást emelkednek, egyszer csak azon veszi észre magát a lagúnák városa, hogy szárazon marad, mint ahogy szárazon van ma a régi kikötő Aquiléja; saját hűtlenségének elveszi jutalmát. Még csak nem is panaszkodhatik. A fájdalom még élesebb, mert az új szerető is nagyon mostoha. Az a társaság, mely agyonnyomta Fiumét, melynek kegyelő jóakarata mellett is évről évre hanyatlik Trieszt, az a társaság uralja Velenczét is. Az óriás déli hálózat, mely Bécstől és Budapesttől kinyúlik Triesztig és Triesztig folytatódik itt is. Velenczétől, a Mont Cenisig, Nizzáig, Milánótól Floreccsig, Turintól Livornoig, melynek üzlete 695 mértföldnyi vasútra terjed ki, tőkéje ugyanannyi millió, évi bevétele több mint 64 millió forint, ez a társaság uralja Velenczét is. Mostohán bánik mindegyikkel, mint óriás teher nehezedvén reájuk. Velencze is érzi, nagyon érzi e teher súlyát. Természetes hátterét ma már nemcsak e hatalmas társulat önkénye vágja el, hanem a vám is, új háttere: Olaszország nem annyira fogyasztókat, mint inkább Brindisi, Ancona és Ravennában hatalmas versenytársakat adott mellé. A tengert napról napra veszti lábai alól, a száraz felé nincs elegendő kárpótlása. A dogék uralma nem volt szilárd talajra fektetve. Kereskedői koczkázat volt az egész. A szerencse vakot vetett. Amerikát fölfedezték , a tengert meghódította Albion. A török hatalom elvette a száraz talajt lábaik alól, s nem Napoleon hatalma : a végelgyengülés, a természetellenes fejlődés e természetes boszúja csavarta ki az utolsó dogé reszkető kezéből a hatalompálczát, s borította a történet fényét Velencze dicsőségére, mely egy Titian, Tintoretto vagy Palma giovane ecsetében beszél odabent a régi nagyságról, míg oda kitint koldusraj hirdeti a jelen nyomorát; fillért kérő éhező, elsatnyult gyermekek raja vesz körül, mely idefönt a magasban örök „Memento mori“-vá magasztosul. Vanitatum vanitas. „Ember élete a fűhöz hasonló“, mondja a zsoltárok magasztos nyelve, Az ember munkáié is. Vájjon a büszke Dandalók, Contasiuik és Foscarik sejtették-e valaha legtávolabbról is, hogy utódaik koldustanyává változtatják a dogepalota ragyogó portáléját, hogy a szűk utczák piszkán bűnné aljasul a magasba vágyás, hogy a mindennapi megélhetés nehéz gondja fogja föl a késő utódok szellemét, s beleöli abba a végtelen tengerbe, melyet Madách találó nyelve nem is nevez tengernek. Sürü mocsár az, békákkal tele. Az okok lánczolata azonban legkevésbé sem zavarja az áttekintést. Semmi sincs természetesebb a halálnál, és mégis megható mindannyiszor. Semmi sincs természetesebb annál, hogy a különös körülmények mellett szerzett hatalom és nagyság azon különös körülmények elmúltával megszűnik , s mégis bánt bennünket mindannyiszor. Semmi sincs természetesebb, mint hogy a nyomornak társa a piszok, a tudatlanság és a bűn , és mégis fáj látni. Masini Fallieri, midőn ősz fejét bárd alá hajtotta az arisztokraták ellen tervelt összeesküvés folytán, aligha gondolta, hogy az elméletileg nagyszerű demokráczia ily rettenetes gyümölcsökkel megrakott fává növekedjék az idők nyomása alatt. És pedig önkénytelenül fáj látni, hogy úgy van. A történeti emlékek valami bűvös zománczot látszanak képezni a koldustanyák és magasló zátonyok köré; valami különös fényt árasztani a prokurácziák és a vén paloták köré. Szent Márk oroszlánét kissé megviselte az idő; de az ember képzelni tudja, mintha egyszer csak megrázná magát, fölordítaná sírjából Velencze régi dicsőségét, s a világnak imponáló ama régi hajóhadát, mely annyi dicsőséget aratott. Fáj látni, hogy ez csak álom. A tények és a tudomány ellenkezőt mutatnak a jövőben is. Az az oroszlán nem rázza meg magát soha : Velencze dicsősége el van temetve örökre; nem diadalmat, kenyeret kér népe. Pedig a kenyér kérdése nagyon is fontos kérdés. A világnak nagy részét most is a szép Itália koldusfiai látják el olcsó munkával; még nálunk Budapesten, Máramarosban is olasz munkások dolgoznak, s ha munkabérük olcsósága egyenes arányban van az általuk teljesített munka minőségével , kérdés, hol ennek oka ? A nép, melynek ősei Rómában birták a világ hatalmát, Velenczében a világ kereskedelmét, nem képes semmi nagyra, századok hibáját, a papi uralom százados befolyását még mai napig sem tudja ellensúlyozni a hazafias kultúrtörekvés, mely életet ad a köveknek is ! . . . Messzire vinne a kérdés. A római parliament még ma sem akarja elfogadni a kötelező népoktatás nemes elvét, nem akarja még ma sem kiemelni kényszerítőleg elvadult, tudatlan népét az ostobaság, vakbuzgóság jármából; áldottabbá, jutalmazóbbá tenni így munkáját, kedvesebbé otthonát; virágzóbbá a szép Itáliát, melynek egyesülésén annyira csüngött, melynek újraéledésétől annyit várt. . . A gondolkozás megzavarja az élvezetet. A Campanile magas tornya talán nem alkalmas arra, hogy politikával vesződjünk rajta. A hideg eszmélkedés megzavarja az élvezet legközvetlenebb forrását, a míg szemünk a messze lagúnák tündéries világán tévedez : gondolatunk messze, messze keres vigasztalást, úgy fáj, hogy messziről is kénytelen egészen üres kézzel térni vissza. Élvezzük a jelent. Az Apennineken lenyugvó nap sugarait, amelyek visszaverődnek a tengeren. Az apályt és zátonyt jelző czölöpök hosszú árnyékot vetnek a pirosra festett vízben, az egész felhőcsoport visszaverődik benne, mint valami fordított tükörben. A barna foltok csak emelik az ég tiszta azúrjának hullámos fényét; a távolban elmosódó partok fölött a haragos felhők mintegy megcsövekelve állanak a beborított havasoknál, míg a kicsillanó napsugár egész hosszában aranyozza meg a pirosfedelű házakat. A színbontás bámulatos fénnyel sikerül. "Változatainak egész káprázatos képe árad el a szigeteken, a városon magas templomaival és tornyaival. Ott tiszta világos, mint az ég azúrja, majd sötét-fekete, mint viharteljes felhő , majd a hó tisztaságával vetekszik, majd pirosra és zöldre festi a végtelen tengert; majd végül, mint a nagy festőknél az ég glóriája oly színbe öltözteti a távolt, amely nem szín, valami alak, ami nem alak; messze foszló semmi, mely imádatot lehelt, mert képzeletünk bűbájos tárházát rejthetjük el nyitott, de mégis zárt leple mögé. Egy ilyen látvány csakugyan elragad. Belenézünk és beleéljük magunkat. Nagy kerülő utakon, nyakatört logikával visszakerül lelkünk a végtelenből önmagunkhoz, a makrokozmosból a mikrokozmoshól. Mint valami bűvös csapásra, képzeletünk megnyitja a sírokat; de szemünk nem lát csontvázat, csak glóriát; nem érez roskadást, csak a tömjén füstjét, mely fölszáll magasba a végetlen imádatának azon csodaszerü áhítatával, mely először tanítá meg a szegény halandótégre emelni erdő, hálaadó tekintetét, mely először csalta ajakára a világot átható, magasztos szót: „Gloria in excelsis Domino*.“ Dicsőség az urnák a magasságban. Ha egy-egy szellő változtatja meg a színképet, s a színek dúsgazdag tárházából nem a templomok tornyát, hanem a koldusok viskóit aranyozta meg: az eltűnő szen közül a tarkaság kábító összhangja lép elénk, mely jóltevő kéz gyanánt fedi el szemeink előtt a nyomort, hogy a jelen apró bajai helyett az örök összhang végtelenébe kísérhesse fáradt lelkünket A szinezés gyorsan változik egymásután, a haragos sötétet egymásután váltja föl a piros, a sárga és a kék; mindegyik ezer és ezer változatban festve meg a távol partokat, a mocskos lagúnákat és a végtelen tengert; de a benyomás mindig egy és ugyanaz. Kaleidoskóppá válik az egész képlet; egymásután forgó alakzatai egybeolvadnak lelkünkben, s hatása alatt egy perezre kiszakasztva érezzük magunkat a mindennapi életből. Hogy e képnek ellentéte is van. Ha letekintesz lábaid elé, fejed szédül. A nagy mindenséget befutó elméd megbotlik egy parányiban. — A végtelennek szemben áll a véges ; az átalános öszhanggal érzelmeid zűrzavara. Az nyugtat, ez ül. Az éltet, ez öl. Az fölemel, ez leszorít. És mégis egyik hiányos a másik nélkül. Egyik sem ad megnyugvást az emberi léleknek egyedül. A szülemlő s meghaló eszmék viharai közül, az örök levés és enyészet honából lelked vágyik pihenni a végtelenhez, hogy uj erővel jöjjön ismét uj harczra, mig csak nem ad nyugalmat, örök nyugalmat, maga a sir. György Endre,