Reform, 1990. szeptember-december (3. évfolyam, 36-52. szám)
1990-11-02 / 44. szám
4 Eljátszott Malom És még mindig „káderberg”! Mert hiába a korábbi szép szavak, az ígéretek, a pártfunkció, a pártbürokraták továbbra is nyugodtan „hédereznek” az állampárt jóvoltából kiutalt szuperkéglikben. Ahol a rádióban reggelenként hallható környezetszennyezési adatok messze nem érvényesek, merthogy sok a zöld. Ahol a pázsitot még a legvadabb nyári aszály sem tudta kiégetni, hiszen a locsolási tilalom ezekre a területekre soha nem vonatkozott. Ahol a postás nemhogy kétszer, de egyszer sem csenget, tudja : neki sem illik zavarni a magas méltóságok nyugalmát. S persze ezeknek az ingatlanoknak a levélszekrényein csak a legritkább esetben van feltüntetve a címzett neve. Címeznek persze részükre különböző jókívánságokat a korábbi tulajdonosok. A kifosztottak, akik a pártállami hatalmi téboly és nagyzási mánia, az egzisztenciális „ki ha nem én” elvének köszönhetően egy élet munkáját ölték - hiába - például házuk felépítésébe. Márpedig az 1945— 1952 közötti államosítások a becslések szerint 150 ezer lakóingatlant érintettek, de hasonló sorsra jutott közel 3 ezer patika, 4 ezer kisüzem, 80 ezer bolt és vendéglő, 32 ezer földbirtok. Ráadásul az Antall-kormány több síkon is eljátszotta a korábbi tulajdonosok bizalmát. Az egyházaknak visszajuttatott államosított ingatlanok precedensnek tekinthetők, hiszen mi alapján tesznek különbséget egyház és polgár között? Mert ennek alapján akár Weiss Manfréd is jelentkezhetne a Csepel Művekért. S egy márciusi törvény szerint belekerültek a korabeli ítéletek vagyonelkobzásai utólagos jóvátételének 22-es csapdájába. A törvény ugyanis kimondja, hogy az 1945-1963 között hozott egyes bűncselekményekre kirótt ítéletek semmisek, így nyilvánvalóan a mellékbüntetések sem állnak meg, azaz a vagyonelkobzásra vonatkozó határozatok is semmisek. Márpedig - ahogy ezt a kormány és az MDF hangsúlyozta - jog csak egy van, s az mindenkire vonatkozik; ez alól a jóvátétel alól nem lesz könnyű kibújni. Hogy arról a rengeteg földügyről már ne is beszéljünk. Szóval nagyon úgy fest a helyzet, hogy rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, továbbra is „etetnek” bennünket. Szép szóval, ígéretekkel, vagy éppen azok visszavonásával - annak megfelelően, hogy éppen mit kíván a napi politikai hangulat és érdek. Itt lenne az ideje kimondani hivatalos körökben is: a kártalanításokra becsült 200-600 milliárd forintnyi összeg nem áll rendelkezésünkre. Uraim ott fenn, a dolog ilyen egyszerű I ES 1990. NOVEMBER 2. Miközben mind többen szeretnék visszakapni az 50-es években pártállamosított ingatlanjaikat, az a hír járja, hogy Horváth Balázs belügyminiszter benyújtotta szolgálati lakás iránti kérelmét, s mit tesz a sors, már kezében is van a kiutaló határozat A Belügyminisztérium ilyetén ügyeiről Komor Attila helyettes államtitkár nyilatkozott a Reformnak - A hír igaz, mindössze annyiban kívánom kiegészíteni, hogy a kiutalás határozott időre szól. Amennyiben a miniszter úr mandátuma valamilyen okból megszűnik, hatvan napon belül el kell hagynia a lakást. Mert a korábbi gyakorlattól eltérően esetünkben politikai státusú lakásról kell beszélnünk, amely a mindenkori belügyminisztert illeti meg. • Biztos, hogy nemcsak a miniszter részesült új kégliben. Valóban, a minisztérium politikai állású vezetői, azaz a miniszter, a politikai államtitkár és az országos rendőrfőkapitány részére biztosítottunk határozott időre szólóan megfelelő lakáskörülményeket. Ezzel azonban nem állunk egyedül, hiszen a kormány döntése nyomán valamennyi minisztérium ezt a gyakorlatot követi, s azt hiszem, ez az egészséges megoldás. • Ugyan mennyibe került ez a miniszteri lakásügy? Maga az ingatlan korábban is a BM tulajdonában volt. A berendezésre, a szükséges technikára cirka félmilliót fordíthattunk. Ez az összeg megítélésünk szerint se nem sok, se nem kevés, hiszen a beruházás megtérül, mivel egy későbbi miniszter ugyanezt a berendezést „örökli” majd. Szó sem lehet arról, hogy egy váltásnál kidobjuk a régi berendezé-éseket. Sőt elárulhatom, hogy Horváth Balázst sem kérdeztük meg igényeiről, ez van és kész. • Mi a helyzet a korábbi belügyminiszterek szolgálati lakásaival? Már csak azért is érdekes lehet ez a kérdés, mert a többi között ezekre az ingatlanokra is megkérte az IKV a kezelői jog bejegyzését, azonban „fentről” leállították buzgólkodásukat. Benkei, az exminiszter, nyugalmazott tábornok korábban szögesdróttal, kutyákkal védte a másét. Manapság már lépést tart a korral: szolid kerítés őrzi a „birtokot”, amely jog szerint Schweitzer István vezérezredes (majd kubikos) örököseit illetné. A távoli rokon, a Nobel-díjas Albert Schweitzer Kádár Jánoshoz írt levele is hiába volt: Benkei akkor is és a jelek szerint ma is erősebb, (?) mint a jog... Mert ép ésszel ítélve (legalábbis manapság) Benkei nem más, mint birtokba Június 6-án, hivatalba lépésemkor meglepődve hallottam a korábbi vezetés döntéséről, miszerint ezeket a lakásokat át kellett volna adnunk az illetékes tanácsoknak. Mi azonban úgy véltük: ennek a döntésnek a hátterében az áll, hogy a szolgálati jelleg elvesztésével ezeket az ingatlanokat a tanács értékesíteni akarja Ezt nem fogadhattuk el, hiborító. Jelenlegi szolgálati, a Belügyminisztérium kezelésében álló lakását ugyanis nem maga de még csak nem is az állam építette: Schweitzer tábornok kuporgatta össze a tégláravalót. Mi több, korabeli részletfizetési csekkekkel igazolható, hogy még özvegye is törlesztette a kényszerű adósságot. És „természetesen” nem stimmelnek a földhivatali bejegyzések sem: csupán 1953-tól szerepel állami tulajdonként, noha a villa már 1941 óta állt, s onnan már 1951 júniusában kitelepítették a családot. Polgárra egy 4x4-es szobába Ingatlant vissza nem és leszármazottaik le Az a legjobb háziúr, aki elhunyt, és még örökösöket sem hagyott hátra • A többieknek „Sorry!” • Ugye ez csak vicc! • Jogos igények zsákutcába vezetnének • Honnan, miből? Benkei bizony Ebben a szolgálati lakásban is egy korábbi belügyminiszter tengeti mindennapjait: Horváth István