Református Szemle, 1940 (33. évfolyam, 11-36. szám)
1940-04-20 / 11. szám
166REFORMÁTUS SZEMLE 1940. április 20. kivételeket ne tegyük típussá, másrészt pedig attól, hogy az árnyékos vonásokat ne fessük sötétebbre, mint amilyenek azok voltak. Csak egyet mondok. Most olvastam el egymásután „A bádog ember“ és „Életem regénye“ című két művét, egymásután. És nem kis kedvetlenséget okozott ezeknek a szép és érdekes könyveknek az olvasásában az a tény, hogy a bennük szereplő magyar urak között nem akad egyetlenegy sem, akiről valami elismerő jót tudna mondani. Mindenik omlott, gonosz és kapzsi, gőgös, ellenséges indulatú és bosszúálló, ven az tanító, jegyző, földbirtokos, vagy szolgabíró; természetesen is. Igaz, hogy a falu népe is jórészben ilyen, de azért azt mégis éri, hogy a falu társadalmának van bizonyos uralkodó etnikus fia, bármennyire is rakva van bűnnel. Már most azt kérdezzük, ha az elöljárók, a népnevelők, kivétel nélkül mind ilyenek volánon van, hogy ez szegény és nyomorgó nép mégis megőrizte tartotta azt a népi ethost, amelyhez a non falukutatók mai népbarátok, mint forráshoz kívánnak visszatérni és egy új ír műveltségnek és az új népiségnek alkotó erőit onnan akarják naztatni. Hogyha a múltszázadbeli lelkipásztor, a falu egész emiségével együtt csak rosszpéldát szolgáltatott, hogyan tudott vagy a nép önmagától annyi bibliáshitű asszonyt és férfit kitermelni? Hogyha még negyedszázaddal ezelőtt a falusi papság élete „a tehetetlen dologtlanság vergődése volt“, hogyan tudott, az utolsó húsz évben, ez a szociális és gazdasági válságok között hánykolódó falusi nép annyi nagyszerű missziói és iskolai alkotást végezni? Gondoljunk a magyarországi Szeretetszövetség alkotásaira, vagy az erdélyi iskolai, egyluszi, belmissziói munkák lendületére, a sok új templomra, iskolára, gyülekezeti házra. Lehetetlen, hogy a negyedszázad előtti papság is ne végett volna valami magvetést, mert csak az utolsó húsz év nem termett olna ily rövid idő alatt annyi áldást? Bár minden indokom megvan rra, hogy az utolsó húsz év lendületét annak a nemzedéknek tulajdonsam, amely ebben az időben élt és amelynek magam is, kezdettől ugya munkás vezető tagja vagyok, mégsem tudom elegendő magyaázatot találni csak az utolsó húsz év munkájában annak az ébredések és meg új óriásnak, amelynek tagjairól Móricz Zsigmond már hajlandó bizonyos elismeréssel szólni. Legyünk hát igazságosak atyáink életének és munkájának a megítélésében. A mai lelkipásztorról szóló elismerésében is van bizonyos roszszallás. A mai lelkipásztor, Móricz Zsigmond szerint, „már nem is pap, hanem egy hatalmasan befogott hivatalnok“. Már nem is tudom, hogyan áll hát a dolog, hogy a régi pap volt a pap és a mai nem pap, vagy az sem volt pap s a mai sem pap? Ha okoskodni akarnék, azt mondanám, hogy az sem volt pap s a mai sem pap — reformátori értelemben , hanem igehirdető és lelkipásztor volt az is, a maga módján, és a mai is elsősorban igehirdető és lelkipásztor egyúttal és egyidőben. Mindenesetre azonban örvendetes, hogy Móricz Zsigmond is, a lelkipásztorral szemben tanúsított elfogultsága és előítélete ellenére, eljutott oda, hogy meg tudja látni, hogy legalább a mai nap nem él tehetetlen dologtalanságban, hanem ugyancsak benne él a sürgető, égő munka hevében. De meg kellene látnia azt is, hogy ezt a munkát már nem emberek, nem egyházkormányzók, vagy testületek diktálják, hanem a Szentlélek-isten maga, különben nem lenne ez a munka annyira szenvedélyes és nem válnék annyira reggeltől estig