Református Szemle, 1940 (33. évfolyam, 11-36. szám)
1940-04-20 / 11. szám
1940. április 20.REFORMÁTUS SZEMLE 167 tartó hajszává. A mai lelkipásztort nem hajszolja senki, külső tekintély, aminthogy ma is vannak lusta papok, amint vannak általában dologkerülő, lusta emberek, de a mai lelkipásztort, aki már típusalkotó, csak az ő belső tekintélye, a Szentlélek hajszolja. Ez a lelkipásztor, még ha papnak is nevezzük, igazán nem „befogott hivatalnok.“ Abban azonban lehet igaza Mórics Zsigmondinak, hogy a mai lelkipásztor életében van olyan hajsza is, amely nem a Szentlélektől ered, hanem igen sokszor vagy a túlzott egyéni becsvágyból, vagy a társadalom követelőzéséből. Igaz, hogy veszélyes dolog ezeket is kifogásolni, mert nagyon könnyen akadhatnak olyanok, akik kifogásunkat lustaságuk takarójául használják, mégis vigyáznunk kell arra, nehogy ezekkel az elfoglaltságokkal akadályt vessünk a Szentlélek munkája elé. A leglendületesebb missziói, pásztori szolgálat közepette is, biztosítania kell a lelkipásztornak azt az „otium“-ot, amelyben nem a kényelmességnek, hanem saját lelkének áldoz. Az igehirdető lelkipásztornak éppenúgy mint a pásztorkodó igehírdetőnek úgy kell sáfárkodnia idejével, hogy minden nap maradjon órája, amelyben az igével és a teológiai tanulmányozással táplálja a saját lelkét is. Annak, akinek hitén, szeretetén, bizonyságtevő ajkain át folytonosan hangzania kell a megtérésre, újjászületésre és vigasztalásra hívó beszédnek, gondot kell fordítania a saját megtérésére, újjászületésére és vigasztalására, nehogy üressé, levertté prédikálja és dolgozza önmagát, nehogy valóban hivatalnokká váljék, technikai értelemben. Éppen a Móricz Zsigmond szavai jutnak eszembe, amelyet még a Fáklyában mondott volt: „Ha szunnyad a lélek a prédikátorban, szunnyad a gyülekezet is.“ A fáradt, a kimerült és üressé vált lelkipásztorban csak szunnyad a lélek s vele együtt szunnyad a gyülekezet is. Az evangéliumi hitű lelkipásztorban pedig égni és lobognia kell a léleknek, hogy a gyülekezete vele együtt égjen és épüljön az Úristen dicsőségére. T. S. Bukaresti diakonia. Hálaadással teszünk bizonyságot Isten nagy kegyelméről és különös gondviseléséről, mellyel e mostani nehéz időben is Bukarest nagy városában Református Leányotthonunkat fenntartja és lehetőséget ad arra, hogy itt élő háttestvéreinknek anyagi és erkölcsi segítséget nyújtsunk. Sokan vannak azon a véleményen, hogy a mi munkánk itt most nem időszerű; ezzel a pénzzel éserővel mást kellene tenni, aminek nagyobb fontossága s több haszna látszik. Valaki azt írta a napokban, hogy ez azért van, mert nem tudnak eleget rólunk otthon. Ez igaz részben, mert valóban azok gondolkoznak így, akik az itteni reformátusok életkörülményeit nem ismerik, nem látják azokat a helyzeteket, melyek sürgősen kiáltanak a mi szolgálatunk után. Mi, akik hónaprólhónapra jobban ismerjük meg az itteni református női életeket, nagyon sokat írhatnánk erről, de itt csak annyit írok, hogy ez az ismeret nemcsak igazolja, hanem kényszeríti is a református nőtestvéreinkért folytatandó evangéliumi segítő és védő munkánkat. De a segítésre nem az ismeret késztet csupán, hanem a szeretet. Szükséges.