Reformátusok Lapja, 1980 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-06 / 1. szám

. Végletek közt hányódik az Isten népe. Az évszázadok hullámverésében egy­szer nagyon szegény volt, aztán nagyon gazdag lett. Egyszer őt ül­dözték, aztán ő üldözte a más­ként hívőket. Egyszer telirakta templomát képekkel, szobrokkal aztán még az orgonát is kirakta belőle, annyira üressé tette. Egy­szer „cselekedetekből” akart üd­­vözülni, aztán egyenesen káros­nak mondta a jó cselekedeteket, mert netán megint elkezd a saját cselekedeteiben bízni a hívő. Egy­szer a ráció egyenes vonalaival akarta megrajzolni az üdvösség térképét, máskor meg az érzések hőfoka szerint ítélkezett elevenek és holtak felett. A mi korunkat leginkább az jellemzi az előző korokkal szem­ben, hogy nem annyira egy, vagy legfeljebb egy és a vele szembe­helyezkedő másik irányzat hatá­rozza meg az egyház életét, ha­nem a tarka sokszínűség. Így van ez — érthető módon — a világkeresztyénségen belül, de így van ez az egyes felekezeteken be­lül is. Sőt: egy-egy gyülekezeten belül is „korinthusi” jelenségek­kel találkozunk: én Pálé, én Apollóné, én Kéfásé, én Krisztu­sé, én meg a Szentléleké va­gyok ... Van ebben a mozgalmas sok­színűségben néhány örvendetes, életes elem, de van benne sok nyugtalanító elem is. Ez utóbbi kategóriába soroljuk azt a jelen­séget, hogy sokfelé nincs becsü­lete a tanításnak. Mindeneknél fontosabb lett a közvetlen „át­élés”, az egyszemélyes hitélmény. Nehéz helyzetben vagyunk most azért, mert nem a valódi átélések ellen akarunk szólni, hanem a szélesebb körű bibliai tanítás és a személyes átélés egészséges egyen­súlya érdekében akarunk szót emelni. Annál inkább meg kell ezt tennünk, mert most éppen a „legmozgalmasabb” csoportokban van a legkisebb becsülete az atyáktól örökölt tanításoknak. Ebben az összefüggésben érde­mes alaposan átgondolni az itt következő idézetet: „A tan nem azonos Istennel. Olyanféle szerepe van, mint a térképnek a tenger­járó hajóutakon. Nem szabad el­felejteni, hogy ez a »térkép« sok száz olyan ember lelki tapaszta­latából rajzolódott ki, akik való­ban megtalálták az utat az élő Istenhez ... Ha mi is el akarunk jutni­­hozzá, nekünk is kezünkbe kell vennünk ezt a térképet. Igaz, hogy nem jut el sehová az, aki kezébe veszi ugyan a térképet, de nem száll hajóra és nem megy ki a nyílt tengerre. De a másik ember is sokat fog bizonytalan­kodni, aki térkép nélkül merész­kedik ki a nyílt tengerre” (C. S. Lewis). Örvendetes jel az, hogy sokan jelentkeztek a Teológiák levelező tagozatára. Azt bizonyítja ez, hogy olyanok is vannak, akik időt és fáradságot nem kímélve tanulni akarnak. Isten titkainak nem csu­pán az éltető melegét akarják átélni, hanem a világító fényét is meg akarják látni, ismerni. Ezt a jó irányú törekvést méltányolni kell, ezeket a tanulni vágyó test­véreinket mielőbb szóhoz kell jut­tatni a gyülekezetekben. Nem mindjárt szószékhez, de legalább­is szóhoz kell juttatni őket. Az ő segítségükkel is hangulatot kell teremteni gyülekezeteinkben a ta­nulás, az „egészséges tudomány" mellett. Ebben az új mozgásban fontos szerepe van a lelkületnek. Nem „vetélkedőket” akarunk rendezni annak eldöntésére, hogy kinek van igaza, és nem barikádokat emelünk az egymás elleni har­cokra. Ne bántsuk egymást sem a „lelki ajándékok”, sem az „igaz tan” fegyvereivel. A kölcsönös adás-verés, az egymás megaján­dékozásának lelkületével segít­sünk mindenütt annak érdeké­ben, hogy egyházunk még több színnel, még tágasabb teljesség­gel mutassa meg az embereknek Jézus Krisztus gazdagságát. AZ IGE AMELLETT JANUÁR 13. VASÁRNAP „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszik.(Máté 7:21—29). Vannak gyü­lekezetek, ahol gondos számolással nemcsak az úrvacsorázókat, de az igehallgatókat is számon­­tartják. Azt mondják, hogy ezeken a helyeken növekedik az igehallgatók száma, mert érzik a gyülekezetek tagjai, hogy számon tartják őket. Urunk most arra figyelmeztet, hogy ő az Ige parancsait megcselekvőket is számon tartja. Bár­csak ez is azt eredményezné, hogy komolyab­ban vesszük ezután az engedelmes cselekvést. Annál is inkább, mert Igénk nemcsak arról szól, hogy Jézus számon tart, hanem arról is, hogy számon kér. A hallottakat az méri meg, hogy mit építettünk rá. A szolgálatban gyümölcsöző élet ugyanis bizonysága engedelmességünknek, a szolgálatban csődött mondott élet pedig ítélete a hiábavaló igehallgatásnak. Zsoltárok 113. 128. Zsoltár. JANUÁR 14. HÉTFŐ „Uram, a szolgám bénán fekszik otthon.. (8:1—13). Az egyetemes imahét kezdetén napi igénkben két imádkozóval találkozunk. Mind­ketten kérnek valamit. A leprás a maga gyó­gyulását, a kapernaumi százados pedig a beteg szolgájáét. Mindkettő meghallgattatást nyert. Mi most mégis a másodikra nézünk, aki nem ma­gáért, hanem másért könyörgött, valakiért, akit szeretett. Bárcsak megszaporodnának a kaper­naumi százados lelkületével imádkozók az ima­heti estéken! Vegyük imádságunk karjaiba lel­ki és testi nyomorúságokkal küzdő szeretett testvéreink, felebarátaink és az embervilág sok gondját. De ezek a bibliai imádkozók abban is példák, hogy mindkettő szilárdan hitte, hogy Jézus mindent megtehet, amit csak akar. Imád­kozni csak hittel szabad és hittel érdemes. Zsoltárok 114. 32. Zsoltár. JANUÁR 15. KEDD „Jézus megérintette a kezét, és elhagyta az asszonyt a láz” (8:14—22). Péter házába úgy lép be Jézus, mint aki tud és akar segíteni. Tud, mert hatalma van. Akar, mert szeret. Csodála­tos ajándék az, amikor Jézus valakit „megérint”. Akár úgy, hogy beteg testét érinti gyógyító ere­jével, akár úgy, hogy beteg szívét érinti tisztító „kezével”. Ott gyógyulás támad és szolgáló élet születik. Péter anyósa nemcsak egészségre gyó­gyul, hanem szolgálatra is: „felkelt és szolgált neki”. Az Úr evangéliumától érintett életre mindig ez a jellemző: gyógyul és szolgál! Ha igazán Jézus keze érintett, akkor hálás az életed és a megajándékozott ember szent odaszánásá­­val tanúsítod, hogy Vele találkoztál, aki az egész életet gyógyítja, testestől-lelkestől. Zsodlárok 115. 268. Dicséret. •JANUÁR 16. SZERDA „Mit féltek, kishitűek?” (8:23—27). Megszé­gyenítő és­­gyógyító kérdés ez egyszerre. Igaz, hogy tombol, a vihar. Igaz, hogy a fékeveszett elemek az emberi erőt letipró erővel mutatkoz­nak meg. Igaz, hogy a hajót elborították a hullá­mok. De a hajóban Jézus pihent, aki poklosokat tisztított és halálos betegek gyógyításában ra­­gyogtatta fel hatalmát. S tanítványaiban mégis komolyan felmerül annak lehetősége, hogy: „el­veszünk”. Ez fáj Jézusnak. A világtörténelem fo­lyamába ágyazott egyháztörténet hullámverései között hányszor kérdezhette volna Urunk egyhá­zától: „Mit féltek, kishitűek?” Sőt kérdezte és kérdezi is! A maga erején tájékozódó hivő em­ber és egyház mindig abba a helyzetbe kerül, hogy elveszéstől félő életét ezzel a kérdéssel szégyeníti meg az egyház Ura. Zsoltárok 116, 117. 88. Zsoltár. JANUÁR 17. CSÜTÖRTÖK „A szakadékon át a tengerbe zuhant az egész nyáj, és beleveszett a vízbe” (8:28—34). Félelme­tes történet ez. A „démonikus” erőknek milyen összessége lakozott ebben a két szerencsétlen­ben! Milyen félelmetes lenne, ha egyszer az emberekben lakozó „démonikus” erők rászaba­dulnának a Földre. Ez a történet csak fel akar­ja villantani az ártó erők félelmetességét, mert Urunk máskor nem így cselekedett, hanem el­pusztította a „démonokat”. De a bűnből való sza­badulás vágyát felébreszteni itt maradt a Bib­lia lapjain ez a történet. Ne hagyjuk eluralkod­ni életünkön a rombolás erőit, hanem keressük a tiszta élet lehetőségét. Zsoltárok 118. 512. Dicséret. JANUÁR 18. PÉNTEK „Az pedig felkelt, és hazament” (9:1—8). Né­gyen vitték, és a maga lábán ment haza. Ágya hordozta, most ő vitte az ágyát. Egy rövid ri­port hangzatos címe lehetne ez a két mondat. De itt sokkal több történt. Mert közben először ez hangzott el: „Bízzál, fiam, megbocsáttattak bűneid”. Jézus nem a betegséget látta csupán, hanem az egész embert. A beteghez hozzátarto­zott teljes nyomorúsága, így a bűne is. Ő olyan orvosnál járt, aki az egész életét meggyógyítot­ta. Hazamenetele nemcsak annyiban más, mint a jövetele, hogy ágyon vitték, s a lábán megy, hanem abban is, hogy bűneivel hozták és a bűn­bocsánat ajándékával megy. Élő figyelmeztetés arra, hogy Urunknál mindig többet is lehet ke­resni, mint testi gyógyulást. Ő egészen meg akar gyógyítani. Zsoltárok 119:1—16. 378. Dicséret. JANUÁR 19. SZOMBAT „Kövess engem” (9:9—17). Az imahéten sok áldott imádság hangzott fel a gyülekezetek kö­zösségében. Ebben a történetben azonban valaki olyan kap megszólítást, aki maga nem szólt semmit. Nem kért, nem borul le az Úr előtt, nem szaladt elé. De Jézus megszólította őt. S mindennél fontosabb az, hogy Jézus szól. Köve­tésre hívó szava mindenkit keres, s az is meg­hallgatja, aki maga néma maradt eddig. S a mozdulatlan megmozdult és­­a Léviből lett Má­té, evangéliumot írt. Mert aki meghallja a kö­vetésre hívó szót, annak megnyílik az ajka, meg­mozdul a keze, szolgálatra hajtja a lába. Ma minket keres a követésre hívó szó, hogy olyan örömtelivé tegye az életünket, mint Léviét tette. Állj fel és indulj Vele! Zsoltárok 119:17—32. (Nyíregyháza) 393. Dicséret: Dr. Fekete Károly Az áldott Orvos közelében Olvasandó: Máté 1:23. Akház király idejében történt, hogy Recin, Szíria királya, és Pe­­kah, Izrael királya háborút indí­tott Jeruzsálem ellen. Ésaiás pró­féta akkor elment a királyhoz, és azt mondta neki: „Kérj­­ek­ ma­gadnak az Úrtól, a te Istenedtől.” De Akház így válaszolt: „Nem­­érek s nem kísértem az Urat!” Akkor azt mondta a próféta: „Hát nem elég embereket bosszanta­nátok, hogy még az én Istenemet s bosszantjátok? Ezért ad jelt néktek az Úr maga: Imé, a grűz fogan méhében, s szül fiat, s ne­vezi azt Immánuelnek” (Ésalás 7:10—14). Ez a gyermek lesz a jele annak, hogy Isten vele lesz népével. Ahogy az az egykori kis Im­mánuel jellé lett egy nép számá­ra, hogy velük az Isten, így lett Jézus a mi kezesünk, hogy Im­mánuel — Velünk az Isten! Az az áldás, amit Jézusnak ez a neve jelent számunkra, na­gyobb, semmint azt elgondolhat­nánk. Ha Isten dicsőségét nézzük, me­­get ég és Föld be nem foghat, akkor az ember arra gondol, hogy Isten a magasságban lakik fölöt­tünk. Amikor nyomorúság próbái vesznek körül, amikor betegen ekszünk, fájdalom s­zín gyötör, és azt hisszük, hogy soha többé nem gyógyulunk meg, amikor re­ménytelenné, céltalanná válik minden, semmi sem sikerül, mint­ha minden út bezárult volna, amikor szerencsétlenség, gyász együtt jönnek, sokszor tekintünk kétségbeesetten fölfelé: „Az ég oly messze van, Még messzebb Tőled én.” (461:4.) Isten abban jön segítségünkre, hogy ne essünk kétségbe. A meg­született Jézusban Isten jött a Földre. Ezért mondja ezt a nevet az angyal Józsefnek Jézus szüle­tése előtt: Immánuel — Velünk az Isten. Ez lett láthatóvá és kéz­zelfoghatóvá a betlehemi jászol­bölcsőben. Az a Gyermek a bi­zonysága, a záloga: Isten nem ellenünk van, hanem velünk. Ha Isten ellenünk volna, kicsoda áll­hatna meg igazságos ítéletében? De az a Gyermek felnövekedve magára vette Isten ítéletét, an­nak minden borzalmasságával, él egészen addig, hogy ő kiáltotta ég és Föld között függve a ke­reszten, mindenkitől elhagyottan: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk. 15:34). ö jutott el idáig, hogy mi el­mondhassuk: „Immánuel — Ve­lünk az Isten!” Immánuel — Velünk az Isten! Velünk az élet küzdelmei között, ö ad erőt, amikor úgy érezzük, hogy összeroskadunk. ö vigasz­tal, amikor „másért bánat éget”. Velünk van gyászunkban, amikor olyan nehéz eljönni egy sír mel­lől. Velünk van életünk örömei között, hogy azokat megszentelje. És velünk van a halál árnyéká­nak völgyében is. Áldott, gyógyító üzenet , ez a név: Immánuel — Velünk az Is­ten! És: „Ha az Isten velünk, ki­csoda ellenünk? Aki az ő tulaj­don Fiának nem, kedvezett, ha­nem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk?” (Róm 8:31, 32). Imádkozzunk, Istenem! Álda­lak Téged, az én Uramnak ezért a nevéért: „Immánuel — Velünk az Isten! Lehet-e számomra en­nél drágább ajándék? Ebben a névben, melyet Te adtál Fiad­nak, benne van minden, amire szükségem van. Ez a név azt a boldog bizonyosságot jelenti, hogy velem vagy. Jézus — Immánuel lett számomra a látható jele an­nak, hogy atyai szíved mindent nekem adott. Miközben lélekben Jézusom mellett állok, és nem győzöm őt boldog szívvel nézni, ajkamon felcsendül a régi ének: „A magasságban dicsőség Isten­nek!” Ámen. Dr. Körpöly Kálmán (Szada) ­-Imádkozzunk! Uram! Te voltál nekünk hajlé­kunk nemzedékről nemzedékre, aki teremtetted, kormányzod és fenntartod a mindenséget, aki mindenható és bölcs vagy, és aki kegyelmedből megváltó Atyánk lettél a Jézus Krisztusban. Sze­retnénk, ha megvilágosítaná ta­nácsod és segítséged a jövő ho­mályát, melyen szemeink át nem hatolhatnak. Nélkülözzük az erőt terheink hordozására, a biztosan vezető kéz támogatását, mikor a bizonytalanság köde vesz körül. Hozzád emeljük kéréseinket magunkért, családunkért, egyhá­zunkért és népünk életéért. Elé­­bed hozzuk reményeinket, óhaj­tásainkat. Te határozd meg sor­sunk eseményeit, hogy jóságos ar­cod világosodjék meg azok felett. Imára kulcsolt kézzel tesszük ke­zedbe életünket, szeretteinket és javainkat, így indulunk remény­séggel az új év titkai felé. Örö­münket, bánatunkat, javainkat, szükségünket rendezd a Te dicső­séged s a mi lelkünk üdve sze­rint. Szólj hozzánk szent Igédben, s készíts fel a ránk váró esemé­nyek számára. Taníts mindig bi­zalommal megragadni atyai ke­zedet, hogy bátrak, erősek, vidá­mak legyünk. Maradj velünk egész életünkben, tanácsoddal igazgass minket a Jézus által. Ámen. (Kádár Géza: Templomi imák. Szilágysomlyó, 1929.) A heti bibliai részhez „Jöjjön el a te országod ...” A Miatyánk görög szövege (Mt. 6:10) nem országról, hanem „ki­rályságról” beszél. Isten király­sága Jézus tanításának egyik köz­ponti gondolata. Jézus az Isten királyságáról három különböző módon beszélt. Először úgy,­ mint ami már a ♦ múltban is létezett. Ábrahám, Izsák, Jákob, meg az összes pró­­féták ott voltak az Isten király­ságában (Luk. 13:28). Másutt ar­ról beszél, hogy ez a királyság jelenlevő is. Az Isten királysága „bennetek”, vagy jobb fordítással „közöttetek” van (Luk. 17:21). Végül a Miatyánkban arra tanítja híveit, hogy imádkozzanak a ki­rályság eljöveteléért. Hogyan le­het ez a királyság egyszerre múlt, jelen és eljövendő? A probléma kulcsát a Miatyánk kettős kérdése adja meg: „Jöjjön el a te királyságod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a Földön is” (Mt. 6:10). A héber stílus egyik legjellegzete­sebb tulajdonsága a gondolatpár­huzam, a parallelizmus. A héber ember hajlamos volt arra, hogy ugyanazt a gondolatot kétszer mondja el. A Zsoltárok könyvé­ben is számtalan példa van erre (23:1k, 46:2,8), így olvasván a Mi­atyánk kérését, az Isten király­sága olyan közösség a Földön, ahol Isten akaratát olyan tökéle­tesen igyekeznek megvalósítani, mint az égben. Ezzel magyaráza­tot kaptunk arra is, hogyan lehet ez a királyság egy időben múlt, jelen és jövő. Mindazok, akik va­lamikor a történelem folyamán tökéletesen próbálták cselekedni Isten akaratát, benne voltak az ő királyságában, s mivel ma is távol vagyunk attól, hogy min­den keresztyén mindenhol az ő akaratát cselekedje, a királyság megvalósítása a jövő kérdése is, amiért Jézus tanítványainak imádkozniuk kell. Isten királyságában lenni tehát azt jelenti: engedelmeskedni Is­ten akaratának. Aki cselekszi Is­ten akaratát, máris megérkezett ebbe a királyságba. Valamikor egy kínai keresztyén imádkozta ezt a mondatot: „Uram, újítsd meg a te egyházadat, elkezdve rajtam!” Mi ezt a mondást a mai Igénkhez alkalmazva így mond­hatnánk: „Uram, jöjjön el a te királyságod, elkezdve rajtam!” Mert az Isten királyságáért való imádkozás azt jelenti: imádko­zunk, hogy a mi akaratunkat tel­jesen alá tudjuk rendelni Isten akaratának! Dr. Bajusz Ferenc

Next