Reformátusok Lapja, 1983 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1983-01-02 / 1. szám

Egyforma kezdődik mindkét szó, de aztán másként folytatódik: bizalom és biztonság. Ugyanabból a gyökér­ből nőtt ki ez a két szó, de tisz­tázásra szorul — és az új év kü­szöbén hasznunkra válik annak tisztázása, — hogy milyen kapcso­latban van egymással ez a ket­tő. Kezdjük a „bizalommal”. Nem nehéz belátni azt, hogy bizalom nélkül nem lehet élni. Amikor elém tesznek egy-egy tál ételt, nem lehet mindig külön megvizs­gálni alapos vegyelemzéssel, hogy nincs-e benne méreg, nem akar-e valaki megmérgezni. Természetes bizalommal fogyasztom el az ételt. Ha autóba ülök, vonatra, vagy repülőre szállok, bíznom kell abban, hogy a gépek és a sze­mélyzetük megbízhatóan végzik a dolgukat. Pokollá válik az élet a családban, ha eltűnik a biza­lom, ha minden lépést, minden órát, minden forintot ellenőrizni akarnak, ki, mikor, merre jár, mire költi a közös pénzt. A biza­lom belül tanyázik minden em­berben. Vagy van, vagy nincs. Ha nincs, akkor a „bizonyítékok” sem győzik meg a bizalmatlanná lett embert. Nem kétséges: kockázatos do­log a bizalom. Vannak repülőgé­pek, amelyek leesnek és vannak, akik ráfizetnek arra, hogy meg­bíztak olyan valakiben, aki nem érdemelte meg a bizalmat. De ez­zel együtt is jobb a (kockázatos) bizalom légkörében élni, mint örökös bizalmatlansággal, ellen­őrzéssel, nyomozással megmér­gezni egy-egy család vagy más embercsoport életét. Már csak az­ért is így van ez, mert a bizalom sok esetben — nem azonnal, de előbb-utóbb megbízhatóvá érleli, növeszti a partnert, az örökös bi­zalmatlanság viszont valósággal belekergeti a másikat a rosszba. Nézzük most a „biztonságot”. Valami módon minden ember be akarja biztosítani magát, életét, holnapját. Nem csak az emberek­hez, hanem még az Istenhez fűző­dő kapcsolataiban is biztosra akar menni. Ez utóbbi területen a ta­pintható biztonság-bizonyosság jegyében gyűjtötték régebben a talizmánokat, ereklyéket, vérta­núk csontjait és sokan még ma is messze vidékre zarándokolnak, olyan helyekre, templomokba, ahol „biztosan" jelen van az Is­ten. Sokan bizonyos szertartások­tól, esetleg éppen a sakramentu­­moktól várnak, követelnek babo­násan biztos „hatást”. Az átlag embernek nagyösszegű takarék­­betét, arany, ezüst, csillogó ékszer ad belső biztonságérzést. Minden jó, ami azt az illúziót erősíti, hogy „engem nem érhet semmi baj, én biztonságban vagyok”. Aligha kell bizonyítani, hogy mindez valóban csak illúzió. Nem tudjuk bebiztosítani magunkat a Jézus által emlegetett „rozsda és moly”, a betegség, az öregedés, vagy a váratlan halál ellen. A külső élet bizalomra kénysze­rít, belül a­ „szívünk” viszont biz­tonságot, bizonyosságokat erősza­kol. Hogyan lehet ezt a feszült­séget feloldani? „Embereknél ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” A nyugodt, sőt derűs életvitelre segítő bizalom Isten ajándéka. De nem úgy, hogy va­lahol, valamikor „tölcsérrel töl­tik” belénk. Valamit nekünk is kell tennünk. Például emlékez­nünk kell: milyen sokszor vol­tunk bizalmatlanok emberrel. Is­tennel szemben, milyen sokszor féltünk a holnaptól, betegségtől, szenvedéstől, haláltól és hányszor szégyenített meg ezekben Isten az ő gondviselő hűséges szereteté­vel. Azután­ imádkoznunk kell azért, hogy mennyei erőkkel telí­tődjék meg a lelkünk. Azzal a szívbéli bizodalommal, hogy nem a vak véletlen és még kevésbé a Sátán kormányozza a világot, van gazdája a világnak, a mi meny­­nyei Atyánk őrzi, oltalmazza em­berteremtményeinek, gyermekei­nek életét. Ha a Szent Lélek ere­je járja át a mi emberi bizalmun­kat, már már „biztonsággá” vál­hat bennünk a bizalom: „senki nem ragadhat ki az ő kezéből” — az Úr­n­ak 1983. évében sem. ­ AZ IGE AMELLETT JANUÁR 9. VASÁRNAP „Uram, ha akarod, meg tudsz tisztítani engem" (Lukács 5:12—16). Ez a szerencsétlen ember, aki a halálközelséget megéreztető súlyos betegségben szenved, talán maga sem tudja, hogy milyent hatal­mas dolgot mível kétségbeesett kiáltásával. E kiál­tás arról tanúskodik, hogy Jézusban Isten hatal­mának olyan mértéke van jelen, hogy előtte bűn és nyomorúság, betegség és halál meghátrálni kény­szerülnek. Ezt az igazságot legtöbb esetben job­ban megérezték a démonok, mint az emberek. Ez a poklos felismeri a halál erői ellen érkezett Jézus hatalmát. Ez a hatalom ma is gyógyít, tisz­tít és megszentel. II. Sámuel 23. 235. Dicséret. JANUÁR 10. HÉTFŐ „Az Úr ereje arra indíto­tta őt, hogy gyógyítson. És íme, férfiak ágyon hoztak egy béna embert” (5:11—26). Sokszor szoktunk szólni azoknak a férfiaknak kezeiről, akik hozták ezt a beteget, és a cseréptetőn át, minden akadályt leküzdve Jé­zus elé helyezik. Méltán beszélünk róluk, mert áldottak mindenkor az ilyen kezek. De most feltűnik egy láthatatlan, de hatalmas kéz. Az Atya keze, a nagy rendező Úr keze. Amikor Isten ereje arra „indította” Jézust, mennyei erő köz­lése által, hogy gyógyítson, akkor arra „indítja” a történetbeli férfiakat, hogy barátjukat Jézus­hoz vigyék. Ebből a találkozásból születik a bé­na embernek bűnbocsánat és gyógyulás. Az Atyának engedelmes Jézus és a Lélek indításá­nak engedelmes felebarátok találkozásából min­dig áldás fakad. Tudok-e indulni, amikor indít? II. Sámuel 24. 386. Dicséret. JANUÁR II. KEDD „Az otthagyott mindent, felkelt és követte őt” (5:27—32). Mivel Jézus felhívása így szólt: „Kö­vess engem”, ezért az idézett igeversből is erre a részre szoktuk tenni a hangsúlyt: „és követte őt”. Lévi új életben járva követi Jézust, úgy, hogy élete áldássá válik azoknak, akik körülötte él­nek. De figyeljünk az igevers első felére: „ott­hagyott mindent”. Mivel ő apostolságra hivatott, ezért ez a bűnös foglalkozástól, az egy helyhez kötő családtól való elszakadást is jelentette. De jelentette vágyai, gondolatai megtagadását, nyo­morúságai Isten kegyelmére bízását is. Leszá­molást a múltjával. Ezt ma sem spórolhatja meg egyetlen Krisztust követni akaró sem. Legfeljebb nem a hivatást és a családot kell elhagyni, ha­nem mindezekben megújulni. Példabeszédek 1. 434. Dicséret. JANUÁR 12. SZERDA „Senki sem tép ki foltot új ruhából, hogy ré­gi ruhára varrja” (5:33—39). Ugye milyen ter­mészetes dolog ez a mindennapi életben? De ha igazán őszinték vagyunk magunkhoz és Isten színe előtt teszünk vallomást, akkor meg kell vallanunk, hogy lelki értelemben magunk is sok­szor megpróbálkoztunk ezzel. Az életünk szo­morú bizonysága annak, hogy a Jézustól kapott új ruhát mintha félretettük volna és felvettük régi rongyainkat és az új köntösből kitépett fosz­ . HA ISTENNEK szövetségese vagy, ne légy az ő frigye szent pecsétinek, a sákra­­nentumoknak csak nézője, szem­élője, hallója, tudója, hanem él, izokkal lelked idvességére. (Komáromi Csipkés György) lányokkal foltozgatjuk a szakadozott régit. Vilá­gítsuk meg egy példával. Az „új ruhában” egész életünket az Isten és emberszeretet oltárára kéne tenni. Nem tudtuk megtenni. De érezzük, hogy másként kellene lenni. Maradunk tehát önma­gunkéi, de egy órát az egész hétből, vasárnap tíztől tizenegyig odaadunk. Ez az egy óra a folt az újból, a régin. Példabeszédek 2. 430. Dicséret. JANUÁR 13. CSÜTÖRTÖK „Nyújtsd ki a kezedet” (6:1—11). Mennyi tisz­ta és tisztátalan indulat kavarog Jézus körül. Az Isten törvényét paragrafusokká silányítva köte­kednek tanítványaival és vele. S míg körülötte vad indulatok tombolnak, addig Jézus csodálatos nyugalommal, mennyei tisztasággal gyógyít, sem­mivel és senkivel nem törődve cselekszi a jót. Most is minden ellenkezés ellenére kimondja: „Nyújtsd ki a kezedet”. Tudja, hogy ezzel egy váddal több lesz ellene, de ő mindezt vállalja, mert az Atya akaratát cselekszi. Amíg mi azon vitatkozunk sokszor, hogy szabad-e cselekedni valamit, itt van-e a szolgálati ideje, addig ő teszi a jót. Példabeszédek 3. 279. Dicséret. JANUÁR 14. PÉNTEK „ ... kiment a hegyre imádkozni... odahívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt” (6:12—19). „Na, ezt is csak az imádság tartja” — szokták mondani, amikor valamit már csak pár szál cérna tart. Pedig nem így van. Amit, vagy akit igazán az imádság tart, erős kötelék védel­mében él az. Igény arról szól, hogy a tanítványt gyülekezetes Urunk egy imádságban átvirrasz­tott éjszaka csendjében kérte el az Atyától, imádsággal választta ki és később is imádság­gal hordozta őket Amikor a tanítványokat az elárultatás éjszakáján kikérte a sátán, akkor Pétert Jézus imája tartja meg. S az Igéből tud­juk, hogy Urunk ma is az Atya jobbján ülve esedezik érettünk, imádságában hordozza anya­­szentegyházát. Példabeszédek 4. 384. Dicséret. JANUÁR 15. SZOMBAT „Jaj, amikor jót mond rólatok minden ember” (6:20—26). Maga Urunk intette tanítványait, hogy úgy éljenek és szolgáljanak, hogy az emberek látván a jó cselekedeteiket, dicsőítsék a mennyei Atyát. Valóban szabad növekednünk nekünk is az Isten és az emberek előtt­ való kedvességben. De ha minden ember helyesli, amit teszünk, ha minden ember igenes nekünk, ha mindenik „jót mond” felőlünk és arról, mit teszünk, akkor va­lami baj van Krisztust követő életünkkel. Mert Krisztusnak a démonok ellene mondtak, a fari­zeusok megérezték benne törvényeskedésük íté­letét. Egyszóval a rossz, aki és ami rossz is akart maradni, az nem tudott jót mondani róla. Ami­kor a sátáni indulat is tapsol nekem, akkor is­tenfélelmem és emberszeretetem körül baj van. Példabeszédek 5. 66. Zsoltár. (Nyíregyháza) Dr. Fekete Károly Egy boldog ember vallomása „Neki növekednie kell, én pedig elfogyatkozom” (János 3:30). (Egy kis nyelvészkedés.) Senki ne keresse a Bibliában a fenti idézetet! így sehol sem található. Régi fordításunkban ez áll: „An­nak növekednie kell, nekem pe­dig alább szállanom.” Aki olvas­sa, arra gondol: Keresztelő János szerepe, fontossága Jézussal szem­ben egyre inkább csökken és János ezt az alább­szállást alázatos szív­vel elfogadja. Aki az ötvenes években készült próbafordítást tartja kezében („ .. . nekem pedig alászállanom”), az így érti: lám, János prófétaként megérzi eljö­vendő sorsát, sejti, hogy a börtön és­ a mártírhalál mélységeibe kell leszállnia. Dr. Budai Gergely for­dítása sejteti, hogy e kifejezés mögött valami más van: „Őneki növekednie kell, énnekem pedig el kell fogyatkoznom.” A görög szövegben olyan szót találunk itt, amit annak idején az égitestek fé­nyének csökkenésére, elfogyására használtak. Egy magyarázatban ez olvasható: „A szavak képe a csil­lagok járására, pontosabban a nö­vekvő és a fogyó Holdra utal...” (Karner Károly). (Gondolkodjunk együtt.) János valóban alázatos volt, mert tudta, hogy aki utána jön, előbb lett, és erősebb nála, János még csak arra sem méltó, hogy saruja szíját megoldja. Az, akinek szavára so­kan megtértek és megkeresztel­­kedtek, bűneikről vallást tettek, akit tiszteltek és vezetőjüknek tartottak, most, Jézussal találkoz­va látja, tudja: ő jött el, akinek utat készített. Ilyen alázatossá teszi az embert a Jézussal való ta­lálkozás, így lesz alázatossá Pé­ter (Lk. 5:8), a samáriai asszony (Jn. 4:29), Pál (I. Tim, 1:15) és még sokan. János tudta: kisebbé kell tennie, mert csak így lehet naggyá Jézus. De persze gondol­hatott hamarosan bekövetkező halaiéra is, hogy neki a sírba alá kell szállnia. Pál ugyanezt mond­ja el más szavakkal a maga lelki haláláról (Gál. 2:19—20). Nagyon valószínű azonban, hogy Jézus a Holdéhoz hasonló „elfogyásra” gondolt. Mint pusztában élő em­ber, jól" ismerhette a Hold külön­féle fázisait. S amikor azt mond­ja, hogy a Jézussal való találko­zásban ez az öröme "lett teljessé, akkor alighanem arra céloz, hogy e teljesség — „holdtölte" — után az elfogyás következik. Az éj­szaka sötétjében, néha az olva­sáshoz is elegendő fénnyel ragy­o­gó telihold mind későbben kel, olykor delelőn látjuk a felkelő Nap ragyogásában, míg aztán együtt kel a Nappal. Jézus meg­érkezéséig János — előfutárként — szolgálata teljességében ragyo­­gott. Jézussal találkozva elkezdő­dött az elfogyás, és előbb a bör­tönbe, majd a halálba lépve, egé­szen eltűnt csodálói szeme elől. (Személyes vallomás.) Amikor ezt a jól ismert igeverset íg­y meg­értettem, akkor vált világosabbá sok más is. Pál vallomása a Ga­­lata levélből; az, hogy miként „fogyhat el” — talán évekig is eltartva — az óemberben; s az is, amire éppen az év fogyó napjai, az év vége, az emberi élet fogyó évei, ereje, egészsége is ijesz­tően utal: testi életem is elfogy! Ilyenkor szalad az ember orvos­tól orvosig, és minden szalma­szálat megragad, hogy meghosz­­szabbítsa a­­ meghosszabbíthatat­­lant. Mintha a Hold meg tudná akadályozni, hogy „elfogyjon”! El kell fogynia. Ha Jézussal talál­kozva megértem, hogy abban a pillanatban elkezdődött bennem ez az elfogyás, akkor ő el tud se­gíteni ehhez a nagyon nehéz pil­lanathoz is. Ha megértem — s akár ebből az igéből is lehet —, hogy min­den lényem csak visszfény, s hogy csak Jézus ragyogása a fontos, ak­kor a többit is meg tudom érteni már. Azt is, hogy amikor egészen elfogyatkozom — lelki, vagy testi értelemben —, akkor nem a sötét­ség következik, nem az történik, hogy az én életem pislákoló fénye kialszik, hanem akkorra már naggyá lett és ragyog — körülöt­tem és mögöttem, mint a Hold mögött a Nap — Jézus! Én az ő ragyogásában tűnök el, és abban válok láthatatlanná. Egyre azonban vigyázzunk: Já­­nos vallomása nem egy­ megfáradt keserű, öreg ember vallomása. Hiszen ő csak hat hónappal volt idősebb Jézusnál! Az ő vallomása a Jézussal találkozott, az öröme teljességét elért boldog ember vallomása. Nem lehetne ma a tied is, ked­ves Olvasó? (Üröm) Tegez Lajos Is-Imádkozzunk ÓÉV Mielőtt az esztendő nyugvóra hajolna, még egyszer keressük a te kegyelmes orcádat, teremtő és megtartó I­sten, szerető édes Atyánk a Jézus Krisztusban. Bi­zony, a mi életünk elenyészik, mint a pára és a világ elmúlik, minden kívánságával. Csak aki a te akaratodat teljesíti, az marad meg örökké. Hálát adunk Neked minden jótéteményedért, amelyben ez év folyamán testünket és lel­künket részeltetted, az erőért és egészségért, amelyet ajándékul adtál, a sikerért és eredményért, amellyel munkáinkat megkoro­náztad, az atyai támogatásért, amelyet soha meg nem vontál tőlünk, az örömökért, amelyek­kel megerősítettél, Igédért, mely­­lyel megvilágosítottál és meg­nyugtattál, Lelkednek minden intő és feddő szaváért. Ámen. (Czeglédy Sándor: Gyülekezeti imádságok. Cegléd, 1912.) ÚJÉV Áldott légy, dicsőséges Isten, mennyei jó Atyám, hogy újabb áldásod árad reám, midőn egy új esztendő első napjára felvir­­rasztottál. Hálás gyermeki szív­vel fogadom kezedből e nekem adott ajándékot s úgy tekintem azt, mint a Te követésednek szent kötelességét. Tudom, hogy nehéz ez az út számomra, hiszen a kísértő már az első napon is csábítani fog a Te neved elfelej­tésére. De Atyám, én Téged vá­lasztottalak, mert érzem, tudom, hogy Te kiválasztottál engem, és nem akarok semmivel sem gon­dolni, csak hogy magamat a Te útadón tudjam. Segíts meg, Atyám, hogy el­határozásom mellett kitarthas­sak s ha majd jóságodból ez esztendő végére érek, boldog há­laadással vallhassam meg, hogy ez az év számomra a Te kegyel­mednek áldott ideje volt. Ámen. (Dr. Tóth Endre — Márkus Jenő: A Lélek ösvényén.) A heti bibliai részhez „Én vízzel keresztellek titeket..(I.) A keresztség az Isten szövet­ségébe való befogadtatás jelké­pes eseménye. De hogyan kell végrehajtani? Bemerítéssel vagy leöntéssel? Kétségtelen, hogy a „baptíze­­in” ige eredeti jelentése „beme­ríteni”. Keresztelő János általá­ban a Jordán folyó vizébe való bemerítéssel végezte a kereszte­lést (Mk. 1:5; Mt. 3:6; Luk. 3:16). Mert másutt is keresztelt! (Jan. 3:23.) A Jordánnak valóban elég bőséges a vize a bemerítéshez, de hogy János tényleg „bemen­tett”, azt a szövegek nem dön­tik el, csak a lehetőségét álla­píthatjuk meg. Ezekkel szemben áll a nega­tív esetek egész sora. Jeruzsá­lemben a pünkösdi háromezer megkeresztelése (Acs. 2:38) tel­jesen elképzelhetetlen bemerítés formájában. A város belsejében erre semmiféle lehetőség nem volt. Aztán ott van az etióp fő­ember esete. Filep ugyan a gá­zai úton, a szabad ég alatt ke­resztelte meg, de ott se tó, se fo­lyóvíz nem kínálkozott, csupán „valami víz” (Acs. 8:35), ami a kereszteléshez elég, de a beme­rítéshez kevés. Saulus megke­­resztelését Anániás a damasz­­kuszbeli Egyenes utcában lakó Simon házánál hajtja végre (Acs. 9:18). Kornéliusz századosnak és a vele levőknek a megkereszte­­lését Péter ott helyben, a ház­ban hajtja végre (Acs. 10:47 k) és a filippibeli börtönőrnek meg az övéinek a, megkeresztelése szintén magánlakás falai között játszódott le (Acs. 16:33). Hogy a „baptizenn” szó nem mindig „bemerítést” jelent, az kitűnik az Újszövetség egyéb he­lyeiről is. A Luk. 11:38-ban azt olvassuk, hogy a farizeusok meg­ütköztek azon, hogy Jézus étke­zés előtt „előbb nem mosdott meg” (Mk. 7:1). Dr. Bajusz Ferenc

Next