Reformátusok Lapja, 1983 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1983-01-02 / 1. szám
Egyforma kezdődik mindkét szó, de aztán másként folytatódik: bizalom és biztonság. Ugyanabból a gyökérből nőtt ki ez a két szó, de tisztázásra szorul — és az új év küszöbén hasznunkra válik annak tisztázása, — hogy milyen kapcsolatban van egymással ez a kettő. Kezdjük a „bizalommal”. Nem nehéz belátni azt, hogy bizalom nélkül nem lehet élni. Amikor elém tesznek egy-egy tál ételt, nem lehet mindig külön megvizsgálni alapos vegyelemzéssel, hogy nincs-e benne méreg, nem akar-e valaki megmérgezni. Természetes bizalommal fogyasztom el az ételt. Ha autóba ülök, vonatra, vagy repülőre szállok, bíznom kell abban, hogy a gépek és a személyzetük megbízhatóan végzik a dolgukat. Pokollá válik az élet a családban, ha eltűnik a bizalom, ha minden lépést, minden órát, minden forintot ellenőrizni akarnak, ki, mikor, merre jár, mire költi a közös pénzt. A bizalom belül tanyázik minden emberben. Vagy van, vagy nincs. Ha nincs, akkor a „bizonyítékok” sem győzik meg a bizalmatlanná lett embert. Nem kétséges: kockázatos dolog a bizalom. Vannak repülőgépek, amelyek leesnek és vannak, akik ráfizetnek arra, hogy megbíztak olyan valakiben, aki nem érdemelte meg a bizalmat. De ezzel együtt is jobb a (kockázatos) bizalom légkörében élni, mint örökös bizalmatlansággal, ellenőrzéssel, nyomozással megmérgezni egy-egy család vagy más embercsoport életét. Már csak azért is így van ez, mert a bizalom sok esetben — nem azonnal, de előbb-utóbb megbízhatóvá érleli, növeszti a partnert, az örökös bizalmatlanság viszont valósággal belekergeti a másikat a rosszba. Nézzük most a „biztonságot”. Valami módon minden ember be akarja biztosítani magát, életét, holnapját. Nem csak az emberekhez, hanem még az Istenhez fűződő kapcsolataiban is biztosra akar menni. Ez utóbbi területen a tapintható biztonság-bizonyosság jegyében gyűjtötték régebben a talizmánokat, ereklyéket, vértanúk csontjait és sokan még ma is messze vidékre zarándokolnak, olyan helyekre, templomokba, ahol „biztosan" jelen van az Isten. Sokan bizonyos szertartásoktól, esetleg éppen a sakramentumoktól várnak, követelnek babonásan biztos „hatást”. Az átlag embernek nagyösszegű takarékbetét, arany, ezüst, csillogó ékszer ad belső biztonságérzést. Minden jó, ami azt az illúziót erősíti, hogy „engem nem érhet semmi baj, én biztonságban vagyok”. Aligha kell bizonyítani, hogy mindez valóban csak illúzió. Nem tudjuk bebiztosítani magunkat a Jézus által emlegetett „rozsda és moly”, a betegség, az öregedés, vagy a váratlan halál ellen. A külső élet bizalomra kényszerít, belül a „szívünk” viszont biztonságot, bizonyosságokat erőszakol. Hogyan lehet ezt a feszültséget feloldani? „Embereknél ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” A nyugodt, sőt derűs életvitelre segítő bizalom Isten ajándéka. De nem úgy, hogy valahol, valamikor „tölcsérrel töltik” belénk. Valamit nekünk is kell tennünk. Például emlékeznünk kell: milyen sokszor voltunk bizalmatlanok emberrel. Istennel szemben, milyen sokszor féltünk a holnaptól, betegségtől, szenvedéstől, haláltól és hányszor szégyenített meg ezekben Isten az ő gondviselő hűséges szeretetével. Azután imádkoznunk kell azért, hogy mennyei erőkkel telítődjék meg a lelkünk. Azzal a szívbéli bizodalommal, hogy nem a vak véletlen és még kevésbé a Sátán kormányozza a világot, van gazdája a világnak, a mi menynyei Atyánk őrzi, oltalmazza emberteremtményeinek, gyermekeinek életét. Ha a Szent Lélek ereje járja át a mi emberi bizalmunkat, már már „biztonsággá” válhat bennünk a bizalom: „senki nem ragadhat ki az ő kezéből” — az Úrnak 1983. évében sem. AZ IGE AMELLETT JANUÁR 9. VASÁRNAP „Uram, ha akarod, meg tudsz tisztítani engem" (Lukács 5:12—16). Ez a szerencsétlen ember, aki a halálközelséget megéreztető súlyos betegségben szenved, talán maga sem tudja, hogy milyent hatalmas dolgot mível kétségbeesett kiáltásával. E kiáltás arról tanúskodik, hogy Jézusban Isten hatalmának olyan mértéke van jelen, hogy előtte bűn és nyomorúság, betegség és halál meghátrálni kényszerülnek. Ezt az igazságot legtöbb esetben jobban megérezték a démonok, mint az emberek. Ez a poklos felismeri a halál erői ellen érkezett Jézus hatalmát. Ez a hatalom ma is gyógyít, tisztít és megszentel. II. Sámuel 23. 235. Dicséret. JANUÁR 10. HÉTFŐ „Az Úr ereje arra indította őt, hogy gyógyítson. És íme, férfiak ágyon hoztak egy béna embert” (5:11—26). Sokszor szoktunk szólni azoknak a férfiaknak kezeiről, akik hozták ezt a beteget, és a cseréptetőn át, minden akadályt leküzdve Jézus elé helyezik. Méltán beszélünk róluk, mert áldottak mindenkor az ilyen kezek. De most feltűnik egy láthatatlan, de hatalmas kéz. Az Atya keze, a nagy rendező Úr keze. Amikor Isten ereje arra „indította” Jézust, mennyei erő közlése által, hogy gyógyítson, akkor arra „indítja” a történetbeli férfiakat, hogy barátjukat Jézushoz vigyék. Ebből a találkozásból születik a béna embernek bűnbocsánat és gyógyulás. Az Atyának engedelmes Jézus és a Lélek indításának engedelmes felebarátok találkozásából mindig áldás fakad. Tudok-e indulni, amikor indít? II. Sámuel 24. 386. Dicséret. JANUÁR II. KEDD „Az otthagyott mindent, felkelt és követte őt” (5:27—32). Mivel Jézus felhívása így szólt: „Kövess engem”, ezért az idézett igeversből is erre a részre szoktuk tenni a hangsúlyt: „és követte őt”. Lévi új életben járva követi Jézust, úgy, hogy élete áldássá válik azoknak, akik körülötte élnek. De figyeljünk az igevers első felére: „otthagyott mindent”. Mivel ő apostolságra hivatott, ezért ez a bűnös foglalkozástól, az egy helyhez kötő családtól való elszakadást is jelentette. De jelentette vágyai, gondolatai megtagadását, nyomorúságai Isten kegyelmére bízását is. Leszámolást a múltjával. Ezt ma sem spórolhatja meg egyetlen Krisztust követni akaró sem. Legfeljebb nem a hivatást és a családot kell elhagyni, hanem mindezekben megújulni. Példabeszédek 1. 434. Dicséret. JANUÁR 12. SZERDA „Senki sem tép ki foltot új ruhából, hogy régi ruhára varrja” (5:33—39). Ugye milyen természetes dolog ez a mindennapi életben? De ha igazán őszinték vagyunk magunkhoz és Isten színe előtt teszünk vallomást, akkor meg kell vallanunk, hogy lelki értelemben magunk is sokszor megpróbálkoztunk ezzel. Az életünk szomorú bizonysága annak, hogy a Jézustól kapott új ruhát mintha félretettük volna és felvettük régi rongyainkat és az új köntösből kitépett fosz . HA ISTENNEK szövetségese vagy, ne légy az ő frigye szent pecsétinek, a sákranentumoknak csak nézője, személője, hallója, tudója, hanem él, izokkal lelked idvességére. (Komáromi Csipkés György) lányokkal foltozgatjuk a szakadozott régit. Világítsuk meg egy példával. Az „új ruhában” egész életünket az Isten és emberszeretet oltárára kéne tenni. Nem tudtuk megtenni. De érezzük, hogy másként kellene lenni. Maradunk tehát önmagunkéi, de egy órát az egész hétből, vasárnap tíztől tizenegyig odaadunk. Ez az egy óra a folt az újból, a régin. Példabeszédek 2. 430. Dicséret. JANUÁR 13. CSÜTÖRTÖK „Nyújtsd ki a kezedet” (6:1—11). Mennyi tiszta és tisztátalan indulat kavarog Jézus körül. Az Isten törvényét paragrafusokká silányítva kötekednek tanítványaival és vele. S míg körülötte vad indulatok tombolnak, addig Jézus csodálatos nyugalommal, mennyei tisztasággal gyógyít, semmivel és senkivel nem törődve cselekszi a jót. Most is minden ellenkezés ellenére kimondja: „Nyújtsd ki a kezedet”. Tudja, hogy ezzel egy váddal több lesz ellene, de ő mindezt vállalja, mert az Atya akaratát cselekszi. Amíg mi azon vitatkozunk sokszor, hogy szabad-e cselekedni valamit, itt van-e a szolgálati ideje, addig ő teszi a jót. Példabeszédek 3. 279. Dicséret. JANUÁR 14. PÉNTEK „ ... kiment a hegyre imádkozni... odahívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt” (6:12—19). „Na, ezt is csak az imádság tartja” — szokták mondani, amikor valamit már csak pár szál cérna tart. Pedig nem így van. Amit, vagy akit igazán az imádság tart, erős kötelék védelmében él az. Igény arról szól, hogy a tanítványt gyülekezetes Urunk egy imádságban átvirrasztott éjszaka csendjében kérte el az Atyától, imádsággal választta ki és később is imádsággal hordozta őket Amikor a tanítványokat az elárultatás éjszakáján kikérte a sátán, akkor Pétert Jézus imája tartja meg. S az Igéből tudjuk, hogy Urunk ma is az Atya jobbján ülve esedezik érettünk, imádságában hordozza anyaszentegyházát. Példabeszédek 4. 384. Dicséret. JANUÁR 15. SZOMBAT „Jaj, amikor jót mond rólatok minden ember” (6:20—26). Maga Urunk intette tanítványait, hogy úgy éljenek és szolgáljanak, hogy az emberek látván a jó cselekedeteiket, dicsőítsék a mennyei Atyát. Valóban szabad növekednünk nekünk is az Isten és az emberek előtt való kedvességben. De ha minden ember helyesli, amit teszünk, ha minden ember igenes nekünk, ha mindenik „jót mond” felőlünk és arról, mit teszünk, akkor valami baj van Krisztust követő életünkkel. Mert Krisztusnak a démonok ellene mondtak, a farizeusok megérezték benne törvényeskedésük ítéletét. Egyszóval a rossz, aki és ami rossz is akart maradni, az nem tudott jót mondani róla. Amikor a sátáni indulat is tapsol nekem, akkor istenfélelmem és emberszeretetem körül baj van. Példabeszédek 5. 66. Zsoltár. (Nyíregyháza) Dr. Fekete Károly Egy boldog ember vallomása „Neki növekednie kell, én pedig elfogyatkozom” (János 3:30). (Egy kis nyelvészkedés.) Senki ne keresse a Bibliában a fenti idézetet! így sehol sem található. Régi fordításunkban ez áll: „Annak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom.” Aki olvassa, arra gondol: Keresztelő János szerepe, fontossága Jézussal szemben egyre inkább csökken és János ezt az alábbszállást alázatos szívvel elfogadja. Aki az ötvenes években készült próbafordítást tartja kezében („ .. . nekem pedig alászállanom”), az így érti: lám, János prófétaként megérzi eljövendő sorsát, sejti, hogy a börtön és a mártírhalál mélységeibe kell leszállnia. Dr. Budai Gergely fordítása sejteti, hogy e kifejezés mögött valami más van: „Őneki növekednie kell, énnekem pedig el kell fogyatkoznom.” A görög szövegben olyan szót találunk itt, amit annak idején az égitestek fényének csökkenésére, elfogyására használtak. Egy magyarázatban ez olvasható: „A szavak képe a csillagok járására, pontosabban a növekvő és a fogyó Holdra utal...” (Karner Károly). (Gondolkodjunk együtt.) János valóban alázatos volt, mert tudta, hogy aki utána jön, előbb lett, és erősebb nála, János még csak arra sem méltó, hogy saruja szíját megoldja. Az, akinek szavára sokan megtértek és megkeresztelkedtek, bűneikről vallást tettek, akit tiszteltek és vezetőjüknek tartottak, most, Jézussal találkozva látja, tudja: ő jött el, akinek utat készített. Ilyen alázatossá teszi az embert a Jézussal való találkozás, így lesz alázatossá Péter (Lk. 5:8), a samáriai asszony (Jn. 4:29), Pál (I. Tim, 1:15) és még sokan. János tudta: kisebbé kell tennie, mert csak így lehet naggyá Jézus. De persze gondolhatott hamarosan bekövetkező halaiéra is, hogy neki a sírba alá kell szállnia. Pál ugyanezt mondja el más szavakkal a maga lelki haláláról (Gál. 2:19—20). Nagyon valószínű azonban, hogy Jézus a Holdéhoz hasonló „elfogyásra” gondolt. Mint pusztában élő ember, jól" ismerhette a Hold különféle fázisait. S amikor azt mondja, hogy a Jézussal való találkozásban ez az öröme "lett teljessé, akkor alighanem arra céloz, hogy e teljesség — „holdtölte" — után az elfogyás következik. Az éjszaka sötétjében, néha az olvasáshoz is elegendő fénnyel ragyogó telihold mind későbben kel, olykor delelőn látjuk a felkelő Nap ragyogásában, míg aztán együtt kel a Nappal. Jézus megérkezéséig János — előfutárként — szolgálata teljességében ragyogott. Jézussal találkozva elkezdődött az elfogyás, és előbb a börtönbe, majd a halálba lépve, egészen eltűnt csodálói szeme elől. (Személyes vallomás.) Amikor ezt a jól ismert igeverset így megértettem, akkor vált világosabbá sok más is. Pál vallomása a Galata levélből; az, hogy miként „fogyhat el” — talán évekig is eltartva — az óemberben; s az is, amire éppen az év fogyó napjai, az év vége, az emberi élet fogyó évei, ereje, egészsége is ijesztően utal: testi életem is elfogy! Ilyenkor szalad az ember orvostól orvosig, és minden szalmaszálat megragad, hogy meghoszszabbítsa a meghosszabbíthatatlant. Mintha a Hold meg tudná akadályozni, hogy „elfogyjon”! El kell fogynia. Ha Jézussal találkozva megértem, hogy abban a pillanatban elkezdődött bennem ez az elfogyás, akkor ő el tud segíteni ehhez a nagyon nehéz pillanathoz is. Ha megértem — s akár ebből az igéből is lehet —, hogy minden lényem csak visszfény, s hogy csak Jézus ragyogása a fontos, akkor a többit is meg tudom érteni már. Azt is, hogy amikor egészen elfogyatkozom — lelki, vagy testi értelemben —, akkor nem a sötétség következik, nem az történik, hogy az én életem pislákoló fénye kialszik, hanem akkorra már naggyá lett és ragyog — körülöttem és mögöttem, mint a Hold mögött a Nap — Jézus! Én az ő ragyogásában tűnök el, és abban válok láthatatlanná. Egyre azonban vigyázzunk: János vallomása nem egy megfáradt keserű, öreg ember vallomása. Hiszen ő csak hat hónappal volt idősebb Jézusnál! Az ő vallomása a Jézussal találkozott, az öröme teljességét elért boldog ember vallomása. Nem lehetne ma a tied is, kedves Olvasó? (Üröm) Tegez Lajos Is-Imádkozzunk ÓÉV Mielőtt az esztendő nyugvóra hajolna, még egyszer keressük a te kegyelmes orcádat, teremtő és megtartó Isten, szerető édes Atyánk a Jézus Krisztusban. Bizony, a mi életünk elenyészik, mint a pára és a világ elmúlik, minden kívánságával. Csak aki a te akaratodat teljesíti, az marad meg örökké. Hálát adunk Neked minden jótéteményedért, amelyben ez év folyamán testünket és lelkünket részeltetted, az erőért és egészségért, amelyet ajándékul adtál, a sikerért és eredményért, amellyel munkáinkat megkoronáztad, az atyai támogatásért, amelyet soha meg nem vontál tőlünk, az örömökért, amelyekkel megerősítettél, Igédért, melylyel megvilágosítottál és megnyugtattál, Lelkednek minden intő és feddő szaváért. Ámen. (Czeglédy Sándor: Gyülekezeti imádságok. Cegléd, 1912.) ÚJÉV Áldott légy, dicsőséges Isten, mennyei jó Atyám, hogy újabb áldásod árad reám, midőn egy új esztendő első napjára felvirrasztottál. Hálás gyermeki szívvel fogadom kezedből e nekem adott ajándékot s úgy tekintem azt, mint a Te követésednek szent kötelességét. Tudom, hogy nehéz ez az út számomra, hiszen a kísértő már az első napon is csábítani fog a Te neved elfelejtésére. De Atyám, én Téged választottalak, mert érzem, tudom, hogy Te kiválasztottál engem, és nem akarok semmivel sem gondolni, csak hogy magamat a Te útadón tudjam. Segíts meg, Atyám, hogy elhatározásom mellett kitarthassak s ha majd jóságodból ez esztendő végére érek, boldog hálaadással vallhassam meg, hogy ez az év számomra a Te kegyelmednek áldott ideje volt. Ámen. (Dr. Tóth Endre — Márkus Jenő: A Lélek ösvényén.) A heti bibliai részhez „Én vízzel keresztellek titeket..(I.) A keresztség az Isten szövetségébe való befogadtatás jelképes eseménye. De hogyan kell végrehajtani? Bemerítéssel vagy leöntéssel? Kétségtelen, hogy a „baptízein” ige eredeti jelentése „bemeríteni”. Keresztelő János általában a Jordán folyó vizébe való bemerítéssel végezte a keresztelést (Mk. 1:5; Mt. 3:6; Luk. 3:16). Mert másutt is keresztelt! (Jan. 3:23.) A Jordánnak valóban elég bőséges a vize a bemerítéshez, de hogy János tényleg „bementett”, azt a szövegek nem döntik el, csak a lehetőségét állapíthatjuk meg. Ezekkel szemben áll a negatív esetek egész sora. Jeruzsálemben a pünkösdi háromezer megkeresztelése (Acs. 2:38) teljesen elképzelhetetlen bemerítés formájában. A város belsejében erre semmiféle lehetőség nem volt. Aztán ott van az etióp főember esete. Filep ugyan a gázai úton, a szabad ég alatt keresztelte meg, de ott se tó, se folyóvíz nem kínálkozott, csupán „valami víz” (Acs. 8:35), ami a kereszteléshez elég, de a bemerítéshez kevés. Saulus megkeresztelését Anániás a damaszkuszbeli Egyenes utcában lakó Simon házánál hajtja végre (Acs. 9:18). Kornéliusz századosnak és a vele levőknek a megkeresztelését Péter ott helyben, a házban hajtja végre (Acs. 10:47 k) és a filippibeli börtönőrnek meg az övéinek a, megkeresztelése szintén magánlakás falai között játszódott le (Acs. 16:33). Hogy a „baptizenn” szó nem mindig „bemerítést” jelent, az kitűnik az Újszövetség egyéb helyeiről is. A Luk. 11:38-ban azt olvassuk, hogy a farizeusok megütköztek azon, hogy Jézus étkezés előtt „előbb nem mosdott meg” (Mk. 7:1). Dr. Bajusz Ferenc