Reformátusok Lapja, 1984 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1984-01-08 / 1. szám

2 Reformátusok lak­a Mivel nem tudjuk kedvünk szerint meg­változtatni a világot, nekünk kell megváltoznunk azért, hogy a vilá­got formáló változásokkal lépést tudjunk tartani. E bonyolult mon­dat mellett szólaljon meg a köny­­nyed, szellemes francia mondat is: „Ha nem lehet úgy, ahogy akarom, úgy akarom, ahogy lehet.” Ez nem ige, hanem „csak” életfilozófia. De el kell jutnunk arra a szemléletre, hogy ha valahol, bárhol, bármilyen filozófiában érvényes igazság jelentkezik, ott mindig valami isteni szólít meg minket. A helyzet tehát az, hogy nem csu­pán a „világ" jön felénk az új esz­tendő kiszámíthatatlan eseményei­ben, hanem nekünk is mennünk kell ez események felé valami mó­don éspedig valami ú­j módon. Az eseménytelen, kiszámítható jövő felé elég a megszokott régi „hozzá­állás”. De ez nem elég akkor, ami­kor megpördül a történelem, fel­gyorsul az idő és világméretűvé tágulnak a napi események kirez­gései. Milyen legyen tehát az új hozzá­állás az új időkhöz? Idegen szóval élve: nagyobb stabilitást a nagyobb labilitásban. Magyarul: nagyobb állhatatosságot, szilárdságot, hűsé­get a nagyobb változásokban, fe­szültségekben, hullámverésekben. Semmi újat nem kell kitalálni, csak éppen komolyabban kell venni, hű­ségesebben kell gyakorolni a régie­ket. Vagyis: jóllehet továbbra is és szinte egyre inkább „tükör által homályosan látunk”, azért változat­lanul „megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pe­dig legnagyobb a szeretet” (I. Kor. 13). Hitünk által visszafelé és föl­felé tekintünk a golgotai keresztre, így bizonyosodunk meg mindig új­ra Istennek az egész világot át­ölelő üdvözítő szeretete felől. Re­ménységünk erejével előre és föl­felé tekintünk és — miként Mózes látta — „látjuk a láthatatlant” (Zsid. 11:27). Isten végső győzel­mét bűn, halál, pokol és minden démoni hatalmasság felett. És a két nagy üdvesemény között, a ke­reszten történt megváltás és a vég­ső beteljesedés közti időben a „leg­nagyobbra” igyekezünk. Arra, hogy „minden dolgunk szeretetben tör­ténjék”. Ha valaki erre ezt mondja: Ez mind igaz, de ez már tegnap is, meg ezer évvel ezelőtt is igaz volt. Mi az a konkrétum, az a gyakor­lati út, amit a most kezdődő évben kell megtanulnunk? Ez a vála­szunk: ki kell tágítanunk és össz­hangba­n kell hoznunk az emberfés­ről alkotott felfogásunkat és gya­korlatunkat. Eddig túltengett a víz­szintes, felületes, horizontális tá­gasság: milyen szépek a hegyek és a völgyek, a tenger, a távoli or­szágok ... Megrövidült a mélység és a magasság dimenziója, a verti­kális vonal: milyen szép az igaz­ság, a jóság, az elmélyült emberi kapcsolat, az igaz barátság, a tiszta szerelem... Ha valaki úgy fedezi fel ezt a dimenziót, hogy „savanyú a szőlő”, mivel most már nem lehet olyan könnyedén kalandozni a külvilág­ban, hát üsse kő, forduljunk most a belső világ felé, az inkább ne is fogjon hozzá. Inkább vigasztalja magát azzal a jóleső kesergéssel, hogy „de borzasztó ”.Csak úgy érdemes az „Isten — ember — sze­retet” világának gazdagsága felé fordulni, hogy „Jaj, én szerencsét­len ember, mennyi időt elpazarol­tam felszínes és felesleges dolgok­ra. De jó, hogy végre észre tértem és hogy van még valamennyi időm az igazán értékes dolgok felfede­zésére ...” „Legnagyobb a szeretet.” Ezt sem­mi nem pótolhatja. Ezt senki nem veheti el tőlünk. Ennek gyakorlá­sára — most úgy tűnik — az új esztendőben sokkal nagyobb szük­ség lesz, mint volt valaha. És nem kétséges: lehetőség is lesz rá az év minden napján. Kérni, kapni és aztán továbbadni: ez a szeretet gyönyörűséges tudománya. A sze­retet vágya már a szeretet kezdete, mert már a vágyakozás arra, hogy szeressék, mozgásba hozza Isten szeretetét, a Szentlélek Istent. AZ IGE MELLETT JANUÁR 15. VASÁRNAP „Keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind megadatnak nektek” (Máté 6:25— 34). Amikor ezeket a sorokat írom, még nem tu­dom, hogy mi lesz az egyetemes imahét témája és mik lesznek az egyes esték igéi. De számomra úgy fénylik most ez az Ige, mint minden imádság és az imahét vezérigéje. Ezen a héten is gyógyul­hat abból a gyakori betegségből sok keresztyén ember imádsága, hogy Istennel való beszélgetésük­ben szüntelenül a testi szükségek körül forognak. Az eledel, a ruházat, a testnek állapota, mind na­gyon fontos dolgok. De ha szüntelenül előre ke­rülnek, az első helyen megszédülnek, az aggodal­maskodás vermébe esnek és összetörik magukat. Ha az Isten­ országa kerül az első helyre és an­nak igazsága, akkor mindazok, amikről az előbb szó volt, felszabadulnak az aggódás sötét jellege alól. Ézsaiás 29. 474. Dicséret. JANUÁR 16. HÉTFŐ „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében”... (7:1—5). Bizonyára megbocsátható, ha ezt az Igét is az egyetemes imahét alkalmára tekintettel ér­tettem meg. Sokszor veszem észre döbbenten, hogy rossz helyen szoktak szerepelni az én atyámfiai az imádságaimban. Ott, ahol a bűnbánatról esik szó. Érthetőbben mondom. Könnyen kanyarodok oda, hogy mások helyett akarok bűnbánatot tar­tani. Az „emberek” rosszaságáért, az „atyafiak” kis­hitűségéért, a „hiveink” egyháziatlanságáért ke­sergek, „szálkánként” számontartva gyarlóságaikat. Az ilyen „imádság” öntudatlanul is a legkifino­multabb, álcázott ítélkezés. A bűnbánó imádságban a bűnösök közül elsőnek nekem kell lenni, aki imádkozom. Atyámfiainak a hálaadás és a kö­nyörgés helyén kell jelen lenni, ahol megköszö­nöm, amit általuk kaptam Istentől és elkérem azt, amit nekik adhat Isten. Ézsaiás 30. 169. Dicséret. JANUÁR 17. KEDD „... mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?” (7:6—12). Nem azt mondja Jézus, hogy ha mi tudunk jó ajándé­kokat adni gyermekeinknek, mennyivel inkább megad mindent nekünk a mi mennyei Atyánk, amit csak kértünk. Itt azt mondja az evangélium, hogy „ad jókat”. Egy másik evangélium azt mond­ja, hogy „ad Szentjelket” nekünk. Tehát nem fel­tétlenül azt, amit kértünk. Isten nem automata. Isten Atya. ő jobban tudja, hogy mi jó nekünk, mint mi. Lehet, hogy akkor hallgatta meg a leg­kegyelmesebben imádságunkat, amikor mi első pil­lanatban a leghatározottabban úgy éreztük, hogy el sem jutott színe elé könyörgésünk. Az engedel­messég útján előbbre haladó gyermekek egyszer­egyszer boldogan megtapasztalhatják, hogy azt tud­ják kérni, amit Isten szánt. Ilyenkor azt kapjuk, amit kértünk. Ézsaiás 31. 475. Dicséret. JANUÁR 18. SZERDA „Gyümölcseikről ismeritek meg őket” (7:13—20). A „juhok ruháját” úgy tudják viselni a „ragadozó farkasok”, hogy megtévesztésig, hasonlítanak a bá­rányokra. S a hangot is lehet utánozni. A farkas üvöltését a bárányok bégetésévé lehet szelídíteni. A próféciát meg lehet hamisítani. Isten mégis gon­doskodik arról, hogy lelepleződjék a gonosz. Aki a cselekedetekre figyel, aki az életfa gyümölcseit vizsgálja, az előtt világossá válik, hogy kivel van dolga. Ez az. Ige azonban nemcsak értünk szól, hanem ellenünk is. A bennünk rejtőző ragadozó farkast is leleplezi Isten, cselekedeteink alapján, mások előtt és életfánk gyümölcse hirdeti, hogy jó, vagy rossz fáról hullott-e le. Isten az ő igazi nyáját és valódi szőlőskertjét, Jézus vérén meg­váltott egyházát védi e leleplezés által a hamis, a „jelmezbe” öltözött próféták ellen. Az utolsó ítéletben pedig ítél is. Ézsaiás 32: 36. Zsoltár. JANUÁR 19. CSÜTÖRTÖK „Sohasem ismertelek titeket” (7:21—23). Az Úr nevét csupán szájával valló ember akaratlanul is be akart csapni valakit. Vagy azt, akinek „bizony­ságot tett”, vagy azt, akiről „bizonyságot tett”. Ezek egy nagy öncsalás kétségbeejtő áldozatai lesz­nek. Jézus szavát kell hallaniuk: „Sohasem ismer­telek a magaménak, enyéimnek titeket.” Mert hogy ismert és ismer mindannyiónkat, az bizonyos. De akiket úgy ismert meg, hogy nem cselekedték a mennyei Atya akaratát, azokkal akkor is megtagad­ja a közösséget, ha minden órában emlegették az ő nevét. Ézsaiás 33. 131. Zsoltár. JANUÁR 20. PÉNTEK .......hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklá­ra építette a házát” (7:24—29). Íme, Jézus Igéje hall­gatásának haszna. Maga az Úr mondja, fejedelmi ígérettel tanúsítja, hogy kőszikla alapot ajándékoz annak, aki komolyan veszi az ő beszédét. Én is­mertem és ismerek embereket, akik átélték azt, hogy Jézus úgy tanít, mint akinek hatalma van. Még akkor is, ha ma már betűn és az igehirdetés csatornáin keresztül keres is bennünket. S rátet­ték és ráteszik az életüket erre a beszédre. S kő­sziklán állnak. Zúgnak körülöttük a viharok és fújnak a szelek és nem tántorodnak meg. Erejük­ből és szolgálatukból nekem is jut áldás. Szegé­nyek, de sokakat gazdagítok, sokszor sírnak és mégis másokat vigasztalok. Megbántják őket és megbocsátanak, nem követelnek tőlük és mégis adnak. Ézsaiás 34. 14. Zsoltár. JANUÁR 21. SZOMBAT „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz” (8:1—4). Ez a leprás nem volt a hegyen. Nem hallotta a „He­gyi beszéd” csodálatos igazságait. De bizonyosan hallott róla. Hallotta az álmélkodó sokaság sutto­gását, hogy nem úgy tanított, mint az írástudók, hanem úgy, „mint akinek hatalma van”. Ezek a vallomások a bizonyságtétel erejével hatottak erre a tömegből, az emberi közösségből kitaszítottra és csodálatos hitet támasztanak benne. Olyan nagy­nak látja Jézust, hogy szerinte ha Jézus akarja, akkor nincs akadálya annak, hogy meggyógyítsa őt. Ilyen hit mellett soha nem ment el Jézus ér­zéketlenül. Gyógyítása egyszerre hirdeti azt, hogy tud és azt, hogy akar. Vagyis hatalmát és szere­te­­tét. Ézsaiás 35. 157. Dicséret. (Nyíregyháza) Dr. Fekete Károly „...a mi hitünk cselédeivel” Olvasandó: Gál. 6:10. Az esztendő múlásával drága emlékezetű újszövetségi profesz­­szoromra emlékezem. Lelkész­nemzedékek tanítója szerényen, nemes egyszerűséggel szórta szí­vünkbe az élet nagy igazságait. Derűs, vidám életbölcsességgel. Egy villamoson való utazásunk alkalmával kérdésére azt talál­tam mondani: „Nincs időm”. „Tanuld meg — mondotta —, hogy az idő nem a tied. Az idő Istené. Azt lehet mondanunk, hogy ráérek vagy nem érek rá” — s elkezdett beszélni, mintha a katedráról szólt volna, az idő újszövetségi meghatározásáról, fogalmáról. A két görög szó, mely az idő­­ meghatározására szolgál a Bibliában, két külön­böző tartalommal telített. Az egyikben az időnek kérlelhetet­lenül, vissza soha nem térő el­múlása, a másikban az Istentől adott alkalom, lehetőség felkí­nálása van benne. Egész életem­re, szolgálatomra megtanultam ezt a rövid utazás alatt. Egy egész élet alatt tanulom a némileg fájdalmas tényt, hogy minden jelen múlttá, a ma teg­nappá lesz életünkben. Sokszor szeretnénk megállítani az időt. De meghatódottan énekeltük: „Ismét egyik esztendeje ... Te­­lék el a múlandóságnak” (280. é.). „...megemésztjük eszten­­deinket” (Zsolt, 90:9). De mi­csoda vigasztalás, hogy a teg­nap után kapjuk a mát. „Az Úrnak jóvolta napjainkhoz na­pokat told” (283. é.). Az idő drá­ga lehetőség, alkalom. Isten ke­gyelmével teljes, Isten szerete­­tének áldását sugározza. Fel kell ismernünk, élnünk kell vele. Tegnapi vágyaink és remény­ségeink a mában megvalósul­tak, mert éltünk az idővel, meg­vettük az alkalmat „áron is” (Ef. 5:16). Mai vágyaink és re­ménységeink a holnapban ak­kor valósulnak meg, ha a „kel­­lemetes időt, az idvesség nap­ját” felismertük. Hálával vet­tük a múltat, örömmel a jelent, reménységgel a jövőt, mert Is­ten készítette alkalom a jó cse­lekvésére mind. „Üres járatú” idő nincs. A ma emberét jellemzi a sietés, a ro­hanás. „Nincs ideje.” A rohanó időben nem látja meg a „meg­látogatás” idejét (Luk. 19­42). Nem ismeri fel, amik békessé­gére valók. Elmulasztott, elsza­lasztott alkalmak fognak egy­szer vádolni. „Boldog, kinek nem kell szánni, Elveszett idejét s bánni Megbecsülhetetlen óráit” (280. é.). A Debreceni Református Kol­légium Gimnáziuma érettségi előtt álló tanulóinak szalagavató ünnepélyén voltunk. Felemelő volt „műsoruk”, a szívből jövő bizonyságtétel szavalatokban, énekekben, „iskoladrámában” a szerelemről, mint Isten drága ajándékáról, Isten elhívásáról. Szülői szemek megteltek köny­­nyel, mikor gyermekeik énekel­ték: „Mert úgy szerette Isten a világot...” örvendező, öröm­től sugárzó tekintetek kísérték őket. A gimnázium szeretett val­lástanárával kerültünk egymás mellé a nagy forgatagban egy­szer. Sugárzó arccal mondotta: Ugye, szép volt?” Igen! Megha­tódottan mondottam, mert ők a mi lányaink, fiaink, a mi hitünk cselédei. Négy éven át ölelte keblére őket az ősi kollégium. Négy éven át az Alma Mater szeretetét vették. Míg időnk van, cselekedjünk jót minde­nekkel, honfitársainkkal, kivált­képpen a mi hitünk cselédeivel. Imádságunk kísérte őket és az őket közösségi emberré nevelő ősi kollégiumot az új eszten­dőben is. (Hosszúpályi)­ Szécsi András 1984. január 8 IMÁDKOZZUNKI Hálás szívvel sietünk Hozzád, mindenható és szerető Atyánk, hogy nem nézve méltatlan voltunkat, esztendeink számát gyarapítottad és kegyelmed bizonyságául új esz­tendővel ajándékoztál meg bennün­ket. Tudjuk, hogy ha valóban gyer­mekeid akarunk lenni, akkor ez esztendőnek minden napját a Tie neved dicsőítésére kell fordítanunk. Támogass minket e szent szándé­kunkban, szerető édes Atyánk, állj mellénk Krisztus által, hogy az új esztendő idejét el ne fecséreljük s annak elmúlásával ne kelljen si­ratnunk állhatatlanságunkat és nyomorúságunkat. Újíts meg min­ket, Úr Isten, az új esztendőben testi és lelki áldásaiddal. Éreztesd Hozzád tartozásunkat, mennyei ren­deltetésünket, hogy az új eszten­dőt jó reménységgel kezdjük s túl­áradó hálával végezzük. E végből hirdessed köztünk szent Igédet, hogy felőlünk való atyai ta­nácsodat és szándékaidat megis­merhessük, kegyelmed mélységeibe elmerülhessünk, parancsaidban szí­vünk szerint gyönyörködhessünk s azoknak megtartását tekintsük leg­főbb boldogságunknak. Édes Atyánk, csak Te tudod, hogy ez új esztendőben milyen örömökben és megpróbáltatásokban lesz ré­szünk. Rád bízzuk magunkat s ké­rünk, légy erős várunk, menedé­künk mostantól fogva mindörökké. Amen. (Czeglédy Sándor: Gyülekezeti imádságok. Cegléd, 1942.) A heti bibliai részhez A mi mindennapi kenyerünk Alapjában véve meglepő dolog, hogy a mindennapi kenyerünkért imádkozni kell (Mt. 6:11). Kérni ugyanis az ember csak olyat szo­kott, amihez másként nem juthat hozzá. Ha az embernek több ke­nyérre van szüksége, mint ameny­­nyi van, akkor — tanítják a köz­gazdászok — nem imádkozni kell érte, hanem dolgozni. Okosan, terv­szerűen, fejlettebb mezőgazdasági módszerek alkalmazásával. Miért tanítja hát az Úr Jézus, hogy a mindennapi kenyerünkért imádkoz­ni kell Istenhez? 1. Mert a kenyér Istené. Akkor is az övé, ha valaki történetesen földműveléssel foglalkozik, vagy maga állítja elő a kenyeret. És akkor is, ha a rávalót mi magunk keressük meg hozzá. 2. Isten azonban sohasem mond­ta, hogy csak annak lesz kenyere, aki imádkozik érte. Válogatás nél­kül mindenkinek ad kenyeret. Ez az ő általános kegyelmének a munkája. Mint ahogy „felhozza Napját gonoszokra és jókra és esőt ad igazaknak és hamisaknak” (Mt. 5:45). Mert ő mindnyájunk Atyja és mi mindnyájan a gyermekei vagyunk! 3. Jézus szerint nemcsak általá­nosságban kell kérnünk kenyeret, hanem a „mindennapi” — a görög „epiousios” szerint az egy-egy nap­ra való — kenyerünket kell kér­nünk. Úgy visel gondot rólunk Is­ten, mint Izraelről a mannával a pusztában. Azt is mindig csak egy napra adta. 4. Figyeljük meg, hogy Jézus a „mi” kenyerünkről beszél. Azt je­lenti ez, hogy a Krisztus-tanítvá­nyok közösnek tartják a kenyerü­ket. Ezért nem volt közöttük nél­külöző az őskeresztyén gyülekeze­tekben (Csel. 4:34) és ezért nincs joga senkinek ma sem, hogy Isten atyai „asztalánál” megrövidítse a többi testvér kenyérrészét. 3. Végül azt is meg kell látnunk, hogy a Miatyánk hat kérése közül csak egy foglalkozik testi dologgal. Ami azt mutatja, más dolgok is vannak, mint a test. Eszünkbe jut Jézus mondása, amikor önmagáról ezt mondja: „Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szánt le: ha valaki eszik e kenyérből, élni fog örökké...” (Ján. 6:51). Az ő Igéje a mi „mindennapi kenye­rünk” ... Dr. Bajusz Ferenc

Next