Reformátusok Lapja, 1984 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-08 / 1. szám
2 Reformátusok laka Mivel nem tudjuk kedvünk szerint megváltoztatni a világot, nekünk kell megváltoznunk azért, hogy a világot formáló változásokkal lépést tudjunk tartani. E bonyolult mondat mellett szólaljon meg a könynyed, szellemes francia mondat is: „Ha nem lehet úgy, ahogy akarom, úgy akarom, ahogy lehet.” Ez nem ige, hanem „csak” életfilozófia. De el kell jutnunk arra a szemléletre, hogy ha valahol, bárhol, bármilyen filozófiában érvényes igazság jelentkezik, ott mindig valami isteni szólít meg minket. A helyzet tehát az, hogy nem csupán a „világ" jön felénk az új esztendő kiszámíthatatlan eseményeiben, hanem nekünk is mennünk kell ez események felé valami módon éspedig valami új módon. Az eseménytelen, kiszámítható jövő felé elég a megszokott régi „hozzáállás”. De ez nem elég akkor, amikor megpördül a történelem, felgyorsul az idő és világméretűvé tágulnak a napi események kirezgései. Milyen legyen tehát az új hozzáállás az új időkhöz? Idegen szóval élve: nagyobb stabilitást a nagyobb labilitásban. Magyarul: nagyobb állhatatosságot, szilárdságot, hűséget a nagyobb változásokban, feszültségekben, hullámverésekben. Semmi újat nem kell kitalálni, csak éppen komolyabban kell venni, hűségesebben kell gyakorolni a régieket. Vagyis: jóllehet továbbra is és szinte egyre inkább „tükör által homályosan látunk”, azért változatlanul „megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet” (I. Kor. 13). Hitünk által visszafelé és fölfelé tekintünk a golgotai keresztre, így bizonyosodunk meg mindig újra Istennek az egész világot átölelő üdvözítő szeretete felől. Reménységünk erejével előre és fölfelé tekintünk és — miként Mózes látta — „látjuk a láthatatlant” (Zsid. 11:27). Isten végső győzelmét bűn, halál, pokol és minden démoni hatalmasság felett. És a két nagy üdvesemény között, a kereszten történt megváltás és a végső beteljesedés közti időben a „legnagyobbra” igyekezünk. Arra, hogy „minden dolgunk szeretetben történjék”. Ha valaki erre ezt mondja: Ez mind igaz, de ez már tegnap is, meg ezer évvel ezelőtt is igaz volt. Mi az a konkrétum, az a gyakorlati út, amit a most kezdődő évben kell megtanulnunk? Ez a válaszunk: ki kell tágítanunk és összhangban kell hoznunk az emberfésről alkotott felfogásunkat és gyakorlatunkat. Eddig túltengett a vízszintes, felületes, horizontális tágasság: milyen szépek a hegyek és a völgyek, a tenger, a távoli országok ... Megrövidült a mélység és a magasság dimenziója, a vertikális vonal: milyen szép az igazság, a jóság, az elmélyült emberi kapcsolat, az igaz barátság, a tiszta szerelem... Ha valaki úgy fedezi fel ezt a dimenziót, hogy „savanyú a szőlő”, mivel most már nem lehet olyan könnyedén kalandozni a külvilágban, hát üsse kő, forduljunk most a belső világ felé, az inkább ne is fogjon hozzá. Inkább vigasztalja magát azzal a jóleső kesergéssel, hogy „de borzasztó ”.Csak úgy érdemes az „Isten — ember — szeretet” világának gazdagsága felé fordulni, hogy „Jaj, én szerencsétlen ember, mennyi időt elpazaroltam felszínes és felesleges dolgokra. De jó, hogy végre észre tértem és hogy van még valamennyi időm az igazán értékes dolgok felfedezésére ...” „Legnagyobb a szeretet.” Ezt semmi nem pótolhatja. Ezt senki nem veheti el tőlünk. Ennek gyakorlására — most úgy tűnik — az új esztendőben sokkal nagyobb szükség lesz, mint volt valaha. És nem kétséges: lehetőség is lesz rá az év minden napján. Kérni, kapni és aztán továbbadni: ez a szeretet gyönyörűséges tudománya. A szeretet vágya már a szeretet kezdete, mert már a vágyakozás arra, hogy szeressék, mozgásba hozza Isten szeretetét, a Szentlélek Istent. AZ IGE MELLETT JANUÁR 15. VASÁRNAP „Keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind megadatnak nektek” (Máté 6:25— 34). Amikor ezeket a sorokat írom, még nem tudom, hogy mi lesz az egyetemes imahét témája és mik lesznek az egyes esték igéi. De számomra úgy fénylik most ez az Ige, mint minden imádság és az imahét vezérigéje. Ezen a héten is gyógyulhat abból a gyakori betegségből sok keresztyén ember imádsága, hogy Istennel való beszélgetésükben szüntelenül a testi szükségek körül forognak. Az eledel, a ruházat, a testnek állapota, mind nagyon fontos dolgok. De ha szüntelenül előre kerülnek, az első helyen megszédülnek, az aggodalmaskodás vermébe esnek és összetörik magukat. Ha az Isten országa kerül az első helyre és annak igazsága, akkor mindazok, amikről az előbb szó volt, felszabadulnak az aggódás sötét jellege alól. Ézsaiás 29. 474. Dicséret. JANUÁR 16. HÉTFŐ „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében”... (7:1—5). Bizonyára megbocsátható, ha ezt az Igét is az egyetemes imahét alkalmára tekintettel értettem meg. Sokszor veszem észre döbbenten, hogy rossz helyen szoktak szerepelni az én atyámfiai az imádságaimban. Ott, ahol a bűnbánatról esik szó. Érthetőbben mondom. Könnyen kanyarodok oda, hogy mások helyett akarok bűnbánatot tartani. Az „emberek” rosszaságáért, az „atyafiak” kishitűségéért, a „hiveink” egyháziatlanságáért kesergek, „szálkánként” számontartva gyarlóságaikat. Az ilyen „imádság” öntudatlanul is a legkifinomultabb, álcázott ítélkezés. A bűnbánó imádságban a bűnösök közül elsőnek nekem kell lenni, aki imádkozom. Atyámfiainak a hálaadás és a könyörgés helyén kell jelen lenni, ahol megköszönöm, amit általuk kaptam Istentől és elkérem azt, amit nekik adhat Isten. Ézsaiás 30. 169. Dicséret. JANUÁR 17. KEDD „... mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?” (7:6—12). Nem azt mondja Jézus, hogy ha mi tudunk jó ajándékokat adni gyermekeinknek, mennyivel inkább megad mindent nekünk a mi mennyei Atyánk, amit csak kértünk. Itt azt mondja az evangélium, hogy „ad jókat”. Egy másik evangélium azt mondja, hogy „ad Szentjelket” nekünk. Tehát nem feltétlenül azt, amit kértünk. Isten nem automata. Isten Atya. ő jobban tudja, hogy mi jó nekünk, mint mi. Lehet, hogy akkor hallgatta meg a legkegyelmesebben imádságunkat, amikor mi első pillanatban a leghatározottabban úgy éreztük, hogy el sem jutott színe elé könyörgésünk. Az engedelmesség útján előbbre haladó gyermekek egyszeregyszer boldogan megtapasztalhatják, hogy azt tudják kérni, amit Isten szánt. Ilyenkor azt kapjuk, amit kértünk. Ézsaiás 31. 475. Dicséret. JANUÁR 18. SZERDA „Gyümölcseikről ismeritek meg őket” (7:13—20). A „juhok ruháját” úgy tudják viselni a „ragadozó farkasok”, hogy megtévesztésig, hasonlítanak a bárányokra. S a hangot is lehet utánozni. A farkas üvöltését a bárányok bégetésévé lehet szelídíteni. A próféciát meg lehet hamisítani. Isten mégis gondoskodik arról, hogy lelepleződjék a gonosz. Aki a cselekedetekre figyel, aki az életfa gyümölcseit vizsgálja, az előtt világossá válik, hogy kivel van dolga. Ez az. Ige azonban nemcsak értünk szól, hanem ellenünk is. A bennünk rejtőző ragadozó farkast is leleplezi Isten, cselekedeteink alapján, mások előtt és életfánk gyümölcse hirdeti, hogy jó, vagy rossz fáról hullott-e le. Isten az ő igazi nyáját és valódi szőlőskertjét, Jézus vérén megváltott egyházát védi e leleplezés által a hamis, a „jelmezbe” öltözött próféták ellen. Az utolsó ítéletben pedig ítél is. Ézsaiás 32: 36. Zsoltár. JANUÁR 19. CSÜTÖRTÖK „Sohasem ismertelek titeket” (7:21—23). Az Úr nevét csupán szájával valló ember akaratlanul is be akart csapni valakit. Vagy azt, akinek „bizonyságot tett”, vagy azt, akiről „bizonyságot tett”. Ezek egy nagy öncsalás kétségbeejtő áldozatai lesznek. Jézus szavát kell hallaniuk: „Sohasem ismertelek a magaménak, enyéimnek titeket.” Mert hogy ismert és ismer mindannyiónkat, az bizonyos. De akiket úgy ismert meg, hogy nem cselekedték a mennyei Atya akaratát, azokkal akkor is megtagadja a közösséget, ha minden órában emlegették az ő nevét. Ézsaiás 33. 131. Zsoltár. JANUÁR 20. PÉNTEK .......hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát” (7:24—29). Íme, Jézus Igéje hallgatásának haszna. Maga az Úr mondja, fejedelmi ígérettel tanúsítja, hogy kőszikla alapot ajándékoz annak, aki komolyan veszi az ő beszédét. Én ismertem és ismerek embereket, akik átélték azt, hogy Jézus úgy tanít, mint akinek hatalma van. Még akkor is, ha ma már betűn és az igehirdetés csatornáin keresztül keres is bennünket. S rátették és ráteszik az életüket erre a beszédre. S kősziklán állnak. Zúgnak körülöttük a viharok és fújnak a szelek és nem tántorodnak meg. Erejükből és szolgálatukból nekem is jut áldás. Szegények, de sokakat gazdagítok, sokszor sírnak és mégis másokat vigasztalok. Megbántják őket és megbocsátanak, nem követelnek tőlük és mégis adnak. Ézsaiás 34. 14. Zsoltár. JANUÁR 21. SZOMBAT „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz” (8:1—4). Ez a leprás nem volt a hegyen. Nem hallotta a „Hegyi beszéd” csodálatos igazságait. De bizonyosan hallott róla. Hallotta az álmélkodó sokaság suttogását, hogy nem úgy tanított, mint az írástudók, hanem úgy, „mint akinek hatalma van”. Ezek a vallomások a bizonyságtétel erejével hatottak erre a tömegből, az emberi közösségből kitaszítottra és csodálatos hitet támasztanak benne. Olyan nagynak látja Jézust, hogy szerinte ha Jézus akarja, akkor nincs akadálya annak, hogy meggyógyítsa őt. Ilyen hit mellett soha nem ment el Jézus érzéketlenül. Gyógyítása egyszerre hirdeti azt, hogy tud és azt, hogy akar. Vagyis hatalmát és szeretetét. Ézsaiás 35. 157. Dicséret. (Nyíregyháza) Dr. Fekete Károly „...a mi hitünk cselédeivel” Olvasandó: Gál. 6:10. Az esztendő múlásával drága emlékezetű újszövetségi profeszszoromra emlékezem. Lelkésznemzedékek tanítója szerényen, nemes egyszerűséggel szórta szívünkbe az élet nagy igazságait. Derűs, vidám életbölcsességgel. Egy villamoson való utazásunk alkalmával kérdésére azt találtam mondani: „Nincs időm”. „Tanuld meg — mondotta —, hogy az idő nem a tied. Az idő Istené. Azt lehet mondanunk, hogy ráérek vagy nem érek rá” — s elkezdett beszélni, mintha a katedráról szólt volna, az idő újszövetségi meghatározásáról, fogalmáról. A két görög szó, mely az idő meghatározására szolgál a Bibliában, két különböző tartalommal telített. Az egyikben az időnek kérlelhetetlenül, vissza soha nem térő elmúlása, a másikban az Istentől adott alkalom, lehetőség felkínálása van benne. Egész életemre, szolgálatomra megtanultam ezt a rövid utazás alatt. Egy egész élet alatt tanulom a némileg fájdalmas tényt, hogy minden jelen múlttá, a ma tegnappá lesz életünkben. Sokszor szeretnénk megállítani az időt. De meghatódottan énekeltük: „Ismét egyik esztendeje ... Telék el a múlandóságnak” (280. é.). „...megemésztjük esztendeinket” (Zsolt, 90:9). De micsoda vigasztalás, hogy a tegnap után kapjuk a mát. „Az Úrnak jóvolta napjainkhoz napokat told” (283. é.). Az idő drága lehetőség, alkalom. Isten kegyelmével teljes, Isten szeretetének áldását sugározza. Fel kell ismernünk, élnünk kell vele. Tegnapi vágyaink és reménységeink a mában megvalósultak, mert éltünk az idővel, megvettük az alkalmat „áron is” (Ef. 5:16). Mai vágyaink és reménységeink a holnapban akkor valósulnak meg, ha a „kellemetes időt, az idvesség napját” felismertük. Hálával vettük a múltat, örömmel a jelent, reménységgel a jövőt, mert Isten készítette alkalom a jó cselekvésére mind. „Üres járatú” idő nincs. A ma emberét jellemzi a sietés, a rohanás. „Nincs ideje.” A rohanó időben nem látja meg a „meglátogatás” idejét (Luk. 1942). Nem ismeri fel, amik békességére valók. Elmulasztott, elszalasztott alkalmak fognak egyszer vádolni. „Boldog, kinek nem kell szánni, Elveszett idejét s bánni Megbecsülhetetlen óráit” (280. é.). A Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma érettségi előtt álló tanulóinak szalagavató ünnepélyén voltunk. Felemelő volt „műsoruk”, a szívből jövő bizonyságtétel szavalatokban, énekekben, „iskoladrámában” a szerelemről, mint Isten drága ajándékáról, Isten elhívásáról. Szülői szemek megteltek könynyel, mikor gyermekeik énekelték: „Mert úgy szerette Isten a világot...” örvendező, örömtől sugárzó tekintetek kísérték őket. A gimnázium szeretett vallástanárával kerültünk egymás mellé a nagy forgatagban egyszer. Sugárzó arccal mondotta: Ugye, szép volt?” Igen! Meghatódottan mondottam, mert ők a mi lányaink, fiaink, a mi hitünk cselédei. Négy éven át ölelte keblére őket az ősi kollégium. Négy éven át az Alma Mater szeretetét vették. Míg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, honfitársainkkal, kiváltképpen a mi hitünk cselédeivel. Imádságunk kísérte őket és az őket közösségi emberré nevelő ősi kollégiumot az új esztendőben is. (Hosszúpályi) Szécsi András 1984. január 8 IMÁDKOZZUNKI Hálás szívvel sietünk Hozzád, mindenható és szerető Atyánk, hogy nem nézve méltatlan voltunkat, esztendeink számát gyarapítottad és kegyelmed bizonyságául új esztendővel ajándékoztál meg bennünket. Tudjuk, hogy ha valóban gyermekeid akarunk lenni, akkor ez esztendőnek minden napját a Tie neved dicsőítésére kell fordítanunk. Támogass minket e szent szándékunkban, szerető édes Atyánk, állj mellénk Krisztus által, hogy az új esztendő idejét el ne fecséreljük s annak elmúlásával ne kelljen siratnunk állhatatlanságunkat és nyomorúságunkat. Újíts meg minket, Úr Isten, az új esztendőben testi és lelki áldásaiddal. Éreztesd Hozzád tartozásunkat, mennyei rendeltetésünket, hogy az új esztendőt jó reménységgel kezdjük s túláradó hálával végezzük. E végből hirdessed köztünk szent Igédet, hogy felőlünk való atyai tanácsodat és szándékaidat megismerhessük, kegyelmed mélységeibe elmerülhessünk, parancsaidban szívünk szerint gyönyörködhessünk s azoknak megtartását tekintsük legfőbb boldogságunknak. Édes Atyánk, csak Te tudod, hogy ez új esztendőben milyen örömökben és megpróbáltatásokban lesz részünk. Rád bízzuk magunkat s kérünk, légy erős várunk, menedékünk mostantól fogva mindörökké. Amen. (Czeglédy Sándor: Gyülekezeti imádságok. Cegléd, 1942.) A heti bibliai részhez A mi mindennapi kenyerünk Alapjában véve meglepő dolog, hogy a mindennapi kenyerünkért imádkozni kell (Mt. 6:11). Kérni ugyanis az ember csak olyat szokott, amihez másként nem juthat hozzá. Ha az embernek több kenyérre van szüksége, mint amenynyi van, akkor — tanítják a közgazdászok — nem imádkozni kell érte, hanem dolgozni. Okosan, tervszerűen, fejlettebb mezőgazdasági módszerek alkalmazásával. Miért tanítja hát az Úr Jézus, hogy a mindennapi kenyerünkért imádkozni kell Istenhez? 1. Mert a kenyér Istené. Akkor is az övé, ha valaki történetesen földműveléssel foglalkozik, vagy maga állítja elő a kenyeret. És akkor is, ha a rávalót mi magunk keressük meg hozzá. 2. Isten azonban sohasem mondta, hogy csak annak lesz kenyere, aki imádkozik érte. Válogatás nélkül mindenkinek ad kenyeret. Ez az ő általános kegyelmének a munkája. Mint ahogy „felhozza Napját gonoszokra és jókra és esőt ad igazaknak és hamisaknak” (Mt. 5:45). Mert ő mindnyájunk Atyja és mi mindnyájan a gyermekei vagyunk! 3. Jézus szerint nemcsak általánosságban kell kérnünk kenyeret, hanem a „mindennapi” — a görög „epiousios” szerint az egy-egy napra való — kenyerünket kell kérnünk. Úgy visel gondot rólunk Isten, mint Izraelről a mannával a pusztában. Azt is mindig csak egy napra adta. 4. Figyeljük meg, hogy Jézus a „mi” kenyerünkről beszél. Azt jelenti ez, hogy a Krisztus-tanítványok közösnek tartják a kenyerüket. Ezért nem volt közöttük nélkülöző az őskeresztyén gyülekezetekben (Csel. 4:34) és ezért nincs joga senkinek ma sem, hogy Isten atyai „asztalánál” megrövidítse a többi testvér kenyérrészét. 3. Végül azt is meg kell látnunk, hogy a Miatyánk hat kérése közül csak egy foglalkozik testi dologgal. Ami azt mutatja, más dolgok is vannak, mint a test. Eszünkbe jut Jézus mondása, amikor önmagáról ezt mondja: „Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szánt le: ha valaki eszik e kenyérből, élni fog örökké...” (Ján. 6:51). Az ő Igéje a mi „mindennapi kenyerünk” ... Dr. Bajusz Ferenc