Reformátusok Lapja, 1985 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-06 / 1. szám
Szabad a Biblia sokezer Igéje közül éppen ezt az egyet kiemelni és ezzel indulni az új esztendő kiszámíthatatlan útjaim: „Több jót teszek veletek, mint azelőtt” (Ezék, 36:11)? Valóban Isten mondja ezt az Igét, vagy csak a mi csalárd szívünk vágyálma szólal meg benne? Ismerjük a lehetséges aggályokat és ellenvetéseket, de ezzel együtt is bátran állítjuk: érvényes ez az Igen az Úrnak 1985. esztendejére. Nem azért vagyunk ebben bizonyosak, mert betekintettünk abba a hét pecséttel lezárt mennyei tekercsbe, amelyben meg van írva a holnap történelme, hanem egyszerűen azért, mert ilyen az Isten! Létéből, lényéből, ,szeretetének végtelen gazdagságából nem következhet más, csak ez: ő mindig több és még több jót akar tenni. Mindenkivel, mindenhol és mindenkor. Ha ezt a nagyon „tágas” igét túlzásnak tartjuk és be akarjuk szűkíteni, közbeiktathatjuk ezt a szót: „Több jót akarok tenni veletek, mint azelőtt”. A Biblia talaján maradunk, ha az eredeti szavak közé beiktatjuk ezt a szót is. A teljes Szentírás ugyanis sok helyen tanúskodik arról, hogy az Isten akarja, akarná a több jót tenni, de nem sikerül. Neki sem sikerül, mert az ostoba ember nem fogadja el, nem veszi át a több jót. Gyakran nem is figyel oda az ajándékozni akaró Istenre. Megdöbbentő ez az állítás. Hát lehetséges az, hogy az Isten akar valamit és nem tudja megvalósítani akaratát? Az Aristotelesre támaszkodó filozofálás szerint ez nem lehetséges. Mert ha az Isten valamit nem tud megtenni, akkor már ném Isten. A Bibliára támaszkodó gondolkodás azonban úgy ismeri Istent, mint aki messzemenően tiszteletben tartja az ember szabadságát. Úgy lesz igazán emberré az ember, hogy ,,isteni természet részesévé” lesz (11. Pét. 1:4). Ennek az isteni természetnek lényegeseleme a szabadság, a szabad mérlegelés és döntés képessége, gyakorlása. Ha Isten erőnek erejével rákényszerítené az embert a „jóra” — akár a végső „jónak”, az üdvösségnek elfogadására is —, éppen az embert ölné meg az emberben. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (1. Tim. 2:4), de még ezt az üdvözítő akaratát isem erőlteti rá az emberekre. Amikor Jézus a názá- i retiek hitetlensége miatt nem tudott csodát tenni a saját városában, nem erőszakolta a dolgot és nem is átkozta meg a várost. Tovább ment és más városokban hirdette az evangéliumot és gyógyíttatta a betegeket(Márk 6:1—6). „Aki engem lát, az látja az Atyát" (Ján. 14:9). Ahogyan J Jézus csele-kedett, úgy cselekszik az Atya is. Azt kell még tisztázni, hogy mi az a „jó”, amiből Isten többet akar adni, mint azelőtt. Itt bizony számolni kell azzal, hogy a mi gondolataink — a „jóról” való elgondolásunk is — nem az Isten gondolata. A mi gondolatunk: boldogság, egészség, siker, karrier, pénz, dicsőség ... Isten gondolata: növekedés a szeretetben,szolgálatban, önismeretben, alázatban, kegyelemben ... Biztosan számíthatunk rá, hogy ezekhez Isten az új esztendőben több erőt és áldást kínál, mint amennyit az előző években adott — és mindenképpen többet, mint amennyit az előzőkben Tőle átvettünk és gyümölcsöztettünk. És végül: amikor Istennek „sikerül" több jót tenni velünk, mint azelőtt,(mert végre jobban odafigyeltünk és örömmel vettük az Ő ajándékait), akkor mi is akarunk és lassan-lassan tudunk is több jót tenni másokkal, mint azelőtt. De itt is érvényes az igazság: nem a saját elgondolásunk szerint kell több jót cselekednünk, hanem az Isten gondolata szerinti „jót” (röviden: a szolgáló szeretetet) kell a másik embernek ajándékozni — jobban, többet, mint eddig. ft FORMITIMARIA AZ IGE MELLETT ls(3[3l3lg[g[g[g[glg[g(g[g[g[g gBl3@LS[a[3Bl3l3l3 JANUÁR 13. VASÁRNAP „Méltó arra, hogy megtedd ezt neki” (Lukács 7:1—10). Már maga az a tény is rendkívül vonzóvá tehette a százados kérését, hogy egy szolga az, aki olyan ideesés a szemében, hogy Jézus elé viszi, illetve viteti életét. A küldöttséget képező zsidó vének még továbbmennek. Ez a százados nemcsak egyetlen ember felé, vagy még néhány beosztottja felé mutatta meg emberségét, hanem a zsidók iránti emberségét is megmutatta. Aki csak egy kicsit is ismeri a bibliai vallástörténetet, az tudja, hogy milyen nagy dolog, hogy a zsidók kegyes vénei azt mondják egy pogányra, hogy „méltó arra, hogy megtedd neki”. De ez előtt a tény előtt ott van az a nagy dolog, hogy egy pogány katona nem él vissza hatalmával,hanem szeretete és embersége,lefegyverezi” környezetét. IV. Mózes 11. 68. Zsoltár. JANUÁR 14. HÉTFŐ „Azután odalépett és megérintette a koporsót” (7:11—17). Hányszor láthatjuk, hogy emberek megérintik a koporsót. Jézus érintése más volt. Ő nem gyászoló és nem résztvevő szív, hanem az életnek és halálnak Fejedelme. Felragyogtatja hatalmát a legnagyobb ellenség, a halál fölött, ő az, aki feltartóztathat egy temetési menetet és nemcsak a menet áll meg, hanem a halál is. Nem állt meg ilyen módon és nem érintett így minden koporsót, de Jairus leánya, a naini ifjú és Lázár jelelt arról, hogy egyszer megáll mindannyiónk pora felett és ugyanez a hatalom és szeretet „érint” akkor bennünket. De ez nem Nain városához, hanem egy másik városhoz lesz „közel”, melynek neve: az új Jeruzsálem. IV. Mózes 12: 298. Dicséret. JANUÁR 15. KEDD „Boldog, aki nem botránkozik meg énbennem” (7:18—35). Keresztelő János szerette a kemény, egyenes beszédet. Most Jézus is ilyen egyenes, kemény beszéddel fordul hozzá tanítványain keresztül. Reméljük, hogy aki mondani tudta a kemény beszédet, az elfogadni is tudta. Ebben a kemény beszédben ugyanis Jézus féltő, mentő szeretete kérlel és figyelmeztet. Urunk minket is segít abban, hogy magunkba nézzünk: nincsenek „csalódásaink”, botránkozásaink, mikor Isten akaratára, Jézus parancsaira figyelünk? Nincsenek kifogásaink az ellen, amit ma tesz a mi Urunk, amit enged megtörténni, vagy amit nem enged megtenni? Csalódottá, megszomorodottá, majd bizalmatlanná teszi ez a keresztyén életet, végül boldogtalanná. Kérjük, add azt a boldogságot, Urunk, hogy bízhatunk Benned. IV. Mózes 13. 379. Dicséret. JANUÁR 16. SZERDA „Úgy gondolom, hogy az, akinek többet engedett el” (7:36—50). Jézus elmondott egy példázatot a vendéglátó farizeusnak a hitelezőről és két adósáról. S megkérdezi, hogy kitől várható több szeretet és hála: attól, akinek keveset, vagy akinek nagyon sokat engedett el. A farizeus fenti igénket mondta el, és Jézus azt mondta neki, hogy helyesen válaszolt. S ott térdel Jézus előtt az élő példa, a bűnbánó nő, akinek nagyon sok bocsáttatott meg Aki igazán átérzi, hogy milyen sokat engedett el neki Isten, az viszontszereti az Urat. Jobban mint mások. Ennek azonban látható jelei is vannak. Az egyik legbiztosabb jel, hogy magam is megbocsátok másoknak. Aki csak hallott Isten nagylelkűségéről, az nem tud nagylelkű lenni. Aki azonban bocsánatból él, az tud bocsánatot adni. IV. Mózes 14. 25. Zsoltár. JANUÁR 17. CSÜTÖRTÖK „Akiknél pedig a jó földbe esett, azok igaz és jó szívvel hallgatják az Igét, meg is tartják” (8:1—15). Milyen jó, hogy a tanítványok megkérdezték Jézust a példázat értelme felől. A példázat ugyanis a végeredményre teszi a hangsúlyt, a százszoros termésre. A magyarázat azonban nem ott kezdi a jó földibe esett mag sorsát, hogy meg is tartják és bő gyümölcsöt teremnek állhatatossággal, hanem ott, hogy „igaz és jó szívvel hallgatják az Igét”. Vagyis a szolgáló élet gyümölcstermésére ott lehet számítani, ahol jó szívvel és vágyakozva olvassák és hallgatják az Igét. Jézus példázatának nyelvénél maradva és mégis másként, így is mondhatjuk: kalász csak ott van, ahol gyökér is van. Szeretnénk gyümölcstermő gyülekezet lenni? Akkor legyünk igeolvasó és igehallgató közösség. IV. Mózes 15. 297. Dicséret. JANUÁR 18. PÉNTEK „Az én anyám és az én testvéreim azok, akik az Isten Igéjét hallgatják, és megtartják” (8:16—25). Tegnapi Igénkben is azokról hallottunk, akik hallgatják és megtartják az Isten Igéjét. De az igehallgatónak nemcsak kötelessége van, hanem méltósága is. Mai Igénk erről iszol. Az igehallgatók méltósága az, hogy Jézus Krisztus a maga atyjafiaivá fogadja őket. Az ő „anyja” és „testvérei” azok, akiik hallgatják és megtartják az igét. Talán ezt a méltóságot láttam gyerekkoromban a templomban ülők arcán. Sokan közülük szinte „megszépültek” prédikációhallgatás közben. Jó volna közöttük lenni. Bárcsak a mai idők gyermekeinek szemei előtt megszépülne az arcunk és kívánatossá válna a társaságunk! IV. Mózes 16. 381. Dicséret. JANUÁR 19. SZOMBAT „Térj haza, és beszéld el, mit tett veled az Isten” (8:26—39). Aki gyógyulást kapott, most feladatot kap. S ez mindig így van. Aki kegyelmet kapott, meggyógyult, áldást nyert, annak már van mondanivalója, megismert Valakit és őróla beszélni öröm és boldogság. Ezt az embert sem kellett erre biztatni, volt neki mondanivalója és ki akarta fejezni a hálás érzéseit, de úgy, hogy elment volna Jézussal szívesen bárhova. Jézus pedig azt akarja, hogy maradjon ott nevében és helyette az, aki megszabadult. Így Jézus a bizonyságtétel helyét jelöli ki: „térj haza” és ami a szívedet feszíti, azt ott mondd el. Nekünk is sokszor könnyebb lenne máshol elmondani, hogy miit tett velünk az Isten. Ilyenkor jusson eszünkbe e megszabadult gadarémisnak adott jézusi parancs! IV. Mózes 17. 69. Zsoltár. (Nyíregyháza) Dr. Fekete Károly Olvasandó: Jer. sir. 3:22—26. és Zsid. 10:37. Az 1985. év első napjaiban a tele-múló idő egyik legnehezebb fogalmáról gondolkodjunk most. Késő ... többé már nem ... Akárhogy forgatjuk a szót, fájdalmas, lemondó, gyilkos, halált jelentő kifejezés. Az időm, a múltam, a lehetőségeim halálát fejezi ki. Aki komolyan veszi az időt, annak elszorul a szíve erre a szóra. Az Ó- és Újszövetség sokszor figyelmeztet az idő bölcs felhasználására, pl. Pál szavaival: „Áron is megvegyétek az alkalmakat, mert a napok gonoszak.” Gonoszak a napok, mert visszavonhatatlanul elmúlnak, s velük együtt az alkalmak (a valamire rendelt idők) is eltűnnek. Félelmetes arra godolni, hogy ezzel a kudarccal zárjuk életünket, hogy sok mindent szeretnénk, de már késő. Mi mindent elmulasztottunk csak az elmúlt évben is! Visszahozni, új tartalommal megtölteni ezt az 1984- es évet már nem lehet. Bármilyen kegyelmes is az Isten hozzánk, ezen a Földön határai vannak életünknek és ezek a határok fenyegetnek: az elrendelt idő elmúlik, a minősített idő lejár, egyszer csak késő lesz. Nyomasztó érzés versenyt futni az idővel és lemaradni, és általában a megkésettség állapotában élni. Ez nemcsak egyéni, hanem közösségi, egyházi életünket is nyomasztja. Mi az oka a késésünknek? Lehet, hogy nem vesszük elég komolyan az időt, nem érzékeljük az idők szavát. A másik oka a mi késésünknek az, hogy valami mással töltjük el az időt, mint amivel kellene. Dolgozunk, szorgoskodunk, csak éppen nem azon, ami időszerű volna. Ha elmulasztottam a tegnap feladatait, akkor azt ma akarom pótolni, ezért nem jut idő már a ma feladatára, s az ördögi körből nem lehet kijutni, soha nem tudjuk pótolni a késést. Persze az is igaz, hogy míg élünk, addig soha sincs késő. A megtérő latornak a kereszten nem volt késő az utolsó pillanatban átváltani, mindent, ami addig történt megtagadni és egész szívvel Jézushoz fordulni. Nem volt késő, és mégis egész eltékozolt élete és kisiklott útja végére ért, már nem próbálhatta ki a tanítványság, a Krisztuskövetés jó ízét, mert ideje lejárt. Késő! Szívbemarkoló e szó a ravatal mellett, a halomba rakott virágkoszorúk fölött — késő! Amíg élt, addig kellett volna jobban szeretni őt. Elhalasztottam egy kibékülést valakivel, s ha soha többé nem lesz alkalmam megtenni, akkor nekem kell annak a mulasztásnak a terhét hordozni. Isten kegyelme az, hogy ha ebben a kapkodó megkésettségben nem törik össze az életünk. Isten kegyelme éppen az, hogy ő vár ránk, mert Neki van ideje. Érdekes azonban megfigyelni Jézus magatartását: a példázat szerint (Máté 25.) késik a vőlegény, sőt egyáltalán nem lehet tudni, hogy mikor jön. Ahál nagy próbája ez, a mindvégig kitartó várakozás azonban kegyelemből elnyeri jutalmát. De vajon késik-e az isteni segítség valóban? Nem lehet, hogy a mi időszámításunk torz?! Bizonyára, hiszen pl. a bibliai Lázár esetében Jézus késése egy nagyobb csoda előkészítése volt, nem egy beteget gyógyított meg, hanem a feltámadás evangéliumát hirdette meg. Ha Krisztus késik, értünk késik, hogy mi el ne késsünk, hogy legyen, időnk Hozzá menekülni. Így tehát ebben az isteni időszámításban az idő Ura, aki kezében tartja az „időket és alkalmakat”, majd a rendelt időben pontosan jön és nem késik. Így tekintsünk vissza hálával a mögöttünk álló évre és kérjük Isten hosszútűrő, hűséges kegyelmét az 1985. évre is. (Budapest) Karsay Eszter 1985. január 6. MÁDKOZZVNK! Mennyei édes Atyám! Köszönöm Neked, hogy erre a napra felvirrasztottál. Köszönöm, hogy napjaimhoz napokat adsz még sazokban drága alkalmakat arra, hogy megtérjek és éljek. Azért felajánlom Neked ezt az esztendőt, ígérem előtted nagy fogadással, hogy ez új évben nevedet jobban megszentelem.Buzgóbb leszek imádásodban, hívebb szent akaratod teljesítésében, szorgalmatosabb a jócselekedetekben, szűrőbb a szomorúságban, örvendőbb areménységben. De mit érne minden fogadalmam és elszánásom, ha Te nem segítenél? Ezért könyörögve kérem Szentlelked ajándékait ez évben. Növeld hitemet, gyújtsd fel szeretetemet, erősítsd meg reménységemet. Tedd fogékonnyá szívemet, hogy akaratodnak engedelmeskedjem, segíts, hogy szolgáljak azoknak, akik reám bízattak. Szerezzék örömet, nyújtsak jó példát mindazoknak, akik reám tekintenek. Őrizd meg családom tagjait, barátaimat és munkatársaimat. őrizz meg minden bűntől, kísértéstől, nyomorúságtól ebben az évben. Jézus Krisztus érdeméért viselj gondot reám. Ámen. (Vásárhelyi János: Az Úr színe előtt. Kolozsvár, 1930.) A heti bibliai részhez A két szövetség között (XLVII.) Kr. e. 46-ban Jeruzsálemben Hyrcanus főpap csak névlegesen uralkodott, a szanhedrinnek sem volt hatalma, hanem a rómaiak bizalmából az edomita Antipater és két fia, Phasael és Heródes kezében volt a hatalom. Ez egész élességében akkor tűnt ki, amikor a szanhedrin Heródest, mint Hyrcanus galileai helytartóját maga elé idézte. Az volt a vád ellene, hogy sok embert halálra ítélt a rendcsinálásai során, törvényszéki tárgyalás nélkül. A bíborban és impozáns testőrséggel megérkező Heródessel szemben azonban a szanhedrin nem mert intézkedni. S mivel egy levelet is hozott magával Sextus Caesartól, a szíriai provincia urától, amely elrendelte a főbenjáró vád alóli felmentését, egy ember se merte felemelni a hangját, hogy vádolja őt. Csupán Sammai, a legtudósabb rabbik egyike, a támadhatatlan jellemű ember dorgálta meg a vádlottat. Ezen aztán a többiek is felbátorodtak, és már azon voltak, hogy kimondják Heródesre a halálos ítéletet (Jós. Ant. 14, 9.4.), amikor Hyrcanus főpap közbelépett és titokban azt tanácsolta Heródesnek, hogy meneküljön el a városból, ő meg is fogadta a tanácsot és Damaszkuszba sietett, ahol Sextus Caesar lábaihoz vetette magát és nagyösszegű megvesztegetéssel elérte, hogy kinevezze őt Coelestria és Samária kormányzójává. Jellemző tehát a politikai viszonyokra, hogy éppen ennek a konfliktusnak az idején bízta meg őt a római helytartó újabb Palesztina területek igazgatásával. A bosszúvágytól lihegő Heródes tüstént sereget gyűjtött és Jeruzsálem alá vonult, hogy summás bosszút vegyen az ellenfelein. Apja és testvére azonban közbeléptek és azt tanácsolták neki, hogy elégedjen meg a felmentésével és vonja vissza a csapatait. Két évvel ezután, Kr. e. 44-ben a merénylők március idusán, Rómában, a szenátus házában megölték Julius Caesart. Cassius, a fő összeesküvő a merénylet után Szíriába indult, hogy átvegye az Apamea mellett állomásozó csapatokat (Jós. Bell. Jud. 1, 11.1.). Működését azzal kezdte, hogy súlyos adókat vetett ki Kis-Ázsia különböző városaira és a szíriai tartományra. Palesztinára 700 ezüst talentumnyi hatalmas összeg megfizetését vetették ki. Antipater a fiát, Heródest bízta meg, hogy gyűjtse össze a hozzájárulást Galileából, a többinek a behajtásáért Malidius. Hyrcanus főpap egyik híve volt felelős. Ebből is nagy botrány lett... Dr. Bajusz Ferenc