Reformátusok Lapja, 1985 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1985-01-06 / 1. szám

Szabad a Biblia sokezer Igéje közül éppen ezt az egyet kiemelni és ezzel in­dulni az új esztendő kiszámíthatat­lan útjaim: „Több jót teszek vele­tek, mi­nt azelőtt” (Ezék, 36:11)? Valóban Isten mondja ezt az Igét, vagy csak a mi csalárd szívünk vágyálma szólal meg benne? Is­merjük a lehetséges aggályokat és ellenvetéseket, de ezzel együtt is bátran állítjuk: érvényes ez az Ige­n az Úrnak 1985. esztendejére. Nem azért vagyunk ebben bizonyosak,­­ mert betekintettünk abba a hét pe­cséttel lezárt mennyei tekercsbe, amelyben meg van írva a holnap történelme, hanem egyszerűen azért, mert ilyen az Isten! Lété­ből, lényéből, ,szeretetének végte­len gazdagságából nem következ­het más, csak ez: ő mindig több és még több jót akar tenni. Min­denkivel, mindenhol és mindenkor. Ha ezt a nagyon „tágas” igét túlzásnak tartjuk és be akarjuk szűkíteni, közbeiktathatjuk ezt a szót: „Több jót akarok tenni ve­letek, mint azelőtt”. A Biblia tala­ján maradunk, ha az eredeti sza­vak közé beiktatjuk ezt a szót is. A teljes Szentírás ugyanis sok he­lyen tanúskodik arról, hogy az Is­ten akarja, akarná a több jót ten­ni, de nem sikerül. Neki sem sike­rül, mert az ostoba ember nem fo­gadja el, nem veszi át a több jót. Gyakran nem is figyel oda az aján­dékozni akaró Istenre. Megdöbben­tő ez az állítás. Hát lehetséges az, hogy az Isten akar valamit és nem tudja megvalósítani akaratát?­­ Az Aristotelesre támaszkodó filozo­fálás szerint ez nem lehetséges. Mert ha az Isten valamit nem tud megtenni, akkor már ném Isten. A Bibliára támaszkodó gondolko­dás azonban úgy ismeri Istent, mint aki messzemenően tiszteletben tartja az ember szabadságát. Úgy lesz igazán emberré az ember, hogy ,,isteni természet részesévé” lesz (11. Pét. 1:4). Ennek az isteni ter­mészetnek lényeges­­eleme a sza­badság, a szabad mérlegelés és dön­tés­ képessége, gyakorlása. Ha Isten erőnek erejével rákényszerítené az embert a „jóra” — akár a végső „jónak”, az üdvösségnek elfogadá­­sára is —, éppen az embert ölné­­ meg az emberben. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (1. Tim. 2:4), de még ezt az üd­vözítő akaratát isem erőlteti rá az emberekre. Amikor Jézus a názá- i retiek hitetlensége miatt nem tu­dott csodát tenni a saját városá­ban, nem erőszakolta a dolgot és nem is átkozta meg a várost. To­­vább ment és más városokban hir­dette az evangéliumot és gyógyít­­­tatta a betegeket­­(Márk 6:1—6). „Aki engem lát, az látja az Atyát" (Ján. 14:9). Ahogyan J Jézus csele-­­­kedett, úgy cselekszik az Atya is. Azt kell még tisztázni, hogy mi az a „jó”, amiből Isten többet akar adni, mint azelőtt. Itt bizony szá­molni kell azzal, hogy a mi gondo­lataink — a „jóról” való elgondo­lásunk is — nem az Isten gondo­lata. A mi gondolatunk: boldogság, egészség, siker, karrier, pénz, di­csőség ... Isten gondolata: növeke­dés a szeretetben,­­szolgálatban, ön­ismeretben, alázatban, kegyelem­ben ... Biztosan számíthatunk rá,­­ hogy ezekhez Isten az új esz­tendőben több erőt és áldást kínál, mint amennyit az előző években adott — és mindenképpen többet, mint amennyit az előzőkben Tőle átvettünk és gyümölcsöztettünk. És végül: amikor Istennek „si­kerül" több jót tenni velünk, mint azelőtt,­­(mert végre jobban odafi­gyeltünk és örömmel vettük az Ő ajándékait), akkor mi is akarunk és lassan-lassan tudunk is több jót tenni másokkal, mint azelőtt. De itt is érvényes az igazság: nem a saját­­ elgondolásunk szerint kell több jót cselekednünk, hanem az Isten gon­dolata szerinti „jót” (röviden: a szolgáló szeretetet) kell a másik embernek ajándékozni — jobban, többet, mint eddig. ft FORMITIM­ARIA AZ IGE MELLETT ls(3[3l3lg[g[g[g[glg[g(g[g[g[g­ gBl3@LS[a[3Bl3l3l3 JANUÁR 13. VASÁRNAP „Méltó arra, hogy megtedd ezt neki” (Lukács 7:1—10). Már maga az a tény is rendkívül von­zóvá tehette a százados kérését, hogy egy szolga az, aki olyan ideesés a szemében, hogy Jézus elé viszi, illetve viteti életét. A küldöttséget képező zsidó vének még továbbmennek. Ez a százados nemcsak egyetlen ember felé, vagy még néhány beosztottja felé mutatta meg emberségét, hanem a zsidók iránti emberségét is megmutatta. Aki csak egy kicsit is ismeri a bibliai vallástörténetet, az tudja, hogy milyen nagy dolog, hogy a zsidók ke­gyes vénei azt mondják egy pogányra, hogy „méltó arra, hogy megtedd neki”. De ez előtt a tény előtt ott van az a nagy dolog, hogy egy pogány katona nem él vissza hatalmával,­­hanem szeretete és em­bersége­­,­lefegyverezi” környezetét. IV. Mózes 11. 68. Zsoltár. JANUÁR 14. HÉTFŐ „Azután odalépett és megérintette a koporsót” (7:11—17). Hányszor láthatjuk, hogy emberek meg­érintik a koporsót. Jézus érintése más volt. Ő nem gyászoló és nem résztvevő szív, hanem az életnek és halálnak Fejedelme. Felragyogtatja hatalmát a legnagyobb ellenség, a halál fölött, ő az, aki fel­tartóztathat egy temetési menetet és nemcsak a menet áll meg, hanem a halál is. Nem állt meg ilyen módon és nem érintett így minden koporsót, de Jairus leánya, a naini ifjú és Lázár jelelt arról, hogy egyszer megáll mindannyiónk pora felett és ugyanez a hatalom és szeretet „érint” akkor ben­nünket. De ez nem Nain városához, hanem egy másik városhoz lesz „közel”, melynek neve: az új Jeruzsálem. IV. Mózes 12: 298. Dicséret. JANUÁR 15. KEDD „Boldog, aki nem botránkozik meg énbennem” (7:18—35). Keresztelő János szerette a kemény, egyenes beszédet. Most Jézus is ilyen egyenes, ke­mény beszéddel fordul hozzá tanítványain keresz­tül. Reméljük, hogy aki mondani tudta a kemény beszédet, az elfogadni is tudta. Ebben a kemény beszédben ugyanis Jézus féltő, mentő szeretete kérlel és figyelmeztet. Urunk minket is segít ab­ban, hogy magunkba nézzünk: nincsenek „csalódá­saink”, botránkozásaink, mikor Isten akaratára, Jézus parancsaira figyelünk? Nincsenek kifogá­saink az ellen, amit ma tesz a mi Urunk, amit enged megtörténni, vagy amit nem enged meg­tenni? Csalódottá, megszomorodottá, majd bizal­matlanná teszi ez a keresztyén életet, végül bol­dogtalanná. Kérjük, add azt a boldogságot, Urunk, hogy bízhatunk Benned. IV. Mózes 13. 379. Dicséret. JANUÁR 16. SZERDA „Úgy gondolom, hogy az, akinek többet engedett el” (7:36—50). Jézus elmondott egy példázatot a vendéglátó farizeusnak a hitelezőről és két adó­sáról. S megkérdezi, hogy kitől várható több sze­retet és hála: attól, akinek keveset, vagy akinek nagyon sokat engedett el. A farizeus fenti igénket mondta el, és Jézus azt mondta neki, hogy helye­sen válaszolt. S ott térdel Jézus előtt az élő példa, a bűnbánó nő, akinek nagyon sok bocsáttatott meg Aki igazán átérzi, hogy milyen sokat engedett el neki Isten, az­ viszontszereti az Urat. Jobban mint mások. Ennek azonban látható jelei is vannak. Az egyik legbiztosabb jel, hogy magam is megbocsá­tok másoknak. Aki csak hallott Isten nagylelkű­ségéről, az nem tud nagylelkű lenni. Aki azonban bocsánatból él, az tud bocsánatot adni. IV. Mózes 14. 25. Zsoltár. JANUÁR 17. CSÜTÖRTÖK „Akiknél pedig a jó földbe esett, azok igaz és jó szívvel hallgatják az Igét, meg is tartják” (8:1—15). Milyen jó, hogy a tanítványok megkérdezték Jé­zust a példázat értelme felől. A példázat ugyan­is a végeredményre teszi a hangsúlyt, a százszo­ros termésre. A magyarázat azonban nem ott kezdi a jó földibe esett mag sorsát, hogy meg is tartják és bő gyümölcsöt teremnek állhatatossággal, ha­nem ott, hogy „igaz és jó szívvel hallgatják az Igét”. Vagyis a szolgáló élet gyümölcstermésére ott lehet számítani, ahol jó szívvel és vágyakozva olvassák és hallgatják az Igét. Jézus példázatának nyelvénél maradva és mégis másként, így is mondhatjuk: kalász csak ott van, ahol gyökér is van. Szeretnénk gyümölcstermő gyülekezet lenni? Akkor legyünk igeolvasó és igehallgató közösség. IV. Mózes 15. 297. Dicséret. JANUÁR 18. PÉNTEK „Az én anyám és az én testvéreim azok, akik az Isten Igéjét hallgatják, és megtartják” (8:16—25). Tegnapi Igénkben is azokról hallottunk, akik hall­gatják és megtartják az Isten Igéjét. De az ige­hallgatónak nemcsak kötelessége van, hanem mél­tósága is. Mai Igénk erről iszol. Az igehallgatók méltósága az, hogy Jézus Krisztus a maga atyja­­fiaivá fogadja őket. Az ő „anyja” és „testvérei” azok, akiik hallgatják és megtartják az igét. Talán ezt a méltóságot láttam gyerekkoromban a temp­lomban ülők arcán. Sokan közülük szinte „meg­szépültek” prédikációhallgatás közben. Jó volna közöttük lenni. Bárcsak a mai idők gyermekeinek szemei előtt megszépülne az arcunk és kívánatossá válna a társaságunk! IV. Mózes 16. 381. Dicséret. JANUÁR 19. SZOMBAT „Térj haza, és beszéld el, mit tett veled az Isten” (8:26—39). Aki gyógyulást kapott, most feladatot kap. S ez mindig így van. Aki kegyelmet kapott, meggyógyult, áldást nyert, annak már van mon­danivalója, megismert Valakit és őróla beszélni öröm és boldogság. Ezt az embert sem kellett er­re biztatni, volt neki mondanivalója és ki akarta fejezni a hálás érzéseit, de úgy, hogy elment vol­na Jézussal szívesen bárhova. Jézus pedig azt akar­ja, hogy maradjon ott nevében és helyette az, aki megszabadult. Így Jézus a bizonyságtétel helyét jelöli ki: „térj haza” és ami a szívedet feszíti, azt ott mondd el. Nekünk is sokszor könnyebb len­ne máshol elmondani, hogy miit tett velünk az Is­ten. Ilyenkor jusson eszünkbe e megszabadult ga­­darémisnak adott jézusi parancs! IV. Mózes 17. 69. Zsoltár. (Nyíregyháza) Dr. Fekete Károly Olvasandó: Jer. sir. 3:22—26. és Zsid. 10:37. Az 1985. év első napjaiban a tele-múló idő egyik legnehezebb fogalmáról gondolkodjunk most. Késő ... többé már nem ... Akárhogy forgatjuk a szót, fáj­dalmas, lemondó, gyilkos, halált jelentő kifejezés. Az időm, a múltam, a lehetőségeim halálát fejezi ki. Aki komolyan veszi az időt, annak elszorul a szíve erre a szóra. Az Ó- és Újszövetség sokszor figyelmeztet az idő bölcs felhasz­nálására, pl. Pál szavaival: „Áron is megvegyétek az al­kalmakat, mert a napok gono­szak.” Gonoszak a napok, mert visszavonhatatlanul elmúlnak, s velük együtt az alkalmak (a va­lamire rendelt idők) is eltűnnek. Félelmetes arra godolni, hogy ez­zel a kudarccal zárjuk életün­ket, hogy sok mindent szeretnénk, de már késő. Mi mindent el­mulasztottunk csak az elmúlt évben is! Visszahozni, új tarta­lommal megtölteni ezt az 1984- es évet már nem lehet. Bármi­lyen kegyelmes is az Isten hoz­zánk, ezen a Földön határai van­nak életünknek és ezek a hatá­rok­ fenyegetnek: az elrendelt idő elmúlik, a minősített idő le­jár, egyszer csak késő lesz. Nyo­masztó érzés versenyt futni az idővel és lemaradni, és általá­ban a megkésettség állapotában élni. Ez nemcsak egyéni, hanem közösségi, egyházi életünket is nyomasztja. Mi az oka a késésünknek? Le­het, hogy nem vesszük elég ko­molyan az időt, nem érzékeljük az idők szavát. A másik oka a mi késésünk­nek az, hogy valami mással tölt­jük el az időt, mint amivel kel­lene. Dolgozunk, szorgoskodunk, csak éppen nem azon, ami idő­szerű volna. Ha elmulasztottam a tegnap feladatait, akkor azt ma akarom pótolni, ezért nem jut idő már a ma feladatára, s az ördögi körből nem lehet ki­jutni, soha nem tudjuk pótolni a késést. Persze az is igaz, hogy míg élünk, addig soha sincs késő. A megtérő latornak a kereszten nem volt késő az utolsó pillanat­ban átváltani, mindent, ami ad­dig történt megtagadni és egész szívvel Jézushoz fordulni. Nem volt késő, és mégis­­ egész el­­tékozolt élete és kisiklott útja végére ért, már nem próbálhat­ta ki a tanítványság, a Krisztus­­követés jó ízét, mert ideje le­járt. Késő! Szívbemarkoló e szó a ravatal mellett, a halomba rakott virág­koszorúk fölött — késő! Amíg élt, addig kellett volna jobban szeretni őt. Elhalasztottam egy kibékülést valakivel, s ha soha­­ többé nem lesz alkalmam meg­tenni, akkor nekem kell annak a mulasztásnak a terhét hor­dozni. Isten kegyelme az, hogy ha ebben a kapkodó megkésett­­ségben nem törik össze az éle­tünk. Isten kegyelme éppen az, hogy ő vár ránk, mert Neki van ide­je. Érdekes azonban megfigyel­ni Jézus magatartását: a példá­zat szerint (Máté 25.) késik a vőlegény, sőt egyáltalán nem le­het tudni, hogy mikor jön. Ahál nagy próbája ez, a mindvégig kitartó várakozás azonban ke­gyelemből elnyeri jutalmát. De vajon késik-e az isteni se­gítség valóban? Nem lehet, hogy a mi időszámításunk torz?! Bi­zonyára, hiszen pl. a bibliai Lá­zár esetében Jézus késése egy nagyobb csoda előkészítése volt, nem egy beteget gyógyított meg, hanem a feltámadás evangéliu­mát hirdette meg. Ha Krisztus késik, értünk késik, hogy mi el ne késsünk, hogy legyen, időnk Hozzá menekülni. Így tehát eb­ben az isteni időszámításban az idő Ura, aki kezében tartja az „időket és alkalmakat”, majd a rendelt időben pontosan jön és nem késik. Így tekintsünk vissza hálával a mögöttünk álló évre és kérjük Isten hosszútűrő, hűséges kegyel­mét az 1985. évre is. (Budapest) Karsay Eszter 1985. január 6. MÁDKOZZVNK! Mennyei édes Atyám! Köszönöm Neked, hogy erre a napra felvir­­rasztottál. Köszönöm, hogy napjaim­hoz napokat adsz még s­­azokban drága alkalmakat arra, hogy meg­térjek és éljek. Azért felajánlom Neked ezt az esztendőt, ígérem előtted nagy fogadással, hogy ez új évben nevedet jobban megszen­telem.­­Buzgó­bb leszek imádásod­­ban, hívebb szent akaratod telje­sítésében, szorgalmatosabb a jó­­cselekedetekben, szűrőbb a szomo­rúságban, örvendőbb a­­reménység­ben. De mit érne minden fogadalmam és el­szánásom, ha Te nem segíte­nél? Ezért könyörögve kérem Szent­­lelked ajándékait ez évben. Növeld hitemet, gyújtsd fel szeretetemet, erősítsd meg reménységemet. Tedd fogékonnyá szívemet, hogy akara­todnak engedelmeskedjem, segíts, hogy szolgáljak azoknak, akik reám bízattak. Szerezzék örömet, nyújt­sak jó példát mindazoknak, akik reám tekintenek. Őrizd meg csalá­dom tagjait, barátaimat és munka­társaimat. őrizz meg minden bűn­től, kísértéstől, nyomorúságtól eb­ben az évben. Jézus Krisztus ér­deméért viselj gondot reám. Ámen. (Vásárhelyi János: Az Úr színe előtt. Kolozsvár, 1930.) A heti bibliai részhez A két szövetség között (XLVII.) Kr. e. 46-ban Jeruzsálemben Hyrcanus főpap csak névlegesen uralkodott, a szanhedrinnek sem volt hatalma, hanem a rómaiak bi­zalmából az edomita Antipater és két fia, Phasael és Heródes kezé­ben volt a hatalom. Ez egész éles­ségében akkor tűnt ki, amikor a szanhedrin Heródest, mint Hyrca­nus galileai helytartóját maga elé idézte. Az volt a vád ellene, hogy sok embert halálra ítélt a rendcsi­nálásai során, törvényszéki tárgya­lás nélkül. A bíborban és impozáns testőrséggel megérkező Heródes­­sel szemben azonban a szan­hedrin nem mert intézkedni. S mivel egy levelet is hozott magá­val Sextus Caesartól, a szíriai pro­vincia urától, amely elrendelte a főbenjáró vád alóli felmentését, egy ember se merte felemelni a hangját, hogy vádolja őt. Csupán Sammai, a legtudósabb rabbik egyike, a támadhatatlan jellemű ember dorgálta meg a vádlottat. Ezen aztán a többiek is felbátorod­tak, és már azon voltak, hogy ki­mondják Heródesre a halálos íté­letet (Jós. Ant. 14, 9.4.), amikor Hyrcanus főpap közbelépett és ti­tokban azt tanácsolta Heródesnek, hogy meneküljön el a városból, ő meg is fogadta a tanácsot és Da­maszkuszba sietett, ahol Sextus Caesar lábaihoz vetette magát és nagyösszegű megvesztegetéssel el­érte, hogy kinevezze őt Coelestria és Samária kormányzójává. Jellem­ző tehát a politikai viszonyokra, hogy éppen ennek a konfliktusnak az idején bízta meg őt a római helytartó újabb Palesztina­ terüle­tek igazgatásával. A bosszúvágytól lihegő Heródes tüstént sereget gyűjtött és Jeruzsálem alá vonult, hogy summás bosszút vegyen az el­lenfelein. Apja és testvére azonban közbeléptek és azt tanácsolták ne­ki, hogy elégedjen meg a felmen­tésével és vonja vissza a csapatait. Két évvel ezután, Kr. e. 44-ben a merénylők március idusán, Rómá­ban, a szenátus házában megölték Julius Caesart. Cassius, a fő össze­esküvő a merénylet után Szíriába indult, hogy átvegye az Apamea mellett állomásozó csapatokat (Jós. Bell. Jud. 1, 11.1.). Működését azzal kezdte, hogy súlyos adókat vetett ki Kis-Ázsia különböző városaira és a szíriai tartományra. Paleszti­nára 700 ezüst talentumnyi hatal­mas összeg megfizetését vetették ki. Antipater a fiát, Heródest bízta meg, hogy gyűjtse össze a hozzájá­rulást Galileából, a többinek a be­hajtásáért Malidius. Hyrcanus fő­pap egyik híve volt felelős. Ebből is nagy botrány lett... Dr. Bajusz Ferenc

Next