Reformátusok Lapja, 1985 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1985-01-06 / 1. szám

1985. január 6. Egy prófétai igehirdetésre emlékezve i­ stentiszteletre igyekeztem 1945. január 1-én reggel a Kossuth utcai templomba. Útközben volt idő emlékezni előző évek esz­tendőfordulóira. Tizennyolc éves voltam. Addigi rövid életem minden újév reg­gelén boldog családi körben ébredtem. Nyugalom, biztonság, szép remények vettek körül. A háború mindezt elragadta. Otthontalanul, idegenek közt, teljes bizonytalanságban, félelmek és kilátástalansá­­gok között tengődtünk. — Igaz, hogy a vihar már átvonult a fejünk felett. Igaz, hogy Isten ígérete betelt rajtunk: semmi sem veszett el, „csak a­­hajó”, a biztosnak vélt talaj csúszott ki a lábunk alól. De élünk, és úszunk a jeges árban. Kapaszkodunk deszkadarabokba, vagy szalmaszálba? Nem. Kősziklába! Édesapám a Klinikán feküdt aknától sebesülten. Én erős hi­vatástudattal, továbbtanulás után sóvárogva, a „tehetetlenség konok falához” verdestem a fejemet. Mi lesz a vágyaimból, terveimből, elképzeléseimből? Egyáltalán, van-e jövőm? — Hát ez a mi sokat szenvedett, szegény magyar hazánk? Mi lesz vele? Megújulhat-e még, vagy letörlik a térképről? Igaz, hogy már akkor voltak kez­deti jelek: megalakult az Ideiglenes Nemzetgyűlés, újságban olvas­tuk a miniszterek névsorát, hallottam az utcán magyar katonák éne­két és láttam is őket távolról. Azonban mindez olyan halvány és hihetetlen volt. Sokkal erősebben láttam a romos várost, a kiégett üzleteket, a szánalmas külsejű embereket, a hosszú hadifogolyszál­lító vagonsorokat. Tudtuk, hogy az ország nyugati felében még tart a háború. Ki látta még akkor az ország jövőjét? Az átlagemberek történelmi hasonlatokat vontak: tatárjárás, 150 éves török uralom... Lesz-e még Magyarország? Drága magyar hazánk, van-e jövőd? — És vajon a világ sorsa mi lesz? Felbolydult, összekavart mivoltából hogyan fog lecsendesedni? Hány ország katonája járkál csak itt, ennek az egy városnak az utcáin is? Merre felé tart a világ? Van-e jövője? Vagy megérett az ítéletre? Már ott ülök a templomban. A hátsó padokban keresek helyet; szeretem látni az egész templomot, az egész gyülekezetet. Az orgona szól, s én vetném terhes kérdéseimet az Úrra; válaszért, eligazítá­sért könyörgök. — A templom megtelt. A gyülekezet énekel. Minden olyan, mint máskor — csak a padok közt sétálnak katonák. Ruhá­jukról, arcukról tudni lehet, hogy a világ mely országaiból jöttek. Vajon mit éreznek irántunk? Barátok-e, vagy ellenségek? Szótlanul nézelődnek, nem ülnek le, járkálnak. — Megpróbálok énekelni, de sokkal inkább azt várom, ki lesz az igehirdető, mi lesz az Ige, Is­tennek a mai napon hozzánk szóló üzenete? — Uram, áldd meg az igehirdetőt! — fohászkodom. A szószékre Révész Imre püspök megy föl, olvassa és hirdeti az Igét a Lukács 4:14—21 alapján. — Megdöbbentő. Minden szónak óriási súlya van. Szegényeknek, foglyoknak, lesújtottaknak, vakoknak szól, és örömhírt, gyógyulást, szabadulást ígér. Micsoda bátorság, sőt vakmerőség az Úr kedves esztendejét hirdetni most! — Honnan veszi ezt a határozottságot? Semmi mellébeszélés, semmi bizonyta­lanság. — Nem kétséges, felülről adatott neki, így szólhattak az ószövetségi próféták. Igen. Próféta szól most is közöttünk, ahogy teljes bizonyossággal hirdeti Isten hozzánk való jó akaratát, terveit. — Lehetséges ez? Igen. S egy újabb gondolatsor indul bennem. Ha ez az ember meri ezt így mondani, akkor hiszi is. Ha pedig hiszi, akkor igaz lesz — és én is hiszem. — Van jövő! — Nekem! — Nekünk! — dobolt a szívem han­gosabban. Istentisztelet végén a Himnuszt énekeltük. — Hát lehet, hát szabad? Hiszen akkor van Magyarország, és ha most van, akkor lesz is! És a világ is biztosan kapott meg ke­gyelmi időt! — Semmi sem állta útját könnyeimnek. Sírtam. Nem­csak én, együtt sírt a gyülekezet.­gy történt. Én akkor és ott szabadultam fel. Vakságból vilá­gosságra, lesújtottságból szabadságra jutottam. Templomból kijövet úgy feszített az öröm, hogy szökdelni sze­rettem volna. Kerestem, kinek mondhatnám el minél hamarabb. A Kossuth utca 30. szám alatt ismerősök laktak. Bementem hozzájuk. Sokan voltak együtt, szinte, mint a riadt bárányok, összebújva a ro­konok, imerősök, menekültek. Engem meglepett a csendjük, ők cso­dálkozva nézték az én örömömet. De nem zavartattam magamat. — Ó, miért is nem jöttetek templomba?! Én ott olyan jó hírt hallottam, hogy muszáj elmondani. — És mondtam, frissen, mele­gen, ahogy hallottam, adtam tovább az evangéliumot, a gyógyulást. Azóta 40 év telt el. Ma már nem emlékszem az akkori szavak­ra, mondatokra, csak az igehirdető hangjára, gesztusaira. Hatása maradt meg és él bennem most is. Én ma is hiszek a jövőben, és viszem az örömhírt a „kedves esztendőről”, amit Isten készített, a mi Urunk, Jézus Krisztus által, övé a dicsőség, mind örökké! Ámen. (Debrecen) Józsa Lászlóné / Támogassuk az ENSZ munkáját A Magyar ENSZ Társaság 1984. december 10-én, az Emberi Jogok Napján tartotta ötévenként megrendezésre kerülő közgyűlését. A tanács­kozáson — amelyről a napi sajtó rendszeresen beszámolt — megjelent és köszöntötte a résztvevőket dr. Várkonyi Péter külügyminiszter, valamint dr. Marek Hagmajer, az ENSZ Társaságok Világszövetségének főtitkára. A közgyűlést — megemlékezve az Emberi Jogok Napjáról — Pethó Tibor, a MENSZT elnökségének és intézőbizottságának tagja nyitotta meg. Dr. Simai Mihály akadémikus, a Magyar ENSZ Társaság elnöke „Az ENSZ szerepe és jövője” címen tartott előadást, dr. Gömbös Ervin főtit­kár a MENSZT 1979—84 közötti tevékenységéről, Bokorné dr. Szegő Han­na, az UNICEF Magyar Nemzeti Bizottságának főtitkára pedig az ENSZ- nek a gyermekek érdekében végzett munkájáról és az ehhez nyújtott ma­gyar hozzájárulásról számolt be. A közgyűlés megválasztotta a MENSZT intézőbizottságát és elnöksé­gét, meghatározta az 1985. évi munkaprogramot. A Magyar ENSZ Társa­ság elnökévé ismét dr. Simai Mihályt, főtitkárává dr. Gömbös Ervint vá­lasztotta. A tanácskozáson egyházi részről felszólalt dr. Aranyos Zoltán zsinati tanácsos, az Egyházközi Békebizottság főtitkára, akit az intézőbizottság tagjává választottak. A közgyűlés határozatot fogadott el, amely egyebek között hangoztatja: „Ma a béke és a nemzetközi együttműködés támogatása egyszersmind az ENSZ támogatását is jelenti. A világtörténelem eddigi legátfogóbb nem­zetközi szervezete nemcsak hasznos diplomáciai fórum a különféle poli­tikai nézetek ütköztetésére, hanem az egyetlen olyan szervezet, amely — ha megfelelően használják — a leghatékonyabban járulhat hozzá az em­beriség nagy céljainak megvalósításához. Azok a célok, amelyekért az ENSZ-t létrehozták, földünk jövője szempontjából ma is­ alapvetőek, ér­tük kitartóan és állandóan tevékenykednünk kell.” flFORMlniSOKim 3 Közös gondunk: az alkoholizmus (IV.) A szenvedélybetegség Az alkohol ismételt és egyre gyakoribbá váló fogyasztása rendszeressé válva az alkoholizmus kialakulásához vezet. Ennek egyik oka, hogy a kí­vánt hatás eléréséhez kezdetben egyre nagyobb mennyiséget igényel a szervezet. Ez egy idő után az ellenkező végletbe csap át, mikor már kevés alkohol elfogyasztása is tüneteket okoz. Másik lényeges oka, hogy a kri­tikai készség fokozatos csökkenésével a saját helyzetéről való visszajelzé­seket egyre kevésbé veszi figyelembe és szinte észrevétlenül belesodródik abba az állapotba, amikor az alkohol fogyasztása már ellenállhatatlan kényszerként jelentkezik. KIT NEVEZHETÜNK alkoholistá­nak? Több típusa ismeretes. Azt a személyt, akinél az iszogatás rend­szeressé válik, időnkénti alkalmi ivóból napi ivóvá lesz, sűrűsödik az alkoholos italok fogyasztása, és egy-két pohár után már kontroll­­vesztetté válik. Vagy ha nem is a mindennapos, de a hetente két-há­­romszori ivások addig folytatód­nak, amíg spiccesség vagy részeg­ség nem lép fel. Van olyan is, aki­nél egy-kétszer lép fel ellenállha­tatlan kényszer az ivásra, de akkor órákon, napokon keresztül folyta­tódhat, esetleg elmegy hazulról, bo­lyong, nem is tudja talán, merre jár, mit csinál. Tehát összefoglal­va: amikor az egyén már nem ké­pes könnyű szívvel lemondani az italról, illetve annak hatásáról. Így az alkoholélvező fokozatosan füg­gésbe kerül az alkoholtól, ún. al­koholfüggőség lép fel, s kialakul a szenvedélybetegség. Mi a szenvedély? Egy túlhajtott vágy, minden mást túlszárnyaló eszme, gondolat, ami betölti az em­ber tudatát. A szenvedély rabjává vált ember számára egy válik szükséges dologgá: szenvedélye tár­gyának biztosítása. Így van ez az alkohol esetében, vagy a különbö­ző kábítószerek esetében is. Van, akinél a cigaretta, a kávé vagy bi­zonyos gyógyszerek töltik be ezt a szerepet. Az ilyen ember számára környezete közömbössé válik, csak egy dolog marad lényeges: a napi narkotikum vagy italmennyiség biztosítása. Így válik az ilyen em­ber számára bálvánnyá a saját vágyának tárgya. Mit mond Isten? „Én, az Úr, vagyok a te Istened" — „Ne legyen más istened rajtam kívül”. A szenvedélybetegnél a vágy bálvánnyá, bűnné válik, ami — Isten helyett — betölti a lelket s elszakít Tőle. S a szenvedély, ami a bűn újra meg újra való ismét­lése, így válik betegséggé, az em­ber akaratától függetlenné. Ahogy Pál apostol mondja: ,,... ki va­gyok szolgáltatva a bűnnek.” Bűn tehát az ivás vagy betegség? Bűn, ami betegséggé válik. MI A BIOLÓGIAI ALAPJA az al­koholizmus kialakulásának? Az al­kohol sejtméreg. Legelsőként az idegrendszer sejtjeit támadja meg, belépve azokba, a sejt anyagcseré­jében zavart okoz. S bár az alko­hol nagy része egy idő után kiürül, de bizonyos maradandó nyomokat hagy maga után, ezek az ismételt alkoholfogyasztás következtében összegeződnek, és a sejtekben ma­radandó elváltozások keletkeznek. Ennek következményei fellelhetők úgy a környéki (perifériás), mint a központi (centrális) idegrendszer sejtjeiben, ahol a lelki működések központjai találhatók. Így válik érthetővé az, hogy az alkoholfo­gyasztásnak — a materiális, bioló­giai úton keresztül — lelki követ­kezményei vannak. Előbb jelentkeznek a perifériás idegrendszeren kialakult következ­mények: a remegés vagy tremor, a zsibbadások, viszketések, hangya­mászás szerű érzések, érzékcsalódá­sok, például, mintha látna vagy hallana valami furcsát az ilyen ember. Ez utóbbiak már átmenetet jelentenek a központi idegrendszer érintettsége irányába, amikor al­vászavarok, képzelődések, halluci­­nációk, víziók lépnek fel. AZ ALKOHOL KÖZVETLEN ki­hatásai a következők: a reflexidő megnyúlik, ezzel a mozgás, a kap­csolás meglassul, az emlékezeti funkciók megnehezülnek. A gon­dolkodás felületessé válik. A gát­lások csökkennek a kritikai érzék csökkenésével, az egyén befolyásol­hatóvá válik. A hangulat kezdetben emelkedik, később hanyatlik, s más­napra kifejezetten nyomottság, rossz közérzet alakul ki. Az alko­hol hatása alatt álló ember érzel­mileg labilissá válik, képtelen ér­zésein uralkodni, könnyen nevet, könnyen sírva fakad. Egyre inkább az indulatai vezérlik, amiknek többé már nem ura. Ezért válik kötekedővé, agresszívvá is. A be­széde akadozóvá, a mozgása össze­­rendezetlen lesz, végül az öntudat is csökken, majd elvész. A fentiekből egy sereg magatar­tástorzulás következik: nincs élet­határ az időnkénti élvezet és a rá­­szokás között. Ebből következik Hogy aki ezt átlépi, az maga sem veszi észre, hogy „Hopp, itt baj van”, „Rászoktam az italra”, „Al­koholista lettem”. Ennek a határ­­átlépésnek a jele az, ha már nem vagyok képes könnyűszerrel le­mondani az italról vagy annak ha­tásáról, s ha az akaratom is ki­szolgáltatottá válik, már nem is akarok lemondani. Mert sokan nem az ital ízéért, hanem az átmeneti­leg tartó kellemes érzésért — a jó kedvű, spicces állapotért, a félel­mek, az egyedüllétérzés, az elron­tott élethelyzetek nyomasztó, ön vádlással járó hatásai elől mene­külve — nyúlnak ’a pohárhoz,­­ ahelyett, hogy a hullámvölgybe ju­tott ember igyekezne megfordulni és segíteni magán, ivásba mene­külve hódítja, narkotizálja magát így próbálja elkerülni a probléma­­megoldását. Hisz a probléma nem szűnik meg, csak időszakosan nem kell arról tudomást vennie. De a szesz hatásának elmúltával a kese­rű valóság újra előjön, hiszen a problémák maguktól nem oldódnak meg senki életében, inkább foko­zódnak. ENNEK TÖBB OKA IS VAN:­­ Az alkohol rendszeres élvezetének következményeként az ember el­lenállóképessége, „ütőképessége” csökken. Gondolkodása fokozatosan beszűkül arra, hogyan juthat hozzá a bódulatot okozó édes méreghez, az alkoholhoz, lassan eltompul, kö­zömbössé válik a körülötte levő ak­tuális dolgok iránt. 2. Kapcsolata a körülötte levőkkel meglazul, majd fokozatosan romlik a helyzet, nő a szakadék, lassan elmagánosodik, ta­laját és gyökerét veszti. 3. Akara­ta elgyengül, él egyik napról a má­sikra, keresi a felejtést hozó má­mort, de kifelé egy ideig még igyekszik tartani a látszatot. Szere­pet játszik. 4. Egy idő után ön­­vádlások lépnek fel, ami depresszív állapot kialakulásához vezet, s ez néha az öngyilkosság megkísérlé­séig fokozódik. 5. Majd az ivás folytatásával képzelődések, ideg­­rendszeri zavarok, elmezavarok lépnek fel. 6. Végül az ivást foly­tatva az agykéreg sejtjeinek pusz­tulása következtében alkoholos de­­mencia lép fel. Dr. Böszörményi Dalma Ülésezett a Ráday Kollégium Tanácsa December 3-án délután tartotta 1984. évi ülését a Ráday Kollégium Tanácsa, mely a Kollégium különféle intézményeinek munkáját tekinti át és hozza meg a szükséges döntéseket. Az ülést dr. Tóth Károly püspök, a Tanács elnöke nyitotta meg a Zsolt. 150:1­6 felolvasásával és imád­sággal. Az intézmények vezetői jelentést tettek munká­jukról és gondjaikról. Adorján József kollégiumi fő­igazgató átfogó ismertetést adott a régi épületszárny újjáépítésének munkálatairól, az építési tervek egyez­tetéséről, néhány intézmény kis területre való ideigle­nes összezsúfolódásának gondjairól, a rendszeres ve­zetőségi megbeszélésekről, a zavartalan oktató-nevelő munkáról, a Ráday-estek növekvő látogatottságáról, vé­gül személyi kérdésekről. Dr. Ladányi Sándor dékán a Teológiai Akadémia életéről adott jelentést. A hallgatók száma­ 103, kö­zöttük 10 külföldi diák, a levelező tagozatra 88 hallga­tót vettek fel. E tanévben több neves vendégelőadó tartott előadást, köztük Johannes Rau rajna-vesztfáliai tartományi miniszterelnök. Az oktatási rend most na­gyobb anyag átadását teszi lehetővé, kevesebb vizsgával. Dr. Bolyki János internátusi felügyelő jelentést adott az internátus létszámáról (81 fő), az új és szigorúbb házirend 1984. október 1-vel való életbe léptetéséről és fegyelmező hatásáról, a fegyelmi intézkedésekről. Dr. Pákozdy László Márton ny. professzor a Török Pál szemináriumi könyvtárról szólt. Vezetésével a diákok egy része kiegészítette a könyvtár hiányzó katalógusát és egy őszi beázás alkalmával a könyveket gyorsan és gondosan biztonságba helyezte. Dr. Benda Kálmán gyűjteményi igazgató jelentéséből kitűnt, hogy a Ráday Könyvtár, valamint a Levéltár és Folyóirattár legna­gyobb gondja az új épületszárnyba való átköltözés. A könyvkölcsönzés a költözés alatt is folyik, de az olvasó­terem zárva tart. Szalay Gézáné a menza munkáját is­mertette. Az ebédfőzés január 1-től, az új konyha ki­alakításáig (jövő év augusztus 1-ig) szünetel, a diákok meleg ebédet a közeli Közgazdasági Egyetemen kap­nak, reggelijükről és vacsorájukról a menza gondosko­dik. A gyülekezetekből érkező élelmiszeradományokat ezalatt a szeretetintézményekbe irányítják. Horváth György egyházkerületi tanácsos a püspöki hivatal és a Kollégium intézményeinek jó kapcsolatáról számolt be, mely az V. éves hallgatókkal való beszélgetéstől a püs­pöki tájékoztató körleveleknek a sokszorosító üzem ál­tal való elkészítésén át egészen a régebbi irattári anyagnak a levéltárban való elhelyezéséig tart és az egész Kollégium számára fontos. Adorján József fő­igazgató, a sokszorosító üzem felügyelő tanára elmond­ta, hogy az üzem 15 könyvet, 9 teológiai jegyzetet, nyomtatványokat, körleveleket, legátusprédikációkat, ökumenikus konferenciák anyagát készített. Somogyi László, a diáktanács titkára az oktatási reformról, a Diákévkönyvről, a kölkedi teológus konferenciáról, a diakóniai munkákban való részvételről, a teológus na­pokról, szociális javaslatokról adott beszámolót. Papp Gyula gazdasági igazgató a többletkiadások okáról (az új épületszárny üzemeltetése) és a fedezet egy részé­nek belső erőkből való pótlásáról (szobák nyári kiadá­sa, pince bérbeadása) tett jelentést. A Tanács az 1983. évről előterjesztett zárószámadást és az 1985. évi költ­ségvetést elfogadta. Dr. Tóth Károly püspök útmutatásokat adott és in­tézkedéseket foganatosított a diákok élelmezéséről, a ka­tonai szolgálatot teljesítő teológusok lelkigondozásáról a diákokat látogató szülők elhelyezéséhez szükséges he­lyiség biztosításáról, a nem egyházi személyek alkal­maztatása feltételeiről, a diákságnak a külön igazgató­­tanács elnök-püspökével való találkozásáról, költségve­tési kérdésekről, a vagyonleltár elkészítéséről. Dr. B. J.

Next