Reformátusok Lapja, 1989 (33. évfolyam, 1-53. szám)

1989-01-01 / 1. szám

A növekedés ígérete Az esztendő fordulóján megállva és előretekintve, azt látjuk, hogy az egyház Ura két nagy területen ké­­szítget számunkra feladatokat. Az egyik nagy terület: a társadalmunk életében végbemenő nagy változá­sok értékelése, feldolgozása és azok­ban az egyház küldetésének a meg­találása. A másik nagy terület pe­dig ezeknek a változásoknak egyhá­zunk belső életét érintő hatásainak felmérése. A demokrácia kihívásai Ha a magyarországi gazdasági és politikai változásokat meg akarjuk érteni, úgy először arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy miért kel­lenek a reformok. A válasz erre az — amit felelős politikusaink is már többször megfogalmaztak —, hogy a dolgok nem mehetnek a régi mó­don tovább, mert társadalmunk eb­ben az esetben nem lenne többé funkcióképes. Évtizedekkel ezelőtt elindult egy folyamat, ami vissza­esésekkel, ellentmondásokkal ugyan, de mégis jelen volt a társadalom­ban. Nevezetesen az, hogy a hiva­talos ideológia és a társadalmi-po­litikai gyakorlat elvált egymástól. Ezt a legszemléletesebben az egy­házpolitikai területen lehet érzé­kelni, amely kétségtelenül — a töb­bi szocialista országhoz hasonlítva — új lehetőségeket nyitott meg és újszerű koncepciókat is megfogal­mazott. Ezért ma már a reformfo­lyamat jellegzetességévé vált az a filozófiai, ideológiai és gazdaság­­politikai pluralizmus, amelynek szükségességét ma a legmagasabb fórumokon is hangoztatják. Úgy tű­nik, hogy az előttünk álló esztendő egyik legfontosabb kérdése az lesz, hogy társadalmunkban milyen új erőket hoz felszínre a világnézeti és politikai pluralizmus. Más szavakkal kifejezve: az egy­háznak a kiteljesedő demokrácia kihívásaival kell szembenéznie. Valóban azt tapasztaljuk, hogy egy­re többen fordulnak érdeklődéssel, sőt különböző elvárásokkal egyhá­zunk felé. E folyamatnak kétségkí­vül nagy lehetőségei és pozitívumai vannak, amelyek közül csupán né­hányat szeretnék említeni. Mindenekelőtt azt tartom fontos­nak, hogy az új társadalom építé­se felőli gondolkodásban gyökeres változás állt be: a világnézeti kü­lönbségekről a hangsúly az együtt­működésre tolódott át. Azaz: a írta: dr. Tóth Károly vallás elleni harc sikere vagy si­kertelensége többé nem mércéje a szocializmus építésének, nem érték­mérő arra nézve, hogy mennyi va­lósult meg az igazságosabb társa­dalom eszméiből. E változással egy­idejűleg jelentkezik és egyre erő­södik az a meggyőződés társadal­munkban, hogy az emberi tényezők döntő jelentőségűek, és ezért az etikai értékek ápolásában, a helyes értékrend kialakításában a vallás­nak — ezen belül a keresztyénség­­nek és az egyházaknak — igen fontos szerepük van. Olyan fontos szerepük, amit a mai Magyaror­szágon szinte más nem is tud be­tölteni. Egyre sürgetőbb lesz az emberek gondolkodásában beállt erkölcsi vákuum felszámolása. Eb­ben nemcsak lehetőségük, de fele­lősségük is van a hívő emberek­nek, egyházunknak is. Mindez politikai intézményrend­szerünk gyökeres változásában kell tükröződjön. Ennek egyik kiemel­kedő jele, hogy új vallásügyi tör­vény van készülőben. Fontos do­lognak kell tartanunk, hogy az egy­házak véleményét már az előkészí­tés szakaszában is kérik, és a tör­vény megfogalmazásában is együtt­működésre hívnak bennlünket. Úgy gondolom, hogy a vallásügyi tör­vény legfontosabb feladata a jog­hézag megszüntetése lesz, jelenleg ugyanis nincs tisztázva az egyház jogi fogalma jogrendszerünkben. Ez tulajdonképpen nem új dolog, hi­szen már a második világháború előtt sem volt jogilag meghatároz­va, mit értsünk egyházon. Az elkö­vetkező években szavazásra kerülő vallásügyi törvénynek tehát e vo­natkozásban úttörő munkát kell végeznie. Ez elengedhetetlen lesz egy pluralista módon megszervezett társadalomban. Ha pedig arra te­kintünk, hogy milyen legyen e meg­határozás, akkor éppen e pluraliz­mus vonatkozásában mondhatjuk, hogy nem lenne helyes sem egy egyoldalú ideológiai, filozófiai, sem egy teológiai definíció: az új val­lásügyi törvény funkcionálisan kell meghatározza az egyházat, annak a szerepnek az alapján, amelyet a magyar társadalomban az egyházak betöltenek. Megemlítem még a keresztyén— marxista párbeszéd ügyét ebben az összefüggésben. E párbeszéd immár hosszú évek óta folyik, s több el­méleti és gyakorlati eredményt mondhat magáénak. Egyetértés uralkodik a tekintetben, hogy e pár­beszéd szükséges és folytatásra méltó. Az elmúlt hónapok és évek azonban mégis változást eredmé­nyeztek, elsősorban szervezeti kér­désekben. A helyzet ugyanis az volt mindmáig, hogy vagy a keresz­tyének és marxisták elméleti szak­emberei tanácskoztak akadémiai szervezés keretében, vagy pedig a felelős vezető személyiségek talál­koztak azzal a céllal, hogy megbe­széljék az előttük álló konkrét lé­péseket. A jelenlegi gyakorlatban azonban ez a mintegy felülről szer­vezett párbeszéd szintén a pluraliz­mus jegyében szélesedik ki, ameny­­nyiben sok spontán kezdeményezés valósulhat meg. Lelki ébredést! Rátérve mondanivalóm második részére, meg kell állapítanunk: sem a politikai, sem a gazdasági refor­mok nem lesznek elegendőek a kí­vánt változások eléréséhez, ha a lelkek reformja, a lelkek demokra­tizálódása, azaz spirituális változás nem következik be. E tekintetben egyházunknak különleges feladatai vannak. Társadalmunk morális problémáival tisztában vagyunk. Ezek feltárásához és kezeléséhez azonban csak akkor tudunk hozzá­járulni, ha alázattal és bűnbánattal tesszük azt, szakadatlanul keresve saját bűnrészességünket. Amit eddig említettem, abból egyenesen következik, hogy őszin­tén kell beszélnünk a mindannyiunk által óhajtott lelki ébredésről egy­házunkban. Tudjuk azt, hogy a kedvező külső feltételekből, a meg­növekedett lehetőségekből nem automatikusan következik az ébre­dés, mert a megújulás soha nem emberi erőfeszítés eredménye, ha­nem Isten Szentlelkének ajándéka, amely természetesen emberi eszkö­zöket használ fel. A kettő egymás­tól elválaszthatatlan: a Lélek mun­kája és az engedelmes szolgálat. Amint azt Pál apostolnak a Filippi­­beliekhez írott levelében olvassuk: „... félelemmel és rettegéssel vi­gyétek véghez a ti­­dvességteket; mert az Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből” (2:12—13). Az ébredés és megújulás így nem marad puszta retorika, hanem je­lei nagyon is mérhetők, mindenek­előtt a lelki ház és külső kerete, a gyülekezet építésében. Tudomásul kell tehát vennünk és el kell ismernünk az egyházunkban érvényesülő kegyességi pluralizmus valóságát, és tanulva az egyháztör­ténetből, amely keserves példáit mutatja az inkvizitori és purifiká­­tori hajlamok időről időre való el­szabadulásának, arra kell töreked­nünk, hogy a kegyességi sokszínű­ség a szolgálat egységében erősítse egyházunk bizonyságtételét. Ennek érdekében most különösen kell fi­gyelnünk a Szentírás intésére: „hogy többé ne legyünk gyerme­kek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csa­lárdság által, hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk Abban, aki a fej, a Krisztusban” (Ef. 4:14—15). Miközben tehát kérjük Isten Szentlelkének megújító erejét, fi­gyeljünk arra, hogy képességeinket és lehetőségeinket felzárkóztassuk — ez az, ami sok tekintetben raj­tunk múlik, az előttünk álló esz­tendőben is. SZEMTŐL SZEMBE Imádság: kibontakozó erőtér, — a belső szoba áhítat-szentélyében, az Úr csöndjében, az Ige csöndjében, — melyben létrejön a párbeszéd: térben és időben, s túl téren és időn, hol nincs bábeli akadály-torony, csak bizalom túli bizalom, reményen túli remény; hajléktalanok, jussukat kikért gyermekek és szomjúhozó-éhezők. Ebben a csöndben Krisztus szemei engem néznek, s tekintetével kérdez: vétkeimről, cselekedeteimről, hitehagyásaimról, harcaimról, nehézségeimről, könnyeimről; s ha kell, dadogva is, suttogva vagy kiáltva, de vallani kell, igazat vallani, alázatosan, mert ott térdepelek szemtől szemben, a sebekkel, a kereszt szálkáival, a megváltás csöndjében, vágyva arra, hogy összeforrjak, megsemmisüljek fokról fokra őbenne, szeretetében, kegyelmében s békéjében. Balázs Károly MÁTUSOK LAPJA XXXIII. ÉVFOLYAM, I. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 1989. JANUÁR 1. Ára: 8 Ft Angyal: Demján József metszete Lelki leltár Ha év végén vásárolni akarunk valamit, sokszor bosszankodunk a bolti kiírásokon, hogy „Elnézést kérünk, leltározunk”. Mi a leltár? Számba veszik az üzlet összes értékeit. Év végén mi is készíthetünk egyénileg „lelki leltárt”. Számba ve­hetjük azt, hogy milyen lelki értékekkel rendelkezünk. Mivel gyara­pítottuk lelki kincseinket, vagy mit veszítettünk el azokból. Ha visszalapozunk életünk emlékkönyvében az év elejére, jó cselekedeteink képeit keresve, lemérhetjük, hogy milyen lelki érté­keket tehetünk le az év végén Urunk lábai elé. Milyen szomorú ez a lelki leltár, ha összehasonlítva az előző évivel kiderül, hogy szegényebb lett, mint a múlt évben. Hogyan tudunk majd erről el­számolni Urunknak, aki előtt legkedvesebb a másokon segítő szol­gáló szeretet. Ha év végén csendes percekben a lelkiismeretünket vizsgáljuk, őszintén meg kell állapítanunk, hogy sokszor nem szakítunk időt a hit dolgaira, embertársaink segítésére, és a közönyösség börtönéből nem tudunk kiszabadulni. Nem szakítunk időt arra, hogy szolgáló szeretetkapcsolatokat építsünk ki rászoruló emberekkel, hogy empá­tiával hallgassuk meg a bajbajutottak panaszait és erőnkhöz mérten adományokkal segítsünk a rászorulókon. Van belőlük elég. Sajnos. Ha körülnézünk ezer gonddal terhes világunkban, számtalan, le­hetőség nyílik arra, hogy az év végi „lelki leltárunkba” értékeket gyűjtsünk. A rohanó élet „vastörvényei” mindenkit megviselnek testi­­leg-lelkileg, elfáradunk. Elfáradunk az események özönében. De a hit ereje mégis kell, hogy diadalmaskodjon. Erőt adjon a szolgáló szere­tet végrehajtásához. Nem kíván tőlünk Urunk erőnket meghaladó cse­lekedeteket „csak” a szeretet diktálta szolgálatot. Sokszor elég egy ked­ves szó, egy mosoly a szomszéd öreg nénire, egy kéznyújtás a villamos­ról nehezen leszálló segítségére, vagy anyagi erőnkhöz mért sze­rény adakozás a rászorult embertársaink bajának enyhítésére. Mi­lyen jó érzés lelkünknek „megfürödni” a jócselekedetek nyomán ér­zett boldogságban. Milyen felemelő cél: tiszta lélekkel állni az Úr előtt mindennap és az év végén. Az esztendők végén új évbe lépünk. Lelkileg is, gazdaságilag is lehetőség nyílik arra, hogy értékeket gyűjtsünk. De ha elérkezünk ahhoz az időkhöz, amikor „életleltárt” készítünk, már nincs lehető­ségünk az újrakezdéshez ... Tekintsünk hát vissza minden év végén azzal a cselekedeteinket mérlegelő felelősséggel, hogy az életünk végén milyen lelki értékeket teszünk majd le Urunk lábai elé. Az önvizsgálatra mindig, de év vé­gén különösen szükség van. Ha az év elején ünneplő ruhában, új évet köszöntő szívvel el­megyünk a templomba, esdekelve kérjük az Urat, hogy adjon lelki és testi erőt a szolgáló szeretet feladatainak végrehajtásához. Füst Katalin

Next