Reformátusok Lapja, 1990 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1990-01-07 / 1. szám

Igazság és szabadság Zaklatott esztendő áll mögöttünk és sok bizonytalansággal terhes év áll előttünk. Sokan éreznek így ezekben a napokban. Pedig az elmúlt év legújabbkori magyar történelmünk legígéretesebb változásait hozta meg valamennyiünk számára. De ez történt a szomszédos országokban is. Európának ebben a szegletében a népek talán még sosem álltak ilyen közel a társadalmi méretű igazság és a szabadság megvalósításához, mint éppen ezekben a napokban. Az igazságnak és a szabadságnak a jó illatával és örömével ajándé­kozott meg bennünket a történelem Ura. És figyelmünket egyben újra meg újra Krisztus felé fordítja igazságkeresésünkben és a kiteljesedő sza­badság utáni vágyunkban. Mert a hitben élő embernek ő az út, az igaz­ság és az élet. És ő a szabadító is. Milyen egyszerű is lenne, ha az ember mindezt egy csapásra magáévá tudná tenni, s nem kellene nap mint nap megharcolnia saját kételyeivel, elkeseredéseivel, elbizonytalanodásaival a küzdelmet. Mert ugyanis a nagy társadalmi összefüggések árnyékában hányan meg hányan érzik úgy, hogy az ő egyéni érdekeik, igazságaik feloldódnak, háttérbe szorulnak a nagy, közösségi érdekekkel, igazságokkal szemben. S valóban, a történelem mi­lyen sok keserű példáját adta már annak, hogy közösségi érdekek és igaz­ságok jogcímén szorították egyre szűkebb korlátok közé az emberek egyé­ni érdekeinek — szabadságának — érvényesülését... Vajon ki nem ta­lálkozott olvasóink közül azzal a társadalmi hitszegéssel, melyről Pál apostol azt írja, hogy sokszor az igazságot hamissággal akarják feltar­tóztatni (Róma 1:18). Pedig ha valami, „az igazság magasztalja fel a nemzetet” (Példabeszédek 14:34). Az egyéni és közösségi igazságok feszültségében legkevésbé a szabad­ság érzete kerekedik felül az emberen. Hol van tehát az az igazság, amely a szabadságot szüli? „Ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal az én tanítványaim vagytok. És megismeritek az igazságot, és az igaz­ság szabadokká tesz titeket" — mondja Jézus (János 8:31—32). A hívő ember számára íme a világító mécses az érdekek útvesztőjében. Miért? Mert Krisztus igazsága nem követelődző igazság mint a mi hétköznapi érdekeink, hanem elébemenő: a másik ember érdekeit, igazságát is fi­gyelembe vevő, szeretettel megközelítő. És ez a fajta megközelítés sza­baddá teszi az embert. El egészen annak belátásáig, hogy ennek az igaz­ságnak és szeretetnek a birtokosaként mindent szabad az embernek, de nem minden használ. Szabad lesz az ember a másik megértésére, a meg­bocsátásra is. S szabaddá lesz arra is, hogy ő maga is Krisztus megbékél­­tető szeretetének eszköze legyen t.bber. n ”a.:’idó világban. Lehetetlen mindezt megvalósítani? Nem. Akad rá példa a történelemben, az egyház történetében is. Napjainkban is. Ez a történelem Urának tanítása az ő igazságát felismerő és ahhoz hűséges szolgájának, Tőkés Lászlónak életé­vel is. Krisztus igazsága és az ebből születő szabadság legyen a mi célkitű­zésünk is az előttünk álló esztendőben. Komlós Attila Jelentkezés a Budapesti Református Gimnáziumba A Budapesti Református Gimnázium felvételi jelentkezést hirdet az 1990 szeptemberében induló I. és II. osztályba. Jelentkezni az iskola címére (1022 Budapest II., Lorántffy Zsuzsanna u. 3. B. épület) legkésőbb 1990. január 31-ig feladott vagy személyesen bevitt jelentkezési lappal lehet. Jelentkezési lap igényelhető január 2-től kezdve a dunántúli és a dunamelléki esperesi hivatalokban (levélbeli igénylés megcímzett és felbélyegzett válaszboríték kí­séretében). A jelentkezéshez mellékelni kell a gyülekezeti vagy hitoktató lelkész ajánlását. További tudnivalók a jelentkezési lapon találhatók. A jelentkezés közvetlenül az iskola címére küldendő el, függetlenül az általános iskolában történő jelentkezésektől. Mivel helyhiány miatt a jelent­kezők egy részét el kell majd utasítaniuk, s az eredményt csak március második felében tudják közölni, felhívják az érintett szülőket, hogy gyerme­keiket párhuzamosan állami középiskolába is jelentkeztessék. A jelentkezőket írásbeli felmérőre és felvételi beszélgetésre hívják be február 15.—március 10. között, s a felvételi döntést — a jelentkezők számá­tól függően — március második felében közlik. Az iskola elvben és gyakorlatban is követni kívánja a református kol­légiumi hagyományokat abban, hogy felekezeti hovatartozástól függetlenül nyitott bárki előtt. Mivel azonban — különösen induláskor — kevés gyere­ket vehetnek fel, s az iskola működéséhez a református gyülekezetek s a református egyház erőfeszítése teremti meg az anyagi feltételek jelentős ré­szét, a megfelelő képességű gyerekek közül elsősorban a református vallá­­súakat, illetve a református egyházzal valami módon kapcsolatban állókat kívánják fölvenni. Minden jelentkezőtől kérik e helyzet megértését, s ugyanezért kérik, hogy más felekezetű, vagy vallást nem gyakorló jelent­kező esetében az ajánló lelkész világosan indokolja ajánlását. Az iskolafenntartói hozzájárulás az 1990—91-es tanévben a tanulmányi eredmény és a szülők jövedelmi helyzete szerint mérlegelve előreláthatólag átlagosan havi 500 forint körül lesz. Az internátusi díj — ugyanígy diffe­renciálva — a debreceni kollégium átlagához fog igazodni. Újra indítjuk a pápai gimnáziumunkat is A Magyarországi Református Egyház és a Dunántúli Református Egyházkerü­let, valamint a megyei és helyi állami és oktatási irányítás képviselői között tar­tott hivatalos megbeszélés és elvi megegyezés értelmében 1990. március 31-ig el­készül a Pápai Református Gimnázium újra egyházi kezelésbe vételét, annak mó­dozatait kimunkáló átvételi-átadási ütemterv. Ezt a javaslatot — a Református Gimnázium eredeti épületéhez való jogának elismerésével — egy közös bizottság dolgozza ki. Szükség esetén a bizottság szak­értőket is bevon munkájába. A Pápai Református Gimnázium újraindulásának végső határidejét a kidolgozandó ütemtervnek megfelelően, a tanácskozás 1991. szeptember 1-jei időpontban határozta meg. Az elképzelések szerint a Református Gimnázium újraindítása nem jelenti a jelenlegi Petőfi Sándor gimnázium és egész­ségügyi szakközépiskola megszüntetését. A munkabizottság által kidolgozandó ja­vaslat alapján kerül sor az átadási-átvételi szerződés megkötésére. Az 1989. december 27-i tanácskozáson részt vettek egyházi részről: dr. Tóth Károly püspök, a Zsinat alelnöke, dr. Kovách Attila dunántúli püspök, Tislér Géza püspökhelyettes, Kövy Zsolt gyűjteményi igazgató; állami részről: dr. Németh Zoltán tanácselnök, Antal Ferenc országgyűlési képviselő, dr. Molnár Attila a me­gyei tanács művelődési, ifjúsági és sportosztály vezetője, Szabó László városi mű­velődési osztályvezető és Varga Géza a jelenlegi állami gimnázium és szakközép­­iskola igazgatója, valamint a tantesület küldöttei. „Ama nemes harcot megharcoltam...” Forradalom - nemzetiségek és felekezetek összefogásával Beszélgetés Tőkés Lászlóval Magyarországon és külföldön na­­gyon-nagyon sok embert foglalkoz­tat az a kérdés, hogy mi Tőkés Lászlóék sorsa. Ezért arra kérlek, mondd el, hogy mi történt veletek Temesváron, és hogy­­kerültetek ide? — Furcsa helyzetben érzem ma­gam,­­mert valójában nyugtalansá­gomról és nehéz helyzetemről kel­lene beszélnem. És mégis, ezzel el­lentétben, azt kell hálaadással el­mondanom, hogy jól vagyok, testi épségben érkeztünk .Menyőbe, és valótlanok azok a hírek, amelyek halálomat, ill. megsebesüléseimet forgalmazták. Nagyon féltettük áldott állapot­ban lévő feleségedet is... — Nem történt semmi baja. De annyi igaz ebben a hírben, hogy bármikor megszakadhatott volna a terhesség, mert olyan dolgokon ment keresztül, amelyek meghalad­ják még egy férfiúnak az erejét is, nemhogy egy törékeny asszonynak, egy állapotos asszonynak a teherbí­ró képességét. Nagyon nehéz hete­ken mentünk keresztül, lényegében temesvári egyházunk és lakásunk hosszas ostromállapotot élt át, amely december 15—16-án tetőzött, amikor sor került volna a beha­rangozott kilakoltatásunkra. Amint azt már hónapokkal ezelőtt is ki­látásba helyeztem, csak azon az áron voltam hajlandó elhagyni Te­mesvárt, ennek a törvénytelen el­távolításnak engedni — amennyi­ben ez erőszakkal­­történik, —, te­hát hogy ha megostromolják a pa­rókiát. Ez következett be december 16-ról 17-re virradó éjjelen, amikor a rendőrség és a szekuritáté a szó szoros értelmében megostromolta az egyházi épület kapuját, majd la­kásunk ajtaját és az iroda ajtaját. Mi, feleségemmel és­­ sógorommal, meg egy barátommal, létrán ke­resztül az udvaron a templomba menekültünk. Papi öltözetben vol­tam. A rendőrség ezután törte be a templom ajtaját és az úrasztala mellől hurcoltak el bennünket. A feleségem is kapott ütést, keményen meglökdösték, engem is derekasan megöklöztek, azonban ezt leszámít­va, semmi testi bántódásunk nem történt. Különleges rendőri konvoj szállított a Szilágy megyei Menyő­be, amiért hálát adunk az Úr Is­tennek. Valahogy úgy mentett ki az ellenségeink akarata ellenére, mint Egyiptomból az Izráel népét a Vörös-tengeren keresztül. Biztos vagyok benne, hogy ha ott hagytak volna Temesváron, akkor most nem beszélgethetnénk ilyen baráti nyu­galomban. Menjen hogyan fogadtak az em­berek? Ez egy nagyon kicsi falu... Úgy hallik, hogy az egyik istentisz­teletet a másik után tartod, és min­dig telt templomokban... — Karácsony nagyhetének ide­jére érkeztünk ide. Közismerten a szilágysági nép az egyik legjobb tí­pusú református nép, akik szívük, lelkük teljességéből nagy­ szeretet­tel fogadtak, és minden lehetséges módon elviselhetővé próbálták tenni ittlétünket. A lakásunkat rendőri őrizet vette körül, reflek­torokat szereltek fel, mint a lá­­gerek köré, farkaskutyákat­­hoztak, állandó autós­ járat volt, autók jöt­­tek-mentek. Állandó utasítások hangzottak, külön telefonvonalat vezettek ebbe az eldugott faluba, ahol még autóbuszjárat sincs, csak nyakig érő sár jellemzi. Nagy meg­nyugvásunkra szolgáltak ezek a már-már szentimentálisan szeretett szilágysági hepe-hupák, lankák és a szilágysági nép szeretete, a hí­veknek az ősi ragaszkodása egyhá­zukhoz. Sok mindenért kárpótoltak mindezek, és egy pillanatig­­ sem fájlaltam a temesvári szolgálat fel­cserélését egy ilyen kisebb pász­mára. Úgy érzem, hogy ama nemes harcot ott megharcoltam, és itt el­kezdődött egy új szakasz, és itt kell tennem amit reám bízott — az ellenséges erőkön túl — Isten. Te világszerte ismert lettél, és a romániai forradalmi események alakulásában is nagy szereped van. Miként viszonyulsz most e politi­kai változásokhoz, eseményekhez? — Azt teljes józansággal meg kell állapítanom, hogy én nem szerveztem tüntetést, és nem indí­tottam meg tudatosan egy forra­dalmi mozgalmat, hanem a körül­mények alakultak úgy, és Isten ad­ta, hogy a mi kicsiny — a temes­vári román ortodox­ és katolikus népességhez és egyházakhoz ké­pest — igazán kicsiny, ama igazán kicsinyek közé tartozó egyházunk előteréből, és személyemmel kap­csolatban indult be az azóta vi­lághíressé vált és megrázó temes­vári­­tüntetéssorozat, amelyért egyik szemem sír és a másik nevet. Sír­nunk kell az áldozatokért. Együtt sírunk a sírókkal. Azonban együtt örülök az örülőkkel, különösképpen annak az elemi­ erejű felismerésnek a birtokában,­­hogy valójában ro­mánt és magyart nem választanak el áthidalhatatlan ellentétek, gyű­lölet és harag. Annál felemelőbb élményem kevés volt az életben, mint amikor ablakunk alatt hal­lottam a híres román népi dalt, az egyesülés haráját. Egy magyar re­formátus lelkésznek ennél na­gyobb megtiszteltetés azt hiszem ritkán jut ki, és egészen más füllel hallgattam, mint máskor. Valójá­ban egy ígéretet jelentett ez a két­napos manifesztációsorozat a mi ablakaink előtt. Annak ígéretét, hogy lehetséges a román—magyar viszonyban a kibontakozás. A ma­gyar református hívek mellé álltak rövid órákon belül a románok, or­todoxok, baptisták, a magyar ka­tolikusok, szerbek, németek, bár­kiket emlegethetünk Temesvár la­kosságából. Órák alatt túlsúlyba kerültek, és annyira magukévá tet­ték a mi egyházunk üldözött sorsát — és ezen belül az én helyzete­(Folytatás a 3. oldalon) A Magyarországi Református Egyház Zsinatának elnöksége közvetlenül a romá­niai forradalmi események kitörése után úgy határozott, hogy keresi a kapcsola­tot a romániai református egyházzal. Az elnökség megbízásából Tamás Bertalan, a Zsinati Iroda külügyi osztályának vezetője, dr. Tenke Sándor budapesti teológiai professzor és Zalatnay István, a Zsinati Iroda külügyi osztályának munkatársa de­cember 22-én vállalta, hogy gépkocsival (amit a Zsinati Iroda alkalmazottja, Ko­vács László vezetett) még a harcok idején Romániába utazzon. Az útnak hármas célja volt: elsősorban a kapcsolatfelvétel keresése, tájékozódás Tőkés László és családja sorsáról, továbbá a hazai közvélemény tájékoztatásának elősegítése az ot­tani helyzetről, valamint a külföldi egyházi segélyszervek Magyarországra küldött, Romániának szánt gyógyászati eszközeinek és gyógyszercsomagjainak (kb. 1 millió forint értékben) eljuttatása a szomszéd országba. Hazaérkezésük után Tamás Bertalan szerkesztőségünkben azt a tájékoztatást adta, hogy útjuk első állomása Kolozsvár volt. Már a város főterén nagy szere­tettel fogadta őket a tömeg. Itt adták kezébe a frissen megjelent Szabadság című független lap első számát, amelyben már egyházi állásfoglalás is szerepel: dr Ju­hász Tamás és Kozma Zsolt cikke. Amikor a kolozsvári Teológia épületéhez meg­érkeztek, átadták a küldeményt, majd a kolozsvári lapban megjelent cikk nyo­mán dr. Juhász Tamás teológiai professzort keresték meg, aki az épületben lakik. Tájékozódtak az ottani segélyelosztás lehetőségeiről és megszervezéséről, majd Tamás Bertalan nyilatkozatot kért dr. Juhász Tamás professzortól az egyház­ je­lenlegi helyzetéről, az útkeresésről. (Ezt a nyilatkozatot lapunk 3. oldalán közöl­jük.) Ezután dr. Tőkés István ny. teológiai professzortól megtudták, hogy fiát, Tőkés Lászlót a román titkosrendőrség Temesvárról a Szilágy megyei Menyő köz­ségbe hurcolta. A lelkészt apósa előző napon, december 22-én meg tudta látogatni, amellett, hogy Tőkés Lászlót a titkosrendőrség még akkor erős őrizet alatt tar­totta.December 23-án, szombaton Tamás Bertalan már Tőkés Lászlóval tudott in­terjút készíteni Menyő községben. Amint elmondotta, újabb részleteket is megtud­tak Tőkés Lászlóék temesvári elhurcolásáról: december 16-áról 11-ére virradó éj­jelen, a zaklatások elöl a templomba menekült, onnan hurcolták el, az Úrasztala mellől, feleségével együtt. Ezt követően három napon keresztül vallatták, melynek során — bár fizikai kényszert nem alkalmazott a titkosrendőrség — kegyetlen lé­lektani módszerrekkel akarták arra rávenni, hogy elismerje: ő a felelős a temes­vári felkelés kirobbantásáért. A harmadik nap végén már szinte az összeomlás határán állt, hiszen vallatóinak célja az volt, hogy egy beismerő nyilatkozat ki­­kényszerítése után kimondhassák a lelkész felett a halálos ítéletet. A titkosrend­őrség a szilágysági kis faluba hurcolta, hogy majd onnan, az események elcsi­­tultával, hozzák a közvélemény elé, mint a leendő per főszereplőjét. A faluban erős őrizet vette őket körül. Az Igazság című kolozsvári lap utolsó számában, de­cember 22-én — amint arról Tamás Bertalan tájékoztatta s­erbesztőségünket megjelent Papp László nagyváradi püspöknek egy cikke, amelyben Tőkés Lászlót még ekkor is ugyanazzal vádolja, aminek bevallására a többnapos vallatás során a román titkossendőrség alexis rí—mai . A forradalmi események előrehaladtával az őrzők destmne, ^ n '' Tőkés Z­ászlóval készült interjút — amit a rádió Vasárnapi Újság című műsor december 1-én vo mnap reggel közzétett, az alábbiakban teljes terjedelmében ko-toltTő­kés László naiv szeretettel szólt arról a jóleső bátorításról, amit a Magyar­­országi Refrmátus SEgISS részéről e látogatás jelentett számára Hangsúlyozta: mindig érezte az elmúlt hónapok során, hogy a magyar reformátusság mellette áll erőt adott neki és családjának a tudat, hogy Magyarországon és szer*® “ Y­­rigbmn imádkornak érettük. Nagy erőforrást jelentettek “ fc”64"“* *“* rogatásáról szóló magyar és nemzetközi egyházi állásfoglalások, híradások.

Next

/
Thumbnails
Contents