Reformátusok Lapja, 1990 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-07 / 1. szám
2 Félünk Most éppen a jövőtől félünk, de ha jobban menne a dolgunk, akkor is találnánk okot a félelemre. Már az Édenben kezdődött: „Szavadat hallám és megfélemlem, mivelhogy mezítelen vagyok” (1. Móz. 3). Mai nyelven: bűnös vagyok, félek a következményektől és nincs mentségem. Bujkálok az Isten elől, de az emberek elől is, sőt önmagam elől is. Félek. Az élő hit viszont azt állítja, hogy lehet nem félni. De mi nem tudunk nem félni. Pedig milyen sokszorosan elénk jön az Isten! Nem számoltunk utána, de többektől hallottuk, hogy a Bibliában háromszázhatvanhat Ige hirdeti, hogy „Ne félj!", „Ne féljetek!” Az év minden napjára jut belőle egy Ige, sőt a szökőévre is van még egy külön Ige! És mégis félünk. A félelem legegyszerűbb meghatározása: Hiszek a rossz győzelmében. Ha igazán hinném azt, hogy a jó fog győzni, akkor nem félnék. De nem hiszem ezt, mert sokszor tapasztaltam, hogy a rossz győz. Elbukik a jó ügy, elbuktatják az igaz embert. Bonyolítja a helyzetet az, hogy bőven vannak „ellen-igék”, amelyek egyenesen felszólítanak arra, hogy igenis féljünk. Egyik legkeményebb ige ezen a területen: „Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, hanem attól féljetek inkább, aki mind a lelket, mind a testet elveszítheti a gyehennában” (Máté 10:28). Eszerint tehát mégis félnünk kell a szigorú Istentől, ítéletétől, az örök kárhozattól? Feloldja ugyan ennek az Igének a keménységét ez a nagy evangélium: „A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet” (I. Ján. 4:18). De beárnyékolja ezt a nagy evangéliumot Pál szava: „Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a tidvességeteket" (Fi. 2:12). Mit tegyünk tehát: Ne féljünk, de azért féljünk is? Hogy fér össze ez a két ellentétes tanítás? A világszerte ismert zsidó hittudóst, Martin Búbert és az ő „khaszíd” kegyeseit is foglalkoztatja ez a probléma. Az egyik bölcs rabbi, Mendel, így tanított: „Isten ráhelyezte az ő népére az istenfélelmet azért, hogy ne vétkezzen. Ámde ez a félelem nem azt jelenti, hogy félnünk kell a haragvó Istentől, vagy a haláltól, ítélettől, amire bűneinkért kárhoztathatna minket az Isten. Ellenkezőleg: mivel az Isten nagyon szeret minket és közöttünk akar lakni, az »istenfélelem« ezt jelenti: féljünk attól, hogy elveszítjük az Isten velünk létét, az Isten szeretetét. Féljünk attól, hogy mi elfordulunk Istentől és akkor újra hatalmába vesz minket a bűn.” Bölcs tanítás ez, de mégez az egyetlen „indokolt” félelem is legyen az Isten hűséges szeretetében „fellazított” félelem: „Ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő magát meg nem tagadhatja” (II. Tim. 2:13). önmagunkat valamelyest ismerve, ebben az új esztendőben sem tehetünk nagy ígéreteket arra nézve, hogy ezután hűségesebbek, engedelmesebbek leszünk. De ha csak az itt idézett „ne féljünk-féljünk” igéket csöndesen végigimádkozzuk, máris elkezdődik bennünk valami jó dolog: tisztábban láthatunk, tisztábban látunk. A fenyegető félelmek körébe kívánkozik ez az ige is: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fi. 4:13). A keresztyén hit alapvető tanítása ez: végső soron nem „kívül” dőlnek el a dolgok (sorsfordulatok, küzdelmek, veszteségek), hanem ,,belül” dőlnek el (az Isten szereteti és békessége megőrzi a szívünket és minden gondolatunkat a Krisztus Jézusban). A fenyegető nélkülözések és vesztések idején még nagyobb hittel kell énekelnünk gyülekezeteinkben: „Csak azt el ne veszítsem, Mi benned, ó Úr Isten, remélni megtanít” (276. ének). Az ilyen Igék is oszlatják félelmeinket: „Elviszem őt a pusztába és szívére beszélek. És onnan adom meg neki az ő szőlőjét... és úgy énekel ott, mint ifjúságának fesén ...” (Hős. 2). SFORMIMIK IAPJA AZ IGE AMELLETT [aläBSBBtslatsBSEESBlDlälaiglsBlDlsiglsBIglsBIgtsIatalaBläBtsläBEBtaBEtaSBSStsEIsS JANUÁR 14. VASÁRNAP „Jaj nektek, gazdagok, mert megkaptátok vigasztalástokat” (Lukács 6:20—26). Sokszor átsiklott Isten népe ennek az Igének a kemény szociális éle felett. Egy olyan lelkűsésről beszél Urunk, amelyben nagy jelentősége van az anyagi állapotnak. Urunk ajkán azzal az indulattal szólal meg a „jaj”, amelyik elítéli a csak a szerzeményeiben gyönyörködő, abban minden vigasztalását és örömét megtaláló és kiélő életformát. A Jelenések könyvében feltűnik a laodiceai gyülekezet képe, ahol az anyagi meggazdagodás egy kárhozatos lelki megelégedettséget is szült. Óvakodjunk ettől a veszedelemtől alázatos, imádkozó és egymásnak szolgáló élettől. I. Mózes 38:19—30. 475. Dicséret. JANUÁR 15. HÉTFŐ „Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket” (6:27—36). Az egész „mezei prédikáció” minden gondolatára érvényes ez: „Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom ...” Itt mindenben új törvényt szabrunk, ami az óembernek, a kívülállónak botránkozás vagy bolondság. Csak az övéi tudják: ők is csak a kapott Lélek áldása és fegyelme alatt képesek elfogadni, mikor Urunk azt érezteti, hogy nekünk másként kell élni, mint ahogy mások számára az természetes. Aki az ő prédikációját hallgatja, attól Jézus többet vár testvérrel, baráttal, de még az ellenséggel szemben is. Az előbbi életben már az is „csúcs”, ha elmarad az átok és az Úrra bízza az ember az ítéletet. Jézus mellett szeretni lehet és kell az ellenséget is. Urunk nemcsak tanította ezt, hanem a kereszten elszenvedett fájdalmai között el is kiáltotta: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” I. Mózes 39. 180. Dicséret. JANUÁR 16. KEDD „Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik” (6:37—42). Urunk azt akarja ezzel mondani, hogy aki igazán és szívből meg tud bocsátani, azzal már történt valami. Ő is bocsánatot nyert, azért tud így tenni. Ha pedig bocsánatot nyert, akkor üdvössége van. Tehát nem elég az, ha nem ítélek, nem mondom ki kárhoztató szavaimat, hanem összeszorított fogakkal hallgatok. Az Úr egy belső, felszabadult és felszabadító életérzést parancsol: megbocsátani. A csendes életfolytatásnak elengedhetetlen gyökere ez a Krisztusból fakadó életérzés. A puskaporos hordó széléről száll le az a család, az az emberi közösség, ahol ennek a parancsnak engedelmeskednek és Isten békességének áldó karjai közé kerülnek. "Már idelent is, és egykor majd a végső megbocsátásban is, ahol és amikor ez az örök életet jelenti. I. Mózes 40. 1. Zsoltár: ítélet alá esik. Mindennapi életünkben mindanynyian ajkunkra vesszük az Úr nevét, sőt nevében beszélünk, ereá hivatkozunk. Bizonyára az áldás sokkal gazdagabb lenne bizonyságtételünkön, ha rajta lenne az engedelmesség pecsétje. Már csak azért is, mert itt érvényes az az igazság, hogy a „szemléltető” oktatás eredményesebb. I. Mózes 41:1—24. 36. Zsoltár. JANUÁR 18. CSÜTÖRTÖK „Mondom nektek, Izraelben sem találtam ekkora hitet” (7:1—10). Jézus tehát nemcsak hozott valamit, hanem keres is valamit. Hozta Isten kegyelmének nagy ajándékát, megbocsátó szeretetének nagy kincsét. Az Úr irgalmasságának jeleként csodákkal is megpecsételte hozzánk jövetelének áldását, hogy megérezzék az emberek. Itt van Isten köztünk! S mit keresett? Hitet keresett az emberekben, olyan hitet, amelyik meg tudja ragadni a nagy lehetőséget, hogy az elközelített Isten országa javait elnyerheti. S boldog volt Urunk, aki menteni akarta az embert, hogy ilyen hitet talált. Kapernaumban boldog volt, a százados vallástételét hallva. Megértette, hogy ez az ember olyan nagy Úrnak tartja őt, aki úgy parancsol a halálnak, mint a tábornok a közlegénynek. Az ilyen hit mindig győzött Jézus közelében. Ez bizonnyal így van ma is. I. Mózes 41:25—36. 165. Dicséret. JANUÁR 19. PÉNTEK „Ifjú, neked szólok, kelj fel” (7:11—17). Mindig tiltakozik bennem valami, amikor valaki, akár lelkész, akár más szónok megszólítja a koporsóban fekvőt és úgy beszél vele, mintha élne. Úgy érzem ugyanis, hogy a halottat csak annak van joga megszólítani, aki ilyet tud mondani neki, amit Jézus mondott a naini ifjúnak: „Neked szólok, kelj fel.” Ez a szólás ugyanis „előleg” volt abból a szólásból, amikor előhív majd mindeneket, hogy ítéletet tegyen, mint örök Bíró. Ami a naini városkapuban, meg a bethániai temetőben, meg a Jairus házánál történt, az prófétai jel arról, hogy Urunknak mindenek felett hatalma van. Neki van joga megszólítani bennünket életünkben és halálunkban, mert Neki mindenek élnek. A halál árnyékának völgyében nagy vigasztalás ez nekünk, hogy olyan Urunk van, aki így tudott szólni. I. Mózes 41:37—45. 270. Dicséret. JANUÁR 17. SZERDA „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amit mondok?” (6:43—49). Elsőrenden nekünk lelkipásztoroknak kell újra és újra elgondolkoznunk Urunknak ezen a kérdésén. Az Úrról beszélni és az Űrhöz imádkozni nyilvánosan, ez lelkipásztori szolgálatunk része. Sokszor kell éreznünk, hogy engedelmességünk hiányosságai ítélet azon, amit mondunk. De kedves Olvasóim sem lehetnek nyugodtak, mert bizonyságtételük, az erről való vallástételük ugyanezen JANUÁR 20. SZOMBAT „Boldog, aki nem botránkozik meg bennem” (7:18—23). Kétszeresen is boldog, aki meg nem botránkozik. Elsőrenden természetesen azért, mert üdvösség kérdése is az Urban való megbotránkozás. A botránkozás csúcsán ugyanis hitehagyottá lesz az ember. Eltávozik az Úrtól. De boldog az, aki meg nem botránkozik azért is, mert ezen a földön áldott békességet nyer az, aki szép csendes bizalommal nyugszik az Úr Istenben, Jézus Krisztusba vetett hite által. Békessége és reménysége van. Keresztelő János még nem tartott a végső botránkozásnál, hiszen bizodalommal, hinni akaró szívvel, szinte könyörgő szóval kérdezted Jézust. De az Úr tudja, hogy a Sátán „nagy mester” és előbbre visz a botránkozás útján, ezért kemény szóval fordítja vissza követét ez útról. Fogadjuk el most a magunk számára az üdvös figyelmeztetést. I. Mózes 41:46—57. 256. Dicséret: Dr. Fekete Károly ffRólam elfeledkezett az Úr Olvasandó: II. Mózes 1. A címben idézett szavak Ézsaiás prófétánál találhatók (49:14). Izráel népe — történelme folyamán — nemcsak egyszer vagy kétszer (az egyiptomi szolgaság és a babiloni fogság idején), hanem számtalanszor érezhette azt, hogy „Isten minden jel szerint tartós szabadságra ment” (Simon Wiesenthal). Mózes II. könyve Izraelnek Egyiptomból való kijöveteléről szól. Ez az első fejezet azt a szinte elhordozhatatlanná vált helyzetet írja le, ami a nép szabadulás utáni vágyát kiváltotta. Mégis, ebből a vágyakozásból nem lett sem lázadás, sem forradalom, még csak partizánháború sem. Úgy tűnik, mintha az elnyomás, ami alatt szenvedtek, megbénította volna őket. Mai szemmel nézve tehetetlennek érezzük magatartásukat. Úgy élnek, mint „bárányok a farkasok közt”. Isten népe nem volt — és igazán nem is lehet — forradalmár. Sorsát Isten, kezében tudja (Zsoltárok 31:10). Amikor lázad, Isten ellen lázad. Lehet, hogy nem azonnal, de egy idő után biztosan fölismeri, hogy még a rossz is Ura tudtával történik, ő pedig még a rosszat is jóra fordíthatja. Nem az evangéliumi, hanem az ószövetségi fölismerés mondatja Pál apostollal, hogy „azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak” (Róma 8: 28). Bennük legföljebb ez a gondolat támad: „Rólam elfeledkezett az Úr!” De ha ezt imádságban Istennek panaszolják el, akkor a válasz is megérkezik: még ha embereknél ez meg is történhet, Istennél teljességgel lehetetlen. Ámde míg benne élünk a próbák tüzében, míg ránk nehezedik a kereszt, mi pedig hiába várjuk, hogy történjék valami, egyre inkább érezzük árvaságunkat, elhagyatottságunkat. A körülmények változatlansága minket látszik igazolni. Mi csak azt érzékeljük, hogy egyre súlyosbodik a helyzetünk. A népirtásnak micsoda változatait mutatta fel már a történelem! A hódító háborúk egyértelmű pusztításaitól kezdve, a szelektált gyermekgyilkosságokon, a munka- és haláltáborokon át a „szelídnek” mondott falusorvasztásig. Valóban elfeledkezett volna övéiről az Úr? Annyi e fejezetből is kiderül: figyel népe sorsára. Isten jót tett a bábákkal, akik istenfélelemből — és emberségből — nem követték a kegyetlen parancsot. Pedig talán akkor sem volt kockázatmentes az uralkodó akaratával való szembehelyezkedés. És mégis. Úgy látszik, minden időben akadtak emberek — Isten titokzatos küldöttei —, akik nem vállalták a közösséget a népirtással. A titkon nyújtott védelmet, bármely csekély segítséget is, számon tart az Úr. Fönn, a felszínen alig történik valami. Az emberek reménye egyre fogy. Isten azonban nincs „szabadságon”. Ő már látja a holnapot, s a holnaputánt. Nem feledkezett meg az elnyomottakról, a szabadulásra várókról. Ne csüggenjünk tehát, Tegez Lajos is 1990. január 7. IMÁDKOZZUNK Élet és halál győztes■ fejedelme, Úr Jézus Krisztus! A Te nevedben kezdem el e bizonytalan jövendővi esztendőt, s haladok elő a pályán, mely engem az öröklét felé visz. Az utakat, melyeken ez év napjaiban járnom kell, mély homály födi még most. Örömöm, bánatom lesz-e több ez esztendőben? E helyen maradok-e, megérem-e ez esztendő végét? Mind olyan kérdések, melyekre felelni nem tudok. Ennyi homály között mégis bátran nyúlok vándorbotom után: Isten az én világosságom — hát kitől rettegnék? E világosság nélkül nem mernék egy lépést is tenni a sötét jövőbe, de Te vagy és Te maradsz ez évben is Atyám és Istenem — mit félnék? Napjaim kezedben vannak, a Te kezeid írták meg sorsom betűit, Te adod boldog, boldogtalan napjaimat, s amint Te ezeket felosztod földi rövid életemben — az úgy van és úgy lesz legjobban. Ezért Neked adom át magamat mindenestől. Én Istenem, benned reménytek, és meg nem szégyenülök. Atyám, szárnyad árnyékába hajtom le fejemet, s ha zúg a vihar, ha tombol a fergeteg, én kegyelmedben maradok. Ámen. (Dobos János: Keresztyén imák. Cegléd.) A heti bibliai részhez János keresztsége (I.) Lukács evangélista János apját, Zakariást az „Abia rendjéből” (1:5) való papnak mondja. A dávidi beosztás szerint ez a nyolcadik papi osztály. De ezzel az adattal Zakariásnak az Abiától való leszármazását egyértelműen bizonyítani még nem lehet. A babiloni fogság idején ugyanis a papság beosztása összezavarodott. Zorobábel idejében csak négy papi família tért vissza a fogíágból Jeruzsálembe: Jedája, Immér, Pashúr és Hárim fiai (Ezsd. 2:36—39). Hogy a papságot a régi formájába helyreállítsák, e négy nemzedéket 24 osztályra osztották és felelevenítették a régi elnevezéseket. És mivel János anyját is „Áron leányai” közül valónak mondja Lukács (1:5), a Keresztelő tisztán papi családból származott, akik „mind a ketten igazak voltak az Isten előtt” (1:6). Jánost valószínűleg már anyja méhétől „nazirnak” szánták, bizonyos mértékig engesztelésül Abia házának az erkölcstelenségeiért. Az ilyen bűnbánati felajánlások abban az időben nem voltak ritkák. Zakariás mindenesetre a későn született fiát már kora ifjúságában „az Úrnak szentelte” (1:76), úgy, amint az valamikor a kis Sámuellel történt (I. Sám. 1). Zakariás azonban a fiát nem a templomba vitte, mint annak idején Anna Sámuelt, hanem a pusztába (3:2). „A kisgyermek pedig növekedett és erősödött lélekben és a pusztában élt egészen addig a napig, amelyen szolgálatba lépett Izraelben” (1:80). A gyermek János nyilván nem egyedül élt a pusztában, hiszen ott vagy a ragadozók martaléka lett volna (Mk. 1:13), vagy nyomorultul éhen veszett volna. Hogy ki fogadta be? A Holttenger partján lévő pusztai gyülekezet, amelynek a szabályait négy évtizede találták meg és 1955-ben publikálták. Ez a szerzetesrendszerű gyülekezet a Júda pusztájában be volt rendezkedve kisgyermekek felvételére és oktatására. Itt a Szövetség (Ó pusztai gyülekezet) előírásai szerint nevelték őket egészen húszéves korukig, amire megtanulták, hogy mi a jó, és mi a gonosz. Ekkor írták be őket a tagok listájába és csak 25 éves korukban léphettek be a gyülekezet tanácskozó testületébe, hogy magukat a rend kötelességeinek szenteljék. És csak 30 éves korukban léphettek fel nyilvánosan. Nem kétséges, hogy a qumráni pusztai emigránsok gondolatvilága volt Keresztelő János szellemi háttere. Dr. Bajusz Ferenc