Reformátusok Lapja, 1990 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-14 / 41. szám
A II. magyar református világtalálkozóra készülve Ledönteni a mesterséges válaszfalakat Beszélgetés Mikó Jenő szlovákiai püspökkel ! A jövő évi magyar református világtalálkozót előkészítő berekfürdői konferencián készült interjúsorozatunkból az alábbiakban a dr. Mikó Jenővel, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspökével készült beszélgetést közöljük. Napjaink kelet-európai helyzetét az egyre növekvő politikai szabadság, meglepő módon ugyanakkor az egyre fokozódó nemzetiségi türelmetlenség jellemzi. Mi erről a püspök úr véleménye? — Azt hiszem, ez egyik legidőszerűbb kérdés most Közép-Kelet- Európában, és különösen nálunk Csehszlovákiában is. Nemrégiben az európai egyházak konferenciájának tanácskozásán vettem részt. Miután Európában — különösen Közép- és Kelet-Európában — végbement ez a csodálatos és hihetetlen társadalmi átrendeződés, amelyik egy egészen új politikai helyzetet teremtett, a tanácskozás célja az volt, hogy fölmérjük, mi most a mai helyzetünk, és milyenek a mi kilátásaink. Amiről be kellett számolnom nekem is, az éppen az az új jelenség, amikor rádöbbenünk arra, hogy mennyire nem vagyunk érettek arra a szabadságra, amivel az Úristen minket megajándékozott. Azt hiszem, természetes és érthető is ez, hogy a négy évtizedes totalitárius rendszer, ami mögöttünk van, ránevelt arra, hogy hallgassunk, és ne nyilvánítsunk véleményt. Egyszerre „zöldet" kaptunk és ez látható a nemzetiségi kisebbségek reneszánszánál, és nálunk különösen tapasztalható ez a denominációk, a vallásfelekezetek türelmetlenségében is. Ezért most nagyobb reménységgel és merészebb távlatokban kell összefognunk, és nagyobb felelősséggel részt vennünk a társadalom átalakulásában, a politikai átrendeződésben. Ha egymással szembehelyezkedünk, akkor egy kellemetlen folyamatnak leszünk a tanúi. Mi ennek az ellentmondásnak az oka? — Az ellentmondásnak az okát legfőképpen abban látom most pillanatnyilag, hogy a mögöttünk levő négy évtizedes időszak belekényszerített egy homogén társadalomba, ahol egyformán kellett gondolkodnunk és cselekednünk, és most valami megfogalmazhatatlan elszabadult. Mindenki keresi identitását, úgy, hogy a másikkal szemben próbál érvényesülni. A társadalomban természetesen ez egy negatív jelenség. Én bízom abban, hogy ez egy átmeneti időszak, és újra viszszatalálunk önmagunkhoz, hogy aztán egymást is el tudjuk fogadni és gyakoroljuk a toleranciát. Mit tehetnek ennek érdekében az egyházak, jelesül a református egyházak? — Nagyon sokat. Különösen csehszlovákiai vonatkozásban tapasztalom azt, hogy amikor mi a református egyházunkban próbáljuk kiépíteni az együttélésnek a modelljét, talán hozzájárulhatunk ahhoz, hogy mások is észrevegyék: az evangélium egy olyan erőt képvisel, amelyik a közbevettetéseket és azokat a mesterséges válaszfalakat, amelyeket mi építettünk föl, képes ledönteni. Ehhez hozzá fog-e járulni a II. magyar református világtalálkozó, és ha igen, hogyan? — Meggyőződésem, hogy valami pozitívumnak kell létrejönni ebből. Az az ötvenesztendős időszak, amelyik minket elválaszt az első magyar református világtalálkozótól, annyi visszásságot, annyi atrocitást váltott ki és olyan hihetetlen módon elszigetelte egymástól a Kárpát-medencében élő magyar csoportokat és valamennyi kontinens 41 országában élő kicsiny magyar etnikumot, hogy ha mi egymásra találunk és valahogy megfogalmazzuk a mi másságunkat, és abból valamit beleviszünk a nemzetközi együttélésbe, akkor ebből csak jó származik. Ennek a találkozónak három jelzője van: magyar, református és világtalálkozó. Azaz nemzetközi. Püspök úr szerint mely jelzőre fog jobban esni a hangsúly? — Hangsúlyossá kell váljék számunkra a református. Mihelyt túlhangsúlyozzuk a magyarságot, akkor ott tartunk, ahol 38-ban abbahagytuk. Azóta valami történt. Azt tudomásul kell vennünk. Nem szabad visszamennünk, nem szabad tovább folytatni mindazt, ami mögöttünk van. Ha voltak fájdalmak, törések, azokat bűnbánattal be kell ismerni. Amikor mi magunk is azonosultunk a másokat sértő nacionalizmussal, vagy egyéb ilyen visszaéléssel, azt bűnbánattal, töredelemmel be kell vallani, hogy ez a jövőben ne ismétlődjék meg. Mi, akik kisebbségben élünk, csak úgy tudjuk megőrizni önazonosságunkat, hogyha elsőrenden tudatosítjuk azt, hogy keresztyének vagyunk. Nálunk Csehszlovákiában most különösen nagy a feszültség a nem katolikus és a katolikus emberek, a nem katolikus egyházak és a katolikus egyház között. Mindenesetre ebben a dialógusban, amiben most vagyunk, próbálom követni amegbékélésnek és a kiengesztelésnek a vonalát. A mi célunk az, hogy beleépítsük az emberek gondolkodásába, döntésébe a krisztusi emberséget, áldozatosságot és a megbocsátás gondolatát. Köszönöm a beszélgetést. K. A. Apró dolgok Aprók? Hát egyáltalán vannak olyanok? Vagy csak a mi tökéletlen szemünk látja aprónak? Hiszen a légy szeme hátrafelé is lát, mi meg többnyire előre se. Nem látjuk meg sokszor azt se, ami vagy aki legközelebb van hozzánk. Mert csak magunkat akarjuk látni. Pedig mi magunkat látjuk legkevésbé, még testi szemünkkel a testi mivoltunkat se látjuk tükör nélkül. „Isten szeme mindent lát, ne lopd el a témát!” — emlékezem vissza diákkorom ismert rigmusára. (De mi magunk hányszor akarjuk ellopni Isten mindent látó szeme elől mi magunkat!) Azt akartam csak mondani, hogy a mindent látó Isten szemében nincs apró és nincs nagy, mert akinek egy nap olyan mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint egy nap, annak egy tű akkora, mint a naprendszer, és a naprendszer mint egy tű. Neki csak az a fontos, hogy mind a kettő ott legyen, ahol kell, és azt tegye, ami az ő dolga. A TV Egy időben, az áldatlan évek során, nem lehetett tisztességes varrótűt kapni. Vagy nem ment bele a cérna, hiába volt vastag, mint a dorong, ha egyszer kicsire sikerült a foka, hol elszakította a cérnát, olyanra sikerült. Jó angol tű hol volt akkoriban? Nagy nehezen hozzájutottam azért néha „tisztességes” tűhöz is, de a tűk könnyen elvesznek, s azon vettem észre magam, hogy már csak egy maradt. Sokáig megvolt, meg is becsültem, de egyszer csak, mikor épp nagyon nagy szükségem lett volna valami finomabb munkához, nem találtam azt az egyet sem. Képes voltam miatta nagytakarításba fogni, de hiába kajtattam mindenütt, nem lett meg. Hát most félbemarad a munkám, hacsak szégyenszemre kölcsön nem kérek egy ilyenféle „tisztességes” varrótűt. Szépen kisütött a Nap másnapra. Hát egyszer csak a padlónak egy szűk kis részben megcsillan valami. Az én tűm! Olyan boldog lettem, mint a bibliabeli példázatban az asszony, mikor megtalálta az elveszett drachmáját De az is eszembe jutott, hogy a tű is boldog lehet, hogy nem maradt a padló szűk kis részében, ahol meg is rozsdásodhatott volna, ahelyett, hogy most már vígan jön-megy majd kezemben a maga útján. Meg az is eszembe jutott, hogy az Úrnak nemcsak egy-egy naprendszerre van szüksége, hanem egy varrótűre is. Csakhogy nem akármilyenre, hanem egy „tisztességes" varrótűre. Vajon „tisztességes”, használható tű vagyok-e? Örül-e, örülhet-e nekem, hogy idejében megtalált, míg meg nem rozsdásodtam, a padló hasadékában ? És ahogy a kezében tart, hogy elkészítse velem a munkáját, megtettem-e, ami tőlem telt? A TOJÁS Reggelit adtam a családnak és elindultam. Szerény kis nyaralónk három kilométerre volt a központtól, ahol el kellett intéznem valamit. Volt és van ugyan egy kis vasútállomásunk, de ahhoz visszafelé kell menni vagy egy kilométert. Autóbusz is volt, de arra meg ki tudja, meddig kell még várni, rendetlenül is járt, nincs hol leülni se a megállónál. Mint legtöbbször, inkább most is gyalog indultam neki az útnak. Akkoriban még arrafelé ritkásan épültek házak. Szép füves, vadvirágos réten át vidáman lépkedtem a gyalogúton a kora délelőtti napsütésben. Madárhang, egy-egy fa, bokor, cserje, minden olyan kedves volt! Félúton járhattam már, mikor egyszer csak ellanyhultak a lépteim, elnehezült a járásom. Mi ez? Mi van velem? Hisz máskor meg se kottyant ekkora séta! Egyre jobban elgyengültem, egyre hosszabbnak tűnt az út, pedig alig jutottam még túl a felén. Akkor jutott csak eszembe, hogy mindenkinek adtam otthon reggelit, de valahogy elfelejtkeztem magamról, az este meg fáradt voltam, alig vártam, hogy ágyba kerüljek, pár falatot ettem csak. Hát persze, itt van, jól nézek ki, ha itt émre elfogy az erőm, még el találok ájulni az úttalan úton. De csak mentem, mentem, egyre lassabban, lehajtott fejjel, lelohadt kedvvel. Egyszer csak hopp,nt, egy kis cserje tövében ott egy tojás, pedig nincs is közel a ház, ahonnét a tyúkocska elszökhetett, hogy ide pottyantsa, itt eldugja a tojását. Gyorsan feltörtem, megittam a tojást, annak az erejével már könnyű volt megtenni a hátralevő utat. Elintéztem, amit kellett, ettem valamit, és még idejében haza is értem ebédet főzni a nagy háznépnek. Hogy a tyúkocska tudta-e, hogy éppen akkor éppen oda kell tolnia, nyilván nem sokkal azelőtt, azt nem tudom. De hogy engedelmesen szót fogadott az Úrnak, aki jól tudta, hogy nekem épp arra az ő tojására volt szükségem, azt míg élek, el nem felejtem. Vargha Tamásné t fORMÁTMI ARIA Elolvasásra ajánljuk Ravasz László: Kis dogmatika— Hitünk igazságai A református reformációnak — mint ismeretes — egyik legnagyobb jelentőségű követelménye az, hogy a keresztyén egyháznak mindenkor, tehát szinte napról napra reformálnia — pontosabban: reformáltatnia — kell önmagát. Sajnos, ez a szép eszmény 450 esztendő alatt is jobbára csak ünnepélyesen hangoztatott elv maradt, ráadásul 450 év elteltével is hallunk olyan— abszolúte történetietlen és műkedvelő — véleményt, hogy a „forma”, amelyre az egyháznak mint elérendő célra törekednie kell, az „őgyülekezet”. (Csak zárójelben: Melyik? A jeruzsálemi? Vagy netán a korinthusi?) Sőt, olyanok is akadnak, akik el is hiszik azt, hogy ez a „reformáció” nem csupán lehetséges, hanem szükséges is, sőt már meg is valósult: azaz a mi egyházunk életformája áll legközelebb az újtestamentumi egyház-eszményhez (!). Arról a legritkábban esik szó, hogy a helyes egyházi önismeretben csakis Jézus lehet(ne) az a „forma”, akinek lelki ábrázatára kell(ene) elváltoznia az egyháznak, ill. az egyház tagjainak. Úgy érzem, a fentieket előre kellett bocsátanom ahhoz, hogy Ravasz László: Kis dogmatika c. munkáját a kedves Olvasók figyelmébe ajánlhassam. Az idősebbeknek a szerző neve önmagában is a legjobb ajánlás ugyan, viszont a keresztyén hatásoktól úgyszólván érintetlenül felnövekedett két nemzedék legtöbb tagjának aRavasz László neve jóformán semmit se mond. Ezért íródott ez a „rendhagyó” könyvismertetés. Ravasz László fentebb említett — viszonylag kis terjedelmű — munkájából, amely minden fejezetében a Bibliára és Hitvallásainkra támaszkodik, tudományos rendszerességgel és minden eredetieskedés nélkül összegezve találjuk a szuverén Istenre, a világra, benne az emberre vonatkozó általános, ill. különös kijelentés lényegét, hitünk igazságait. A könyvnek ez a jellege „dióhéjba” összesűrített „igehirdetéssé” teszi a művet, amely ilyenként — felhasználása esetén — maga is tényezőjévé válik az egyház nevelői és missziói munkájának, amely megmutatja, hogy az egyház virágoskertjét hogyan és mely területeken kell szakadatlanul gyomlálni, hogy a kiirthatatlan gyomok démoni életereje halálba ne sorvassza a virágoskertet. Ravasz Lászlótól újra megtanulhatjuk, hogy az egyházról nemcsak mi gondolunk ezt meg azt, hanem az a döntő, hogy mit gondolt (akart!) felőle Isten, amikor Jézus Krisztusban létrehívta és a Szentlélek által élteti. Ebből következik, hogy minél közelebb kerülünk Jézushoz, annál közelebb vagyunk egymáshoz és felebarátainkhoz. Illesse köszönet egyházunk Sajtóosztályát Ravasz László e kevéssé ismert művének kiadásáért. Íme, nemcsak Ábel tudott „holta után is beszélni” (Zsid. 11:46)... Hallgassunk a könyve által holta után is hozzánk szóló géniuszra. Különösen most, a reformáció emléknapja közeledtekor. Sebestyén János Levél Amerikából A marxista—keresztyén dialógus korában az abban résztvevők gyakran idézték, maguk igazolására, a kommunista Maurice Thorez híres mondását a „kinyújtott kéz” (the outstreched hand) elfogadásának fontosságáról a békemunka szolgálatában. Nekünk nem kell kölcsönvenni ezt a hasonlatot, hiszen Máté 1431-ben Jézus Krisztus kinyújtott kezéről olvashatunk, amikor Pétert a hullámokból kimentette. A keresztyének között sok jel, szimbólum alakult ki a megbékélés, megbocsátás, egymás elfogadásának a kifejezésére. Ilyan a testvéri ölelés és a „békecsók” (Lukács 15:20), amit római katolikus és a keleti ortodox testvéreink liturgiájuk szerves részévé tettek. Közöttünk, reformátusok között, is megvannak ezek a jelek, ha nem is formális istentiszteleti aktusban, de a kimondott szó és a tett szép egységében. A megbékélést kifejező őszinte beszéd és az azt követő cselekedet harmóniája különösen fontos sérelmekkel, bántásokkal terhelt korunkban. Az Egyház ezen a téren is példát mutathat a társadalomnak. A megbékélés kinyújtott kezét láthattuk abban, hogy erdélyi testvéreink, ,szinte mindjárt a „nagy gonosz” halála után, január 18-án, új egyházvezetőség alatt, a püspöki szék és az igazgatótanács nevében hivatalos felhívást intéztek a Romániából külföldre távozott lelkipásztorokhoz. Ebből idézünk: „Tájékoztatunk, hogy .. . bármikor visszatérhettek és . . . kinevezésben részesültök. Kérésetekre felvilágosítással is szolgálunk elhelyezkedési lehetőségeitekkel kapcsolatosan ... Eltávozásotok miatt semmi elmarasztaló következményre ne gondoljatok, ennek semmi alapja nincsen ... szíveskedjetek mielőbb hazatérni pátriátokba, ahol születtetek. . Szeretettel várunk vissza!” (Reformátusok Lapja, 1990. március 18.) Ilyen, vagy hasonló kijelentés a Magyarországi Református Egyháztól, tudomásom szerint, sajnos, még nem hangzott el a külföldön élő lelkészek felé. Pedig nagyon fontos jele lenne, még ha szimbolikus is, annak, hogy minőségi változás történt az anyaegyház hivatalos véleményében a „kitántorgott egyház”, és annak papjai felé. Ne alkalmazzuk többé szelektíven a kinyújtott kezet, amit a múltban sokszor csak bizonyos egyének tudtak megragadni. Igaz, hogy volt, aki könnyen odahagyta hazáját és egyházát, de volt, aki sírva tette! Jó lenne, ha a lelki édesanya kitárná karjait minden gyermeke felé. Valószínű, hogy a gyakorlatban egy ilyen nyilatkozattal csak nagyon kevesen tudnának élni, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy pontot tenne egy nagyon nehéz korszak végére. Ha pedig a szép szavakat a szeretet cselekedetei is alátámasztják, akkor ha lesz a külföldön élő lelkészek között olyan, aki szeretné hazáját és népét otthon szolgálni, nem fog beleütközni a közömbösség, gyanakodás és elutasítás kemény falába. Örömmel készülünk jövőre a Második Magyar Református Világtalálkozóra. Isten kegyelméből, ötven év után, a magyar református ökumené ismét egy nagyon fontos állomáshoz érkezik. Milyen szép lenne, ha egy nyilatkozatban a külföldön élő lelkipásztorokat a kölcsönös megbocsátás és újrakezdés jegyében magához ölelné a Magyarországi Református Egyház. Állítom, hogy az nem Maurice Thorez kinyújtott keze, hanem magáé Jézus Krisztusé. (Wallingford, USA) A kinyújtott kéz Dr. Medyesy László 1990. október 14.