Reformátusok Lapja, 1990 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1990-10-14 / 41. szám

A II. magyar református világtalálkozóra készülve Ledönteni a mesterséges válaszfalakat Beszélgetés Mikó Jenő szlovákiai püspökkel ! A jövő évi magyar református világtalálkozót előkészítő berek­fürdői konferencián készült interjúsorozatunkból az alábbiakban a dr. Mikó Jenővel, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püs­pökével készült beszélgetést közöljük.­ Napjaink kelet-európai helyzetét az egyre növekvő politikai szabad­ság, meglepő módon ugyanakkor az egyre fokozódó nemzetiségi türel­metlenség jellemzi. Mi erről a püs­pök úr véleménye? — Azt hiszem, ez egyik legidő­szerűbb kérdés most Közép-Kelet- Európá­ban, és különösen nálunk Csehszlovákiában is. Nemrégiben az európai egyházak konferenciá­jának tanácskozásán vettem részt. Miután Európában — különösen Közép- és Kelet-Európában — vég­bement ez a csodálatos és hihetet­len társadalmi átrendeződés, ame­lyik egy egészen új politikai hely­zetet teremtett, a tanácskozás célja az volt, hogy fölmérjük, mi most a mai helyzetünk, és milyenek a mi kilátásaink. Amiről be kellett számolnom nekem is, az éppen az az új jelenség, amikor rádöbbenünk arra, hogy mennyire nem vagyunk érettek arra a szabadságra, amivel az Úristen minket megajándéko­zott. Azt hiszem, természetes és érthető is ez, hogy a négy évtizedes totalitárius rendszer, ami mögöt­tünk van, ránevelt arra, hogy hall­gassunk, és ne nyilvánítsunk véle­ményt. Egyszerre „zöldet" kaptunk és ez látható a nemzetiségi kisebb­ségek reneszánszánál, és nálunk különösen tapasztalható ez a de­­nominációk, a vallásfelekezetek tü­relmetlenségében is. Ezért most na­gyobb reménységgel és merészebb távlatokban kell összefognunk, és nagyobb felelősséggel részt vennünk a társadalom átalakulásában, a po­litikai átrendeződésben. Ha egy­mással szembehelyezkedünk, akkor egy kellemetlen folyamatnak le­szünk a tanúi. Mi ennek az ellentmondásnak az oka? — Az ellentmondásnak az okát legfőképpen abban látom most pil­lanatnyilag, hogy a mögöttünk levő négy évtizedes időszak belekény­­szerített egy homogén társadalom­ba, ahol egyformán kellett gondol­kodnunk és cselekednünk, és most valami megfogalmazhatatlan elsza­badult. Mindenki keresi identitását, úgy, hogy a másikkal szemben pró­bál érvényesülni. A társadalomban természetesen ez egy negatív je­lenség. Én bízom abban, hogy ez egy átmeneti időszak, és újra visz­­szatalálunk önmagunkhoz, hogy az­tán egymást is el tudjuk fogadni és gyakoroljuk a toleranciát. Mit tehetnek ennek érdekében az egyházak, jelesül a református egyházak? — Nagyon sokat. Különösen csehszlovákiai vonatkozásban ta­pasztalom azt, hogy amikor mi a református egyházunkban próbál­juk kiépíteni az együttélésnek a mo­delljét, talán hozzájárulhatunk ah­hoz, hogy mások is észrevegyék: az evangélium egy olyan erőt képvi­sel, amelyik a közbevettetéseket és azokat a mesterséges válaszfalakat, amelyeket mi építettünk föl, képes ledönteni. Ehhez hozzá fog-e járulni a II. magyar református világtalálkozó, és ha igen, hogyan? — Meggyőződésem, hogy valami pozitívumnak kell létrejönni ebből. Az az ötvenesztendős időszak, amelyik minket elválaszt az első magyar református világtalálkozó­tól, annyi visszásságot, annyi atro­citást váltott ki és olyan hihetet­len módon elszigetelte egymástól a Kárpát-medencében élő magyar csoportokat és valamennyi konti­nens 41 országában élő kicsiny ma­gyar etnikumot, hogy ha mi egy­másra találunk és valahogy meg­fogalmazzuk a mi másságunkat, és abból valamit beleviszünk a nem­zetközi együttélésbe, akkor ebből csak jó származik. Ennek a találkozónak három jel­zője van: magyar, református és világtalálkozó. Azaz nemzetközi. Püspök úr szerint mely jelzőre fog jobban esni a hangsúly? — Hangsúlyossá kell váljék szá­munkra a református. Mihelyt túlhangsúlyozzuk a magyarságot, akkor ott tartunk, ahol 38-ban abbahagytuk. Azóta valami történt. Azt tudomásul kell vennünk. Nem szabad visszamennünk, nem szabad tovább folytatni mindazt, ami mö­göttünk van. Ha voltak fájdalmak, törések, azokat bűnbánattal be kell ismerni. Amikor mi magunk is azonosultunk a másokat sértő na­cionalizmussal, vagy egyéb ilyen visszaéléssel, azt bűnbánattal, töre­­delemmel be kell vallani, hogy ez a jövőben ne ismétlődjék meg. Mi, akik kisebbségben élünk, csak úgy tudjuk megőrizni önazonosságun­kat, hogyha elsőrenden tudatosít­juk azt, hogy keresztyének va­gyunk. Nálunk Csehszlovákiában most különösen­ nagy a feszültség a nem katolikus és a katolikus em­berek, a nem katolikus egyházak és a katolikus egyház között. Minden­esetre ebben a dialógusban, ami­ben most vagyunk, próbálom kö­vetni a­­megbékélésnek és a kien­gesztelésnek a vonalát. A mi cé­lunk az, hogy beleépítsük az em­berek gondolkodásába, döntésébe a krisztusi emberséget, áldozatossá­got és a megbocsátás gondolatát. Köszönöm a beszélgetést. K. A. Apró dolgok Aprók? Hát egyáltalán vannak olyanok? Vagy csak a mi tökéletlen szemünk látja aprónak? Hiszen a légy szeme hátrafelé is lát, mi meg többnyire előre se. Nem látjuk meg sokszor azt se, ami vagy aki leg­közelebb van hozzánk. Mert csak magunkat akarjuk látni. Pedig mi magunkat látjuk legkevésbé, még testi szemünkkel a testi mi­voltunkat se látjuk tükör nélkül. „Isten szeme mindent lát, ne lopd el a tém­át!” — emlékezem vissza diákkorom ismert rigmusára. (De mi magunk hányszor akarjuk ellopni Isten mindent látó szeme elől mi magunkat!) Azt akartam csak mondani, hogy a mindent látó Isten szemében nincs apró és nincs nagy, mert akinek egy nap olyan mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint egy nap, annak egy tű akkora, mint a naprendszer, és a naprendszer mint egy tű. Neki csak az a fontos, hogy mind a kettő ott legyen, ahol kell, és azt tegye, ami az ő dolga. A TV Egy időben, az áldatlan évek során, nem lehetett tisztességes varrótűt kapni. Vagy nem ment bele a cérna, hiába volt vastag, mint a dorong, ha egyszer kicsire sikerült a foka, hol elszakította a cérnát, olyanra sikerült. Jó angol tű hol volt akkoriban? Nagy nehezen hozzájutottam azért néha „tisztessé­ges” tűhöz is, de a tűk könnyen elvesznek, s azon vettem észre magam, hogy már csak egy maradt. Sokáig megvolt, meg is becsültem, de egyszer csak, mikor épp nagyon nagy szükségem lett volna valami finomabb munkához, nem találtam azt az egyet sem. Képes voltam miatta nagytakarításba fogni, de hiába kajtattam mindenütt, nem lett meg. Hát most félbe­marad a munkám, hacsak szégyenszemre kölcsön nem kérek egy ilyenféle „tisztességes” varrótűt. Szépen kisütött a Nap másnapra. Hát egyszer csak a padlónak egy szűk kis részben megcsillan va­lami. Az én tűm! Olyan boldog lettem, mint a bibliabeli példázatban az asszony, mikor megtalálta az elveszett drachmá­ját De az is eszembe jutott, hogy a tű is boldog lehet, hogy nem maradt a padló szűk kis részé­ben, ahol meg is rozsdásodhatott volna, ahelyett, hogy most már vígan jön-megy majd kezemben a maga útján. Meg az is eszembe jutott, hogy az Úrnak nemcsak egy-egy naprendszerre van szüksége, ha­nem egy varrótűre is. Csakhogy nem akármilyenre, hanem egy „tisztességes" varrótűre. Vajon „tisztességes”, használható tű vagyok-e? Örül-e, örülhet-e nekem, hogy idejében megtalált, míg meg nem rozsdásodtam, a padló hasadékában ? És ahogy a kezében tart, hogy elkészítse velem a mun­káját, megtettem-e, ami tőlem telt? A TOJÁS Reggelit adtam a családnak és elindultam. Szerény kis nyaralónk három kilométerre volt a központtól, ahol el kellett intéznem valamit. Volt és van ugyan egy kis vasútállomásunk, de ahhoz visszafelé kell menni vagy egy kilométert. Autóbusz is volt, de arra meg ki tudja, meddig kell még várni, rendetlenül is járt, nincs hol leülni se a megállónál. Mint leg­többször, inkább most is gyalog indultam neki az út­nak. Akkoriban még arrafelé ritkásan épültek házak. Szép füves, vadvirágos réten át vidáman lépkedtem a gyalogúton a kora délelőtti napsütésben. Madárhang, egy-egy fa, bokor, cserje, minden olyan kedves volt! Félúton járhattam már, mikor egyszer csak ellany­hultak a lépteim, elnehezült a járásom. Mi ez? Mi van velem? Hisz máskor meg se kottyant ekkora séta! Egyre jobban elgyengültem, egyre hosszabbnak tűnt az út, pedig alig jutottam még túl a felén. Akkor jutott csak eszembe, hogy mindenkinek adtam otthon reggelit, de valahogy elfelejtkeztem magamról, az este meg fáradt voltam, alig vártam, hogy ágyba kerüljek, pár falatot ettem csak. Hát persze, itt van, jól nézek ki, ha itt é­mre elfogy az erőm, még el találok ájulni az úttalan úton. De csak mentem, mentem, egyre lassabban, lehajtott fejjel, lelohadt kedvvel. Egyszer csak hopp,­nt, egy kis cserje tövében ott egy tojás, pedig nincs is közel a ház, ahonnét a tyú­­kocska elszökhetett, hogy ide pottyantsa, itt eldugja a tojását. Gyorsan feltörtem, megittam a tojást, annak az erejével már könnyű volt megtenni a hátralevő utat. Elintéztem, amit kellett, ettem valamit, és még idejében haza is értem ebédet főzni a nagy ház­népnek. Hogy a tyúkocska tudta-e, hogy éppen akkor éppen oda kell tolnia, nyilván nem sokkal azelőtt, azt nem tudom. De hogy engedelmesen szót fogadott az Úr­nak, aki jól tudta, hogy nekem épp arra az ő to­jására volt szükségem, azt míg élek, el nem felej­tem. Vargha Tamásné t fORMÁT­MI ARIA Elolvasásra ajánljuk Ravasz László: Kis dogmatika— Hitünk igazságai A református reformációnak — mint ismeretes — egyik legnagyobb jelentőségű követelménye az, hogy a keresztyén egyháznak mindenkor, tehát szinte napról napra reformál­nia — pontosabban: reformáltatnia — kell önmagát. Sajnos, ez a szép eszmény 450 esztendő alatt is job­bára csak ünnepélyesen hangozta­tott elv maradt, ráadásul 450 év elteltével is hallunk olyan­­— ab­szolúte történetietlen és műkedvelő — véleményt, hogy a „forma”, amelyre az egyháznak mint eléren­dő célra törekednie kell, az „ő­­­gyülekezet”. (Csak zárójelben: Me­lyik? A jeruzsálemi? Vagy netán a korinthusi?) Sőt, olyanok is akad­nak, akik el is hiszik azt, hogy ez a „re­formáció” nem csupán lehetsé­ges, hanem szükséges is, sőt már meg is valósult: azaz a mi egyhá­zunk életformája áll legközelebb az újtestamentumi egyház-eszmény­hez (!). Arról a legritkábban esik szó, hogy a helyes egyházi önisme­retben csakis Jézus lehet(ne) az a „forma”, akinek lelki ábrázatára kell(ene) elváltoznia az egyháznak, ill. az egyház tagjainak. Úgy érzem, a fentieket előre kel­lett bocsátanom ahhoz, hogy Ravasz László: Kis dogmatika c. munkáját a kedves Olvasók figyelmébe ajánl­hassam. Az idősebbeknek a szerző neve önmagában is a legjobb aján­lás ugyan, viszont a keresztyén ha­tásoktól úgyszólván érintetlenül fel­­növekedett két nemzedék legtöbb tagjának a­­Ravasz László neve jó­formán semmit se mond. Ezért író­dott ez a „rendhagyó” könyvismer­tetés. Ravasz László fentebb említett — viszonylag kis terjedelmű — mun­kájából, amely minden fejezetében a Bibliára és Hitvallásainkra tá­maszkodik, tudományos rendszeres­séggel és minden eredetieskedés nélkül összegezve találjuk a szuve­rén Istenre, a világra, benne az emberre vonatkozó általános, ill. különös kijelentés lényegét, hitünk igazságait. A könyvnek ez a jellege „dióhéjba” összesűrített „igehirde­téssé” teszi a művet, amely ilyen­ként — felhasználása esetén — ma­ga is tényezőjévé válik az egyház nevelői és missziói munkájának, amely megmutatja, hogy az egyház virágoskertjét hogyan és mely terü­leteken kell szakadatlanul gyomlál­ni, hogy a kiirthatatlan gyomok dé­moni életereje halálba ne sorvassza a virágoskertet. Ravasz Lászlótól újra megtanul­hatjuk, hogy az egyházról nemcsak mi gondolunk ezt meg azt, hanem az a döntő, hogy mit gondolt (akart!) felőle Isten, amikor Jézus Krisztus­ban létrehívta és a Szentlélek által élteti. Ebből következik, hogy mi­nél közelebb kerülünk Jézushoz, an­nál közelebb vagyunk egymáshoz és felebarátainkhoz. Illesse köszönet egyházunk Sajtóosztályát Ravasz László e kevéssé ismert művének kiadásáért. Íme, nemcsak Ábel tudott „holta után is beszélni” (Zsid. 11:46)... Hallgassunk a könyve által holta után is hozzánk szóló géniuszra. Különösen most, a reformáció em­léknapja közeledtekor. Sebestyén János Levél Amerikából A marxista—keresztyén dialógus korában az abban résztvevők gyak­ran idézték, maguk igazolására, a kommunista Maurice Thorez híres mondását a „kinyújtott kéz” (the outstreched hand) elfogadásának fontosságáról a békemunka szolgá­latában. Nekünk nem kell kölcsön­venni ezt a hasonlatot, hiszen Máté 14­31-ben Jézus Krisztus kinyújtott kezéről olvashatunk, amikor Pétert a hullámokból kimentette. A ke­resztyének között sok jel, szimbó­lum alakult ki a megbékélés, meg­bocsátás, egymás elfogadásának a kifejezésére. Ilyan a testvéri ölelés és a „békecsók” (Lukács 15:20), amit római katolikus és a keleti ortodox testvéreink liturgiájuk szer­ves részévé tettek. Közöttünk, reformátusok között, is megvannak ezek a jelek, ha nem is formális istentiszteleti aktusban, de a kimondott szó és a tett szép egy­ségében. A megbékélést kifejező őszinte beszéd és az azt követő cse­lekedet harmóniája különösen fon­tos sérelmekkel, bántásokkal terhelt korunkban. Az Egyház ezen a té­ren is példát mutathat a társa­dalomnak. A megbékélés kinyújtott kezét láthattuk abban, hogy erdélyi test­véreink, ,szinte mindjárt a „nagy gonosz” halála után, január 18-án, új egyházvezetőség alatt, a püspöki szék és az igazgatótanács nevében hivatalos felhívást intéztek a Romá­niából külföldre távozott lelkipász­torokhoz. Ebből idézünk: „Tájékoz­tatunk, hogy .. . bármikor visszatér­hettek és . . . kinevezésben részesül­tök. Kérésetekre felvilágosítással is szolgálunk elhelyezkedési lehetősé­geitekkel kapcsolatosan ... Eltávozá­sotok miatt semmi elmarasztaló kö­vetkezményre ne gondoljatok, ennek semmi alapja nincsen ... szívesked­jetek mielőbb hazatérni pátriátok­ba, ahol születtetek. . Szeretettel várunk vissza!” (Reformátusok Lap­ja, 1990. március 18.) Ilyen, vagy hasonló kijelentés a Magyarországi Református Egyház­tól, tudomásom szerint, sajnos, még nem hangzott el a külföldön élő lelkészek felé. Pedig nagyon fontos jele lenne, még ha szimbolikus is, annak, hogy minőségi változás tör­tént az anyaegyház hivatalos véle­ményében a „kitántorgott egyház”, és annak papjai felé. Ne alkalmaz­zuk többé szelektíven a kinyújtott kezet, amit a múltban sokszor csak bizonyos egyének tudtak megragad­ni. Igaz, hogy volt, aki könnyen odahagyta hazáját és egyházát, de volt, aki sírva tette! Jó lenne, ha a lelki édesanya kitárná karjait min­den gyermeke felé. Valószínű, hogy a gyakorlatban egy ilyen nyilatko­zattal csak nagyon kevesen tudná­nak élni, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy pontot tenne egy nagyon nehéz korszak végére. Ha pedig a szép szavakat a szeretet cselekedetei is alátámasztják, ak­kor ha lesz a külföldön élő lelké­szek között olyan, aki szeretné ha­záját és népét otthon szolgálni, nem fog beleütközni a közömbösség, gya­­nakodás és elutasítás kemény fa­lába. Örömmel készülünk jövőre a Má­sodik Magyar Református Világta­lálkozóra. Isten kegyelméből, ötven év után, a magyar református öku­­mené ismét egy nagyon fontos ál­lomáshoz érkezik. Milyen szép len­ne, ha egy nyilatkozatban a kül­földön élő lelkipásztorokat a kölcsö­nös megbocsátás és újrakezdés je­gyében magához ölelné a Magyar­országi Református Egyház. Állí­tom, hogy az nem Maurice Thorez kinyújtott keze, hanem magáé Jézus Krisztusé. (Wallingford, USA) A kinyújtott kéz Dr. Medyesy László 1990. október 14.

Next