Reformátusok Lapja, 1990 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1990-11-18 / 46. szám

1­990. november 18. Református nyilatkozat A fenti című nyilatkozatot az aláírók nevében Isépy Gábor lelkipásztor juttatta el szerkesztőségünkhöz, kérve annak közlését A nyilatkozat céljáról egyebek között a következő mondatok ol­vashatók a kísérőlevélben: „Tudatosan őrködtünk azon, hogy ez a nyilatkozat mentes legyen minden aktuális egyházpolitikai harctól, és világos legyen egyházunk előtt, hogy ez a nyilatkozat sem a régi vezetés ellen, sem az új mellett nem íródott. Megjelenése is no­vember 15. utánra várható, tehát akkor, amikor a püspökválasztások már lezárultak, de az újonnan megválasztott vezetés névsora még nem ismert. Egyek voltunk abban is, hogy a nyilatkozat csak krisz­tusi indulatból fakadhat, és személyeskedésnek vagy számonkérés­nek még az árnyéka sem vetődhet rá. Egyetlen cél vezetett min­ket: gyarló, és a széthullás fenyegetettségében élő anyaszentegyhá­­zunk megújulása érdekében megtegyük az első, és egyben kikerül­hetetlen lépést, az őszinte, szív szerinti bűnbánatot a Jónás 3:9 alá­zatos, de még reménykedő feltétele alatt: »­ki tudja, talán visz­­szatér és megengesztelődik az Isten, és elfordul haragjának bú­­sulásától és nem veszünk el!«” Alulírottak, a Magyarországi elesett állapotát, hitelvesztésének egyházunk iránti féltő szeretettől szűk. 1. Meggyőződésünk, hogy minden egyházi megújulás csak a múlttal való őszinte szembenézésből fakadhat, és bűnbánattartás ill. a bűnbo­csánat elfogadása nélkül egyházunkban sem kezdődhet új korszak. Vall­juk, hogy a megújulás élén csak hiteles emberek állhatnak. 2. Fájdalommal állapítjuk meg, hogy az előző rendszer egyházi vezetői anyaszentegyházunk egészét megnyugtató bűnbánatot mindeddig voltaképpen nem tartottak. A bűnbánattartás elmaradását látva viszont úgy érezzük, hogy ítélet rajtunk, ha az elmúlt négy évtized bűnvallás nélkül zárul le. Ezért mi kimondjuk azt többes szám első személyben azért, mert mi is ennek a gyarló, de mégis Isten által megtartott Ma­gyarországi Református Egyháznak a tagjai vagyunk, s vele — de csakis vele — bűnös voltában is közösséget vállalunk. 3. Reformátor elődeinkhez hasonlóan valljuk, hogy az eltelt négy évtized is Istentől ránk mért ítéletes próbatételként következett el népün­kön, és benne egyházunkon. Mindnyájunknak okunk van a bűnbánatra, hogy egyházunk ilyen mély válságba jutott. Anyaszentegyházunk nevében megkövetjük elhurcolt, kuláklistára tett egyháztagjainkat, a kitelepített százezreket, az erőszakos kollektivizálás cserbenhagyott áldozatait, hatá­rainkon túl élő agyonhallgatott és üldözött honfitársainkat, az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot megelőző és az azt követő idő­szak mártírjait, mindazokat, akik csalódtak református egyházunkban és annak szolgálataiban. Valljuk, hogy egyházunk vezetőinek túlnyomó része nemegyszer még a pártállam által előírtakat is túlteljesítve, ké­sőbb kevésbé, de egészen a rendszer bukásáig úgy működhetett együtt egy nyíltan ateista államgépezettel, hogy nem a „szolgálat theológiája” hamis ideológiájának hirdetését, sem politikai tevékenységüket lehetet­lenné tevő kollektív ellenállásba nem ütköztek.­­ Voltak azonban hűséges szolgák, a szorongattatások közepette is helytálló, a megaláztatást alázat­tal, de nem megalázkodva tűrök, akiknek nemcsak a külső, de a belső el­nyomást és mellőzést is el kellett szenvedniük. Hálát adunk Istennek hű­ségükért, és megköszönjük példamutató életüket, áldozatos szolgálatukat. 4. Az elmúlt korszak legnagyobb bűnének azonban a lelki ébredés las­sú elsorvasztását, és egyházi elítélésének akkori hivatalos deklarálását (az ún. „Testvéri szenet”-et) tartjuk. A II. világháború utáni ébredés szomorúan rövid időszaka XX. századi egyházi életünk fénykorát je­lentette. Gyülekezeteink hűséges magját ma is az ébredés által akkor megérintettek alkotják. Isten iránti hálával gondolunk mindazokra, akik a megújulás elfojtásának időszakában is rendületlenül hirdették a meg­térésre hívó szót, akik végezték és végzik ma is az ébresztés szolgálatát. Megkövetjük őket azért, hogy sok helyen a gyülekezetek és a lelkipásztorok nem fogadták be őket, és hűséges szolgálatuk végzése miatt egyházi életünknek a szó szoros értelmében a perifériájára szorultak. Valljuk, hogy ma sincs más Szabadító, mint Akit ők hirdettek, a megfeszített és feltámadott élő Jézus Krisztus, a mi személyes Megváltónk. 5. Mindezeket belátva valljuk, hogy a Magyarországi Református Egyház — minden tagjától kezdve vezetőiig — teljes megújulásra szorul, melyért elsőrenden a Szentlélek Istenhez kell esedeznünk. Valljuk, hogy csak krisztusi indulattal, megbocsátó szeretettel, felülről való bölcsességet és vezetést kérve lehet hozzákezdenünk egyházunk megrendült hitelének helyreállításához. 6. Meggyőződésünk, hogy a Magyarországi Református Egyház jövője a gyülekezetekben és a különböző missziós szolgálatok szintjén dől el. A megújulásnak itt kell elkezdődnie, mert élő közösségeiben él az egyház. Valljuk, hogy egyházunk megtisztulásra váró különböző központi szerve­zetei,­­testületei és tisztségviselői a gyülekezetek missziói és lelkigondozói munkájának segítésére hivatottak, és egyedül ezért van létjogosultságuk. 7. Végül kérjük minden magyar református testvérünket, hogy legyen társunk az anyaszentegyházunkért való imádságban, a bűnbánatban, a szol­gálatban, a megbocsátásra való készségben. Először önnön megújulásunkért könyörgve legyünk egyek a presbitériumok, a gyülekezetek és az egyházi testületek megújításában, egy hiteles, küldetését betöltő, az Ige és a Szentlélek vezetése alatt élő Magyarországi Református Egyház újjáterem­­tésében. Ablonczy Dániel (Bp.), dr. Balázs László (Bp.), Balla Péter (Bp.), Berényi József (Debrecen), Berkes­ Gábor (Budaörs), Biczó Károly (Bp.), Borzsák Sándor (Pócsmegyer), Czanik Péter (Bp.), Czövek Olivér (Vecsés), Csuka Tamás, Csuka Tamásné (Vác), dr. Dobos Károly (Bp.), dr. Füzessy Zoltán (Bp.), dr. Gyökössy Endre (Bp.), György Antal (Püspökladány), Győri István (Erdőbénye), Hamar Ist­ván, Hamar Istvánná (Szolnok), Hegyaljai György (Bp.), Irlanda Sándorné (Kis­­győr), Isépy Gábor, Isépy Gáborné (Bp.), Komlósi Károly (Nemesbikk), Korsós István, Korsós Istvánná (Noszvaj), Kovács Bálint (Bp.), dr. Kőváry László (Bp.), Mikesi Károly (Kiskunhalas), dr. Nyíri Sándor (Bp.), Orbán Kálmán, Orbán Kál­mánná (Bp.), Oros László (Bp.), Orosz Ferenc (Pécel), Ónodi Szabó Lajos (Vác), Pap László (Pomáz), Riskó János, Riskóné Fazekas Márta (Pilisvörösvár), Sárosi Gábor (Bp.), Sebestyén János (Bp.), dr. Sípos István, Sípos Tas Töhötöm (Gyo­­maendrőd), Szabó Imre (Sárbogárd), Szabó Lajos (Boglárlelle), Szabó Péter (Cece), Szarka Miklós (Bia), Szaszák Imre (Dömsöd), Török István (Hejőbába) és Végh Tamás (Fót) lelkészek, továbbá dr. Asztalos Judit (Salgótarján), Balla Tibor (Bp.), Barátossy Jenő (Bp.), Barna Aladár (Bp.), ifj. Békefi György (Bp.), dr. Bibó István (Bp.), Csere Gábor (Bp.), dr. Fónyad Péter, dr. Fónyad Péterné (Tata), Győri József (Debrecen), Irlanda Sándor (Kisgyőr), Mikó László (Bp.), Nagy Géza (Tata), dr. Pálhegyi Ferenc (Bp.), dr. Szilágyi György (Bp.), Tőkéczki László (Bp.), Ujlaky Károly és Ujlakyné Pándi Emőke (Tata). „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és igazság nincsen mibennünk. Ha megváltjuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden ha­misságtól.’’ (I. Ján. 1,8—9) Református Egyház tagjai, egyházunk egyre súlyosbodó voltát érzékelve, az indíttatva az alábbi nyilatkozatot tesz- fORMÁTNMMA . A pedagógiai tevékenység mélyen biblikus gyökerű cselekedet. Az Ószövetség számos helye tanúsko­dik erről, és a gyógyítás mellett Jézus tevékenységét is leginkább a tanítás jellemezte. Ennek szelle­mében fogantak a Hegyi Beszéd csodálatos gondolatai, s erre utal­nak a Megváltó tanítványaihoz in­tézett utolsó szavai is: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká min­den népeket... Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én pa­rancsoltam néktek...” A tanítás helyét a keresztyén kö­zépkorban is a szentség övezi: jól példázza ezt a kolostori iskolák zárt világa. Ezen a hagyományon először a humanizmus és a refor­máció, majd a felvilágosodás üt egyre tágabb réseket. Ettől kezdve Nyugat- és Kelet-Közép-Európa is­kolázása némileg eltérő fejlődést mutat. Nyugaton a polgárosodás megindulásával egyre erősebb lesz a szekularizáció; az iskola maga is közeledik a hétköznapok világához, sokat veszít önállóságából, „szent hely” jellegéből. Bár az igazán je­lentős iskolák máig megőrizték kü­lönállásukat, gondoljunk csak az angol kollégiumokra. Nálunk más a helyzet. Mohács után összeomlik a magyar közigaz­gatás, a polgárosodás a reformáció térhódítása ellenére megreked. Végső menedéknek az egyház bi­zonyul ; kezében maradnak tehát olyan feladatok még évszázadokon át — például az iskolázás —, ame­lyek polgárosultabb államokban közben jórészt az állam irányítása alá kerülnek. A híveinek tényleges számarányát jóval túlhaladó jelen­tőséggel bíró református iskola­­hálózat a maga sajátos partikuláris rendszerével, mely a falusi elemi iskolák, a vidéki középiskolák és a nagy anyakollégiumok (Debre­cen, Sárospatak, Pápa stb.) egy­másra épülő szellemi piramisát je­lentette, olyan oktatási rendszert épített ki, amely a magyar állami­ság állandó fenyegetettsége köze­pette is — mintegy attól függetle­nül — a magyar szellemiség és nemzeti tudat egyik fontos letéte­ményesének bizonyult. Amikor negyven évvel ezelőtt a hatalomra jutott ateista hatalom brutálisan eltiporta iskoláinkat, na­gyon jól tudta, mit tesz; tudta, hogy ha elfújja a gyertyákat, nem lesz miről meggyújtani a fáklyákat. Ez a társadalom aztán minden la­bilitását ráöntötte az iskolára: meg­jelent az irányított tanár és a ha­mis tankönyv. Így lett az elmúlt negyven év igazi kizsákmányoltja és vesztese a pedagógus, akiben a megújulásra vágyó társadalom ma újra a jövő letéteményesét keresi. Azonban amikor ma újra iskolá­kat alapítunk, a pedagógus tudat­hasadásos állapota mellett azt is tisztán látnunk kell, hogy egy vi­lágjelenség részei vagyunk. A csőd­be jutott felnőtt társadalom utolsó reménye mindig az iskola, ebben látja a tisztulás esélyét. Nagy vál­ságok idején újra meg újra meg­fogalmazódik a program: alapít­sunk iskolát! Ilyen iskolaalapítás, lázban ég ma újra a világ. Az ame­rikai protestáns egyházak, miután hatalmas iskoláik jórészét koráb­ban már átadták az államnak, ma ún. gyülekezeti iskolákat alapíta­nak. Németországban az erősen szekularizálódott egyházi iskolák mellett néhány éve megjelentek a kisebb, szigorúbb hitelveken álló magániskola-szerű intézmények. Tőlünk keletre hasonló jelenség tapasztalható. Ukrajnában a bap­tista­ egyház meghirdette a gyüle­kezeti iskolák alapításának prog­ramját. Erdélyben az idén hat re­formátus iskola kezdte meg műkö­dését, ebből négy kántortanítókat képez, nyilván azzal a szándékkal, hogy legyen kikkel létrehozni a falusi elemi iskolák hálózatát. Ma szerveződő iskoláinkról szól­va, hangsúlyoznunk kell az elmé­leti alapvetés fontosságát. Refor­mátoraink szóhasználatával élve, tisztáznunk kell a „szent szándék” - ot, azt, hogy milyen céllal alapí­tunk iskolát. Figyelemre méltó, hogy a századelő nagy magyar programadója, Ady Endre maga is ugyanezt a kifejezést használja, amikor a szándék fontosságát hang­súlyozza . S ha a lehetetlent nem tudtuk le­bírni. / Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni. Egyházi iskoláink újra­indítá­sában ma többféle tényező játszik szerepet: a legszembetűnőbb az a történelmi kényszer, amit nap­jainkban a múlt rendszer iskola­­politikájának látványos összeomlá­sa eredményez. Emellett fontos sze­repet játszik a missziós szándék, de számolnunk kell az egyszerű ha­gyományőrzés, a nosztalgia, sőt a hatalomátmentés tényezőivel is. Az indítóokok ilyen sokszínű skálája a mai átmeneti helyzetben teljesen természetes, tényleges tisztulás csak évek múlva várható. De bármiből is tevődjenek össze az indítóerők, az alapítóknak egy dolgot szem előtt kell tartaniuk: azt, hogy az egyházi iskola végső szándéka nem lehet kevesebb, mint a szószéké, iskoláink feladata ebben az érte­lemben az, hogy felmutassák a te­remtett világ szépségét és Isten akaratát, s mindez nem csupán a vallásoktatás és a kimondottan val­lásos jellegű iskolai rendezvények célja, hanem az egész oktatói-ne­velői munkáé. Mit jelent ez? Nyil­ván nem azt, hogy a szaktanár lépten-nyomon evangélizálni pró­bálja a diákot, ahelyett, hogy ta­nítana, hanem azt, hogy a humán tárgyak tanára amellett, hogy is­mereteket közvetít, tudatosan fel­mutatja az evangélium gyümölcsé­nek a szellemi területeken való jó ízét, a matematikus, a fizikus a világban meglévő ,,rendet”, a bio­lógus a sejtbe ültetett nagyszerű isteni „programot”. Feladatunk te­hát az, hogy a kezünk alatt bon­takozó gyermeki értelmet újra meg újra szembesítsük a teremtett világ csodálatos­ voltával. A megfogalmazódó szándék isko­láink jövőjét illetően egyfajta jó értelemben vett víziót, jövőképet kell, hogy kialakítson bennünk. A rossz víziók álmodozóvá teszik az embert, a jók kalkulátorrá, terve­zővé. Jézus maga mondja: „Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget, hogy tel­­lik-e mindenre a befejezésig? Ne­hogy miután alapot vetett, de nem tudta befejezni — gúnyolni kezd­jék őt, akik látják, és azt mond­ják: Ez az ember elkezdett építe­ni, de nem tudta befejezni.” Ez az intés konkrét gyakorlati kérdések átgondolására késztet bennünket. Gazdasági téren a legfontosabb fel­adatunk iskoláink fenntartási költ­ségeinek előteremtése, beleértve is­koláink technikai felszereltségének és tanárai egzisztenciájának (fize­tés, tanári lakások) biztosítását. Szellemi téren az önálló egyházi tanár- és internátusi nevelőképzés beindítása, középiskoláink elemi iskolai hátterének megteremtése, új tankönyvek írása a legfontosabb feladatok. Ugyancsak rendkívül fontos a felvételi követelmények tisztázása is: nagy dilemmánk az, hogy egyházi iskoláink milyen mér­tékben vegyék figyelembe a felvé­telin a jelölt szakmai tudását, il­letve egyházias-vallásos családi hátterét. A vissza-egyháziasítás mértékét, jellegét és gyorsaságát illetően tud­nunk kell, hogy mint ahogy min­den fának, úgy az iskolának is megvan a maga metszhetőségi ha­tára. Mennyit bír el vajon a mai iskola, tanár és diák egyszerre a rászakadó változásokból? Hol van a beavatkozás etikai határa? Nyil­ván nem dolgozhatunk ugyanazok­kal a módszerekkel, amelyekkel an­nak idején az államosítás folyt. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a mai alkalmas időben kés­lekednünk sem igen szabad. Újabb kertészeti példával élve: a szőlő évi tenyészideje mintegy nyolc hó­nap, ebből az oltásra alkalmas idő azonban a legjobb esetben is csak mindössze négy hét. A mi helyze­tünk is ilyen. Ebben a rövid idő­szakban kell cselekednünk, nem előbb, és nem később! Amikor ma iskolákat alapítunk vagy reformálunk, munkánk tétje maga a magyar jövő. Ifjúságunk veszélyeztetett helyzetbe került, s ha az új iskola sem mutat számára kivezető utat, akkor nem marad más, mint a régi megoldás: a rend­őr. Beteg a magyar élet, súlyosan be­teg, de birtokában vagyunk a gyógyszernek, hiszen tudunk vala­miről" — s ezt az üzenetet sürgősen tovább kell adnunk —, tudjuk azt, hogy nemcsak nevelés van, hanem oltás is. Mert más a nevelés titka és más az oltás titka! Tudjuk, hogy nemcsak nyesegetni lehet a vad­hajtásokat, hanem azokat oltással nemesíteni is lehet. A vadba való oltás, mint a kertész kezében, úgy a pedagóguséban is, az újraterem­tés lehetőségének titkát hordja ma­gában, Isten akaratából így történ­het ma is csoda a kezünk nyomán. És azt se felejtsük el, hogy a te­remtés aktusa mindig energiákat szabadít föl, amennyiben örömteli hitet s ebből fakadóan pozitív jö­vőképet eredményez, s nehéz fel­adataink végzéséhez a jövőben ezekre az energiákra feltétlenül szükségünk van. Hadd zárjam gondolataimat egy régi angol imádság szavaival: „Há­rom dolgot kérek, Uram! Először, hogy az emberileg megoldhatatlan kérdésekben adj megnyugvást és békességet; másodszor, hogy a megoldhatókhoz legyen elégséges erőm és bátorságom, s végül, hogy a kettőt tudjam mindig megkülön­böztetni egymástól!” Úgy gondo­lom, hogy csak ezzel a lelkülettel lehet lelki békességünk iskoláink jövőjét illetően. Győri L. János ref. gimn. tanár Az iskolaügy kérdéséhez A Debreceni Református Gimnázium október 27-re találkozót hirdetett meg a protestáns gimnáziumok számára. A közlekedés is­mert akadályoztatása miatt a találkozó sajnálatos módon elmaradt. Ezúton közöljük a délutánra tervezett beszélgetés vitaindító előadá­sának szövegét. (Debrecen) Nemzet és vallás Tőkés László püspök üzenete A magyar Reformátusok II. Világtalálkozójának előkészületeiről saj­tótájékoztató számolt be október 12-én. Erről lapunk is hírt adott ok­tóber 28-i számunkban. E sajtótájékoztatón hangzott el Tőkés László püspök alábbi üzenete a világtalálkozóval kapcsolatban. * „Natio” és „Religio”: — kilétünk és hovatartozásunk egyetemes di­menziói. „Sajátosságunk méltóságának” hordozói. Országalkotó és világ­raszóló közösségünk egyesítő keretei. , Nacionalizmus és felekezetieskedés meghasonult, zavarodott korok­ban, megosztó hatalmak dúlása idején nem egyszer szétzilálta közössé­günket,­­bábeli zűrzavart keltett hitünkben, öngyilkos tudathasadásos ál­lapotba taszított. . Kegyelmi időket élünk. Hosszan tartó „egyiptomi fogság után a.lbol megadatik nékünk, hogy Istenre, önmagunkra és egymásra találjunk. Hi­tünk és nemzeti mivoltunk igei és reformációi újraértékelése hozzásegít­het igazi énünk és hivatásunk megtalálásához, az „egység a különböző­­ségben” elve alapján pedig egyetemes magyarságunk és az egységes Európa építéséhez és szolgálatához. , Adja Isten, hogy a II. Világtalálkozónk ebben az értelemben legyen református és magyar. . „Másodikként” (II.) legyen — evangéliumi értelemben — a „második mérföldút” megtétele (Mt. 5, 41). 3

Next