Reformátusok Lapja, 1990 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1990-11-18 / 46. szám
1990. november 18. Református nyilatkozat A fenti című nyilatkozatot az aláírók nevében Isépy Gábor lelkipásztor juttatta el szerkesztőségünkhöz, kérve annak közlését A nyilatkozat céljáról egyebek között a következő mondatok olvashatók a kísérőlevélben: „Tudatosan őrködtünk azon, hogy ez a nyilatkozat mentes legyen minden aktuális egyházpolitikai harctól, és világos legyen egyházunk előtt, hogy ez a nyilatkozat sem a régi vezetés ellen, sem az új mellett nem íródott. Megjelenése is november 15. utánra várható, tehát akkor, amikor a püspökválasztások már lezárultak, de az újonnan megválasztott vezetés névsora még nem ismert. Egyek voltunk abban is, hogy a nyilatkozat csak krisztusi indulatból fakadhat, és személyeskedésnek vagy számonkérésnek még az árnyéka sem vetődhet rá. Egyetlen cél vezetett minket: gyarló, és a széthullás fenyegetettségében élő anyaszentegyházunk megújulása érdekében megtegyük az első, és egyben kikerülhetetlen lépést, az őszinte, szív szerinti bűnbánatot a Jónás 3:9 alázatos, de még reménykedő feltétele alatt: »ki tudja, talán viszszatér és megengesztelődik az Isten, és elfordul haragjának búsulásától és nem veszünk el!«” Alulírottak, a Magyarországi elesett állapotát, hitelvesztésének egyházunk iránti féltő szeretettől szűk. 1. Meggyőződésünk, hogy minden egyházi megújulás csak a múlttal való őszinte szembenézésből fakadhat, és bűnbánattartás ill. a bűnbocsánat elfogadása nélkül egyházunkban sem kezdődhet új korszak. Valljuk, hogy a megújulás élén csak hiteles emberek állhatnak. 2. Fájdalommal állapítjuk meg, hogy az előző rendszer egyházi vezetői anyaszentegyházunk egészét megnyugtató bűnbánatot mindeddig voltaképpen nem tartottak. A bűnbánattartás elmaradását látva viszont úgy érezzük, hogy ítélet rajtunk, ha az elmúlt négy évtized bűnvallás nélkül zárul le. Ezért mi kimondjuk azt többes szám első személyben azért, mert mi is ennek a gyarló, de mégis Isten által megtartott Magyarországi Református Egyháznak a tagjai vagyunk, s vele — de csakis vele — bűnös voltában is közösséget vállalunk. 3. Reformátor elődeinkhez hasonlóan valljuk, hogy az eltelt négy évtized is Istentől ránk mért ítéletes próbatételként következett el népünkön, és benne egyházunkon. Mindnyájunknak okunk van a bűnbánatra, hogy egyházunk ilyen mély válságba jutott. Anyaszentegyházunk nevében megkövetjük elhurcolt, kuláklistára tett egyháztagjainkat, a kitelepített százezreket, az erőszakos kollektivizálás cserbenhagyott áldozatait, határainkon túl élő agyonhallgatott és üldözött honfitársainkat, az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot megelőző és az azt követő időszak mártírjait, mindazokat, akik csalódtak református egyházunkban és annak szolgálataiban. Valljuk, hogy egyházunk vezetőinek túlnyomó része nemegyszer még a pártállam által előírtakat is túlteljesítve, később kevésbé, de egészen a rendszer bukásáig úgy működhetett együtt egy nyíltan ateista államgépezettel, hogy nem a „szolgálat theológiája” hamis ideológiájának hirdetését, sem politikai tevékenységüket lehetetlenné tevő kollektív ellenállásba nem ütköztek. Voltak azonban hűséges szolgák, a szorongattatások közepette is helytálló, a megaláztatást alázattal, de nem megalázkodva tűrök, akiknek nemcsak a külső, de a belső elnyomást és mellőzést is el kellett szenvedniük. Hálát adunk Istennek hűségükért, és megköszönjük példamutató életüket, áldozatos szolgálatukat. 4. Az elmúlt korszak legnagyobb bűnének azonban a lelki ébredés lassú elsorvasztását, és egyházi elítélésének akkori hivatalos deklarálását (az ún. „Testvéri szenet”-et) tartjuk. A II. világháború utáni ébredés szomorúan rövid időszaka XX. századi egyházi életünk fénykorát jelentette. Gyülekezeteink hűséges magját ma is az ébredés által akkor megérintettek alkotják. Isten iránti hálával gondolunk mindazokra, akik a megújulás elfojtásának időszakában is rendületlenül hirdették a megtérésre hívó szót, akik végezték és végzik ma is az ébresztés szolgálatát. Megkövetjük őket azért, hogy sok helyen a gyülekezetek és a lelkipásztorok nem fogadták be őket, és hűséges szolgálatuk végzése miatt egyházi életünknek a szó szoros értelmében a perifériájára szorultak. Valljuk, hogy ma sincs más Szabadító, mint Akit ők hirdettek, a megfeszített és feltámadott élő Jézus Krisztus, a mi személyes Megváltónk. 5. Mindezeket belátva valljuk, hogy a Magyarországi Református Egyház — minden tagjától kezdve vezetőiig — teljes megújulásra szorul, melyért elsőrenden a Szentlélek Istenhez kell esedeznünk. Valljuk, hogy csak krisztusi indulattal, megbocsátó szeretettel, felülről való bölcsességet és vezetést kérve lehet hozzákezdenünk egyházunk megrendült hitelének helyreállításához. 6. Meggyőződésünk, hogy a Magyarországi Református Egyház jövője a gyülekezetekben és a különböző missziós szolgálatok szintjén dől el. A megújulásnak itt kell elkezdődnie, mert élő közösségeiben él az egyház. Valljuk, hogy egyházunk megtisztulásra váró különböző központi szervezetei,testületei és tisztségviselői a gyülekezetek missziói és lelkigondozói munkájának segítésére hivatottak, és egyedül ezért van létjogosultságuk. 7. Végül kérjük minden magyar református testvérünket, hogy legyen társunk az anyaszentegyházunkért való imádságban, a bűnbánatban, a szolgálatban, a megbocsátásra való készségben. Először önnön megújulásunkért könyörgve legyünk egyek a presbitériumok, a gyülekezetek és az egyházi testületek megújításában, egy hiteles, küldetését betöltő, az Ige és a Szentlélek vezetése alatt élő Magyarországi Református Egyház újjáteremtésében. Ablonczy Dániel (Bp.), dr. Balázs László (Bp.), Balla Péter (Bp.), Berényi József (Debrecen), Berkes Gábor (Budaörs), Biczó Károly (Bp.), Borzsák Sándor (Pócsmegyer), Czanik Péter (Bp.), Czövek Olivér (Vecsés), Csuka Tamás, Csuka Tamásné (Vác), dr. Dobos Károly (Bp.), dr. Füzessy Zoltán (Bp.), dr. Gyökössy Endre (Bp.), György Antal (Püspökladány), Győri István (Erdőbénye), Hamar István, Hamar Istvánná (Szolnok), Hegyaljai György (Bp.), Irlanda Sándorné (Kisgyőr), Isépy Gábor, Isépy Gáborné (Bp.), Komlósi Károly (Nemesbikk), Korsós István, Korsós Istvánná (Noszvaj), Kovács Bálint (Bp.), dr. Kőváry László (Bp.), Mikesi Károly (Kiskunhalas), dr. Nyíri Sándor (Bp.), Orbán Kálmán, Orbán Kálmánná (Bp.), Oros László (Bp.), Orosz Ferenc (Pécel), Ónodi Szabó Lajos (Vác), Pap László (Pomáz), Riskó János, Riskóné Fazekas Márta (Pilisvörösvár), Sárosi Gábor (Bp.), Sebestyén János (Bp.), dr. Sípos István, Sípos Tas Töhötöm (Gyomaendrőd), Szabó Imre (Sárbogárd), Szabó Lajos (Boglárlelle), Szabó Péter (Cece), Szarka Miklós (Bia), Szaszák Imre (Dömsöd), Török István (Hejőbába) és Végh Tamás (Fót) lelkészek, továbbá dr. Asztalos Judit (Salgótarján), Balla Tibor (Bp.), Barátossy Jenő (Bp.), Barna Aladár (Bp.), ifj. Békefi György (Bp.), dr. Bibó István (Bp.), Csere Gábor (Bp.), dr. Fónyad Péter, dr. Fónyad Péterné (Tata), Győri József (Debrecen), Irlanda Sándor (Kisgyőr), Mikó László (Bp.), Nagy Géza (Tata), dr. Pálhegyi Ferenc (Bp.), dr. Szilágyi György (Bp.), Tőkéczki László (Bp.), Ujlaky Károly és Ujlakyné Pándi Emőke (Tata). „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és igazság nincsen mibennünk. Ha megváltjuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.’’ (I. Ján. 1,8—9) Református Egyház tagjai, egyházunk egyre súlyosbodó voltát érzékelve, az indíttatva az alábbi nyilatkozatot tesz- fORMÁTNMMA . A pedagógiai tevékenység mélyen biblikus gyökerű cselekedet. Az Ószövetség számos helye tanúskodik erről, és a gyógyítás mellett Jézus tevékenységét is leginkább a tanítás jellemezte. Ennek szellemében fogantak a Hegyi Beszéd csodálatos gondolatai, s erre utalnak a Megváltó tanítványaihoz intézett utolsó szavai is: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket... Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek...” A tanítás helyét a keresztyén középkorban is a szentség övezi: jól példázza ezt a kolostori iskolák zárt világa. Ezen a hagyományon először a humanizmus és a reformáció, majd a felvilágosodás üt egyre tágabb réseket. Ettől kezdve Nyugat- és Kelet-Közép-Európa iskolázása némileg eltérő fejlődést mutat. Nyugaton a polgárosodás megindulásával egyre erősebb lesz a szekularizáció; az iskola maga is közeledik a hétköznapok világához, sokat veszít önállóságából, „szent hely” jellegéből. Bár az igazán jelentős iskolák máig megőrizték különállásukat, gondoljunk csak az angol kollégiumokra. Nálunk más a helyzet. Mohács után összeomlik a magyar közigazgatás, a polgárosodás a reformáció térhódítása ellenére megreked. Végső menedéknek az egyház bizonyul ; kezében maradnak tehát olyan feladatok még évszázadokon át — például az iskolázás —, amelyek polgárosultabb államokban közben jórészt az állam irányítása alá kerülnek. A híveinek tényleges számarányát jóval túlhaladó jelentőséggel bíró református iskolahálózat a maga sajátos partikuláris rendszerével, mely a falusi elemi iskolák, a vidéki középiskolák és a nagy anyakollégiumok (Debrecen, Sárospatak, Pápa stb.) egymásra épülő szellemi piramisát jelentette, olyan oktatási rendszert épített ki, amely a magyar államiság állandó fenyegetettsége közepette is — mintegy attól függetlenül — a magyar szellemiség és nemzeti tudat egyik fontos letéteményesének bizonyult. Amikor negyven évvel ezelőtt a hatalomra jutott ateista hatalom brutálisan eltiporta iskoláinkat, nagyon jól tudta, mit tesz; tudta, hogy ha elfújja a gyertyákat, nem lesz miről meggyújtani a fáklyákat. Ez a társadalom aztán minden labilitását ráöntötte az iskolára: megjelent az irányított tanár és a hamis tankönyv. Így lett az elmúlt negyven év igazi kizsákmányoltja és vesztese a pedagógus, akiben a megújulásra vágyó társadalom ma újra a jövő letéteményesét keresi. Azonban amikor ma újra iskolákat alapítunk, a pedagógus tudathasadásos állapota mellett azt is tisztán látnunk kell, hogy egy világjelenség részei vagyunk. A csődbe jutott felnőtt társadalom utolsó reménye mindig az iskola, ebben látja a tisztulás esélyét. Nagy válságok idején újra meg újra megfogalmazódik a program: alapítsunk iskolát! Ilyen iskolaalapítás, lázban ég ma újra a világ. Az amerikai protestáns egyházak, miután hatalmas iskoláik jórészét korábban már átadták az államnak, ma ún. gyülekezeti iskolákat alapítanak. Németországban az erősen szekularizálódott egyházi iskolák mellett néhány éve megjelentek a kisebb, szigorúbb hitelveken álló magániskola-szerű intézmények. Tőlünk keletre hasonló jelenség tapasztalható. Ukrajnában a baptista egyház meghirdette a gyülekezeti iskolák alapításának programját. Erdélyben az idén hat református iskola kezdte meg működését, ebből négy kántortanítókat képez, nyilván azzal a szándékkal, hogy legyen kikkel létrehozni a falusi elemi iskolák hálózatát. Ma szerveződő iskoláinkról szólva, hangsúlyoznunk kell az elméleti alapvetés fontosságát. Reformátoraink szóhasználatával élve, tisztáznunk kell a „szent szándék” - ot, azt, hogy milyen céllal alapítunk iskolát. Figyelemre méltó, hogy a századelő nagy magyar programadója, Ady Endre maga is ugyanezt a kifejezést használja, amikor a szándék fontosságát hangsúlyozza . S ha a lehetetlent nem tudtuk lebírni. / Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni. Egyházi iskoláink újraindításában ma többféle tényező játszik szerepet: a legszembetűnőbb az a történelmi kényszer, amit napjainkban a múlt rendszer iskolapolitikájának látványos összeomlása eredményez. Emellett fontos szerepet játszik a missziós szándék, de számolnunk kell az egyszerű hagyományőrzés, a nosztalgia, sőt a hatalomátmentés tényezőivel is. Az indítóokok ilyen sokszínű skálája a mai átmeneti helyzetben teljesen természetes, tényleges tisztulás csak évek múlva várható. De bármiből is tevődjenek össze az indítóerők, az alapítóknak egy dolgot szem előtt kell tartaniuk: azt, hogy az egyházi iskola végső szándéka nem lehet kevesebb, mint a szószéké, iskoláink feladata ebben az értelemben az, hogy felmutassák a teremtett világ szépségét és Isten akaratát, s mindez nem csupán a vallásoktatás és a kimondottan vallásos jellegű iskolai rendezvények célja, hanem az egész oktatói-nevelői munkáé. Mit jelent ez? Nyilván nem azt, hogy a szaktanár lépten-nyomon evangélizálni próbálja a diákot, ahelyett, hogy tanítana, hanem azt, hogy a humán tárgyak tanára amellett, hogy ismereteket közvetít, tudatosan felmutatja az evangélium gyümölcsének a szellemi területeken való jó ízét, a matematikus, a fizikus a világban meglévő ,,rendet”, a biológus a sejtbe ültetett nagyszerű isteni „programot”. Feladatunk tehát az, hogy a kezünk alatt bontakozó gyermeki értelmet újra meg újra szembesítsük a teremtett világ csodálatos voltával. A megfogalmazódó szándék iskoláink jövőjét illetően egyfajta jó értelemben vett víziót, jövőképet kell, hogy kialakítson bennünk. A rossz víziók álmodozóvá teszik az embert, a jók kalkulátorrá, tervezővé. Jézus maga mondja: „Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget, hogy tellik-e mindenre a befejezésig? Nehogy miután alapot vetett, de nem tudta befejezni — gúnyolni kezdjék őt, akik látják, és azt mondják: Ez az ember elkezdett építeni, de nem tudta befejezni.” Ez az intés konkrét gyakorlati kérdések átgondolására késztet bennünket. Gazdasági téren a legfontosabb feladatunk iskoláink fenntartási költségeinek előteremtése, beleértve iskoláink technikai felszereltségének és tanárai egzisztenciájának (fizetés, tanári lakások) biztosítását. Szellemi téren az önálló egyházi tanár- és internátusi nevelőképzés beindítása, középiskoláink elemi iskolai hátterének megteremtése, új tankönyvek írása a legfontosabb feladatok. Ugyancsak rendkívül fontos a felvételi követelmények tisztázása is: nagy dilemmánk az, hogy egyházi iskoláink milyen mértékben vegyék figyelembe a felvételin a jelölt szakmai tudását, illetve egyházias-vallásos családi hátterét. A vissza-egyháziasítás mértékét, jellegét és gyorsaságát illetően tudnunk kell, hogy mint ahogy minden fának, úgy az iskolának is megvan a maga metszhetőségi határa. Mennyit bír el vajon a mai iskola, tanár és diák egyszerre a rászakadó változásokból? Hol van a beavatkozás etikai határa? Nyilván nem dolgozhatunk ugyanazokkal a módszerekkel, amelyekkel annak idején az államosítás folyt. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a mai alkalmas időben késlekednünk sem igen szabad. Újabb kertészeti példával élve: a szőlő évi tenyészideje mintegy nyolc hónap, ebből az oltásra alkalmas idő azonban a legjobb esetben is csak mindössze négy hét. A mi helyzetünk is ilyen. Ebben a rövid időszakban kell cselekednünk, nem előbb, és nem később! Amikor ma iskolákat alapítunk vagy reformálunk, munkánk tétje maga a magyar jövő. Ifjúságunk veszélyeztetett helyzetbe került, s ha az új iskola sem mutat számára kivezető utat, akkor nem marad más, mint a régi megoldás: a rendőr. Beteg a magyar élet, súlyosan beteg, de birtokában vagyunk a gyógyszernek, hiszen tudunk valamiről" — s ezt az üzenetet sürgősen tovább kell adnunk —, tudjuk azt, hogy nemcsak nevelés van, hanem oltás is. Mert más a nevelés titka és más az oltás titka! Tudjuk, hogy nemcsak nyesegetni lehet a vadhajtásokat, hanem azokat oltással nemesíteni is lehet. A vadba való oltás, mint a kertész kezében, úgy a pedagóguséban is, az újrateremtés lehetőségének titkát hordja magában, Isten akaratából így történhet ma is csoda a kezünk nyomán. És azt se felejtsük el, hogy a teremtés aktusa mindig energiákat szabadít föl, amennyiben örömteli hitet s ebből fakadóan pozitív jövőképet eredményez, s nehéz feladataink végzéséhez a jövőben ezekre az energiákra feltétlenül szükségünk van. Hadd zárjam gondolataimat egy régi angol imádság szavaival: „Három dolgot kérek, Uram! Először, hogy az emberileg megoldhatatlan kérdésekben adj megnyugvást és békességet; másodszor, hogy a megoldhatókhoz legyen elégséges erőm és bátorságom, s végül, hogy a kettőt tudjam mindig megkülönböztetni egymástól!” Úgy gondolom, hogy csak ezzel a lelkülettel lehet lelki békességünk iskoláink jövőjét illetően. Győri L. János ref. gimn. tanár Az iskolaügy kérdéséhez A Debreceni Református Gimnázium október 27-re találkozót hirdetett meg a protestáns gimnáziumok számára. A közlekedés ismert akadályoztatása miatt a találkozó sajnálatos módon elmaradt. Ezúton közöljük a délutánra tervezett beszélgetés vitaindító előadásának szövegét. (Debrecen) Nemzet és vallás Tőkés László püspök üzenete A magyar Reformátusok II. Világtalálkozójának előkészületeiről sajtótájékoztató számolt be október 12-én. Erről lapunk is hírt adott október 28-i számunkban. E sajtótájékoztatón hangzott el Tőkés László püspök alábbi üzenete a világtalálkozóval kapcsolatban. * „Natio” és „Religio”: — kilétünk és hovatartozásunk egyetemes dimenziói. „Sajátosságunk méltóságának” hordozói. Országalkotó és világraszóló közösségünk egyesítő keretei. , Nacionalizmus és felekezetieskedés meghasonult, zavarodott korokban, megosztó hatalmak dúlása idején nem egyszer szétzilálta közösségünket,bábeli zűrzavart keltett hitünkben, öngyilkos tudathasadásos állapotba taszított. . Kegyelmi időket élünk. Hosszan tartó „egyiptomi fogság után a.lbol megadatik nékünk, hogy Istenre, önmagunkra és egymásra találjunk. Hitünk és nemzeti mivoltunk igei és reformációi újraértékelése hozzásegíthet igazi énünk és hivatásunk megtalálásához, az „egység a különbözőségben” elve alapján pedig egyetemes magyarságunk és az egységes Európa építéséhez és szolgálatához. , Adja Isten, hogy a II. Világtalálkozónk ebben az értelemben legyen református és magyar. . „Másodikként” (II.) legyen — evangéliumi értelemben — a „második mérföldút” megtétele (Mt. 5, 41). 3