Reformátusok Lapja, 1993 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1993-01-03 / 1. szám

XXXVII. évfolyam, 1. SZÁM a MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 1993. JANUÁR 3. Interjú Gyenge Imrével Reformátusok Szlovákiában Tallinni legáció 1993-ban újra indul a Lónyay Nőszövetség Tiszántúlon Mészöly Dezső: 1992. — XII. - 13. Úgy gondolok rád, mint ifjú tanárra . . . Jaj, mennyi éve már!. .. nem számolom, Sok víz lefolyt immár a Bodrogon, Zöldes vizét szennyes sötétre váltva . . . ki a te képed oly fiatalon, Sugárzón süt föl bennem, mint a tájra Zivatar után néző nap sugára. Yahoo-ból embert formált Patakon Kristályos tiszta teológiád! Álltál a poszton — míg a poszt is állt; Lélekvesztő időkben meg vakon, Mint búvópatak folyt tovább szavad: Árrá növő ér.. . Kőszálból fakadt? Nem én fejtem meg a te titkodat. (IV. Mózes 20:7-11) * Egy akrosztichon születése. Mindig izgatott, ha egy bennem lezaj­ló szellemi folyamatnak nem tudtam racionális magyarázatát adni. 1980-ban, Rómában, középkori és reneszánsz költőkkel foglalkozva, elkezdtem akrosztichonos verseket írni. Meghökkenve tapasztaltam, hogy ha valakinek a nevét függőlegesen írom le, s a betűk pilléreire verssorokat építek, a költemény élni kezd, vezeti tollamat, s végül hi­­ven kirajzolja a név viselőjének szellem-arcát. E napokban különös fölfedezést tettem. Egy 90. születésnapja előtt álló tisztelt és szeretett barátom neve pontosan 14 betűből áll — amint 14 sorból egy szabályos szonett. Íme hát a születésnapi vers, mely egyszerre szonett is, akrosztichon is! Kérem, fogadja olyan jó szívvel az ünnepelt, amilyennel a költő küldi! Utószó — az olvasóhoz: Ha talányosnak tetszik versemben a ya­hoo szó, kérem olvassák el Gulliver utazásaiban a Lovak Országáról szóló fejezetet! (Cikkünk a 3. oldalon) Ülésezett az Ökumenikus Tanács közgyűlése Első alkalommal a megfigyelők között a katolikus egyház Új elnök: Harmati Béla evangélikus püspök A Magyarországi Egyházak Öku­menikus Tanácsa 1992. december 15-én a Magyarországi Református Egyház székházában tartott évi ren­des közgyűlésén hároméves idő­szakra elnökévé választotta dr. Har­mati Béla evangélikus püspököt, al­­elnökévé pedig dr. Hecker Frigyes metodista szuperintendenst. Köszö­netét fejezte ki a leköszönő dr. Vi­­czián János elnöknek. A közgyűlésen első alkalommal vett részt megfigyelő státuszban a Magyar Katolikus Egyház, a Ma­gyarországi Unitárius Egyház, az Isten Egyháza, az Ökumenikus Ta­nulmányi Központ, a Magyar Öku­menikus Szeretetszolgálat, a Ma­gyar Bibliatársulat Alapítvány, a Keresztyén Ökumenikus Baráti Társaság, a Keresztyén Orvosok Magyarországi Társasága, a Ma­gyar Cserkészszövetség és az ún. Nemzetközi Egyház. A közgyűlés állást foglalt az Ökumenikus Tanács 50 éves évfor­dulója alkalmából 1993-ra tervezett megemlékezések, rendezvények, ki­adványok tárgyában, valamint dön­tött az 1996-os Világkiállításra való felkészülés teendőiről is. Az idő három arca M­int ahogy viharos szelek so­dorta felhők (némelyik vilá­gosabb, derűsebb árnyalatú, néme­lyik meg komor, sötét fodrozatú, balsejtelmekkel teli), úgy múlnak felettem is az évek. Egyre nehezeb­ben tudok ellenállni az ilyenkor, év­fordulón eluralkodó érzéseknek. Mint oly sokan — gondolom —, ma én is magamba süppedek. Re­­ám telepszik az idő. A feljebbvaló esztendők ilyenkor megszokott lel­ki reflexei — a türelmetlenséggel vegyes holnapratekintés — helyét, meglepetten tapasztalom, egyre in­kább elfoglalja a Múlandóság tuda­tosulása. Korábban csak az töltötte be gondolataimat, ami „Lesz”. Az­után már-már megbarátkoztam a „Van” létezésének semmihez nem hasonlítható, vaskos-valós súlyával is. Úgy tűnik azonban, most már mindaz egyre több helyet követel magának bennem, ami „Volt”. Tán azért, hogy így álljon helyre ben­nem is, mint minden emberben a Múlt—Jelen—Jövő hármas egysé­gének teljes egyensúlya. Még ha fordított sorrendben is tanulja-ta­­pasztalja meg az ember ennek való­ságát. Mindez, természetesen, magán­ügy. Ki így, ki úgy éli meg e felis­merések súlyát. Kit az első ősz haj­szálak, kit az első mély ráncok az arcon, kit gyermekének hirtelen fel­­nőtt-kamasszá­ serdülése, kit a sze­retett szülő halála ébreszt rá az idő semmihez nem hasonlítható — be­folyásolhatatlan, lelassíthatatlan, felgyorsíthatatlan, megállíthatatlan — sajátos öntörvényűségére. De valóban öntörvényű lenne az idő? Ha csak önmagában létezne, minden bizonnyal ez lenne legfőbb jellemzője... A napokban többféle helyzetben „találkoztam” a mi — nem véletle­nül — olyannyira kedvelt. Zsoltá­runkkal, a Kilencvenedikkel. Kopor­só mellett énekeltem a megszep­pent lélek ilyenkor olyannyira is­mert magáramaradottságával, ön­magam s a körülöttem állók kölcsö­nös bátorítására. Ahogy Szenes Molnár Albert hagyta ránk örökül: „Az embereket Te meghagyod hal­ni, / És ezt mondod az emberi nemzetnek: / Legyetek porrá, kik porból lettetek! / Mert ezer eszten­dő előtted annyi, / Mint a tegnap­nak ő elmúlása / És egy éjnek rövid vigyázása." Aztán egy zsúfolt kárpátaljai templomban halkan együtt mond­tam a sokévi szolgálatok (és sokévi kényszermunkatábor) súlya alatt testben ugyan megroskadt, ám lé­lekben sziklaszilárd lelkipásztorral Isten sokat próbált, de hűséges ot­tani népének mindenkoron vigasz­taló Igéit, a Károlyi Gáspár szavai szerint: „Bizony elmúlik minden mi napunk a Te bosszúállásod miatt; megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet. A mi esztendeink­­nek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb nyolcvan esztendő, és na­gyobb részük nyomorúság és fárad­ság, amely gyorsan tovatűnik, mint­ha repülnénk ...” Az elmúlt hetekben pedig „végig­ültem” egyházkerületeink közgyű­léseit, az Egyetemes Magyar Refor­mátus Zsinat előkészítő tanácsko­zását ... Azaz figyeltem, s hadd valljam meg: valóságosan átéltem Krisztus Urunk magyar református egyházának mindennapi gondjait, bajait, a vágyak és remények, a szándékok és akarások nagyívű, magával ragadó szárnyalásait. Ugyanakkor átéltem földhözragadt valóságaink csetléseit-botlásait, a tőlünk független, reánk nehezedő, hervasztó-sorvasztó hatásokat, és a tőlünk nagyon is függő esetlensége­inket, (kényelmes) áthárításainkat, ügyefogyottságainkat... S megint a 90. Zsoltár szólalt meg. Nem fennhangon, énekszóval. Nem a Szentírás csendesen együtt mondott textusával. Hanem belül. Bennem. Kalapálva a szív ősi ritmusával és archaikus természetességgel: „Ta­níts minket úgy számlálni napjain­kat, hogy bölcs szívhez jussunk ... Láttassák meg a te műved a te szol­gáidon, és a te dicsőséged azoknak fiain ... És a mi kezünknek munká­ját tedd állandóvá nekünk ...” Megejt a gondolat: az Időnek há­rom arca van. Az egyik Isten Ideje. Ami Vele azonos. „Én vagyok az Alfa és az Omega. A kezdet és a vég, aki van, aki volt és aki eljövendő (Jelenések 1:8). Aki előtt ezer esztendő annyi, „mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel” (Zsol­tárok 90:4). És Aki — ha akarja — úgy rendelkezhet, hogy „idő többé nem lészen” (Jelenések 10:6). Ha az idő ezt az arcát fordítja felém, érzem: lelkem feloldódik Őbenne, lehullanak testem nyűgei, e földi zarándokút bukdácsolásai elmaradnak, kezd kinyílni egy fen­séges távlat, egy ismeretlen-ismerős vonzás; kezd magához ölelni Ő, aki maga a Szeretet... De visszahúznak „a mi esztende­­ink napjai”, melyek „gyorsan tova­tűnnek, mintha repülnénk” (Zsoltá­rok 90:10). Az Időnek számomra tán ez a legjobban ismert arca. Ba­rázdát — sok egyéb között — egy­házunk megújulásának vajúdásai, küzdelmei rajzolják fel; reménye­ink és kétségeink mélyítik el. Egy­ház és Világi Hatalom örök­ kibékít­­hetetlen, ám együttélésre rendelte­tett magasfeszültségű problémakö­re, iskolaügy, ingatlanügy, anyagi gondjaink és kilábalási terveink fe­szültségei; küzdelem a Nagy Kísér­tő mindennapi trükkjei ellen: a par­tikuláris érdekek, a megnemérté­­sek, a befele fordulások, a hitben­­megkülönböztetések, a hitben-ve­­télkedések, a Hatalom, a Hiúság és a Hitetés torz hármasikre ellen; az Önelégültség, a Kizárólagossági Hajlam, a Mindentudás, a Sértett­ség és a Sértés, a Türelmetlenség és a Mindent elnyomó Küldetéstudat lélek-, gyülekezet-, egyház- és min­denféle közösségsorvasztó veszé­lyeivel szemben. Isten Ideje nem a mi időnk. Nem az én Időm. Én soha nem lehetek az, aki végső soron az Időnek is Ura. Az én „hetven vagy ha feljebb nyolcvan esztendőm” lenne csupán osztályrészem? Csüggesztő gondo­lat, így esztendő fordultával. Külö­nösen akkor, ha az ember már túl van a „legfeljebb”-nek is a felén. Ám azt tapasztalom, hogy Isten megmutatja az Idő általam elérhe­tő, harmadik arcát is: a tartalom­mal telített Időt, a kegyelmi Időt (kairoszt), a minősített Időt. Ezt ké­ri a zsoltáríró helyettem is, szá­momra is: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”. A „bölcs szív” ideje ez. Ami lehet egy nap, egy hó­nap, egy év. Vagy egy fél élet. Vagy talán a Hozzá-végleg-megtérés­ előt­­ti pillanat is... A „bölcs szív” ide­je, azt hiszem az, amikor az eddig kesze-kusza ügyeink elrendeződ­nek. Helyükre kerülnek. Melyik­melyik értéke szerint. Amikor a gúzsba kötő Részleteken felülemel­kedve az Egész körvonalai kezde­nek kibontakozni. Attól tartok, enélkül soha nem „vidámodunk meg nyomorúságunk napjaihoz ké­pest” (Zsoltárok 90:15), soha nem „láttatnék meg az Ő műve rajtunk”, sőt fiainkon sem (16). És nem lenne soha „az Úrnak, a mi Istenünknek a jókedve mirajtunk”, „kezünknek munkáját” pedig soha nem tenné állandóvá (17). Hegyen lakom. Magasan, a város felett. Az éles északi szél hol a nagy pelyhű havat kavarja, hol meg az esőt veri ablakomra. A város oda­lent ködben-felhőben. Néha­­ per­cekre, másodpercekre — tétova fénysugár próbálkozik áttörni a ha­­vat­ esőt hozó felhőkön. A nagy fe­nyő sűrű ágai alatt riadt madarak keresik a menedéket. Szemükben fagytól-vagytól bódult távlatok: napsütés, nyár, meleg... A rádió híreket mond: Szarajevó, menekül­tek, ENSZ Biztonsági Tanács, éhe­zők, Szomália, csapatösszevonások, leszedik a magyar nyelvű helység­névtáblákat, fegyelmi az elnök el­len, tüntetés a meggyalázott Má­tyás-szobor terén, csökkent az inf­láció, külpolitikai jó egyensúly ... Jegyzeteim között aláhúzott szavak nyomakodnak elém: adminisztratív egyházból a missziói egyház felé, iskolai hitoktatás előnyei és hátrá­nyai, lelkészképzés reformja, ke­­gyességi irányzatok, átalakul a nyugdíjintézet, „lélekromboló esz­mék ellen”, Nyílt Levél, Tiltakozás, Viszontválasz, Nyilatkozat, költség­­vetés­i hiány)... S legalul vészjós­lóan, pirossal bekarikázva: „Nem elfelejteni: újévi számba vezércik­ket írni! Maximum 120 gépelt sor!!” F­elállok az asztal mellől s kibá­mulok az ablakon. A madarak még mindig áznak. Vajon milyen esztendő elé nézünk? Az Időbe a Teremtő nem enged betekinteni. Amit ismerhetünk belőle, az a há­rom arca. Ezzel kell hát megeléged­nünk. Nos, akárhogyan lesz is hol­nap és holnapután, kívánom min­den Kedves Olvasónknak (és itt­hon, meg a szerkesztőségben, ki­­adóhivatalunkban magamnak is, magunknak is), legyen 1993 bár­mely fenyegető gondokkal terhes és remélt örömökkel édes, Isten minő­sített ideje legyen valamennyiünk számára. Hogy év múltával együtt mondhassuk el: Hála legyen neked Urunk, hogy bölcs szívhez jutot­tunk. Komlós Attila IMÁDKOZZÁL Szívedre már Ha bú szitál S a kétség könnye már: Én kedvesem, Szerelmesem, Imádkozzál hamar. Ha ember nem Lesz is velem, De Isten nem hagy el. Segítve jő. Imáinkra Ő Még mindig megfelel. S ha szent keze Úgy végeze. Keresztem hordozom. A súly alatt, Mi rám szakadt, Én nem panaszkodom Ő tudja mér' Hull könny s a vér És tudja mit akar, Nem késik Ő S a perc, ha jő, Megszabadít hamar. Csiha Kálmán (A szerző Fény a rácsokon — Börtönévek vallomása c., most megjelent kötetéből.)

Next

/
Thumbnails
Contents