Reformátusok Lapja, 1993 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1993-01-03 / 1. szám

2 Csalódni fog az, aki azt reméli, hogy az egész esztendőt bevilágító „nagy" Igét kap ezekben az újévi sorokban. Ehelyett olyan Igét kap, ami alig mondható Igének. Inkább csak utalás az Igére: a Bereában élő testvérek „Nemesebb lelkűek voltak, mint a thesszalonikia­­iak, teljes készséggel fogadták az igét, és napról napra kutatták az írá­sokat, hogy valóban így vannak-e ezek a dolgok" (Ap. csel. 17:11). Kétségtelenül vannak „nagy" Igék. Vannak egész életre szóló, min­dig aktuális Igék. Leginkább az az Ige felejthetetlen, amellyel megtérés­re, új életre segített minket a mi Urunk. Ezzel együtt is el kell gondol­koznunk ezen a rövid, de annál velő­­sebb mondáson: „A megszokás a nemlétezés kezdete" (Unamuno). A „nagy" igéket is lehet megszokni és amilyen mértékben megszokottá lesznek, olyan mértékben veszítenek az erejükből. Ezért az egész évre ér­vényes útravaló most nem tartalmi jellegű (mint például ez: „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál" Róm. 8:28), hanem formális jellegű lesz. „Napról napra kutatták az írásokat." Nem tudjuk, mely írá­sok voltak a birtokukban, milyen eredményekre jutottak, milyen erőt vettek az írások tanulmányozásából. Lukács (a Cselekedetek könyvének szerzője) megállapítja róluk, hogy „nemesebb lelkűek" voltak mások­nál. A görög szót — eu­gen­ész — modernül akár így is fordíthatjuk: a génjeik kiválóbbak voltak. Eszerint a génállományunk határozná meg azt, hogy szorgalmas bibliaolvasók va­gyunk-e, vagy lusta napló­pók? Alig­ha! A másik kifejezés is tanulságos: „teljes készséggel" fogadták az Igét. Görögül: „pasza prothymia". Ennek jelentése: teljes lelkesedéssel, buzgó tenni vágyással, nagy mohósággal hallgatták és tanulmányozták az Igét. Az előzmények egyértelműek: Pál apostol bement a zsinagógába, hirdette az evangéliumot. A Szentlé­lek gazdagon megáldotta a szolgála­tát, és ezeknek gyümölcseként az atyafiakban feltámadt a lelki szom­júság, olyannyira, hogy onnan kezd­ve napról napra tudakozták az íráso­kat. Itt fölvetődik az a fontos kérdés, hogy vajon e mindennapos hűségük magyarázatához elég ennyi: jó prédi­kációk, plusz erős Szentlélek? Úgy gondolom, bennük magukban is volt valami (eugenész, nemes lélek), ami harmadik tényezőként eredményezte ezt a naponkénti hűséges bibliatanul­mányozást. Ezt a harmadik tényezőt kell most megvizsgálnunk, tudatosí­tanunk és fölerősítenünk magunk­ban. Ez egész évre szóló, szép prog­ram. Kétségtelen: kényelmesebb len­ne egy nagy igét kapni egész évre szólóan. Azt bármikor előkaphat­nánk, felidézhetnénk és elmondhat­nánk: Van Igém az Úrtól. A boreaiak módszere ennél fárad­ságosabb, és még bizonyos megszorí­tást is kell hozzá fűznünk. Az a tény, hogy napról napra tudakozták az Igét, nem jelenti szükségszerűen, hogy mindennap élő, aktuális és Szentlélek áldotta Igét kaptak. Ők még nem tartottak ott, ahol sok mai szorgalmas bibliaolvasó tart: „Min­dennap kapok Igét". Ez azt a gyanút ébreszti, hogy soha sem kapnak Igét. A Szentlelket nem lehet kalendári­umba kényszeríteni! Nem szabad au­tomatikusan Isten Igéjévé előléptetni azt, amit éppen most olvastam a Bib­liában. A boreaiakról feltételezem, hogy napról napra tanulmányozták a „bibliájukat" és eközben időnként különösen is áttüzesedett egy-egy Ige és akkor — de csak akkor! — mond­ták boldogan azt, hogy élő üzenetet kaptunk a mi Urunktól. Ilyen érte­lemben kívánok minden kedves Ol­vasónknak az új évben is sok jó pré­dikációt, gazdag Szentlélek-áldáso­­kat és az állhatatos bibliaolvasások nyomán — kegyelemből — sok lelki ajándékot. ÍTUSOK LAPJA 1993. január 3. AZ IGE AMELLETT ElaaÉlÉ]É]É]É]G]ElElEl3D]ElÉlE]3E]Elé]3SelElÉlE]S3GlE]Éle]E]33ElG]É]3E13S3S333S33ÉlÉlE] JANUÁR 10. VASÁRNAP „Tudják meg, hogy egyedül te vagy az, akinek Úr a neve, aki felséges az egész földön” (83. Zsoltár). Meg kell értenünk emberileg a zsoltárost. Népével együtt szorongattatik. Isten gyűlölői nem érik el az Urat, bosszújukat az Úr népén töltik ki, mert őket elérik. Az Úr gyermeke, a hívő zsoltáros mintegy emlékezteti ezért az Urat arra, hogy szabadítására várnak gyermekei. Szinte mintákat adnak, „ötlete­ket” ajánlanak történelmükből, amikor Isten nagy szabadításokat végzett érettük. Eseményeket, neve­ket, módokat ajánlanak az Úrnak, mintha Ő rászo­rulna erre az irányításra. Nem is beszélve arról, hogy nyomorúságaikban benne lehet a maguk bű­ne és nyomorúsága büntetése is, s ebből megtérés nélkül nincsen szabadulás. Valamiben azonban mindenképpen példánk, hogy nyomorúságunk ide­jén oda kell címezni segítséget kérő imánkat, ahová a zsoltáros címezte. Habakuk 2:1-11. 83. Zsoltár. JANUÁR 11. HÉTFŐ „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, ha­nem a bűnösöket megtérésre” (Lukács 5:27—39). Elképzelhető, hogy Jézus komolyan gondolhatta, hogy a Lévi által rendezett díszvacsorán valóban lehettek olyan „igazak”, akiknek nem volt szüksé­gük megtérésre, és lehettek ott olyan „egészsége­sek”, akiknek nem volt szükségük orvosra? Nem! Jézus tudta, hogy nincsenek. De tudta, hogy van­nak ott olyanok, akik „igaznak” gondolják magu­kat és „egészségesnek” hiszik magukat. Őket akar­ta felébreszteni, gyógyítani, figyelmeztetni ítéletes iróniával. Azért ítéletes ez az irónia, mert ha nem az ilyenekért jött, akkor ez azt jelenti, hogy ezekhez nincsen köze. Márpedig akihez Jézusnak nincs kö­ze, az elveszett. Nézzünk őszintén magunkba. Nin­csen hamis igazságtudatunk és kárhozatos egész­séghiedelmünk? Legyünk inkább a Jézus „bete­gei", mint a magunk „egészségesei”. Habakuk 2:12 — 20. 434. Dicséret. JANUÁR 12. KEDD „Megkérdezem tőletek: Szabad-e szombaton jót tenni vagy rosszat tenni, életet menteni vagy kiolta­ni?” (Lukács 6:1 — 11). Mindkét történet szomorú­an tanúsítja, hogy vitatéma lett az, ami csodálatos áldás volt Isten népe életében. S mindez azért lehe­tett így, mert a törvény betűje kiölte a törvény lel­két azoknak életéből, akik csak a külsőségekben akarták megélni a hívő életet. A mit szabad és mit nem szabad törvényszerű kérdésévé vált a nyuga­lom napjának nagy áldása. S mivel Jézus Krisztus mennyei szentséggel és tisztasággal ünnepelte e na­pot, nyilván szembetalálta magát a törvényeskedő kegyesekkel. Urunk szerint mindig — így ma is — szabad az Úr napján a végső nyugalmat és kitelje­sedést előlegező felszabadulást munkálni, tiszta örömet szerezni, életet menteni és jót tenni. De so­ha nem szabad kedvtelésért, haszonért e szent na­pot megrontani. Habakuk 3:1 — 12. 279. Dicséret: JANUÁR 13. SZERDA „Történt azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és Istenhez imádkozva virrasztot­­ta át az éjszakát” (Lukács 6:12—19.) A hívő élet erőt adó hátterét jelentő imaéletet sokszor elhanya­goló életünk felfigyelhet mai igénkre. Jézusunk imádságban átvirrasztott sok-sok éjszakája, teljes embervoltának fénylő bizonysága, és figyelmezte­tés elsőrenden arra, hogy enélkül a gyökérzet nél­kül még ő sem kívánta élni mindennapjait. Nyil­ván az ő közössége az imádságban is egészen más volt az Atyával, mint a mienk, de valamilyen kö­zösség nélkül eleve kudarcra van ítélve Jézust kö­vetni akaró életünk. A mi életünk erőkibocsátásai egészen mások, mint isteni Urunk erőinek áradása, de a mi életünk is áraszthat áldott erőket, ha imád­­ságos háttér és az Atyával való bensőséges kapcso­lat áll mögötte. Habakuk 3:13—19. 384. Dicséret. JANUÁR 14. CSÜTÖRTÖK „Boldogok vagytok ... De jaj nektek ...” (Lu­kács 6:20—26). Azért választottam ezt a két felkiál­tást, minden további megokolást elhagyva és az Ol­vasóra bízva, hogy emlékeztessek valamire. Arra, hogy amikor ezt halljuk, boldogok lehetünk, akkor ne feledjük el, hogy Jézus szótárában ez is benne van: „Jaj nektek”. S megfordítva is igaz. Amikor felrémlik az Úr méltó fenyegetése és igaz próféciá­ja a „jajok” lehetőségéről, akkor ne feledjük, hogy boldogok is lehetünk, ha Urunk akarata szerint döntünk és élünk. Nem egyetlen lehetőség a bol­dogság, ez fegyelmezzen. Nem egyetlen lehetőség a kárhozat, ez biztasson. Válasszuk az életet, azaz az élet Urát, Jézus Krisztust. Őbenne van a boldogság forrása. A boldogságot nem gyártani, nem kerget­ni, hanem elfogadni kell. Zakariás 1:1—6. 66. Zsoltár. JANUÁR 15. PÉNTEK „Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket...” (Lukács 6:27—36). Engem az ütött szíven ebben az igében, hogy vannak Jézusnak olyan parancsai, amelyeket kizárólag azoknak adott, akik hallgatják és követik őt. Vagyis a keresztyén gyülekezetnek. Például az egész Hegyi Beszéd ilyen, hiszen azoknak mondta el Urunk, akik hívására felfáradtak a hegyre és na­pokon keresztül hűségesen hallgatták Őt. Ilyen az ellenség szeretésének mai parancsa is. Hányszor el­várjuk ellenségeinktől, hogy szeressenek bennün­ket, hiszen Jézus megmondta: Szeresd ellensége­det. De ezt azoknak mondta, akik hallgatták Őt és az övéinek vallják magukat. Ahogy nem lehet át­utalni a hívőknek szóló áldásokat a hitetleneknek, úgy nem lehet a hívők kötelességeit sem a hitetle­nek vállára rakni. Zakariás 1:7—17. 475. Dicséret: JANUÁR 16. SZOMBAT „A vak vezetheti-e a világtalant?” (Lukács 6:37—42) Sokszor fog el félelem manapság, ami­kor érzem, hogy vannak a divatból felénk fordulók mellett őszinte vágyakozók is, akik keresik a közel­ségünket és meg szeretnék fogni a kezünket, hogy vezessük. Hányszor megkérdezem magamban ilyenkor: „Uram! Nem vagyok én is vak?” Merre vezetem a gyülekezetbe visszatalálót, aki boldogan bízza rám magát, mert úgy látja, hogy templomba járó vagyok, ismergetem a Bibliát, tudok beszélni szépen Jézusról? Nem esik-e velem együtt a verem­be? Fokozott mértékben kell elgondolkodni ezen a mai időkben. Ha az egyház „vezetésre”, áldozatos szolgálatra adja magát, akkor világosan látnia kell az utat, ismerni kell a célt és a legigazabb értelem­ben vett „jót” kell adnia. Zakariás 2:1—9. 180. Dicséret: Dr. Fekete Károly Isten nem kockáztat Olvasandó: Lukács 2,4—6 Nem tudom, tudta-e Mária azt, amit Heródes bölcsei tudtak s mint Isten ígéretét komolyan vettek, hogy a megígért Messiás­nak Betlehemben kell megszület­nie? Ugyancsak nem tudom, hogy amikor Józsefet álmában megszólította az Isten angyala, vajon elmondta-e azt is, hogy a régi ígéret szerint csak Betlehem lehet Immánuel születési helye. Elképzelhető, hogy mindketten tudtak erről az ígéretről. De most, amikor a szülés ideje erősen közeledett, akkor egysze­rűen el kellett indulniuk­ Betle­hembe. Az akkori világbiroda­lom legfőbb urának, a római csá­szárnak a parancsa kényszeríti őket erre az útra. A parancs sze­rint Józsefnek, de a helyzet kény­szere folytán Máriának is, men­nie kellett Betlehembe. Vagyis: bármennyire engedelmesnek bi­zonyult is Mária és József, és bármennyire biztosra vehető lett volna is, hogy egyetlen további üzenetre minden vonakodás nél­kül engedelmesen Betlehembe mennek, az ígéret beteljesedésé­nek ügyében Isten nem kockáz­tat semmit. Nem bízza rá Máriá­ra és Józsefre az ígéret beteljesí­tését. Sokkal nagyobb dologról van itt szó, minthogy az esendő ember készségére, jó szándékára vagy buzgóságára bízza megvál­tásunk ügyének akármilyen kicsi részletét is. Hanem megmozgatja az akkori világ hatalmi struktú­rájának a gépezetét, hogy a két ember — még ha nem akarna, vagy nem igyekezne is — a kellő időben Betlehemben legyen! Mi kár származott volna ab­ból, ha Jézus történetesen nem Betlehemben születik meg? Ter­mészetesen elvégezhette volna megváltásunkat akkor is, ha más­hol és más időpontban jön el. De ha már egyszer Izrael köztudatá­ba belekerült, hogy a Messiás­nak Betlehemből kell származ­nia, akkor semmiképpen nem történhetett meg, hogy Izrael Re­ménysége ne ott szülessen meg. Egy áldott állapotban levő asz­­szonynak nem sokkal a szülés előtt nem könnyű dolog elindul­ni ilyen hosszú útra. Mária jogo­san igényelhette volna a kivéte­les bánásmódot, hiszen nem egy­szerűen csak egy kis gyermeket hordoz méhében, hanem Isten Fiát. De nem kér, nem is kap ki­vételes kedvezményt. Mennie kell. Isten nem félti Fiát és an­nak anyját, hogy valami baj tör­ténik a hosszú úton, hogy nem bírja az út töredelmét vagy kény­szerszülés következhet be útköz­ben. Izráel Istenének arra is van gondja, hogy „ne jöhessen köz­be” semmi, ami örök tervét koc­káztatná. * Az Ige testté lett ama kará­csony éjszakán Betlehemben. Erősítse ez bizodalmunkat ab­ban, hogy Isten ígérete a lega­próbb részletekig betelik. Isten nem kockáztat. Kezében tartja minden vonatkozásban megvál­tásunk ügyét! A kezdődő új esztendőre néz­ve teljes bizonyosságunk lehet afelől is, hogy akik az ígéret sze­rint mennek a cél felé, azoknak „nem jöhet közbe semmi”, ami értelmetlenné tenné útjukat. Zergi Gábor MÁDKOZZAM! Uram, ez új esztendőben újra fel­hívsz, hogy a nagy küzdelmet felve­gyük az emberi bűnökkel és nyomo­rúsággal. Sokszor megfáradtunk már e küzdelemben. Megváltjuk Urunk, hogy boldogtalanok volnánk, ha nem teljes szívvel szolgálnánk Té­ged, mert a szívünkbe költöztél és mint a tűz égetsz bennünket. Köszönjük, hogy nem akarod Atyánk a bűnös halálát és kárhoza­tát, hanem tiszta szívet, új lelket kí­vánsz, Krisztuson keresztül megújult életet. Könyörgünk a Te Szentlelked gaz­dag kiteljesedéséért, hogy a mi imánk meg ne erőtlenedjék, hogy a mi hitünk el ne fogyjon, hanem növe­kedjék. Hisszük, Urunk Jézus Krisz­tus, hogy akit te küldesz a munkába, annak diadalt és győzelmet adsz az élet és halál felett. Ezzel a diadalmas hittel indulunk neki az új esztendő­nek. Adj, kérünk, világosságot is, hogy mindig meglássuk, hová kell menni és mit kell tenni. Amen. (Dóczi Antal: Az Úr az én világosságom. Budapest, 1942.) A heti bibliai részhez A 12 éves Jézus (II.) József tehát, hallván arról, hogy Archelaos hogyan fojtotta vérbe a júdeai lázadásokat, Názáretben te­lepedett le. De ott sem volt sokkal jobb a helyzet. Galilea is tele volt nyugtalansággal és lázadozással. Názárettől észak felé, egy óra járás­nyira feküdt Szeforisz városa, az új negyedes fejedelem, Heródes Anti­­pas székvárosa. Ő volt Jézus terület szerint illetékes ura, ezért küldi majd hozzá három évtized múlva Pilátus az elébe állított Názáreti Jé­zust. Ez volt Nagy Heródes halála után a felkelők fő fészke. Fegyve­rük volt elég, s amíg Heródes Anti­­pas a testvéreivel Rómában járt, hogy atyai örökségüket a szenátus kiutalja, a felkelők a városkát való­ságos kis erőddé építették ki. Va­rus, a szíriai római helytartó persze itt is nagy sereggel támadta meg a felkelők bázisát, az épületeket le­rombolta és felégette, a lakosságot pedig elhurcolta és eladta rabszol­gának. Közvetlenül ezek után érke­zett József és Mária Názáretbe. Jó­zsefre, aki építőmester volt, sok munkaalkalom várt. Lassan a rend is helyreállt. A szabadságharcosok belátták, hogy a rómaiak ellen nem érdemes fegyveres felkelést kezde­ményezni, hogy visszaállítsák Izrael királyságát. Heródes Antipas tehát hosszú, nyugodt esztendőkben ural­kodott Galilea felett. Jézus nyilván azt a nevelést kap­ta, mint minden zsidó gyermek ab­ban a korban. A Talmudból tudjuk, hogy milyen szilárd módszeresség­gel folyt hatéves kortól a gyerekek tanítása. Még a legkisebb faluban is volt a zsinagóga mellett iskola, ahol a „házán”, a gyülekezet veze­tője irányította a tanulást. A „beth­­hasepher”-ben, a könyv házában a mester a földön ült és kötötte fél­körben a gyerekek. Miután megis­merték a héber ábécét és az olvasás művészetét, kezdődött Mózes törvé­nyeinek a tanulása. Addig ismétel­gették a szentírási verseket, míg tö­kéletesen meg nem tanulták. A hé­berben hovatovább ugyanazt a szót használták az „ismétlés” és a „meg­tanulás” kifejezésére. Ez egyébként általános ókori szabály volt. A ró­maiak egyik közmondása is így hangzott: „Repetitio est mater sci­entiarum” — az ismétlés a tudomá­nyok anyja, így értjük meg, hogyan lehetett a 12 éves Jézus olyan jára­tos az írásokban, hogy a rabbik el­csodálkoztak rajta. A Szentírás egyébként hallgat er­ről az időről. Lukács csupán ennyit jegyzett fel: „A gyermek pedig nö­vekedett és erősödött, megtelt böl­csességgel és Isten kegyelme volt rajta” (2:40). Tehát nem az okossá­gát emeli ki az evangélium, hanem a bölcsességét. „A bölcsesség kez­dete — pedig — az Úrnak félelme” (Péld. 9:10). Az istenfélő ember Is­ten útjain jár, őt Isten a kegyelmé­vel veszi körül. Dr. Bajusz Ferenc

Next