Reformátusok Lapja, 1993 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1993-01-03 / 1. szám

IFORMÁMOKIAPIA 1993. január 3 Jegyzet Az alap és a ráadás Esztendőfordulókon számadásról szoktunk prédikálni, elmélked­ni és beszélgetni is. Emögött azonban nem marad el fontosságban az előretekintés, tervezgetés. Ez pedig nem egyszerű kérdés, és lelki alapja van, döntés előzi meg: hitben és hitetlenül is lehet végezni. Ember nem tudhatja a jövőt előre — szoktuk mondani, és ez igaz is, a Szentírás sem tanítja másként. Az a példabeszéd is helytálló, hogy „Ember tervez, Isten végez”. E meggondolásokban tehát már keresztyén színezetű töltés van. A tervezések különféle gyakorlata felelősséggel jár, s elválik benne, hogy hívő módon, avagy óember­ként tekintünk-e előre, megszabni feladatainkat. Jakab apostol fi­gyelmeztet bennünket a tervkészítések hitetlen vakmerőségére (4:13—16.). Ennek értelmében tervezni csak úgy szabad, ha odaért­jük szavakkal is kifejezve: „ha az Úr a parandja, és élünk” (régies magyarsággal), vagy ezt: Deo volente (egyházi latinsággal). Isten nélkül kitűzött célok (még erősebben: Istennel szembeni elvárások) meghiúsulását fogcsikorgatva, felgerjedve panaszolni — lázadás az élet Ura ellen. Döbbenetesen sokszor hallunk ilyen megnyilatkozá­sokat! Hogy ebbe a bűnbe ne essünk, szívleljük meg többek között — az ószövetségi Igét: „Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert Ő munkálkodik!” (Zsolt, 37:5.). Énekeljük őszintén, lelkesen (tehát nem kényszerű beletörődéssel) a 426. dicséretből: „Vágyat, célt a múltnak adtam. Nincs már bennem vak remény ...” Óemberi vágyakról és célokról van itt szó. Ám de mi marad akkor a tervezgetésekből? Talán bizony semmilyen munkarendet (sőt napi­rendet, órarendet) nem enged készíteni a mi gondviselő Atyánk? Tá­volról sem erről van szó! Igenis kell munkatervet, szolgálati elképze­léseket előírni magunknak, még a ránk bízott „cselédeinknek” (csa­ládunknak) is. Igehirdetés szóban és tettekben, imádkozás sokakért, szeretetszolgálat, egyházépítés, helytállás a világban, nem utolsósor­ban gyermeknevelés — ezek megannyi területei tervezéseinknek. Az előretekintés és tervkészítés előtt a keresztyének imádkozni szoktak. Ezt teszik sokszor a valamilyen módon vallásos, ám nem át­adott életű emberek is, sokszor követelődzően, és leginkább maguk körül forogva, konkrét bajokban (betegség, anyagi romlások). Ezek azonban haszonelvű „imádságok”, aggodalmaskodást tükrözők: Akarok valamit nagyon, add meg, Uram Isten, aztán békén hagylak! Mit kérjen azonban a hívő ember a jövendőre nézve legelsősorban? Nem kell ezen sokat töprengenünk, hiszen Valaki már rég megtaní­tott erre mindannyiónkat, az egyház minden élő hitű tagját: „Szen­teltessék meg a Te neved, Jöjjön el a Te országod, Legyen meg a Te akaratod” — e kérések a legfontosabbak, melyek mintegy megelő­zik, összefoglalják és megalapozzák egyéb imáinkat. Ugyanakkor bekapcsolódunk e kérésekkel Isten munkatársainak seregébe, mert cselekvő részesei leszünk a csodának: általunk is megszenteltetik ne­ve, közelít országa, megvalósul szent akarata. Akik nem válnak ré­szeseivé eme világméretű, üdvtörténeti „mozgalomnak”, azok e vilá­gi életük apró-cseprő bajai között mint alkalmi fohászkodók rabos­kodnak. Ha azonban a legszentebb imádság szavaival kísérve terjesztjük elő jövőbeni terveinket, békesség adatik nekünk. Nemhiába kö­szöntjük így egymást: Áldás, békesség! A legtöbbet kívánjuk — sőt: imádkozzunk! — e két szóval. Azt, hogy Isten töltse be javaival éle­tünket (Zsolt, 103:52.), és hogy ingyen kegyelme által lelki és testi békénk legyen. A békesség gyógyító erő még testi betegségeinkben is (idézett rész 3. verse), mert akinek adatik a bűnbocsánat s ennek nyomán a békesség, annak szíve, idegzete, még vérnyomása is mind­járt rendezettebb lesz. Az idézett igevers pedig más testi romlásra is kiterjedő érvényű. A saját óemberi terveiket, karrierjüket hajszolok izgatószerekkel, vagy nyugtátokkal élnek, betegítve önmagukat, mi­közben a békességet nyertek mindinkább elfordulnak a különféle káros szenvedélyektől, és gyógyulnak. Jó, ha a Hegyi Beszéd szelle­mében először Isten országát és az Ő igazságát keressük (Mt. 6:33.) aggodalmaskodás nélkül (31.vers), azt tudva, hogy e földi szüksége­ink kielégítése a sokkal fontosabb javakhoz „hozzáadatik” majd, szent „ráadásul”. Nyugalom az áldás, kegyelem és békesség bőséges áradása (I. Pét. 1:2.) nyomán — ezt kínálja újévi ajándékképpen mindnyájunknak jó­ságos Pásztorunk, aki így köszöntötte övéit: „Békesség néktek!” Keresztessy Attila Újszászy Kálmán kilencvenéves Egy népes lélekszámú, ám az al­kalomhoz illő meleg, baráti légkör­ben megtartott ünnepség keretei között Magyarország legnagyobb kitüntetését nyújtották át dr. Új­szászy Kálmán ny. teológiai pro­fesszornak, a Sárospataki Tudomá­nyos Gyűjtemények hosszú évtize­deken át volt igazgatójának, egy­házpolitikusnak, a magyar tudomá­nyos és egyházi élet kiemelkedő személyiségének életműve elismeré­séül. Göncz Árpád köztársasági el­nök, Antall József miniszterelnök és Andrássfalvy Bertalan művelődési és közoktatásügyi miniszter nevé­ben Fekete György helyettes állam­titkár adta át a Magyar Köztársasá­gi Érdemrend Középkeresztjét dr. Újszászy Kálmánnak 1992. decem­ber 11-én, a sárospataki kollégium dísztermében. A lapzárta után vég­bement ünnepi eseményről , ame­lyen részt vettek és köszöntő szava­kat mondtak az egyház, a tudomá­nyos élet és a különböző baráti kö­rök kiemelkedő személyiségei — egyik következő számunkban rész­letesen beszámolunk. Valamennyi olvasónk nevében is, akik ismerik és szeretik a legújabb­­kori magyar egyháztörténelem egyik legeredetibb egyéniségű alak­ját, szeretettel köszöntjük őt, hálát adva Istennek életműve által ve­lünk közölt jótéteményeiért és ál­dást kérve további életére. 3 Kisebbség a háromszoros diaszpórában Egymás hite által épüljünk! Beszélgetés Gyenge Imre nyugalomba vonult felsőőri lelkésszel Az Ausztriában élő magyarok helyzete lényegesen eltérő képet mu­tatott az elmúlt évtizedekben, a környező országokban kisebbségben élő magyarokéhoz képest. A lényeges különbség abból adódik, hogy az Ausztriában élő magyaroknak nem kellett elszenvedniük évtizedeken át a kommunista hatalom uralmát, annak kegyetlen kisebbségi politi­kájával együtt. Az sem hallgatható el azonban, hogy ennek ellenére egyfajta „csendes asszimiláció” tünetei itt is mutatkoznak. A trianoni békeszerződés, majd a Sopron környéki népszavazás és a későbbi ha­tárkiigazítás együttes eredményeként Magyarországtól 4010 négyzet­kilométernyi területet csatoltak Ausztriához. Ez az 1910-es közigaz­gatási beosztás szerint 3 vármegye (Moson, Sopron, Vas) 13 járását érintette. A burgenlandi magyar kisebbség — mintegy 5000—6000 lé­lek — zömét két kis nyelvsziget alkotja, az egyik Felsőpulya körül van, a másik Felsőőr—Alsóőr—Őrsziget. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy itt még virágzik a magyar kulturális élet. Különösen igaz ez az ún. Felső-Őrségre. A magyar nyelv és a magyar kultúra megőrzésében a legjelentősebb munkát — mint köztudott — mindvégig az egyházak végezték. Az anyanyelven tartott istentisztelet már évszázadokkal ez­előtt is bizonyságát adta megtartó erejének. Az anyanyelven mondott imádságot ma sem pótolja semmi. A egyház tehát — ha közvetve is —, de mindenképpen a magyarság ügyét szolgálja. Méginkább igaz ez az ausztriai református egyházra, azon belül pedig a burgenlandi refor­­mátusságra. Mind a hitbeli, mind a kulturális munka ezen a területen a legtartalmasabb. E széles körű munka központja Felsőőr (Ober­wart), mely a határvidék egyetlen református gyülekezeteként került Ausztriához. Az Ausztriai Református Egyház Zsinata — Ausztria többségében katolikus — 1971-ben éppen a magyar kisebbségből vá­lasztott püspököt Gyenge Imre, felsőőri református lelkipásztor sze­mélyében, aki négy évtizednyi nehéz, de szép munka után a közelmúlt­ban ment nyugdíjba, s mint előző számunkban közöltük, utódját be is iktatták a szolgálatba. Az alábbiakban vele beszélgetünk. A háromszoros diaszpóra környe­zetben — a katolikus Ausztriában, a protestánsok között lényegesen ki­sebb református egyházban, az egyetlen magyar nyelvű gyülekezet­ben — élő magyarság hogyan tudta — hogyan tudja a jelenben — ma­gyarságát megtartani? — A közel 1400 lélekszámú gyü­lekezetünk lassan bár, de egyre fogy. Mintegy négy évtizedet töltöt­tem itt lelkipásztorként, s ez alatt az idő alatt még mindig sokkal többet kereszteltem, mint ahányat temet­tem. A hozzánk idegen vallásfele­kezetekből betértek száma több, mint százzal nagyobb, mint a min­ket — sajnálatos módon — elhagyó reformátusok száma. És mégis több, mint 150-el kevesebben va­gyunk m­a itt Felsőőrön reformátu­sok, mint annak idején. Sokan el­mennek innen. Kutatjuk-keressük ennek az okát. Az élet mássá lett itt is, nem köti a föld az embereket egy helyhez, hiszen a mindennapi kenyeret bárhol máshol meg lehet keresni. Sokan házassági okokból költöznek más vidékre. Az ausztriai magyarok túlnyomó többsége tudatosan nem foglalkozik nemzetiségi, kisebbségi kérdésekkel. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy megszűntek volna magyar­nak lenni. Hogy’ van ez a felsőőri magyarok körében? — Az előző évtizedekben a nyu­gatiak körében sokfelé jellemző volt az a gondolkodásmód, hogy magyarnak lenni egyenlő kommu­nistának lenni. A mieink végképp nem akarták ezt a megbélyegzést és sokan ennek hatására kezdték le­rázni magukról még a gondolatát is annak, hogy ők magyarok. És ez a seb még a mai napig nem gyógyult be egészen. Én azonban hiszem, hogy lesz idő, amikor ez a seb telje­sen be fog gyógyulni. Ha viszont ez nem sikerül, akkor szétesik magyar­ságunk. Gyülekezetünkben is az az egyetlen megtartó erő, hogy az, hogy magyarnak lenni „mást” jelent, ez egyúttal — jó értelemben — bizo­nyos többletet is jelent. A legfonto­sabb tehát ennek érdekében min­den körülmények között — a jelen körülmények között is — magyar­nak maradni. Felsőőrön 1400 ma­gyarból 1000 még tud magyarul zsoltárt énekelni és imádkozni, de a magyar beszéddel vannak problé­mák. A fiatal generáció inkább né­metül beszél. Sok a vegyes házasság is, amely ebből a szempontból visz­­szahúzó erőként hat. Az egyik hit­tanórán megkérdeztem az első osz­tályos gyerekektől, ki tud magyarul beszélni?! Ketten jelentkeztek ... Ennek ellenére hiszem, hogy van segítség a számunkra. Az ausztriai magyar református­­ságnak melyek azok a sajátosságai, amelyeket mintegy lehetőség-köte­lességként visz tovább nemzedékről­­nemzedékre? — Az ausztriai reformátusok nemzetiségükre való tekintet nélkül beleépültek az Ausztriai Reformá­tus Egyházba, és ezzel együtt el vannak kötelezve bizonyos irányba. Gondolom ez a helyzet fennáll pl. az amerikaiak esetében is. Had utaljak újra arra, hogy ezért szüksé­ges az egységet megtalálnunk hitünk igazságaiban, ami ez esetben refor­mátus hitigazságainkban rejlik. Ne szégyelljük hát hangsúlyozni, hogy mi nem csak reformátusok, de ma­gyar reformátusok vagyunk! Mi eb­ben a vallásban keressük Istent, így nyer igazi tartalmat Bethlen Gábor sokat emlegetett vallomása: „Ha Is­ten velünk, kicsoda ellenünk?” Ez a bibliai igazság adott lelki és testi erőt — és ad ma is — magyar refor­mátusnak maradni a többségében katolikus Ausztriában, generáció­kon keresztül. Ez az igazság sodor bennünket nemzedékről nemzedék­re az Istenhez. Személyes vallomás­ként hadd mondjam el, hogy ma­gyar reformátusnak lenni — szá­momra máshol el nem érhető cso­dát is jelent. Egy olyan biztos hátte­ret, melynek erejével „embereket halászunk” — ahogyan a Szentírás­ban is olvashatjuk. Én ezt tartom az egyetlen lehetőségnek, melyben az emberek visszatalálnak Istenhez, egymáshoz, magyarságunkhoz ... Mindenkor szem előtt tartva azon­ban, hogy a jóra való igyekezet so­ha ne legyen a jónak éppen elgán­csolja. Lehetnek-e külön is pozitív követ­kezményei annak, hogy az ausztriai magyar reformátusok — nemzetközi szinten találkoznak a szétszórtság­ból „egy nyájba” sereglett reformá­­tussággal? — Feltétlenül. Sőt, elengedhetet­lenül szükséges lenne ez a mi szá­munkra. Végre egyszer lehetőséget kapnánk, hogy igazán a „lábunkra álljunk”, és megmutassuk a világ­nak, hogy igenis vagyunk még ma­gyar reformátusok Ausztriában, s jelenünkben jövőnket formáljuk. Háromszoros kisebbségünk ellené­re is helyt állunk a végeken, őriz­zük a múlt kincseit, maiakkal gaz­dagítva azt. Mi vagyunk a mai Ausztria legrégibb protestáns gyü­lekezete. A mi templomunk a mai Ausztria legrégibb protestáns temp­loma. A gyülekezetünk az ország­ban az egyetlen, amely megszakítás nélkül fennáll a reformáció ideje óta. Megtartó, éltető erőt ad ez szá­munkra, hogy ti. ne herdáljuk el apáink örökségét. Felsőőr — Oberwart — nevét egy konferencia is őrzi, az úgynevezet „Oberwarti konferencia”, amelyet kétévente szoktak megrendezni. Vé­gezetül hallhatnánk néhány szót en­nek jelentőségéről? — A mi egyházunknak, a mi gyülekezetünknek mindig volt egy ilyen különleges szerepe, mint az Oberwarti Konferencia megrende­zése. Úgy kezdtük, hogy a berni re­formátusok végigjárták az Ausztriai Református Egyházat. Mi voltunk az utolsó állomás. Kötött program híján bementünk a templomba, s felcsendült ajkunkon a zsoltár. Amikor megkérdezték, hogy ho­gyan tudnának nekünk segíteni, azt válaszoltam, hogy rendezzünk kö­zösen konferenciát. Eredetileg csak azzal a céllal, hogy találkozzunk egymással, hogy egymás hite által épülhessünk. És a kör egyre széle­sedett ... Ma már a világ minden részéről részt vesznek különböző nemzetiségű reformátusok az Ober­warti Konferencia elnevezésű ta­nácskozáson, amelyek ma már min­dig máshol és máshol rendeznek meg, húsz év óta. Nevében azonban ma is őrzi, hogy honnan indult és miért... * Amikor megköszöntem a beszél­getést Gyenge Imre püspök úrnak, Gueth Sándor — aki az 1870-es években volt felsőőri lelkipásztor —­ szavai jutnak az eszembe: „És most gondolkozzál egy kissé és ha azon következtetésre jutsz, hogy itt napnyugaton mintegy őrt állva van egy hitrokon gyülekezeted, mely­nek ajkain hal el a magyar Mia­tyánk, s mely bár más nyelvű, más felekezetű lakostársak között elzárt sziget gyanánt magára hagyatva áll, jelenével biztosít, hogy jövője felett ne essél kétségbe; akkor, hitrokon atyámfia, áldjad csudáivá a gondvi­selés útjait, s velünk egyesített ese­dező imádságod szálljon Istenhez e szavakban: Uram tartsd meg a te népedet!” Nagy Lenke

Next