Reformátusok Lapja, 1993 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1993-01-03 / 1. szám
IFORMÁMOKIAPIA 1993. január 3 Jegyzet Az alap és a ráadás Esztendőfordulókon számadásról szoktunk prédikálni, elmélkedni és beszélgetni is. Emögött azonban nem marad el fontosságban az előretekintés, tervezgetés. Ez pedig nem egyszerű kérdés, és lelki alapja van, döntés előzi meg: hitben és hitetlenül is lehet végezni. Ember nem tudhatja a jövőt előre — szoktuk mondani, és ez igaz is, a Szentírás sem tanítja másként. Az a példabeszéd is helytálló, hogy „Ember tervez, Isten végez”. E meggondolásokban tehát már keresztyén színezetű töltés van. A tervezések különféle gyakorlata felelősséggel jár, s elválik benne, hogy hívő módon, avagy óemberként tekintünk-e előre, megszabni feladatainkat. Jakab apostol figyelmeztet bennünket a tervkészítések hitetlen vakmerőségére (4:13—16.). Ennek értelmében tervezni csak úgy szabad, ha odaértjük szavakkal is kifejezve: „ha az Úr a parandja, és élünk” (régies magyarsággal), vagy ezt: Deo volente (egyházi latinsággal). Isten nélkül kitűzött célok (még erősebben: Istennel szembeni elvárások) meghiúsulását fogcsikorgatva, felgerjedve panaszolni — lázadás az élet Ura ellen. Döbbenetesen sokszor hallunk ilyen megnyilatkozásokat! Hogy ebbe a bűnbe ne essünk, szívleljük meg többek között — az ószövetségi Igét: „Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert Ő munkálkodik!” (Zsolt, 37:5.). Énekeljük őszintén, lelkesen (tehát nem kényszerű beletörődéssel) a 426. dicséretből: „Vágyat, célt a múltnak adtam. Nincs már bennem vak remény ...” Óemberi vágyakról és célokról van itt szó. Ám de mi marad akkor a tervezgetésekből? Talán bizony semmilyen munkarendet (sőt napirendet, órarendet) nem enged készíteni a mi gondviselő Atyánk? Távolról sem erről van szó! Igenis kell munkatervet, szolgálati elképzeléseket előírni magunknak, még a ránk bízott „cselédeinknek” (családunknak) is. Igehirdetés szóban és tettekben, imádkozás sokakért, szeretetszolgálat, egyházépítés, helytállás a világban, nem utolsósorban gyermeknevelés — ezek megannyi területei tervezéseinknek. Az előretekintés és tervkészítés előtt a keresztyének imádkozni szoktak. Ezt teszik sokszor a valamilyen módon vallásos, ám nem átadott életű emberek is, sokszor követelődzően, és leginkább maguk körül forogva, konkrét bajokban (betegség, anyagi romlások). Ezek azonban haszonelvű „imádságok”, aggodalmaskodást tükrözők: Akarok valamit nagyon, add meg, Uram Isten, aztán békén hagylak! Mit kérjen azonban a hívő ember a jövendőre nézve legelsősorban? Nem kell ezen sokat töprengenünk, hiszen Valaki már rég megtanított erre mindannyiónkat, az egyház minden élő hitű tagját: „Szenteltessék meg a Te neved, Jöjjön el a Te országod, Legyen meg a Te akaratod” — e kérések a legfontosabbak, melyek mintegy megelőzik, összefoglalják és megalapozzák egyéb imáinkat. Ugyanakkor bekapcsolódunk e kérésekkel Isten munkatársainak seregébe, mert cselekvő részesei leszünk a csodának: általunk is megszenteltetik neve, közelít országa, megvalósul szent akarata. Akik nem válnak részeseivé eme világméretű, üdvtörténeti „mozgalomnak”, azok e világi életük apró-cseprő bajai között mint alkalmi fohászkodók raboskodnak. Ha azonban a legszentebb imádság szavaival kísérve terjesztjük elő jövőbeni terveinket, békesség adatik nekünk. Nemhiába köszöntjük így egymást: Áldás, békesség! A legtöbbet kívánjuk — sőt: imádkozzunk! — e két szóval. Azt, hogy Isten töltse be javaival életünket (Zsolt, 103:52.), és hogy ingyen kegyelme által lelki és testi békénk legyen. A békesség gyógyító erő még testi betegségeinkben is (idézett rész 3. verse), mert akinek adatik a bűnbocsánat s ennek nyomán a békesség, annak szíve, idegzete, még vérnyomása is mindjárt rendezettebb lesz. Az idézett igevers pedig más testi romlásra is kiterjedő érvényű. A saját óemberi terveiket, karrierjüket hajszolok izgatószerekkel, vagy nyugtátokkal élnek, betegítve önmagukat, miközben a békességet nyertek mindinkább elfordulnak a különféle káros szenvedélyektől, és gyógyulnak. Jó, ha a Hegyi Beszéd szellemében először Isten országát és az Ő igazságát keressük (Mt. 6:33.) aggodalmaskodás nélkül (31.vers), azt tudva, hogy e földi szükségeink kielégítése a sokkal fontosabb javakhoz „hozzáadatik” majd, szent „ráadásul”. Nyugalom az áldás, kegyelem és békesség bőséges áradása (I. Pét. 1:2.) nyomán — ezt kínálja újévi ajándékképpen mindnyájunknak jóságos Pásztorunk, aki így köszöntötte övéit: „Békesség néktek!” Keresztessy Attila Újszászy Kálmán kilencvenéves Egy népes lélekszámú, ám az alkalomhoz illő meleg, baráti légkörben megtartott ünnepség keretei között Magyarország legnagyobb kitüntetését nyújtották át dr. Újszászy Kálmán ny. teológiai professzornak, a Sárospataki Tudományos Gyűjtemények hosszú évtizedeken át volt igazgatójának, egyházpolitikusnak, a magyar tudományos és egyházi élet kiemelkedő személyiségének életműve elismeréséül. Göncz Árpád köztársasági elnök, Antall József miniszterelnök és Andrássfalvy Bertalan művelődési és közoktatásügyi miniszter nevében Fekete György helyettes államtitkár adta át a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét dr. Újszászy Kálmánnak 1992. december 11-én, a sárospataki kollégium dísztermében. A lapzárta után végbement ünnepi eseményről , amelyen részt vettek és köszöntő szavakat mondtak az egyház, a tudományos élet és a különböző baráti körök kiemelkedő személyiségei — egyik következő számunkban részletesen beszámolunk. Valamennyi olvasónk nevében is, akik ismerik és szeretik a legújabbkori magyar egyháztörténelem egyik legeredetibb egyéniségű alakját, szeretettel köszöntjük őt, hálát adva Istennek életműve által velünk közölt jótéteményeiért és áldást kérve további életére. 3 Kisebbség a háromszoros diaszpórában Egymás hite által épüljünk! Beszélgetés Gyenge Imre nyugalomba vonult felsőőri lelkésszel Az Ausztriában élő magyarok helyzete lényegesen eltérő képet mutatott az elmúlt évtizedekben, a környező országokban kisebbségben élő magyarokéhoz képest. A lényeges különbség abból adódik, hogy az Ausztriában élő magyaroknak nem kellett elszenvedniük évtizedeken át a kommunista hatalom uralmát, annak kegyetlen kisebbségi politikájával együtt. Az sem hallgatható el azonban, hogy ennek ellenére egyfajta „csendes asszimiláció” tünetei itt is mutatkoznak. A trianoni békeszerződés, majd a Sopron környéki népszavazás és a későbbi határkiigazítás együttes eredményeként Magyarországtól 4010 négyzetkilométernyi területet csatoltak Ausztriához. Ez az 1910-es közigazgatási beosztás szerint 3 vármegye (Moson, Sopron, Vas) 13 járását érintette. A burgenlandi magyar kisebbség — mintegy 5000—6000 lélek — zömét két kis nyelvsziget alkotja, az egyik Felsőpulya körül van, a másik Felsőőr—Alsóőr—Őrsziget. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy itt még virágzik a magyar kulturális élet. Különösen igaz ez az ún. Felső-Őrségre. A magyar nyelv és a magyar kultúra megőrzésében a legjelentősebb munkát — mint köztudott — mindvégig az egyházak végezték. Az anyanyelven tartott istentisztelet már évszázadokkal ezelőtt is bizonyságát adta megtartó erejének. Az anyanyelven mondott imádságot ma sem pótolja semmi. A egyház tehát — ha közvetve is —, de mindenképpen a magyarság ügyét szolgálja. Méginkább igaz ez az ausztriai református egyházra, azon belül pedig a burgenlandi reformátusságra. Mind a hitbeli, mind a kulturális munka ezen a területen a legtartalmasabb. E széles körű munka központja Felsőőr (Oberwart), mely a határvidék egyetlen református gyülekezeteként került Ausztriához. Az Ausztriai Református Egyház Zsinata — Ausztria többségében katolikus — 1971-ben éppen a magyar kisebbségből választott püspököt Gyenge Imre, felsőőri református lelkipásztor személyében, aki négy évtizednyi nehéz, de szép munka után a közelmúltban ment nyugdíjba, s mint előző számunkban közöltük, utódját be is iktatták a szolgálatba. Az alábbiakban vele beszélgetünk. A háromszoros diaszpóra környezetben — a katolikus Ausztriában, a protestánsok között lényegesen kisebb református egyházban, az egyetlen magyar nyelvű gyülekezetben — élő magyarság hogyan tudta — hogyan tudja a jelenben — magyarságát megtartani? — A közel 1400 lélekszámú gyülekezetünk lassan bár, de egyre fogy. Mintegy négy évtizedet töltöttem itt lelkipásztorként, s ez alatt az idő alatt még mindig sokkal többet kereszteltem, mint ahányat temettem. A hozzánk idegen vallásfelekezetekből betértek száma több, mint százzal nagyobb, mint a minket — sajnálatos módon — elhagyó reformátusok száma. És mégis több, mint 150-el kevesebben vagyunk ma itt Felsőőrön reformátusok, mint annak idején. Sokan elmennek innen. Kutatjuk-keressük ennek az okát. Az élet mássá lett itt is, nem köti a föld az embereket egy helyhez, hiszen a mindennapi kenyeret bárhol máshol meg lehet keresni. Sokan házassági okokból költöznek más vidékre. Az ausztriai magyarok túlnyomó többsége tudatosan nem foglalkozik nemzetiségi, kisebbségi kérdésekkel. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy megszűntek volna magyarnak lenni. Hogy’ van ez a felsőőri magyarok körében? — Az előző évtizedekben a nyugatiak körében sokfelé jellemző volt az a gondolkodásmód, hogy magyarnak lenni egyenlő kommunistának lenni. A mieink végképp nem akarták ezt a megbélyegzést és sokan ennek hatására kezdték lerázni magukról még a gondolatát is annak, hogy ők magyarok. És ez a seb még a mai napig nem gyógyult be egészen. Én azonban hiszem, hogy lesz idő, amikor ez a seb teljesen be fog gyógyulni. Ha viszont ez nem sikerül, akkor szétesik magyarságunk. Gyülekezetünkben is az az egyetlen megtartó erő, hogy az, hogy magyarnak lenni „mást” jelent, ez egyúttal — jó értelemben — bizonyos többletet is jelent. A legfontosabb tehát ennek érdekében minden körülmények között — a jelen körülmények között is — magyarnak maradni. Felsőőrön 1400 magyarból 1000 még tud magyarul zsoltárt énekelni és imádkozni, de a magyar beszéddel vannak problémák. A fiatal generáció inkább németül beszél. Sok a vegyes házasság is, amely ebből a szempontból viszszahúzó erőként hat. Az egyik hittanórán megkérdeztem az első osztályos gyerekektől, ki tud magyarul beszélni?! Ketten jelentkeztek ... Ennek ellenére hiszem, hogy van segítség a számunkra. Az ausztriai magyar reformátusságnak melyek azok a sajátosságai, amelyeket mintegy lehetőség-kötelességként visz tovább nemzedékrőlnemzedékre? — Az ausztriai reformátusok nemzetiségükre való tekintet nélkül beleépültek az Ausztriai Református Egyházba, és ezzel együtt el vannak kötelezve bizonyos irányba. Gondolom ez a helyzet fennáll pl. az amerikaiak esetében is. Had utaljak újra arra, hogy ezért szükséges az egységet megtalálnunk hitünk igazságaiban, ami ez esetben református hitigazságainkban rejlik. Ne szégyelljük hát hangsúlyozni, hogy mi nem csak reformátusok, de magyar reformátusok vagyunk! Mi ebben a vallásban keressük Istent, így nyer igazi tartalmat Bethlen Gábor sokat emlegetett vallomása: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Ez a bibliai igazság adott lelki és testi erőt — és ad ma is — magyar reformátusnak maradni a többségében katolikus Ausztriában, generációkon keresztül. Ez az igazság sodor bennünket nemzedékről nemzedékre az Istenhez. Személyes vallomásként hadd mondjam el, hogy magyar reformátusnak lenni — számomra máshol el nem érhető csodát is jelent. Egy olyan biztos hátteret, melynek erejével „embereket halászunk” — ahogyan a Szentírásban is olvashatjuk. Én ezt tartom az egyetlen lehetőségnek, melyben az emberek visszatalálnak Istenhez, egymáshoz, magyarságunkhoz ... Mindenkor szem előtt tartva azonban, hogy a jóra való igyekezet soha ne legyen a jónak éppen elgáncsolja. Lehetnek-e külön is pozitív következményei annak, hogy az ausztriai magyar reformátusok — nemzetközi szinten találkoznak a szétszórtságból „egy nyájba” sereglett reformátussággal? — Feltétlenül. Sőt, elengedhetetlenül szükséges lenne ez a mi számunkra. Végre egyszer lehetőséget kapnánk, hogy igazán a „lábunkra álljunk”, és megmutassuk a világnak, hogy igenis vagyunk még magyar reformátusok Ausztriában, s jelenünkben jövőnket formáljuk. Háromszoros kisebbségünk ellenére is helyt állunk a végeken, őrizzük a múlt kincseit, maiakkal gazdagítva azt. Mi vagyunk a mai Ausztria legrégibb protestáns gyülekezete. A mi templomunk a mai Ausztria legrégibb protestáns temploma. A gyülekezetünk az országban az egyetlen, amely megszakítás nélkül fennáll a reformáció ideje óta. Megtartó, éltető erőt ad ez számunkra, hogy ti. ne herdáljuk el apáink örökségét. Felsőőr — Oberwart — nevét egy konferencia is őrzi, az úgynevezet „Oberwarti konferencia”, amelyet kétévente szoktak megrendezni. Végezetül hallhatnánk néhány szót ennek jelentőségéről? — A mi egyházunknak, a mi gyülekezetünknek mindig volt egy ilyen különleges szerepe, mint az Oberwarti Konferencia megrendezése. Úgy kezdtük, hogy a berni reformátusok végigjárták az Ausztriai Református Egyházat. Mi voltunk az utolsó állomás. Kötött program híján bementünk a templomba, s felcsendült ajkunkon a zsoltár. Amikor megkérdezték, hogy hogyan tudnának nekünk segíteni, azt válaszoltam, hogy rendezzünk közösen konferenciát. Eredetileg csak azzal a céllal, hogy találkozzunk egymással, hogy egymás hite által épülhessünk. És a kör egyre szélesedett ... Ma már a világ minden részéről részt vesznek különböző nemzetiségű reformátusok az Oberwarti Konferencia elnevezésű tanácskozáson, amelyek ma már mindig máshol és máshol rendeznek meg, húsz év óta. Nevében azonban ma is őrzi, hogy honnan indult és miért... * Amikor megköszöntem a beszélgetést Gyenge Imre püspök úrnak, Gueth Sándor — aki az 1870-es években volt felsőőri lelkipásztor — szavai jutnak az eszembe: „És most gondolkozzál egy kissé és ha azon következtetésre jutsz, hogy itt napnyugaton mintegy őrt állva van egy hitrokon gyülekezeted, melynek ajkain hal el a magyar Miatyánk, s mely bár más nyelvű, más felekezetű lakostársak között elzárt sziget gyanánt magára hagyatva áll, jelenével biztosít, hogy jövője felett ne essél kétségbe; akkor, hitrokon atyámfia, áldjad csudáivá a gondviselés útjait, s velünk egyesített esedező imádságod szálljon Istenhez e szavakban: Uram tartsd meg a te népedet!” Nagy Lenke