Reformátusok Lapja, 1996 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1996-01-07 / 1. szám

V.^\DA» Kp. bérm. Bp. 72 ^ REFORMÁTUSOK ITO~ XL. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 1996. JANUÁR 7. Ára: 45 Ft Az igehirdető Ravasz püspök Konferencia a vallásoktatásról Az adófizetés bibliai értelmezése Szenes Molnár öröksége Felvételi a KGRE-re Csokonai Vitéz Mihály: JÓT KÍVÁNÁS A szomorú veszedelem teljes életedben Meg ne rontson, háborítson békeségedben. Amely öröm benned eredett, El ne hagyjon soha tégedet. Azt semmi bú, semmi bánat el ne űzhesse, Semmi gondok fergetege meg ne győzhesse. Végre ha elmégy: Ég lakosa légy. Január 14-től 21-ig Egyetemes imahét Az ez évi ökumenikus imahét or­szágos megnyitó istentisztelete ja­nuár 14-én, délután 6 órakor lesz Budapesten, a Magyar Ortodox Egy­ház Petőfi téri templomában. Az ünnepi megnyitó liturgiájában a Magyarországi Egyházak Ökume­nikus Tanácsa tagegyházainak, va­lamint a Magyar Katolikus Egyház és a Magyarországi Unitárius Egy­házaknak a vezetői szolgálnak. (Az imahét részletes programját és témáját lapunk 7. oldalán ismertet­jük.) Foglyul ejtve, szabadon Ha most, így az év elején, magunk között meg kellene osztanom kedves olvasóinkkal azt, hogy mi foglalkoz­tatja a holnapra nézve szerkesztősé­günket, ösztönösen panaszkodni kez­denék. Belekezdenék belső gondjaink hosszas felsorolásába... A mi gondjaink nem egyediek. Problémákkal küzd ma szinte min­denki. Intézmények és magánszemé­lyek egyaránt. S miközben korunk történelmi változásainak kellős köze­pében vagyunk, formálisan és jogilag megszabadultunk egy nyomasztó kor­szak ideológiai-politikai és gazdasági kényszerpályáitól, meg kell próbál­nunk megszabadulni e korszaknak a gondolkodásunkat is át meg átszövő, tapadós pókhálóitól. Ezek a gondok azt hiszem - akar­va, akaratlan - túlságosan is lekötik fi­gyelmünket, s tekintetünket a földhöz szegezik. Feltérképezzük az előttünk álló buktatókat, megtelik a szívünk keserűséggel, szánk panasszal - s re­ménytelenség sugárzódik belőlünk... Belőlünk is, keresztyénekből? Pál apostol - igaz, némileg más összefüg­gésben - sokat bajlódott a Szentírásból egyik legjobban ismert őskeresztyén gyülekezettel, a korinthusival. A hoz­zájuk írt második levelében egyebek között - reánk is érvényesen - ezt he­lyezi szívükre: “Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk, hadako­zásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődít­mények lerombolására. Ezekkel rom­bolunk le minden okoskodást és min­den magaslatot, amelyet az Isten isme­retével szemben emeltek, és foglyul ej­tünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre...”( 10:3-5). Hát igen. A világ változásaival fel­bukkanó és így a bennünket körülve­vő dolgokkal szemben többnyire “test szerint hadakozunk”. Beleesünk ugyanis abba a csapdába, hogy a világ természetes rendjéből fakadó ideoló­­giai-politikai-gazdasági-társadalmi problémahalmazban a megoldást mi is ebben a - divatos szóval élve - struk­túrában keressük. Rosszul tesszük. Egyenlőtlen küz­delem feltehetően vesztes részesei le­szünk így. Hitbeli látásaink nem “for­díthatók le” az ideológia nyelvére (leg­alább is nem lesz meggyőző érvelé­sünk, Pál apostolnak sem sikerült A­­thénben...), az egyház - és a hívő em­ber - küldetése, feladata részeként számontartott prófétai szó pedig nem hallatható érvényesen a napi­­pártpo­litikai csatározások szintjén. Ezen a küzdőtéren - a „test szerinti hadako­zás” nagy arénájában - a világ racioná­­liái érvényesek, amelyek önmagukban lehetnek igazak, ám csak a mára érvé­nyesek. A Krisztus követésében járó em­bernek és egyháznak azonban nem szabad elfelejtenie: a történelem Urá­nak üdv-tervében élünk, annak va­gyunk részesei. Ily módon a valóság számunkra nemcsak a létező dolgok ma kitapintható arca, hanem a múlt, a jelen és a jövő nagy íve alatti folya­matok összessége, ami Isten tervében a világ kezdete óta meghatároztatott. A hétköznapok gondjai lehúznak, felőrölnek bennünket, ha nem a ne­künk Istentől adott Lélek szerinti “fegyverekkel “ hadakozunk. Az “okos­kodások” és “magaslatok” lerombolá­sa, azaz önmagunk, hitünk, Isten egy­házának , a hívők közösségének meg­maradása, szavának, evangéliumá­nak hallatása és egyben vonzóvá téte­le ebben a világban csak úgy lehetsé­ges - miként Pál apostol ezt megfogal­mazza -, hogy “Isten ismeretére“ tö­rekszünk, oly módon is, hogy “foglyul ejtjük minden gondolatunkat a Krisz­tus iránti engedelmességre...” Ismeret és gondolat... De hiszen er­re épül a “világ” hatalma is... E két fo­galom milyen karriert futott be mind a mai napig az emberiség szellemtör­ténetében! És milyen zsákutcákba vit­te, amikor e fogalmak önálló életet kezdtek élni. De fordítva is igaz: mi­lyen zsákutcákba kerül az egyház is , amikor a hit ismeret nélkül valóvá, a Krisztus-követés pedig gondolat nél­kül valóvá lesz. Pál apostol nem keveset kér: nem­csak azt mondja, hogy a Krisztus kö­vetésében legyünk engedelmesek, nemcsak azt mondja, hogy eközben ejtsük gondolatunkat foglyul, hanem azt mondja: minden gondolatunkat ejtsük foglyul a Krisztus követő éle­tünkben, s Istent is így ismerjük meg. A gondolat a tett forrása. A Krisz­tus-követő életünk cselekedeteinek forrása a gondolat, amelyet a Krisz­tusból kisugárzó szeretet ejtett rabul. Nem mindegy tehát, hogy gondolata­inkból fakadóan mikor, mit és hogyan cselekszünk. Cselekedhetünk később, mint kellett volna, mást, mint kellett volna és rosszabbul, mint ahogy kel­lett volna. De ha gondolataink közép­pontjában maga Krisztus áll, helyére zökkennek a dolgok. Az ismeret , a gondolat és a hit egymás természetes szövetségesei lesznek sok zaklatott­sággal, gonddal teli, ám mégis kitelje­sülő életünkben. Kívánhatunk-e olvasóinknak, egy­házunknak és magunknak mást erre az előttünk álló új esztendőre, mint azt, hogy ennek az összefüggésében lássuk a körülöttünk - és bennünk - végbemenő folyamatokat. Hogy felis­merjük hitben: előre kell tekintenünk, az elénk adott feladatokat meg kell ol­danunk, s nem keseregnünk, panasz­kodnunk kell a problémák feltornyo­sulása láttán. A mi korunk sem kü­lönb e tekintetben a történelem más nemzedékeinek hétköznapjaitól. Sőt, talán bizonyosan jobb: a mi nemzedé­künk tapasztalatokban gazdag, az emberi szabadság teljes birtokában élő nemzedék. Önmagunkat kell meg­újítanunk, felfrissítenünk, és gondola­tainkat , azaz minden gondolatunkat Krisztusba kell helyeznünk, aki kie­gyengeti azok kuszaságát, világossá­got gyújt elménkben és - ami talán ma a legfontosabb - reménységet ad. Az evangélium örömét és távlatos gondol­kodását. Az igazságot és a szabadsá­got (János 8:31-32). Ismét Pál apostol jut eszembe. Amit egykoron a filippibelieknek írt, ez le­gyen Olvasóink és a mi egész egyházi életünk szeme előtt a reánk következő esztendő során is: “a szeretet egyre job­ban gazdagodjék bennetek ismerettel és igazi megértéssel, hogy megítélhessétek, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástala­nok legyetek a Krisztus napjára, és gaz­dagon teremjétek az igazság gyümöl­cseit Jézus Krisztus által Isten dicsősé­gére és magasztalására’X 1:9-10). Komlós Attila 75 éves a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Eljön az igazságtétel ideje Rendhagyó emléktábla avató ünnepség Nagyváradon Tolnay István tanügyi tanácsos az egyházkerület ünnepi közgyűlé­sét követően, Nagyváradon, december 14-én a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nevében, a Tanügyi Osztály vezetőjeként mondott beszédet egy utcai megemlékezésen a volt Református Ta­nítóképző és Elemi Gyakorló Iskola épülete előtt, amelyet 900 évvel ezelőtt adtak át a református oktatás céljaira, s amelynek dísztermé­ben immár 75 éve, 1920. december 14-én mondták ki az egyházkerü­let megalakulását. Jogunk van emlékezni - kezdte beszédét -, és ehhez a jogunkhoz mindig ragaszkodni jogunk kezdte Jogunk van emlékezni Ritoók Zsig­­mondra, Nagyvárad kiváló szemé­lyiségére, anyaszentegyházunk hű pártfogója és Sulyok Istvánra, a Királyhágómelléki Egyházkerület első püspökére. Jogunk van emlé­kezni Várad református híveinek áldozatkészségére, mellyel mind­össze két év alatt - 1903 és 1905 kö­zött - felépítették a kor egyik legim­pozánsabb épületét. Sajnos - mondotta - egyesek az emlékezés jogát is el akarják venni tőlünk. Nem akarom részletesen is­mertetni az ide szánt kétnyelvű em­léktáblának a kálváriáját. Azt, hogy hány helyen és hányszor kellett elő­­szobáznunk, megaláztatnunk. Vé­­gül is egyházkerületünk többszöri kérésére, közbenjárására, sőt a vá­rosi önkormányzat jóváhagyása el­lenére sem engedélyezte a Bihar Megyei Tanfelügyelőség, hogy em­léktáblánkat föltehessük annak a háznak a falára, amelyet az őseink emeltek, s amely az 1948-as kom­munista államosításig egyházunk tulajdona volt. Sőt, a legutolsó pil­lanatig még az sem volt biztos, hogy elzarándokolhatunk ide. Mivel az emléktáblát nem tehet­jük fel egykori iskolánkra - annak építésére és egyházkerületünk ala­pítására emlékezve, egyelőre kény­telenek vagyunk azt a szomszédsá­gában lévő nagyvárad-olaszi temp­lomunkban őrizni - fejezte ki sajná­latát. A mi Urunk Istenünkbe vetett reménységgel hisszük, hogy eljő az idő, amikor igazság létezik: ez a tábla is méltó helyére kerül, és min­den egyház ingatlanjai visszakerül­nek a jogos tulajdonoshoz, kivétele­zés nélkül - hangsúlyozta a tanügyi tanácsos. Ezután arról szólt, hogy Ritoók Zsigmond ügyvéd 1877 és 1895 kö­zött volt a Bihari Ev. Református Egyházmegye gondnoka. Tevékeny­sége nyomán 1890. júniusában az egyházmegye közgyűlése a leány­nevelő intézet létesítését határozta el a nők vallásos nevelése, a családi erkölcs jobb megalapozása érdeké­ben. A bihari, a szalontai és az ér­­melléki egyházmegyék, valamint a nagyváradi egyházközség támogat­ta az építkezést. Ritoók Zsigmond szervezte az adakozást (tőle ered az első jelentősebb pénzadomány is). 1897-ben felépült a Nagy Sándor utcai leányinternátus. 1900-ban megalakult a Nagyváradi Protes­táns Jótékonysági Egylet, amely­nek fő célkitűzése a felépülő tanin­tézet támogatása volt. Elnöke szin­tén Ritoók Zsigmond. Művének be­teljesülését nem érhette meg, mert 1905 április 22-én elragadta a ha­lál. A hatalmas iskolaépület Barta Mór építészmérnök tervei alapján készült - emlékezett Tolnay István - 1905. szeptember 8-án, ünnepélyes keretek között megnyitotta kapuit a Nagyváradi Ev. Református Taní­tóképző Intézet. Ugyanaznap délu­tán a városháza dísztermében Ri­toók Zsigmond emlékünnepélyt tar­tottak, méltatva a város köz- és egy­házi életének kiemelkedő képvise­lőjét. 1919-ig az intézet tanítóképző­ként, majd a hatalomváltás után polgári leányiskolaként működött. 1928-tól leánygimnáziummá ala­kult és 1948-ig Lorántffy Zsuzsan­na nevét viselte. Az iskola fenntar­tásáról 1920 és 1948 között, tehát az államosításig a Királyhágó-mel­­léki Református Egyházkerület gondoskodott - mondotta a taná­csos, majd így folytatta: Érdemes emlékezni - némelyek okulására - a bihari egyházmegye 1899. április 20-án kelt jegyzőköny­vében foglaltakra: „Abban az eset­ben, ha a leánynevelő intézet bár­mikor megszűnnék, akkor a telek és az épület használati joga vissza­száll a nagyváradi református egy­házra, tulajdonjoga pedig érintetle­nül marad“. E kivonatosan ismertetett törté­nelmi hátteret illenék ismerni azoknak, akik íróasztalok mögül hozták döntésüket ennek a kétnyel­vű emléktáblának az ügyében. De ha e tényeket nem ismerik, vagy nem akarják megismerni, akkor kérjük, látogassanak el a nagyvára­di görög­ katolikus püspökség szék­házába, ahol emléktábla örökíti meg Ritoók Zsigmond ügyvéd vá­rosépítő érdemeit - hangsúlyozta. Ritoók Zsigmondnak és Sulyok Istvánnak köze volt ehhez a város­hoz. Sokkal több köze, mint egye­seknek azok közül a személyiségek közül, akikről az utóbbi időben, jobb ügyhöz méltó buzgósággal neveztek el iskolákat Nagyváradon. Rendhagyó ez az emléktábla-a­vatás, talán nem is volt még ilyen. Úgy jártunk, mint a mesebeli leány: jöttünk is, nem is, hoztunk is, nem is, avattunk is emléktáblát, nem is. Ilyen időket élünk most, a XX. század végén. Valahol Európában - fejezte be megemlékezését Tolnay István.

Next