Reformátusok Lapja, 1996 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1996-01-07 / 1. szám

A Sínai-félsziget Az Egyiptomhoz tartozó Sínai­­félszigetrő­l általában úgy véleked­nek, hogy az „hatvanezer négyzet­­kilométer semmi“! Első pillanatra valóban egy végtelen holdbéli táj­hoz hasonlít kopasz és sivár hegyó­riásaival, ahol a kiszáradt vádikban és a homokos, köves síkságokon ősi­dők óta sem emberi település, sem állatok nem láthatók. De ha az em­ber reggel indul a Vörös-tenger, te­hát Eilat, illetve Taba felől, csodá­latos világba érkezik. A Sínai-félszi­get ugyanis ásványokban hihetetle­nül gazdag és a síkságból kiemelke­dő hegyek egy része az okker és fe­hér színű mészkőtől a márgáig vál­takozik, amelynek sötétbarna réte­geit zöldesszínű földpátok, a sötét­kék azurittól a szürke grániton át rozsdaszínű és sárga hegyoldalak váltják - és mindez káprázatosan szép a felkelő Nap fényében. Az viszont igaz, hogy - eltekintve néhány kóborló beduin-törzstől, amelyek a nagy fekete szövetsátrai­kat már régen kicserélték fantázi­átlan bádog hullámlemezekre - a puszta ma is olyan, mint háromezer évvel ezelőtt. Kereken húszmillió éve Egyiptom, a Sinai- és az arab félsziget még összefüggő földterüle­tet alkottak. Az akkor kezdődő föld­átalakulások és földrészek kettévá­lásához vezettek, majd a Sinai-fél­­szigetet két nagy öböl szétválasztot­ta: Nyugaton a Szuezi öböl, amely­nek a legmélyebb pontja alig 95 mé­ter és Keleten az Akabai öböl, amit Vörös- tengernek is neveznek, ez vi­szont az 1.800 méter mélységet is eléri. Ez az öböl ugyanis ahhoz a nagy tektonikus eurázsiai szaka­dék­rendszerhez tartozik, amely a Föld legnagyobb bemélyedése és a kis-ázsiai Taurus-hegységtől a Holt-tengeren át a közép-afrikai Kenyáig húzódik. Ezek a múltbeli nagy szeizmikus földmozgások és lávakitörések alakították ki a Sina­­i-félsziget mai tájképét. A hegyek közül kiemelkednek a Dzsebel Mu­sa (2285 m) és a Dzsebel Katharina, amely a maga 2642 méterével a fél­sziget legmagasabb hegye. Érdekes viszont, hogy ebben a halott világban a keleti part - a Ras Mohammed foktól Tabáig - a szám­talan korallpad következtében ide­ális hely a tengeri flóra és fauna számára. Az eilati víz alatti obszer­vatóriumban és az akváriumban az itt élő különböző halfajták százai tekinthetők meg. Az ókorban ezen vezetett a „ha­lak útja“. A karnaki templom feli­rata szerint egyedül III.Thutmosis egyiptomi fáraó 16 hadjáratot veze­tett ezen az úton a kánaáni fejedel­mek, elsősorban Megiddó ellen. Er­re jött II.Ramses is, majd II.Kam­­byses perzsa király és Nagy Sándor görög serege és innen támadta meg Egyiptomot IV.Antiochus Epipha­nes szeleukida király is. A későbbi­ek közül elég, ha az arabok, a ke­resztesek, Napóleon, Arábiai Law­rence és legutóbb Izrael meg Egyip­tom haderejére gondolunk. Itt, a Sínai-félszigeten húzódott az az útvonal, amin végighurcolták a réz- és türkiszbányákban dolgozó egyiptomi rabszolgák ezreit. Erre menekültek az üldözések elől a ke­resztyének és itt találtak a hegyek között menedéket, az imádságban pedig vigasztalást az első aszkéták, akiknek a nélkülözések mellett az ellenségesen viselkedő beduin tör­zseket és a mostoha természetet is el kellett viselniök. A Biblia Mózessel kapcsolatban említi először, aki a fáraó elől me­nekülve Midján földjén állapodott meg és leült ott egy kútnál. Midján papjának volt hét leánya, akik oda­jöttek vizet meríteni, hogy megitas­sák apjuk juhait. De pásztorok is jöttek és elkergették őket. Ekkor fölállt Mózes, segítségükre sietett és megitatta a juhaikat. A lányok mindezt lelkendezve mesélték el otthon (II.Mózes 2:15-19). Közülük a legidősebb, Cippora aztán Mózes felesége lett. Mózes pedig apósá­nak, Jetrónak, Midián papjának a juhait legeltetve egy szép napon el­jutott az Isten hegyéhez a Hóreb­­hez. Ott jelent meg neki az Úr an­gyala tűz lángjában egy csipkebo­kor közepéből. (II.Mózes 3:1-2). Erre a két eseményre emlékeztet a kolostor udvarán a „Bir Musa“, a Mózes-forrás. A hagyomány szerint itt találkozott Mózes Jetró lányai­val. És a kolostor egyik fajánál az „égő csipkebokrot“ is megmutatják. Ez a hatalmas bokor a vidék egyik jellegzetes növénye, a „Loranthus acaciae“, a bíborvirágú fagyöngy. Tavasszal, ha teljesen virágba bo­­rul, elborítják a vörös virágok és messziről úgy néz ki, mint egy égő bokor... Ebben a pusztában vándorolt a zsidó nép 40 évig, keresgélve az em­berek és az állatok számára az iha­tó forrásokat és a zöld oázist. A II.Mózes 12:37 szerint Ram­szeszből indultak Szukkót felé, majd Etámban ütöttek tábort a puszta szélén (13:20). De hogy az­tán merre mentek? Lehet, hogy Szuez közelében érték el a Vörös­tengert, mások szerint délebbre, Ain Sukna tájékán. Manapság a legelfogadottabb álláspont szerint a kivonulás sokkal északabbra, a Ní­lus deltájánál, a Keserű-tavak irá­nyában történt. Emellet különböző tények szólnak. Először is csak északon van elegendő legelő, vege­táció és oázis, hogy ilyen nagyszá­mú embert és állatot tápláljon. A tamariszkusz fa is, amely a mannát termeli, sokkal gyakrabban fordul elő Északon, mint Délen. Másod­szor: ha a héberek rögtön Dél felé vándoroltak volna, ezen az úton az egyiptomi katonák számos helyőr­ségébe ütköznek, amelyeket II.Ramses, a Sínai-félszigeten újból felállított réz- és türkiszbányák őr­zésére. Ez olyan kockázat volt, amit a héberek bizonyára elkerültek. (Folytatjuk) Dr. Bajusz Ferenc A Mózes-hegy A­em­ történel­mi időben ilyen tá­vol, majd kétezer évvel ezelőtt kezdem mondanivaló­mat. Ennek az az oka, hogy meg­győződésem sze­rint az állam és egyház viszonya nem véletlenül vált a történelem során olyan gyakran feszültségek és harcok terepévé, és jellemezte olyan ritkán a kölcsönös megelégedés. Ma ugyan éppen egy olyan ese­ményre emlékezünk, mely Magyar­­országon a­ református felekezetet annak idején igen nagy elégtétellel töltötte el, de ugyanez már az akko­ri római katolikus egyházról bizo­nyára nem mondható el, és ahogy a felszólalásokat hallgattam, egyre nyilvánvalóbb, hogy a legkülönbö­zőbb oldalakról érheti és éri bírálat az akkori törvényt. Ünneplésre te­hát valóban nem sok okunk lehet. A feszültség az államhatalom és egy vallási közösség viszonyában nem véletlen. Nem véletlen, hogy annak idején Jézust ellenségei ép­pen evvel a kérdéssel, a császárhoz való viszonnyal akarták „megfogni“, tőrbe csalni. Az élete függhetett tő­le, hogyan válaszolja meg a kérdést. Függhetett? Függött is! Hiszen a vád, mely alapján később megfeszí­tették, államellenes összeesküvés volt. „Úgy találtuk, hogy ez az ember népünket félrevezeti és tiltja, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt mondja, hogy ő Krisztus, a király“ - hangzik a vádlók szájából Pilátus előtt (Lukács 23:2). Különbséget tenni Ha az egyház valóban ennek a politikai vádak alapján elítélt Krisz­tusnak a követője, akkor vele is megtörténhet, hogy a nép félreveze­tőjének tekinti valamely hatalom, és megpróbálja elhallgattatni. Igaz, a történe­lemben nemcsak az ellenálló, ha­nem hajbókoló egyházra is bő­ven akad példa, de a feszültség mégsem vélet­len, hanem az egyház lényegé­ből következik. A keresztyén hitvallás szerint az egyház elsősor­ban nem világi intézmény, hanem Isten alkotása, az ő üzenetének hir­detője a földön. Eredete és célja egy­aránt túlmutat a földön. Csoda-e, ha evvel az önértelmezéssel nehezére esik világi jogi keretekben, gazdasá­gi összefüggésekben, politikai hely­zetekben elhelyeznie magát. Egyszerre kísérti meg az exkluzi­vitás, a kívülállás és a képmutatás. „Mi mások vagyunk, ránk más sza­bályok kell, hogy vonatkozzanak.“ Mégis szeretném hangsúlyozni, hogy a vallási közösségek és egyéb civil szervezetek közötti megkülön­böztetés nem jelent automatikusan „privilégiumokat“ valamely egyház számára. Különbséget tenni­­ a jog­alkotás egyik alapfunkciója. Egyéb­ként az egyház is tesz különbséget rossz vagy kevésbé rossz állam, po­litika, gazdaságpolitika, kultúrpoli­tika között. Karl Barth, a század nagy svájci református teológusa így ír erről: „A keresztyén gyülekezet úgy rendeli magát a polgári közös­ség (állam) alá, hogy­­ annak az Úr­nak az ismeretét alkalmazva mércé­nek, aki mindenek Ura - különbsé­get tesz (...) a jogállam és a jogtipró állam között, az adott esetben jobb­nak vagy rosszabbnak mutatkozó politikai formáció és valóság között, a rend és az önkény, a hatalom és az elnyomás, a szabadság és az anar­chia, a közösség és a kollektivizmus, a személyiség joga és az individua­lizmus, a Róma 13 és a Jelenések 13 állama között. Ennek a különbség­­tevésnek megfelelően mond ítéletet esetről esetre az állami rend mega­lapozásának, fenntartásának és ér­vényesítésének kérdésében....“ Mi a„hasznos“? A vita azt hiszem, nem arról foly­tatandó, hogy szabad-e különbséget tenni pl. a társadalmi hasznosság alapján esetleg még vallási csopor­tok között is, hanem arról, hogy mi­lyen jogi és egyéb alapja lehet a kü­lönbségtételnek - pl. hogyan mérhe­tő a „hasznosság“ - és milyen jogi és egyéb következményekkel járhat az. Érdekessé számomra a vita külö­nösen akkor válik, amikor olyan emberek ütköznek össze az állam­hoz való viszony kapcsán, akik „Is­ten útját az igazságnak megfelelően tanítják“, így mondják Jézusnak a farizeusok. Fizet-e a adót az, aki egyedül Istenre van tekintettel? El­­fogadja-e, elfogadhatja-e az egyéb földi halandókra vonatkozó szabá­lyokat? ,Add meg a császárnak... Mi jár az államnak ■ és mi Istennek? A bibliai vita mai tanulságai „Majd néhány farizeust és Heródes-pártit küldtek hozzá, hogy fogják szaván. Ezek odamentek és így szóltak hozzá: Mester, tud­juk, hogy igaz vagy, és nem vagy tekintettel senkire, mert nem nézel az emberek személyére, hanem Isten útját az igazsághoz híven taní­tod. Szabad-e a császárnak adót fizetni vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk? Ő pedig ismerte képmutatásukat, azért azt mondta nekik: Miért kísértetek engem? Hozzatok nekem egy dénárt, hadd lássam. Tüstént vittek. És így szólt nekik: Kinek a képe ez, és kié ez a felírás? Ők így feleltek: A császáré. És Jézus így válaszolt nekik: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené. És elcsodálkoztak rajta“ (Máté 12:13-17). REFORMATUM MARIA 1996. január 7. Az iskolai vallásoktatásról Tantervi lehetőségek Konferencia a Tiszántúlon A misszió legszélesebb területéről, az iskolai vallásoktatásról szerve­zett konferenciát a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola december 2-án, „Hitoktatás a magyar iskolarendszerben“ címmel. A téma aktualitását azok a mér­hető adatok adták, hogy egy rend­kívül nehéz társadalmi, politikai és gazdasági helyzetben, a Tiszántúli Református Egyházkerületben az általános iskolai hitoktatásban résztvevő gyerekek száma folyama­tosan és meredek ívben nő. A tény maga egész egyházunk számára, de különösen az egyház­­kerület számára a jövőkészítés szempontjából rendkívül fontos konzekvenciákat hozott. 45000 felett A tanítóképző főiskola főigazga­tója, dr. Füri Zoltán által megnyi­tott konferencián dr. Fekete Ká­roly, a teológiai akadémia tanszék­­vezető egyetemi professzorának be­vezető áhítata adta meg az alap­hangot, (Példabeszédek 22:6) alap­ján elhangzott igehirdetésével. Az ökumenikus kitekintéssel szerve­zett konferencián a keresztyén egy­házak képviselői adtak számot a régió vallásoktatásáról. Orosz Lő­rinc esperes a római katolikus, dr. Vedres Miklós esperes a görög ka­tolikus, Bozorádi Zoltán esperes az evangélikus és Csorba Péter főisko­lai lelkész pedig a református egy­ház vallásoktatásáról számolt be. A legnagyobb reménységet adó, a re­formátus részről elhangzott beszá­moló hangsúlyozta a 45000 feletti tanulólétszám hatását. Ezt követően Bodó Sára adjunk­tus ,A­ Szentírás és a gyerek világa“ címmel tartott előadást, amelyben azt a szakadékot kívánta áthidalni, ami a Szentírás világa és a ma gyermekének világa között van. Molnár Miklós lelkész elmondta, hogy a nemzeti alaptanterv lehető­ségeket kínál az iskolafenntartó ön­­kormányzatok számára, a lakókör­zetükhöz tartozó református egyhá­zak súlyának megfelelően, a sajátos pedagógiai alaptantervek meghatá­rozásában. Szavai megerősítését adva ezt két önkormányzati fenn­tartású általános iskola igazgatójá­nak hitvallásos beszámolói követ­ték. A cégénydányádi körzeti álta­lános iskola igazgatója, Királyné Bodó Klára beszámolt az intéz­ményben folyó, a gyermeklétszám egészét átfogó, 100%-os református általános iskolai vallásoktatásról. Az iskolai vallásoktatást végző Var­ga Árpád szamosújlaki lelkipásztor a tantestület munkájában vesz részt, s végzi tevékenységét a tele­pülés területén lévő állami nevelő­­otthonban is. Áldást hoz A tiszakanyári általános iskola igazgatója, Szabóné Lakatos Erzsé­bet szólt a falu egész életét megha­tározó több évtizedes és folyamatos egyházi hitoktatásról. A konferencia mintegy 70-80 résztvevője azzal a lelkülettel tér­hetett haza iskolájába, hogy Isten áldását ugyan semmilyen módszer­rel kikényszeríteni nem tudjuk, de ahová áldást ad, ott lehetünk bol­dog részesei az Isten országa mun­­kálásának. Csorba Péter

Next